KULT

„Sokszor sírok a kamera mögött” – Interjú Mohos Zsófia fotóművésszel

Ráncos szoknyák, tisztaszobák, pampuskák, legelő bárányok – sokak számára ismeretlen világokat mutatnak be a fotós álomszerű képei.


A 88 éves Bözsi néni leült a fényképezőgép elé, és elkezdett varrni. Amikor a fotós, Mohos Zsófia megjegyezte, hogy a néni nagyon szeret varrni, ő azt válaszolta rá, hogy mindent szeret csinálni, amit valaha kellett csinálnia az életében, másképp nem is érdemes.

Ez volt az egyik első beszélgetésfoszlány és a hozzá tartozó meseszerű fotó, amit eljutott a fotóstól hozzám – és már ezzel is meggyőzött arról, hogy még többet szeretnék tudni a munkásságáról. A beszélgetésünkkel egy kicsit közelebbi betekintést engedett a szenvedélyébe, a mindennapjaiba és a gyökereibe – közben pedig még több anekdotát mesélt Görbeországról.

– Miért éppen a fotózás? Milyen hatások által alakult ki nálad ez a szenvedély, ami végül a hivatásoddá vált?

– Egészen kicsi koromtól fontos volt nekem, hogy valahogy meg tudjam őrizni a jelent. Az eltűnés, az elmúlás már ekkor is megérintett. Lehet, hogy azért is, mert anyukám régész – emiatt már kiskoromtól az életem részei voltak ezek a letűnt korok, amelyeket úgy érzem, meg kell menteni. Aztán 13 vagy 14 éves koromban egy nyereményjátékon egy fényképezőgépet nyertem, amin gyakorlatilag csak egy exponálógomb volt, de már akkor nagyon lenyűgözött az, hogy meg tudom vele őrizni a pillanatot. Emellett sok ideig írtam is, például naplót vezettem, de végül a fotózás lett az én nyelvem. A képek által tudom a leginkább kifejezni azt, amit érzek, és azt, amit fontosnak tartok megörökíteni.

– Igen, észrevettem, hogy az írásaid – akár ha csak az Instagram-fotóleírásaidra gondolunk – is nagyon hangulatosak.

– Nagyon élvezem az írást is, mindig is szerettem és a következő könyvemben ez is meg fog jelenni. Többen is visszajeleztek, hogy jól működik együtt a kettő.

Fotó: Mohos Zsófia

– A képeidet elnézve több magyar fotós munkái is eszembe jutnak, például Haár Ferenc egy-egy képe, vagy Sugár Kata egyes portréi. Volt olyan, aki fotósként formálta a szemléletmódodat?

– Igazából nem nagyon. Nemrég fedeztem fel közelebbről Korniss Péter munkásságát, így most, utólag veszem észre, hogy van jó pár hasonló fotónk, pedig a képek készültekor még őt nem ismertem. Inkább arról lehet szó, hogy ugyanaz a szemléletmód dolgozik benne is, mint bennem.

– Mi ez a szemléletmód? Mi az, ami megfog téged egy-egy jelenetben, amit aztán megörökítesz?

– Az a célom, hogy a szépséget megragadjam. Azokban a világokban, amiket fotózok, számtalan szocio-jellegű képet lehetne készíteni, hiszen jelen van a szegénység, a nyomor, a rendetlenség – de én valahogy mindig a szép részeit tudom megmutatni. Azt hiszem, nem is tudok másféle képeket készíteni. Én így látom ezt a világot, ezért csak ezt a részét tudom megragadni. Olyan, mintha egy szemüvegen át nézném, amelyen át minden egészen mesebelinek tűnik.

Fotó: Mohos Zsófia

– Tehát adott világokat fotózol. Bár vannak a portfóliódban családi és esküvői fotók is, elsősorban a népi hagyományokban gazdag tájakon találtad meg a hangodat – például palócföldi településeken, erdélyi falvakban. Van valamilyen személyes kötődésed ezekhez?

– Ez az egész projekt egy kicsi Nógrád megyei faluból indult, Kisecsetről, ahová a nagymamám révén kötődöm. Kisebb koromban ott töltöttem nála nagyon sok nyári szünetet és hétvégét – ez abban az időben volt, amikor még a faluban sok bőszoknyás néni volt. Egy élő falu volt, sok állatot tartottak, mindenki művelte a kertet. És én is ebben éltem ott: legeltettem a bárányokat, etettem az állatokat, szénát szedtem, traktort vezettem... Aztán 17 vagy 18 éves koromban, amikor elkezdett jobban érdekelni a fotózás, észrevettem, hogy egyre kevesebb ilyen néni van, hogy kezd kiüresedni a falu. Ekkor kezdtem először csak a szomszéd Zsuzsika nénit fotózni legeltetés közben, aztán pedig egyre több alanyt kerestem, akikkel leültem beszélgetni és fotóztam is őket. Így pár év alatt összeállt egy koncepció, és ez lett végül a Görbeország.

– Van abból az időszakból olyan emléked, ami nagyon élénken él előtted, és ha akkor lett volna fényképeződ, akkor megörökítetted volna?

– A legnagyobb hatással rám a legeltetés volt. A bárányokkal a végtelen csöndben lenni, a domb tetején a fa alatt pasziánszozni, miközben az állatok legelnek. De szerencsére ezt később le is tudtam fotózni, így nincs bennem hiányérzet. Inkább csak az szomorít el, hogy most már egyre kevesebb ilyet lehet látni élőben. Megörökítettem egy jelenetet, és arról most már csak a kép létezik. A Görbeország ilyen fotókkal van tele.

Fotó: Mohos Zsófia

– A nevét honnan kapta ez a projekt?

– Mikszáth Kálmántól kölcsönöztem. Ő nevezte így Palócföldet, ő ott született. Nekem pedig nagyon tetszik ez a szó, mert pont leírja azt, ahogyan én is látom ezt a vidéket: egy kicsit meseszerű, zárt világ, egy kedves szóval kifejezve.

– A Mikszáthéhoz hasonló népi történetek befolyásolták, hogy hogyan szereted láttatni ezeket a vidékeket és embereket? Láttam például, hogy megihletett Gion Nándor Virágos katona-trilógiája is, aminek szintén páratlan a hangulata.

– Igen, hiszen sokat olvastam Mikszáthtól erről a világról. Gion Nándor könyvét pedig azért szeretem, mert olyan, mintha ismerném a szereplőit, mintha az én Kálmán bácsim lenne benne – ez volt nagy hatással rám. Illetve ők is írtak egy-egy világról, ami akkor még nagyon élt és nagyon jól működött, de ma már ennek csak a maradványa van meg.

– Ha már szóba jött Palócföld, illetve Gion Nándor szülőfaluja, Szenttamás, azaz a mai Szerbia is: hová szeretnél még eljutni a fényképezőgépeddel?

– Elnyertem egy MMA-s ösztöndíjat, ami jövő évig tart, ennek köszönhetően járok Rimócra és Kupuszinára fotózni. Eközben elkezdtem gondolkodni, hogy mi az, amit még szeretnék csinálni. Mindenképpen körbejárnék még Nógrádban, hiszen Rimóc környékén is vannak bőven helyszínek, például Varsány vagy Nógrádsipek. Az itt élő idős emberekkel már elkezdtem felvenni a kapcsolatot. De nemcsak palócokban gondolkozom, próbálok tájékozódni, hogy Magyarországon milyen vidékek vannak még, ahol találkozhatok ilyen emberekkel. Emellett egy kisebb projekten is dolgozom most, ami azért érdekes, mert Budapesttől mindössze négy kilométerre, egy teljesen zárt világot fotózom Nagytarcsán. Itt is élnek még bőszoknyás, hímző, rajzoló nénik – ezt is nagyon izgalmas megmutatni.

Fotó: Mohos Zsófia

– Ezek az emberek, akiket a képeiden keresztül megismerünk, mindig nagyon bensőséges történeteket mesélnek el. Könnyen megnyílnak neked?

– A személyes történetek számomra nagyon érdekesek, ezért személyes kapcsolatot alakítok ki mindenkivel, akivel csak tudok. Visszajárok hozzájuk, beszélgetek – nem csak arról van szó, hogy odamegyek, fotózok, és utána megköszönöm a lehetőséget. Engem nagyon érdekel, amit tudnak mesélni, így az is gyakran előfordul, hogy egyáltalán nem fotózok, csak órákon át beszélgetünk. Ez fontos, mert ebből alakul ki egy olyan mélyebb kapcsolat, aminek köszönhetően a következő alkalommal tudok igazán szép, bensőséges képeket készíteni.

– Melyik az a történet, amire a legszívesebben gondolsz vissza az utóbbi évekből?

– Egy bácsi mesélte, hogy fiatalkorában nagyon tetszett neki egy kislány. Mindig, mikor ment az iskolába, ott sétált el a házuk előtt, így aztán egyszer írt neki egy szerelmes levelet és betette a kapu mellett egy kő alá. A kislány akkor viszont még nem tudott olvasni, úgyhogy az anyukája – aki látta az ablakból, hogy a kisfiú odavitt valamit, – kivette a levelet és eltette. Tizennyolc évvel később adta nekik oda a levelet, az eljegyzésükön. Többek között ez is egy olyan történet, ami tényleg, mintha egy mese lenne.

Fotó: Mohos Zsófia

– A képeidben ez a bájos nosztalgia – ami ebben a történetben is megjelent – érdekes módon keveredik az elmúlás szomorúságával. Te ezt hogyan tudod feldolgozni a munkád során?

– Azt hiszem, épp a fotózással dolgozom ezt fel. Van bennem egyfajta rossz érzés, hogy ez olyasmi, ami el fog tűnni – és én ezzel tudok tenni azért, hogy valamennyire fennmaradjon. Ezen kívül nagyon belevonódom érzelmileg ezekbe a történetekbe, sokszor sírok például a kamera mögött. Olyan sorsokba látok bele, legyen szó akár egy rendezett házasságról vagy szegénységről, ami nagyon meg tud érinteni. Mert mindezek ellenére ezek az emberek élnek tovább, és még mindig van bennük derű és egyfajta csinálni kell, menjünk tovább-attitűd, ami a közösség és a család szeretetéből fakad. A "mindent túlélünk együtt" felfogásból. Őszintén szólva, vannak olyan nyolcvan vagy kilencven éves nénik és bácsik, akiknek a lelkét fiatalabbnak látom, mint másokét, akik korban fiatalabbak. Annyira mély derű árad belőlük, az élet egyszerű felfogása, amit nagyon irigylek tőlük és meg is próbálom eltanulni. Hátha valahogy rámragad és tovább tud élni bennem.

– Valahol azt írtad, hogy sokat változtál, mióta elkezdted a fotós projektjeidet. Ez a fotós Zsófira igaz, vagy rád mint emberre?

– Is-is. Több alkalommal is ki kellett lépnem a komfortzónámból. Ott van például Rimóc és Kupuszina, ahová semmiféle kötődésem nem volt, nem itt nőttem fel, nem voltak ismerősök, csak megjelentem, hogy fotózzak. Az persze jó volt, hogy vittem a Görbeország-fotókönyvemet, mert így hamar egymásra találtunk, hiszen magukat látták benne. De néha így is át kellett lépnem magamon. Emellett azt gondolom, ez a sok történet a részemmé válik. El szoktam képzelni magam, hogy ha én leszek majd az, aki mesélni fog, akkor mennyi mindent fogok tudni én is átadni.

Fotó: Mohos Zsófia

– Ez a szokásaidban is megmutatkozik? Faluhelyen ezt nyilván nem így hívják, de az általad fotózott helyeken igazán meg lehet tapasztalni, hogy milyen a slow living-életstílus. Ezt megpróbálod átülteni a mindennapjaidba?

– Igazából igen. Ebben a felgyorsult világban nem szánunk igazán sok időt és figyelmet egymásra, úgyhogy a tapasztalataim nyomán próbálok türelmesebb lenni, és ezzel lassítani. Most már úgy vagyok vele, ha valami nem rögtön történik meg, akkor csak legyintek egyet, és arra gondolok, hogy nem baj, majd megtörténik. A másik, hogy egyszer az egyik néni azt mondta, hogy őt viszi az akarat. És valóban: 80 évesen már alig tudott menni, de még akkor is rengeteg mindent csinált. Valahogy bennem is elkezdett dolgozni az, hogy bár történnek rossz dolgok, ezektől függetlenül csinálom tovább, visz az akarat, és működik ez az egész.

– Mire gondolsz, amikor lenyomod a fényképeződön az exponálógombot?

– Mostanában leginkább ara gondolok, hogy mennyire hálás vagyok. Rengeteg embert megismerhetek, örülök, hogy ott lehetek, hogy ez megtörténik velem. Nagyon boldog vagyok, amikor fényképezhetem őket. Régebben, amikor csak néhány embert fotóztam, akkor néha volt olyan érzésem hogy na, ez a tökéletes pillanat, amire fotósként vadászik az ember. Ez teljes flow-élmény, egy más lélekállapot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Tragédia a Netflix velencei forgatásán: a stáb szeme láttára meghalt a sikersorozat rendezőasszisztense
Diego Borella az Emily Párizsban ötödik évadának munkálatai közben esett össze. Az orvosok a Hotel Danieli épületébe siettek, de már nem tudták megmenteni a 47 éves rendezőasszisztenst.


Tragikus esemény árnyékolta be az Emily Párizsban forgatását Velencében: váratlanul elhunyt Diego Borella, a Netflix népszerű sorozatának rendezőasszisztense.

A Daily Mail beszámolója szerint az ötödik évad utolsó jeleneteinek felvétele zajlott a lagúnák városában, amikor Borella a stáb jelenlétében összeesett.

A La Repubblica információi szerint

az orvosok csütörtök este, 7 óra körül érkeztek a történelmi Hotel Danieli épületébe, de már nem tudták megmenteni az életét.

A rendezőasszisztens mindössze 47 éves volt. A hírek szerint halálát valószínűleg szívroham okozta.

A tragédia után a forgatást ideiglenesen felfüggesztették. Az ötödik évad velencei jeleneteit augusztus 15-én kezdték rögzíteni, és eredetileg hétfőn fejezték volna be a munkát.

Diego Borella 1978-ban született Velencében. Elismerést szerzett rendezőként és íróként, tanulmányait Rómában, Londonban és New Yorkban folytatta. Közösségi oldalain meséket, haikukat és színdarabokat is megosztott.

(via Femina)


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Az év legjobban titkolt sci-fije? – Visszatért az Invázió, és te valószínűleg még mindig nem hallottál róla
Két évet ugrott az időben az AppleTV sorozata. A világ megmenekült? Az Invázió harmadik évadának nyitánya bebizonyítja: az idegenekkel a rémálom még csak most kezdődik. Hősök támadnak fel, titkok szivárognak ki, és minden pillanatban ott lappang a kérdés: tényleg vége van a fenyegetésnek? Dehogy van, itt a harmadik évad…
B.M.; Fotók: imdb.com - szmo.hu
2025. augusztus 24.



A televíziós science fiction világában ritkán akad olyan alkotás, amely egyszerre képes intim, emberi drámát és globális katasztrófát bemutatni, mégis az Invázió pontosan erre vállalkozott 2021-ben. Simon Kinberg sorozata, amely az AppleTV+ megbízásából készült, apró mozaikokból építtette fel egy idegen támadás történetét – nem világmegváltó hősökre, hanem hétköznapi emberekre fókuszálva. Ez a nézőpont kezdettől fogva a széria legerősebb sajátossága, és a harmadik évad nyitánya sem tagadja meg gyökereit:

ismét a kisemberek szemén keresztül látjuk, hogyan alakul az emberiség sorsa egy újabb, látszólag lezárt, de mégis tovább élő fenyegetés árnyékában.

Kinberg neve önmagában is sokatmondó: producerként és íróként egyaránt dolgozott remek és kevésbé sikeres projektekben. A Deadpool 2, a Légió vagy a Sherlock Holmes mellé sajnos olyan címek is feltűnnek a listáján, mint a hírhedt Fantasztikus Négyes (2015), a felejthető 355, vagy a borzalmas X-men: A sötét főnix. Ez a kettősség kíséri végig pályáját, így az Invázió esetében sem lehetett tudni előre, mire számíthatunk. Az viszont két évad alatt már bebizonyosodott, hogy a sorozat képes komoly feszültséget teremteni, miközben nem szuperhősökkel, hanem sebezhető, esendő emberekkel dolgozik.

Az első két szezon nagy erénye a több szálon futó történet volt: egy közel-keleti háborúban rekedt katona, egy japán űrmérnök személyes tragédiája, egy iráni-amerikai család menekülése és egy csapat bajban rekedt diák mind-mind más perspektívából tapasztalta meg az idegenek pusztítását, más-más kontinensen. Ahogy teltek az epizódok, a mozaikdarabok fokozatosan összeálltak, és egyre világosabbá vált, hogy az emberi sorsok közötti látszólag apró döntések globális következményekkel járhatnak.

A második évad végén egy igazi cliffhanger zárta le a történetet: két szereplő kézen fogva lépett be az idegenek anyahajójába, majd vágás, sötét, és vége az évadnak.

A harmadik szezon első része azonban rögtön keresztülhúzza a néző várakozásait. Az évadzáró katarzisa után ugyanis nem folytatódik a történet: két évet ugrunk előre az időben. Az anyahajó lezuhant, a fenyegetés papíron megszűnt, és a világ lassan próbál visszatérni a normalitásba. A hősi halottak között emlegetik Trevante Cole őrmestert (Shamier Anderson) és a fiatal Caspar Morrow-t (Billy Barratt). Csakhogy rögtön az epizód elején kiderül, nem minden az, aminek látszik: Trevante megjelenik egy térkapuban, és semmire sem emlékszik az elmúlt két évből. Innen indul újra a történet, a bizonytalanság, a katonai titkolózás és az emberi bizalmatlanság szorításában.

A forgatókönyv egyik legerősebb húzása, hogy nem próbál hosszan magyarázni, hanem szinte azonnal visszaránt a bizonytalanságba. Ismeretlen gravitációs anomáliák, eltűnő emberek, félrevezető hírszerzési jelentések – minden azt sugallja, hogy az idegenek inváziójának még messze nincs vége. Trevante és a közben felnőtté vált Jamila (India Brown) újra központi figurákká lépnek elő. Jamila bűntudattal küszködik Caspar halála miatt, ám kettejük találkozása újra beindítja az események láncolatát. Amikor katonák támadnak rájuk, menekülni kényszerülnek, és világossá válik, hogy ismét nem számíthatnak senkire – legfeljebb egymásra.

Érdekes módon a nyitány inkább szűkíti, mintsem tágítja a fókuszt.

Nem látjuk egyszerre a régi kedvenceket, a szálak nem futnak párhuzamosan. Aneesha Malik (Golshifteh Farahani) és Clark Evens (Enver Gjokaj) egyelőre még csak az előzetesekből sejthetők, de bizonyosan visszatérnek majd. Más karakterek sorsa kérdéses: Monty (Paddy Holland) újra felbukkanása sok rajongónak örömet okozna, míg Mitsuki (Shioli Kutsuna) halála talán véglegesnek tűnt a második szezonzáróban, bár az Invázió világában soha semmi sem biztos.

Az új évad első epizódja ugyan nem robban be olyan látványos erővel, mint ahogy a második évad fináléja lezárult, de ez nem is áll szándékában. Inkább felépíti az új status quót, miközben lassan, csepegtetve adja a jeleket: a veszély nem múlt el, sőt, valami sokkal komplexebb játszma van kibontakozóban. A katonai erők bizalmatlansága, a titkolózó hírszerzés, és az, hogy még a saját hősüket sem hajlandóak elfogadni, finoman reflektál a hatalom és az egyén konfliktusára. Ez a politikai árnyalat talán eddig is jelen volt a sorozatban, de most még hangsúlyosabbá válhat.

Az idegenek ábrázolása továbbra is különleges. Nem a hollywoodi sablonokra épít, nincsenek klasszikus „szürke kis emberkék” vagy túlzó CGI-szörnyek.

A lények furcsa, folyamatosan fejlődő fiziológiája egyszerre idegen és félelmetes emberi szemmel nézve. Eközben a tudományos magyarázatok ugyan sokszor sántítanak, mégis képesek megőrizni a hitelesség látszatát. Ez a balansz tartja a sorozatot a tudományos fantasztikum keretein belül, anélkül, hogy saját paródiájába fordulna. Nagy kár, hogy vizuálisan a lények gyengébbek, mint a 2025-ben elvárt színvonal.

Az Invázió harmadik évadának nyitánya tehát nem ad mindenre választ, és nem is akar azonnal sokkolni. Ehelyett egy lassan kibontakozó új krízis alapjait fekteti le. A karakterdrámákra koncentrál, ahogy eddig is, miközben apró jelekkel és rejtélyekkel teremt feszültséget. Ez a tempó talán frusztráló lehet azoknak, akik pörgős akciót keresnek, ám a sorozatot mindig is a lassabb építkezés jellemezte.

Összességében az évadnyitó ígéretesen folytatja a történetet: nem szakít a sorozat eddigi filozófiájával, miszerint a világ sorsa hétköznapi emberek apró döntésein múlik. Nem tökéletes, vannak vontatott részei, és az időugrás elsőre kicsit kizökkentheti a nézőt, de mindez hozzájárul a rejtélyhez. Egy biztos, aki hajlandó türelmesen követni a mozaikdarabokból épülő narratívát, annak ismét jutalom lesz a kitartás. Az Invázió továbbra is az egyik legkülönlegesebb idegenes sorozat az elmúlt években – talán tényleg a legjobb, amiről még nem hallottál.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Meghalt Kalmár Tibor
A Rádió Bézs osztotta meg a szomorú hírt, megható sorokkal búcsúzva tőle. Kalmár több mint száznyolcvan tévéműsort rendezett.


93 éves korában elhunyt Kalmár Tibor, Jászai Mari-díjas rendező és érdemes művész. A hírt a Rádió Bézs közölte, ahol megható sorokkal emlékeztek rá.

A Facebookon azt írták: a szórakoztatás nagymestere csak 93 éves volt. Hozzátették, hogy cselekvési kedve, szelleme és humora nem volt korhoz köthető.

„Kalmár a Valahol Európában című filmben "csak" epizódszereplő volt. Ott azt kérdezte tőle a gyerekfőszereplő Kuksi, hogy "Még mindig verik őket?" Mire ő azt válaszolta, hogy "tudja a rosseb". Ezen aztán mindenki nevetett. Mi most nem nevetünk. Meghalt Kalmár Tibor, akiről mindenki azt hitte, hogy 120 évig él majd, aki több mint száznyolcvan egész estés tévéműsort rendezett, aki legnagyobbakkal dolgozott. Korai volt. Mulattattam és mulattam volt az egyik könyvének a címe. Reméljük Kalmár Tibor jól szórakozott. A közönsége egészen biztosan” – fogalmaztak a bejegyzésben.

A Szeretlek Magyarország 2018-ban készített interjút a népszerű szerző-rendezővel.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Meghalt Gyökössy Zsolt
A legendás tévérendező 96 éves volt. Többek között a Szeszélyes évszakok és az MTV-n sugárzott Gálvölgyi-show-k is az ő nevéhez fűződtek.


Augusztus 21-én, 96 éves korában elhunyt Gyökössy Zsolt színházi- és televíziórendező. A szomorú hírt az IdőJel Kiadó osztotta meg a Facebookon.

Nevéhez fűződik a legendás Szeszélyes évszakok, de rengeteg más színházi és televíziós produkcióban is maradandót alkotott. Nemrég még Sztárok-Sztorik című könyvét mutatta be, amelyben pályájának emlékeit gyűjtötte össze.

„Még fél éve sincs, hogy a Jókai Szalonban együtt ünnepelhettük kötetének bemutatóját – lám, a Fennvaló még megadta neki azt a nagyszerű ajándékot, hogy ebben a maga nemében páratlan emlékezés-gyűjteményben mintegy tisztelegve nemcsak előttünk, de Előtte is felvonulhattak különleges rendezői, televíziós pályájának jólismert művészei – Antal Imrétől Máthé Erzsiig, Dörner Györgytől Latinovits Zoltánig, Alfonzótól és Bodrogi Gyulától Kabos Lászlóig és tovább. Mindnyájuk munkatársa volt – a velük megélt élményeket, a közös munka sok közös történetét örökre emlékezetes módon osztotta meg közönségével e kiadónk által útjára bocsájtott, feledhetetlen könyvében” – írta a kiadó.

Gyökössy Zsolt 1929. június 8-án született Körösladányban. 1952-ben szerezte meg rendezői diplomáját, és közel tíz éven át több magyar nagyváros színházában dolgozott. Rendezett prózai és zenés darabokat, operetteket, operát és daljátékokat is.

Budapesten a Tarka Színpad, majd a Kamara Varieté művészeti vezetőjeként tevékenykedett több mint egy évtizeden át. Később a Magyar Televízióban folytatta munkáját, ahol a főszerkesztőség vezető rendezője lett.

A Szeszélyes évszakok mellett olyan műsorok fűződnek a nevéhez, mint a Fejezetek a cirkuszlexikonból, a Gálvölgyi-show, a szilveszteri műsorok, a Kató néni kabaréja, a Hogy volt! Hogy volt?, a Sportolók a porondon és az Antal-show.


Link másolása
KÖVESS MINKET: