„Akkor most vagy leperkálom a 30 ezret, vagy megfulladok? Válaszoljon, doktornő!”
Anyu kérte, hogy akkor hívja már fel ő, mint kolléga (egy rendelőintézetben dolgoznak), és beszéljék ezt meg. Ja, azt nem lehet, mondta a tüdőgyógyász, ő pont délutános, amikor a háziorvosunk délelőttös, keresztbe rendelnek, nem tudja felhívni. Anyám letette a telefont, azzal a lendülettel kikereste a számot, és feltárcsázta az Emberi Erőforrások Minisztériumát. Nem tudom, hogy csinálta, de eljutott a miniszter titkárságáig, ahol egy egyébként készséges hölgy megerősítette: a háziorvos valóban köteles a tesztet ingyenesen elrendelni.
Vissza a tüdőgyógyászhoz. Aki amikor a telefonban meghallotta, hogy anyám már a minisztériumi kört is lefutotta, összezavarodott, és közölte: akkor most ő is beszél a minisztériummal, és visszacsörög. Az egész család a telefon körül ücsörgött, anyu zihálva várt, egyszerűen nem tudtuk, hogy sírjunk vagy nevessünk. Húsz perc múlva a tüdőgyógyász vissza is csörgött. Igen, ő is beszélt az illetékesekkel, a fulladásos tünet önmagában bőven elég a teszthez, nem "elvárás" a láz, ki kell írni a tesztet. Ja, de ő ezt továbbra sem közölheti személyesen a háziorvosunkkal, mert véget ért a rendelése, csak mondja meg neki anyu, hogy ő üzeni.
"Ezek miért nem hajlandók beszélni egymással? Mi ez az agyrém?" – néztünk egymásra mindannyian, miközben anyám nekiállt hívogatni a háziorvost. KÉT órán át nem érte el, a nővér egyfolytában azt hajtogatta, hívja tíz perc múlva. Érdekes, máskor egy perc alatt elérjük.
Már épp fel akartuk adni, én elkezdtem keresni a neten, hogy hol lehet elvégeztetni a 30 ezres tesztet, amikor a háziorvos végre felvette a telefont. Anyám elmondott neki mindent, a minisztériumot, azt, hogy a tüdőgyógyász is beszélt velük, és a többi. Az orvos állítólag hosszan hallgatott, majd egy rezignált sóhajjal annyit mondott:
"Rendben van, feláldozom magam. Elrendelem a tesztet." FELÁLDOZOM MAGAM. Tessék?
A tesztet már másnap elvégezték, házhoz jött egy mentő, egy fiatal férfi volt a doki (vagy mentőstiszt), kenetet vett anyu száj- és orrnyálkahártyájából, öt perc volt az egész. A mentős azt mondta, aznap anyám már a harmincadik, akit tesztel. Két-három nap alatt meg is lesz az eredmény. A háziorvos asszisztense telefonált, hogy azonnal jelez, ha lehet menni érte.
A fenti történet szóról, szóra igaz. Az orrom előtt zajlott. Tudom, hogy egy asztma nem a világ legsúlyosabb betegsége, és vannak ennél jóval betegebb emberek is – bár fogalmam sincs, hogy ilyen elképesztő zűrzavarban ők hogyan kapnak ellátást –, de egy asztmás rohamba is bizony igen könnyen bele lehet halni. És hónapokon át erős légszomjjal, és az ezzel együtt járó halálfélelemmel élni sem egy vidám dolog.
Fogalmam sincs, mi, miért zajlott így, nem akarok senkit hanyagsággal, érzéketlenséggel vádolni, csak kérdéseim vannak. Vagyis anyámnak vannak kérdései. Ha ma egy tüdőgyógyászati kontroll vizsgálathoz kötelező az ingyenes koronavírus teszt, miért kerül három hetes Canossa-járásba, ide-oda pingpongozásba, minisztérium-hívogatásba, és totális idegbajba az, hogy a beteg ezt az – ismétlem – kötelező, rendeletben előírt szolgáltatást megkapja?
A tüdőgyőgyász miért nem volt hajlandó beszélni a háziorvossal? Az istennek se? Egy emelet választja el őket egymástól.
A környék egyik legjobb szakemberének tartott, lelkiismeretes háziorvosunk miért viselkedett úgy, mintha a fogát húznák, amikor el kellett rendelnie a tesztet? Miért "bújkált" anyám elől (mert szabályosan ez történt, soha azelőtt nem viselkedett így), miért kellett sarokba szorítani, és a végén miért mondta azt: "Feláldozom MAGAM?" Mit áldoz fel azzal, hogy előír egy kötelező tesztet?
És végül a legfontosabb, egyben legszomorúbb kérdés: mit áldoz fel anyám? Ha ugyanis ez alatt a több hetes huzavona alatt befullad, véletlenül nem vagyunk vele, nem tudunk időben mentőt hívni, és a roham végzetessé válik, akkor mi lesz? Ki vállalja a felelősséget? Vagy mindenki széttárja a karját?