A Mari – Törőcsik Mari emlékére
Vannak emberek, akik bár olyan keresztnevet viselnek, amit ezerféleképpen lehetne becézni, személyiségük azonban ellenáll ezeknek. Ilyen volt Törőcsik Mari, aki nem is lehetett volna más, csak „Mari”, mert
Életemben egyszer voltam hozzá egészen közel. Valamikor a 80-as évek végén, a Krisztina tér mellett, amikor mentem haza a hajnali MTI-s ügyeletből, a villamosmegállóval szembeni újságosnál találkoztunk. Ugyanolyan volt, mint a filmvásznon, a tévében, már akkor sem titkolta ráncait, kezében ott füstölgött az elmaradhatatlan cigaretta és valami napilapot vásárolt. Egy pillanatra hallhattam „élőben” utánozhatatlan sűrűfátyolos hangját. Megszólítani nem mertem, csak zavartan rámosolyogtam, mire én is kaptam egy villanásnyit abból a legendás, kedvesen hamiskás mosolyból, amelyből csak egy van a világon.
Voltak/vannak nagy színésznők, akiknek a puszta jelenlétüktől megáll a levegő, koruktól, szerepüktől függetlenül. Ilyen Lillian Gish, Marlene Dietrich, Vivien Leigh, Giulietta Masina, Anna Magnani, Liv Ullmann, Meryl Streep, Jeanne Moreau, Tolnay Klári, Ruttkai Éva, Dayka Margit – és Törőcsik Mari.
Számos nagy művészre mondták, hogy annyira átlényegül szerepébe, hogy el is felejtjük mögötte a színészt. Törőcsik Mari éppen fordítva működött: ő minden szerepében önmagának egy újabb színárnyalata volt. A védtelen, megfélemlített, de szerelme mellett mégis kitartó Pataki Mari (sokadszor is szívbemarkoló, néma arcjátékával többet mondott, mint szavaival, mindezt húszévesen...), a megalázottságból lázadó Édes Anna, az imádnivalóan kétbalkezes Kölyök, a Szerelem kegyes hazugságokból maga köré falat építő asszonya, a Macskajáték aranyszívű, de szerencsétlen Egérkéje.
De bensőjéből jött a Só Mihály kalandjai talpraesett, a mihaszna férfiakat móresra tanító özvegye, A szarvassá vált fiúk balladai anyafigurája, a halálra készülő Polcz Alaine megszemélyesítője, a két dimenzió határán lebegő idős asszonya a Hosszú alkonyban. Vagy előttünk vannak-e arcai Az egy hét Pesten és Budán című Makk Károly-filmből, amelyeken egyszerre van ott a rég várt találkozás öröme és az elmúlás közelsége? De még az Éretlenek című bugyuta tv-sorozat mindent elrendező Aliza is összes rezdülésében, hangjában és mimikájában „Törőcsik”, ez a madárcsontú, mégis elpusztíthatatlan erejű nő.
Színházból két felejthetetlen emlékem van róla: még a 70-es évek elején Ronyecz Máriával parádéztak Moliére: Kényeskedők című komédiájának főszerepeiben, tíz évvel később pedig a Jurij Ljubimov rendezte Háromgarasos opera ordenáré, lompos Peachumné figurájában egymást múlták felül „férjével”, Garas Dezsővel.
Ők ketten amúgy is, ha összekerültek, akkor ott kő kövön nem maradt: emlékezzünk csak a Szamárköhögésre, vagy a Hoppá!-ra… Sosem volt igazi énekhangja, mégis van valami simogatóan hátborzongató, amikor azt énekli: „Micsoda útjaim voltak nekem…”, vagy amikor örök barátjával, Bodrogi Gyulával az Orchideákról dalol.
talán ezért is bíztunk abban, hogy mostani baját is túléli, akár még színpadon is, de legalább filmen viszontláthatjuk. De ő belőle is a szeretet áradt, nem ment bele napjaink oly divatos gyűlölködéseibe, ugyanakkor meg tudta védeni azokat, akiket igaztalanul támadtak és keresetlenül helyére tette a bajkeverőket, a béke, a harmónia ellenségeit. Egy nagy lélek találta meg ezen a szeles áprilisi napon örök nyugalmát.
