„Sokszor sírok a kamera mögött” – Interjú Mohos Zsófia fotóművésszel
A 88 éves Bözsi néni leült a fényképezőgép elé, és elkezdett varrni. Amikor a fotós, Mohos Zsófia megjegyezte, hogy a néni nagyon szeret varrni, ő azt válaszolta rá, hogy mindent szeret csinálni, amit valaha kellett csinálnia az életében, másképp nem is érdemes.
Ez volt az egyik első beszélgetésfoszlány és a hozzá tartozó meseszerű fotó, amit eljutott a fotóstól hozzám – és már ezzel is meggyőzött arról, hogy még többet szeretnék tudni a munkásságáról. A beszélgetésünkkel egy kicsit közelebbi betekintést engedett a szenvedélyébe, a mindennapjaiba és a gyökereibe – közben pedig még több anekdotát mesélt Görbeországról.
– Miért éppen a fotózás? Milyen hatások által alakult ki nálad ez a szenvedély, ami végül a hivatásoddá vált?
– Egészen kicsi koromtól fontos volt nekem, hogy valahogy meg tudjam őrizni a jelent. Az eltűnés, az elmúlás már ekkor is megérintett. Lehet, hogy azért is, mert anyukám régész – emiatt már kiskoromtól az életem részei voltak ezek a letűnt korok, amelyeket úgy érzem, meg kell menteni. Aztán 13 vagy 14 éves koromban egy nyereményjátékon egy fényképezőgépet nyertem, amin gyakorlatilag csak egy exponálógomb volt, de már akkor nagyon lenyűgözött az, hogy meg tudom vele őrizni a pillanatot. Emellett sok ideig írtam is, például naplót vezettem, de végül a fotózás lett az én nyelvem. A képek által tudom a leginkább kifejezni azt, amit érzek, és azt, amit fontosnak tartok megörökíteni.
– Igen, észrevettem, hogy az írásaid – akár ha csak az Instagram-fotóleírásaidra gondolunk – is nagyon hangulatosak.
– Nagyon élvezem az írást is, mindig is szerettem és a következő könyvemben ez is meg fog jelenni. Többen is visszajeleztek, hogy jól működik együtt a kettő.
Fotó: Mohos Zsófia– A képeidet elnézve több magyar fotós munkái is eszembe jutnak, például Haár Ferenc egy-egy képe, vagy Sugár Kata egyes portréi. Volt olyan, aki fotósként formálta a szemléletmódodat?
– Igazából nem nagyon. Nemrég fedeztem fel közelebbről Korniss Péter munkásságát, így most, utólag veszem észre, hogy van jó pár hasonló fotónk, pedig a képek készültekor még őt nem ismertem. Inkább arról lehet szó, hogy ugyanaz a szemléletmód dolgozik benne is, mint bennem.
– Mi ez a szemléletmód? Mi az, ami megfog téged egy-egy jelenetben, amit aztán megörökítesz?
– Az a célom, hogy a szépséget megragadjam. Azokban a világokban, amiket fotózok, számtalan szocio-jellegű képet lehetne készíteni, hiszen jelen van a szegénység, a nyomor, a rendetlenség – de én valahogy mindig a szép részeit tudom megmutatni. Azt hiszem, nem is tudok másféle képeket készíteni. Én így látom ezt a világot, ezért csak ezt a részét tudom megragadni. Olyan, mintha egy szemüvegen át nézném, amelyen át minden egészen mesebelinek tűnik.
Fotó: Mohos Zsófia– Tehát adott világokat fotózol. Bár vannak a portfóliódban családi és esküvői fotók is, elsősorban a népi hagyományokban gazdag tájakon találtad meg a hangodat – például palócföldi településeken, erdélyi falvakban. Van valamilyen személyes kötődésed ezekhez?
– Ez az egész projekt egy kicsi Nógrád megyei faluból indult, Kisecsetről, ahová a nagymamám révén kötődöm. Kisebb koromban ott töltöttem nála nagyon sok nyári szünetet és hétvégét – ez abban az időben volt, amikor még a faluban sok bőszoknyás néni volt. Egy élő falu volt, sok állatot tartottak, mindenki művelte a kertet. És én is ebben éltem ott: legeltettem a bárányokat, etettem az állatokat, szénát szedtem, traktort vezettem... Aztán 17 vagy 18 éves koromban, amikor elkezdett jobban érdekelni a fotózás, észrevettem, hogy egyre kevesebb ilyen néni van, hogy kezd kiüresedni a falu. Ekkor kezdtem először csak a szomszéd Zsuzsika nénit fotózni legeltetés közben, aztán pedig egyre több alanyt kerestem, akikkel leültem beszélgetni és fotóztam is őket. Így pár év alatt összeállt egy koncepció, és ez lett végül a Görbeország.
– Van abból az időszakból olyan emléked, ami nagyon élénken él előtted, és ha akkor lett volna fényképeződ, akkor megörökítetted volna?
– A legnagyobb hatással rám a legeltetés volt. A bárányokkal a végtelen csöndben lenni, a domb tetején a fa alatt pasziánszozni, miközben az állatok legelnek. De szerencsére ezt később le is tudtam fotózni, így nincs bennem hiányérzet. Inkább csak az szomorít el, hogy most már egyre kevesebb ilyet lehet látni élőben. Megörökítettem egy jelenetet, és arról most már csak a kép létezik. A Görbeország ilyen fotókkal van tele.
Fotó: Mohos Zsófia– A nevét honnan kapta ez a projekt?
– Mikszáth Kálmántól kölcsönöztem. Ő nevezte így Palócföldet, ő ott született. Nekem pedig nagyon tetszik ez a szó, mert pont leírja azt, ahogyan én is látom ezt a vidéket: egy kicsit meseszerű, zárt világ, egy kedves szóval kifejezve.
– A Mikszáthéhoz hasonló népi történetek befolyásolták, hogy hogyan szereted láttatni ezeket a vidékeket és embereket? Láttam például, hogy megihletett Gion Nándor Virágos katona-trilógiája is, aminek szintén páratlan a hangulata.
– Igen, hiszen sokat olvastam Mikszáthtól erről a világról. Gion Nándor könyvét pedig azért szeretem, mert olyan, mintha ismerném a szereplőit, mintha az én Kálmán bácsim lenne benne – ez volt nagy hatással rám. Illetve ők is írtak egy-egy világról, ami akkor még nagyon élt és nagyon jól működött, de ma már ennek csak a maradványa van meg.
– Ha már szóba jött Palócföld, illetve Gion Nándor szülőfaluja, Szenttamás, azaz a mai Szerbia is: hová szeretnél még eljutni a fényképezőgépeddel?
– Elnyertem egy MMA-s ösztöndíjat, ami jövő évig tart, ennek köszönhetően járok Rimócra és Kupuszinára fotózni. Eközben elkezdtem gondolkodni, hogy mi az, amit még szeretnék csinálni. Mindenképpen körbejárnék még Nógrádban, hiszen Rimóc környékén is vannak bőven helyszínek, például Varsány vagy Nógrádsipek. Az itt élő idős emberekkel már elkezdtem felvenni a kapcsolatot. De nemcsak palócokban gondolkozom, próbálok tájékozódni, hogy Magyarországon milyen vidékek vannak még, ahol találkozhatok ilyen emberekkel. Emellett egy kisebb projekten is dolgozom most, ami azért érdekes, mert Budapesttől mindössze négy kilométerre, egy teljesen zárt világot fotózom Nagytarcsán. Itt is élnek még bőszoknyás, hímző, rajzoló nénik – ezt is nagyon izgalmas megmutatni.
Fotó: Mohos Zsófia– Ezek az emberek, akiket a képeiden keresztül megismerünk, mindig nagyon bensőséges történeteket mesélnek el. Könnyen megnyílnak neked?
– A személyes történetek számomra nagyon érdekesek, ezért személyes kapcsolatot alakítok ki mindenkivel, akivel csak tudok. Visszajárok hozzájuk, beszélgetek – nem csak arról van szó, hogy odamegyek, fotózok, és utána megköszönöm a lehetőséget. Engem nagyon érdekel, amit tudnak mesélni, így az is gyakran előfordul, hogy egyáltalán nem fotózok, csak órákon át beszélgetünk. Ez fontos, mert ebből alakul ki egy olyan mélyebb kapcsolat, aminek köszönhetően a következő alkalommal tudok igazán szép, bensőséges képeket készíteni.
– Melyik az a történet, amire a legszívesebben gondolsz vissza az utóbbi évekből?
– Egy bácsi mesélte, hogy fiatalkorában nagyon tetszett neki egy kislány. Mindig, mikor ment az iskolába, ott sétált el a házuk előtt, így aztán egyszer írt neki egy szerelmes levelet és betette a kapu mellett egy kő alá. A kislány akkor viszont még nem tudott olvasni, úgyhogy az anyukája – aki látta az ablakból, hogy a kisfiú odavitt valamit, – kivette a levelet és eltette. Tizennyolc évvel később adta nekik oda a levelet, az eljegyzésükön. Többek között ez is egy olyan történet, ami tényleg, mintha egy mese lenne.
Fotó: Mohos Zsófia– A képeidben ez a bájos nosztalgia – ami ebben a történetben is megjelent – érdekes módon keveredik az elmúlás szomorúságával. Te ezt hogyan tudod feldolgozni a munkád során?
– Azt hiszem, épp a fotózással dolgozom ezt fel. Van bennem egyfajta rossz érzés, hogy ez olyasmi, ami el fog tűnni – és én ezzel tudok tenni azért, hogy valamennyire fennmaradjon. Ezen kívül nagyon belevonódom érzelmileg ezekbe a történetekbe, sokszor sírok például a kamera mögött. Olyan sorsokba látok bele, legyen szó akár egy rendezett házasságról vagy szegénységről, ami nagyon meg tud érinteni. Mert mindezek ellenére ezek az emberek élnek tovább, és még mindig van bennük derű és egyfajta csinálni kell, menjünk tovább-attitűd, ami a közösség és a család szeretetéből fakad. A "mindent túlélünk együtt" felfogásból. Őszintén szólva, vannak olyan nyolcvan vagy kilencven éves nénik és bácsik, akiknek a lelkét fiatalabbnak látom, mint másokét, akik korban fiatalabbak. Annyira mély derű árad belőlük, az élet egyszerű felfogása, amit nagyon irigylek tőlük és meg is próbálom eltanulni. Hátha valahogy rámragad és tovább tud élni bennem.
– Valahol azt írtad, hogy sokat változtál, mióta elkezdted a fotós projektjeidet. Ez a fotós Zsófira igaz, vagy rád mint emberre?
– Is-is. Több alkalommal is ki kellett lépnem a komfortzónámból. Ott van például Rimóc és Kupuszina, ahová semmiféle kötődésem nem volt, nem itt nőttem fel, nem voltak ismerősök, csak megjelentem, hogy fotózzak. Az persze jó volt, hogy vittem a Görbeország-fotókönyvemet, mert így hamar egymásra találtunk, hiszen magukat látták benne. De néha így is át kellett lépnem magamon. Emellett azt gondolom, ez a sok történet a részemmé válik. El szoktam képzelni magam, hogy ha én leszek majd az, aki mesélni fog, akkor mennyi mindent fogok tudni én is átadni.
Fotó: Mohos Zsófia– Ez a szokásaidban is megmutatkozik? Faluhelyen ezt nyilván nem így hívják, de az általad fotózott helyeken igazán meg lehet tapasztalni, hogy milyen a slow living-életstílus. Ezt megpróbálod átülteni a mindennapjaidba?
– Igazából igen. Ebben a felgyorsult világban nem szánunk igazán sok időt és figyelmet egymásra, úgyhogy a tapasztalataim nyomán próbálok türelmesebb lenni, és ezzel lassítani. Most már úgy vagyok vele, ha valami nem rögtön történik meg, akkor csak legyintek egyet, és arra gondolok, hogy nem baj, majd megtörténik. A másik, hogy egyszer az egyik néni azt mondta, hogy őt viszi az akarat. És valóban: 80 évesen már alig tudott menni, de még akkor is rengeteg mindent csinált. Valahogy bennem is elkezdett dolgozni az, hogy bár történnek rossz dolgok, ezektől függetlenül csinálom tovább, visz az akarat, és működik ez az egész.
– Mire gondolsz, amikor lenyomod a fényképeződön az exponálógombot?
– Mostanában leginkább ara gondolok, hogy mennyire hálás vagyok. Rengeteg embert megismerhetek, örülök, hogy ott lehetek, hogy ez megtörténik velem. Nagyon boldog vagyok, amikor fényképezhetem őket. Régebben, amikor csak néhány embert fotóztam, akkor néha volt olyan érzésem hogy na, ez a tökéletes pillanat, amire fotósként vadászik az ember. Ez teljes flow-élmény, egy más lélekállapot.
