„Ha megjön az eső, 24-36 óra alatt az összes vízellátó-rendszerünk utoléri magát” - de százmilliárdok kellenének, hogy ne legyen újra vízhiány
Kedd estére már 120 településen kellett vízkorlátozásokat bevezetni Magyar Péter szerint a rendkívüli hőhullám miatt. A miniszterelnök azt kérte, ezekben a napokban senki ne locsoljon a kertben, ne mosson autót, ne töltse a medencéjét. A Honvédség is besegít, lajtoskocsikkal osztanak vizet több településen. A Fővárosi Vízművek korábban elismerte, hogy „pengeélen táncol a vízellátás”. Az elöregedett hálózat miatt amúgy is mindennaposak a csőtörések. A kormány egy új államtitkárság felállításával és jelentős, részben uniós forrásból finanszírozott beruházásokkal igyekszik kezelni a helyzetet.
Számíthatunk-e tartós vízhiányra, ha így folytatódik a nyár? Miért ilyen olcsó a víz, és milyen ára van a befagyasztott díjaknak? A rendkívüli helyzetben felmerülő kérdésekről Kurdi Viktorral, a Magyar Víziközmű Szövetség (MaVíz) elnökével beszélgettünk.
— Most még csak június van, de már itt egy durva hőhullám. Két oldalról van nyomás a rendszeren: a meleg miatti többletfogyasztás és a régóta tartó szárazság. Mi most a helyzet?
— A folyók és a talajvíz szintje közvetlenül nem hat a magyarországi víziközmű-szolgáltatásra. Az ország vízigényét alapvetően mélyfúrású kutakból, karsztvizekből és a Duna melletti parti szűrésű kutakból elégítjük ki. A problémát három tényező okozza. Az egyik az agglomerációs hatás, amikor a nagyvárosból kiköltöznek a környező területekre, ahol 50-60-70 évvel ezelőtt egy kistelepülési, falusi szerkezetű víziközmű-hálózat épült ki. Miközben a nagyvárosokban kapacitás szabadul fel, ugyanakkor az agglomerációban sokkal nagyobb vízigény jelentkezik.
— Hány éve nem követik le a fejlesztések a megváltozott körülményeket?
— Erről szerintem országos adat nincsen. A solymári eset volt talán a legelső, amelyik ráirányította a figyelmet a problémára. Emellett a Magyar Energetikai és Közmű-szabályozási Hivatalnak volt egy jelentése, amely azt taglalta, melyek azok a víziközmű-rendszerek, amelyek az év 300 napján is a kapacitásuk 80%-a fölött működnek. Ebből látható volt egyrészt az agglomerációs rész, másrészt pedig néhány tucat olyan rendszer, ahol a kapacitások előbb-utóbb szűkösek lesznek.
A talajvízszint süllyed, ami azt is jelenti, hogy a házaknál lévő fúrt kutak kiapadtak. Mivel a víziközmű-szolgáltatás megfizethető, sokan a kútjaik felhagyása után a csapvízhez nyúlnak, és ezzel próbálják locsolni a gyepet, életben tartani a növényeket. Ezért van az, hogy nemcsak a hőmérsékleti rekordok dőlnek meg, hanem a vízművek arról számolnak be, hogy a napi vízigények is országos, vagy akár többéves csúcsokat döntenek.
— Meddig tartható fenn ez a helyzet? Számíthatunk-e tartós vízhiányra egyes területeken, tekintve, hogy még a nyár elején járunk?
— Úgy gondolom, hogy az ország 20 ezer vízműves munkatársa és a vízműves cégek rendelkeznek azokkal a kapacitásokkal, hogy tartós vízhiányos helyzet ne álljon elő. Olyan előállhat, hogy egy műszaki hiba, csőtörés vagy vihar utáni áramszünet miatt egyes települések néhány órára nem kapnak vizet, de tartós vízhiányos állapotra nem számítok. A mostani helyzet azért különleges, mert tizedik napja tart.
Amikor egy vízmű azt látja, hogy napok óta nem tudja reggelre ideális szintre feltölteni a víztornyot, akkor kiszámolhatja, hogy mikor ürül le a rendszer, és a magasabban fekvő területeken mikor szűnik meg a vízszolgáltatás. Itt jön az a gondolat, hogy rá kellene venni a lakosságot a szolidaritásra. Aki mélyebb területen lakik, ne fordítsa a vizet a pázsit automata öntözésére, mert a fentebb lévő utcákban már az alapvető tisztálkodásra és ivásra sem lesz víz.
— Én is felhagytam a gyep locsolásával, nyírásával, így mindenféle növények nőnek a kertemben, ráadásul zöldek is. Az utcánkban, akik nyírják a gyepet, ha nem locsolják, ami volt is, rég kiszáradt. Lehetett kérni a szolgáltatótól locsolási kedvezményt, ami nem éppen a spórolásra ösztönöz.
— Így van, teljesen igaza van, és jól megérti az idők szavát, azt mondom, „innovátor kategóriába tartozik”. Én a Homokhátságon élek, és látom magam körül, hogyan adják fel a tulajdonosok a pázsitokat. Abszolút felszabadító volt Gajdos miniszter úr májusi akciója a „vágatlan májussal”. Én is megcsináltam, nem gondoztam az előkertemet, hagytam nőni, és a második hét után elkezdtem gyönyörködni a vadvirágokban.
— Beszéljünk a rezsicsökkentésről. Mennyibe kerül jelenleg az ivóvíz, és ebből mennyit fizet meg a lakosság?
— Ha a teljes ivóvíz- és csatornaszolgáltatást nézzük, az ágazat bevétele három részre osztható. Egyharmadát a lakosság fizeti, egyharmadát a nem lakossági szektor, a maradék egyharmad pedig állami támogatás. Idén például 150 milliárd forint költségvetési támogatás került a víziközművek büdzséjébe.
2010-es árszinten vannak a vízdíjak. A lakossági vízdíjak elvesztették azt az értéküket, amely alapján a szolgáltatás rekonstrukciója, fejlesztése biztosítható lenne. A megfizethetőség oldaláról nézve, 15 éve egy átlagos magyar család a jövedelmének 3-3,5%-át költötte víz- és csatornaszámlára. Ma ez a szám 0,8%.
— Milyen megoldást tartana elfogadhatónak a díjak rendezésére?
— A főpolgármester úr múlt héten azt nyilatkozta, hogy szeretné, ha az önkormányzatok visszakapnák a díjmegállapítási jogukat. Régen ez így volt, ennek eredménye a ma is érvényben lévő ezerféle lakossági vízdíj. A legolcsóbb talán 76 forint, a legdrágább 670. Ez nem reális és nem is igazságos. Szerintem az a fontos, hogy a megfelelő színvonalú vízszolgáltatás indokolt költségeit a MEKH határozza meg, a miniszter pedig hirdesse ki. Utána szülessen szakpolitikai döntés arról, hogy ebből ki mennyit fizet.
— Az ivóvíz horribilis százaléka elszivárog a csövekből, a rendszer állapota miatt. Hogyan lehetne rávenni a szolgáltatókat a fejlesztésekre?
— A víziközmű-szolgáltatókat nem kell erre rávenni. Ők a vagyontulajdonos, az önkormányzatok és a magyar állam birtokában lévő rendszereket működtetik. A szolgáltató cégek rendelkeznek a fejlesztési elképzelésekkel. A vagyontulajdonos és a szakpolitikai szabályozó feladata, hogy megteremtse ehhez a forrásokat.
Ezt a lemaradást az utóbbi évtizedekben szedtük össze. A leküzdéséhez átfogó, országos víziközmű-rekonstrukciós programra van szükség, ami nem egy-három-öt év alatt fog megvalósulni. Egy átfogó programmal 10-15 éves távlatban érhetjük utol azt a műszaki színvonalat, hogy ne menjen pocsékba az ivóvíz 20-25%-a, ami ma elszivárog.
— Ha lenne egy kiegyensúlyozottabb vízügyi politika, hány év múlva bírnánk ki egy hosszabb hőhullámot a lakossághoz intézett felhívások nélkül?
— Három év.
— Tehát három év múlva egy két-három hetes hőhullám alatt már nem a lajtoskocsikról szólnának a hírek?
— A hároméves időtávra a szükséges forrást 300-500 milliárd forintra becsülöm. Ez nem egy kutatott érték, csak az én iparági szakértői becslésem. Tizenöt évre vetítve 3000-5000 milliárdról beszélünk. Ha az első három évben rendelkezésre állna ez a plusz 300-500 milliárd forint, akkor három év múlva ilyenkor már arról beszélhetnénk, hogy a lajtoskocsizás és az ehhez hasonló problémák egy hőhullám alatt nem merülnek fel az országban.
— A kormány partner ebben? Van kommunikáció a döntéshozókkal?
— Igen, van kommunikáció és szakmai egyetértés is. A mai helyzet ráirányította a figyelmet arra, hogy
Itt nem arról van szó, hogy „én fizetek egy szolgáltatásért, kinyitom a csapot és csak folyjon”, hanem arról, hogy mindenkinek látnia kell: egy véges természeti erőforrással való felelős gazdálkodásról van szó. Ebbe bele kell érteni a családokat, a nyugdíjasokat, az ipart, a szakpolitikát, mindenkit. Azt gondolom, hogy ezeket az ingerküszöböket most átütöttük, és ez szükséges ahhoz, hogy hosszú távon a gyerekeinknek is legyen normális vízinfrastruktúrája.