Baklövések, szerencsétlenkedés és rossz döntések – 50 éve érte terrortámadás a müncheni olimpiai falut
„A béke vagy te, sport” – milliószor idézik Pierre de Coubertin bárónak, a modernkori atyjának szavait. Az ókori történetíróktól tudjuk, hogy amikor az olümpiai Zeusz-szentély körül zajlottak a játékok, még a háborúzó felek is fegyverszünetet kötöttek. E hagyomány felelevenítése nemes elgondolás volt, de sajnos a 20. század történelme ezt felülírta, a legsúlyosabban 1972-ben, Münchenben.
Először az I. világháború idején, 1916-ban maradt el a Berlinbe tervezett VI. olimpia, majd a következő, 1920-as antwerpeni játékokra nem hívták meg a háborúban veszteseket, köztük éppen Németországot és Magyarországot. A sors különös játéka, hogy 1940-ben Tokióban lett volna az olimpia, 1944-ben pedig Londonban. A brit főváros négy évvel később automatikusan megkapta a rendezés jogát, míg a II. világháborúban kapitulált Japánnak egészen 1964-ig kellett várnia. Voltak olyan ötkarikás játékok, amelyekbe beleszólt a történelem: az 1936-os berlini olimpia a náci Németország és a fajelmélet dicsőítését volt valójában hivatott szolgálni, 1956-ban Melbourne-ben a magyarországi forradalom eseményei vertek nagy hullámokat (szó szerint is, azon a bizonyos „véres” magyar-szovjet vízilabda-meccsen), 1968-ban pedig az utolsó pillanatig kétséges volt, hogy megrendezik-e az olimpiát a mexikóvárosi diáktüntetések vérbe fojtása miatt. A 2008-as pekingi olimpiát is beárnyékolták a tibeti mészárlásokról érkező hírek. 1972-ben Münchenben viszont a legesztelenebb terrorizmus szedte áldozatait az olimpiai faluban.
Minden adott volt a nagyszerű játékokhoz és a sportolókon semmi sem múlott: itt szerzett 7 aranyérmet a magyar nagyszülőkkel rendelkező amerikai csodaúszó, Mark Spitz, a háromszoros győztes szovjet Olga Korbut elindította a 40 kilós tinédzserek uralmát a női tornában, a finn közlekedési rendőr Lasse Viren állva hagyta mezőnyt 5000 és 10 ezer méteres síkfutásban egyaránt. Ugyancsak háromszor játszották el a himnuszt az úszócsarnokban 15 éves ausztrál Shane Gouldnak. Emlékezetes volt a magyarok szereplése: két nagyszerű veterán ért végre a csúcsra, a súlyemelő Földi Imre és az öttusa-legenda Balczó András. Gedó György személyében győztest köszönthettünk a Papp László-Ádler Zsigmond boksz-iskolából, Kulcsár Győző és a párbajtőrcsapat folytatta a vívó aranyhagyományokat, a birkózó „tuskirály” Hegedűs Csaba pedig Magyarország 100. olimpiai aranyérmét szerezte meg. A világ emlékezetében sajnos mégis a szeptember 5-i események élnek máig a legélénkebben.
A támadás szeptember 5-én hajnali 4 óra 30-kor kezdődött. A „Fekete Szeptember” nyolc tagja sportmelegítőbe öltözve, de állig felfegyverezve a gyanútlan kanadai sportolók segítségével jutottak be az olimpiai faluba, majd az izraeli versenyzők szállására. Ezt könnyűszerrel megtehették, mert a biztonsági rendszabályok mai szemmel nézve elképesztően lazák voltak. Bár az egyik izraeli edző felriadt az érkezők zajára, már nem tudta betörésüket megakadályozni. Két sportolót azonnal megöltek, majd további 9 embert, öt edzőt, két birkózót és két súlyemelőt túszul ejtettek. Nem sokkal később az épület egyik ablakában megjelent egy csuklyás alak – a róla készült fotó lett a tragédia ikonikus ábrázolása.
Hogy a helyi hatóságok mennyire nem vették komolyan a terrorakciót, mutatja, hogy a riasztás után a helyszínre először csak néhány fegyvertelen rendőr érkezett. Nem sokkal 5 óra után a terroristák közölték követeléseiket – 236 izraeli börtönökben raboskodó társuk, valamint a két RAF-vezető, Andreas Baader és Ulrike Meinhof szabadon bocsátását és szabad elvonulást a túszok életéért cserébe – reggel 9 óráig adtak határidőt, mielőtt elkezdik foglyaik óránkénti kivégzését. Ennek ellenére 8 órakor az olimpia eredeti programja szerint megkezdődtek a díjlovagló versenyek.
Mint egy nemrég készült dokumentumfilmből kiderült, a későbbi miniszterelnök Ehud Barak, aki egy elit antiterrorista kommandó parancsnoka volt, felajánlotta Willy Brandtnak egysége segítségét, a kancellár azonban ezt országa alkotmányára hivatkozva elutasította. A nyugatnémet kormány ehelyett válságstábot hozott létre, Manfred Scheiber müncheni rendőrfőnök korlátlan pénzösszeget kínált fel, amit a terroristák nem fogadtak el ugyan, de ötször is meghosszabbították ultimátumuk lejártát. Délután 17 órakor egy repülőgépet követeltek, amely Kairóba vinné őket túszaikkal együtt. Ekkor Hans-Dietrich Genscher külügyminisztert és Walter Trögert, az olimpiai falu polgármesterét beengedték az elfoglalt épületbe. Ezt követően a hatóságok egy autóbuszt bocsátottak a terroristák rendelkezésére, amelyről két helikopterre szálltak át a NATO fürstenfeldbrucki légitámaszpontja felé. Itt egy Boeing 727-es várta őket, a gép legénysége mellett 6 fegyveres, ám tapasztalatlan rendőr is készenlétben állt.
Az volt az elképzelésük, hogy két terroristát, akik át akarják vizsgálni a gépet, ártalmatlanná tesznek, és közben a kivezényelt öt mesterlövész végez a helikopterekben maradtakkal. 22 óra 30-kor leszálltak a helikopterek. Hatan mentek fel a gépre, négyen a pilótákat tartották sakkban, ketten pedig bejárták a gépet. Amikor rájöttek, hogy csapdába kerültek, futni kezdtek vissza a helikopterekre. A mesterlövészek, akiket a vészhelyzetben helyi lövészklubokból toboroztak, ekkor kaptak tűzparancsot. Ez utóbbiak azonban nem tudtak egymással kapcsolatba lépni, és fegyvereikhez nem voltak éjszakai lövéshez szükséges eszközeik. Nem sokkal éjfél után kitört a tűzharc, közben a rendőrség túl későn indított a helyszínre páncélozott járműveket. A terroristák előbb felrobbantották az egyik helikoptert, a másikban lévő túszokat pedig kivégezték. A támadók közül hármat sikerült végül elfogni, a többieket lelőtték. Utólag kiderült, hogy az izraeli titkosszolgálatok sem voltak ártatlanok a tragédiában, mivel már korábban kaptak olyan jelzéseket palesztin szervezetekbe beépült informátoroktól, hogy „az egész világ figyelmét felkeltő akcióra” készülnek, de nem tulajdonítottak neki különösebb figyelmet.
Szeptember 6-án délután 70 ezer néző előtt a labdarúgótorna középdöntőjét vívta a magyar és az NSZK válogatott, a mieink nyertek 4-1-re. A nézőtéren néhányan egy transzparensen emlékeztettek a 17 halottra, de a biztonságiak kivezették őket a stadionból. A korabeli nyugati sajtó szerint „az olimpiai játékok örökre elvesztették ártatlanságukat”. A New York Times egyenesen viccnek nevezte az „olimpiai békét”, a lap kommentátora úgy vélte: a játékok nemhogy erősítik a nemzetek barátságát, hanem sokkal inkább a nacionalista érzelmek elmélyítését szolgálják.
Az események folytatása volt október 29-én a Lufthansa egyik járatának eltérítése. A géprablók a három tárgyalásra váró Fekete Szeptember-tag szabadon bocsátását követelték, amit a nyugatnémet hatóságok meg is tettek. Egyes megfigyelők szerint azért, hogy levegyék magukról az ítéletek terhét, és egyúttal nem kelljen elszámolni a válságkezelés baklövéseivel.
A kiszabadult három terroristát végül az izraeli titkosszolgálat ölte meg, a harmadiknak sikerült egy afrikai országba menekülnie. A Moszad ezt követően másfél évtizeden keresztül folytatott hajtóvadászatot a müncheni terrorakció szervezői és feltételezett támogatóik ellen, míg egyes palesztin mozgalmak, elsősorban a Jasszer Arafat vezette Palesztinai Felszabadítási Szervezet inkább ügyük nemzetközi elismertetésére fektették a hangsúlyt az erőszakos cselekmények helyett. Ez vezetett a reménykeltő 1993-as oslói megállapodásokhoz, de az izraeli-palesztin megbékélés azóta is várat magára…
Az izraeli áldozatok hozzátartozói azóta sem bocsátottak meg. Ötven évvel az események után követelik, hogy Németország kérjen nyilvánosan bocsánatot az elkövetett hibákért és közvélemény félrevezetéséért, továbbá nyissák meg az ügy valamennyi dossziéját, hogy végre világosan lehessen látni a terrorakciónak és hátterének minden apró részletét. A családtagok elégedetlenek a német állam által felajánlott, berlini források szerint összesen 10 millió eurós kártérítéssel is, éppen ezért nem hajlandók részt venni a szeptember 5-i évfordulós megemlékezésen sem.
