A József Attila-díjas író ma öregeket lát el egy norvég fjord partján
Kun Árpád, József Attila-díjas író-költő Boldog észak című regényéért – amelyet hat nyelvre fordítottak le – Egmont-díjat kapott. Feleségével, Orsival már 14 éve élnek egy fjord partján. 4 gyermekük közül ketten Magyarországon születtek, ketten Norvégiában. A két kicsit külön haza is küldték Magyarországra, hogy tanuljanak otthon is magyarul.
Akárcsak Zimáék esetében, ezúttal is a feleség munkalehetősége miatt költözött a család külföldre. Orsi biológia-kémia szakos tanár, végzett skandinavisztikát, majd Norvégiában szerzett diakóniai diplomát. Ezzel a végzettségével kapott munkát Norvégiában.
Annak idején úgy találtak egymásra, hogy Árpád feladott egy társkereső hirdetést a Pesti Estben, Orsinak pedig megtetszett a szöveg.
Árpádról új hazájában senki sem tudja, hogy elismert költő és író.
Házi kisegítőként dolgozik idősek mellett. Néha ápolói feladatokat is ellát.
Nagyon sok történetet hal, amik megihletik. Eleinte rengeteg verset írt. Új körülményei nagyon előnyösek az alkotáshoz.
„Ezek a mechanikus munkák arra jók, hogy teljesen beleessél a fejedbe.”
Itthon „szellemi rabszolgamunkát végzett”, cikkeket, dialógusokat írt, hogy fennmaradjon. Ráadásul nem is volt a saját közegében, mindig is kerülte a magyar irodalmi életet.
De mióta fizikai munkát végez, az agyát nem kell munkára használnia, és ez felszabadító élmény.
Először franciatanárként próbált elhelyezkedni, mert a Sorbonne-on végzett francia irodalom szakon, de franciatanárra nem volt szükség.
Elégedett a helyzetével, a munkáját egyszerűen pénzkereseti lehetőségnek tekinti, de nem abban akarja megvalósítani önmagát.
Ha írásból meg tudna élni, nem csinálna mást.
Kis betekintést kaptunk a norvég oktatásba is. Norvégiában mindenki azt eszi az iskolában, amit otthonról visz.
A helyi oktatás nagy hangsúlyt fektet a gyakorlati tudásra. Természetismeret órán például elviszik a gyerekeket a helyi gazdához, ahol végignézik a bárányok leölését és feldolgozását.
Árpádnak külön tetszik, hogy a gyerekeknek minden osztályába járnak fogyatékkal élők is. Szerinte így természetes, ők ugyanúgy részei a társadalomnak, meg kell ismerni őket.
Az író sok szempontból felfedezte magában a skandinávot.
„Nem szeretem a hierarchiát. Alapvetően hiszek abban, hogy egyenlő minden ember... sikítok ezektől a szélsőjobbos dumáktól. Egymás határait tiszteletben tartjuk.”
Orsi a munkája mellett aktív szerepet vállal a helyi evangélikus gyülekezetben. Magyarországon elvégezte az evangélikus egyház fóti kántorképzőjét, így Gapunéban olykor helyettesíti a kántort, ha nem ér rá.
Emellett segít a konfirmációs tábor lebonyolításában. Norvégiában a konfirmáció fontos ünnep, átmeneti rítus a gyerekeknek és a családoknak. Az egész rokonság eljön, akár az ország túlsó végéből is.
Árpádék most épp ismét költözni készülnek. Közelebb akarnak menni a fővároshoz. Orsi egy Hamar nevű településen kapott új állást egy egészségügyi segítőközpontban.
Árpád nem gondolkozik a jövőn sokat, de a nyugdíjas éveit el tudná képzelni Párizsban. Haza költözni viszont nem akar. A gyerekeket pedig végképp nem hozná haza, mert mint elmondta,
azt szeretné, ha egy szabad országban nőnének fel.