KULT
A Rovatból

„Sokszor sírok a kamera mögött” – Interjú Mohos Zsófia fotóművésszel

Ráncos szoknyák, tisztaszobák, pampuskák, legelő bárányok – sokak számára ismeretlen világokat mutatnak be a fotós álomszerű képei.


A 88 éves Bözsi néni leült a fényképezőgép elé, és elkezdett varrni. Amikor a fotós, Mohos Zsófia megjegyezte, hogy a néni nagyon szeret varrni, ő azt válaszolta rá, hogy mindent szeret csinálni, amit valaha kellett csinálnia az életében, másképp nem is érdemes.

Ez volt az egyik első beszélgetésfoszlány és a hozzá tartozó meseszerű fotó, amit eljutott a fotóstól hozzám – és már ezzel is meggyőzött arról, hogy még többet szeretnék tudni a munkásságáról. A beszélgetésünkkel egy kicsit közelebbi betekintést engedett a szenvedélyébe, a mindennapjaiba és a gyökereibe – közben pedig még több anekdotát mesélt Görbeországról.

– Miért éppen a fotózás? Milyen hatások által alakult ki nálad ez a szenvedély, ami végül a hivatásoddá vált?

– Egészen kicsi koromtól fontos volt nekem, hogy valahogy meg tudjam őrizni a jelent. Az eltűnés, az elmúlás már ekkor is megérintett. Lehet, hogy azért is, mert anyukám régész – emiatt már kiskoromtól az életem részei voltak ezek a letűnt korok, amelyeket úgy érzem, meg kell menteni. Aztán 13 vagy 14 éves koromban egy nyereményjátékon egy fényképezőgépet nyertem, amin gyakorlatilag csak egy exponálógomb volt, de már akkor nagyon lenyűgözött az, hogy meg tudom vele őrizni a pillanatot. Emellett sok ideig írtam is, például naplót vezettem, de végül a fotózás lett az én nyelvem. A képek által tudom a leginkább kifejezni azt, amit érzek, és azt, amit fontosnak tartok megörökíteni.

– Igen, észrevettem, hogy az írásaid – akár ha csak az Instagram-fotóleírásaidra gondolunk – is nagyon hangulatosak.

– Nagyon élvezem az írást is, mindig is szerettem és a következő könyvemben ez is meg fog jelenni. Többen is visszajeleztek, hogy jól működik együtt a kettő.

Fotó: Mohos Zsófia

– A képeidet elnézve több magyar fotós munkái is eszembe jutnak, például Haár Ferenc egy-egy képe, vagy Sugár Kata egyes portréi. Volt olyan, aki fotósként formálta a szemléletmódodat?

– Igazából nem nagyon. Nemrég fedeztem fel közelebbről Korniss Péter munkásságát, így most, utólag veszem észre, hogy van jó pár hasonló fotónk, pedig a képek készültekor még őt nem ismertem. Inkább arról lehet szó, hogy ugyanaz a szemléletmód dolgozik benne is, mint bennem.

– Mi ez a szemléletmód? Mi az, ami megfog téged egy-egy jelenetben, amit aztán megörökítesz?

– Az a célom, hogy a szépséget megragadjam. Azokban a világokban, amiket fotózok, számtalan szocio-jellegű képet lehetne készíteni, hiszen jelen van a szegénység, a nyomor, a rendetlenség – de én valahogy mindig a szép részeit tudom megmutatni. Azt hiszem, nem is tudok másféle képeket készíteni. Én így látom ezt a világot, ezért csak ezt a részét tudom megragadni. Olyan, mintha egy szemüvegen át nézném, amelyen át minden egészen mesebelinek tűnik.

Fotó: Mohos Zsófia

– Tehát adott világokat fotózol. Bár vannak a portfóliódban családi és esküvői fotók is, elsősorban a népi hagyományokban gazdag tájakon találtad meg a hangodat – például palócföldi településeken, erdélyi falvakban. Van valamilyen személyes kötődésed ezekhez?

– Ez az egész projekt egy kicsi Nógrád megyei faluból indult, Kisecsetről, ahová a nagymamám révén kötődöm. Kisebb koromban ott töltöttem nála nagyon sok nyári szünetet és hétvégét – ez abban az időben volt, amikor még a faluban sok bőszoknyás néni volt. Egy élő falu volt, sok állatot tartottak, mindenki művelte a kertet. És én is ebben éltem ott: legeltettem a bárányokat, etettem az állatokat, szénát szedtem, traktort vezettem... Aztán 17 vagy 18 éves koromban, amikor elkezdett jobban érdekelni a fotózás, észrevettem, hogy egyre kevesebb ilyen néni van, hogy kezd kiüresedni a falu. Ekkor kezdtem először csak a szomszéd Zsuzsika nénit fotózni legeltetés közben, aztán pedig egyre több alanyt kerestem, akikkel leültem beszélgetni és fotóztam is őket. Így pár év alatt összeállt egy koncepció, és ez lett végül a Görbeország.

– Van abból az időszakból olyan emléked, ami nagyon élénken él előtted, és ha akkor lett volna fényképeződ, akkor megörökítetted volna?

– A legnagyobb hatással rám a legeltetés volt. A bárányokkal a végtelen csöndben lenni, a domb tetején a fa alatt pasziánszozni, miközben az állatok legelnek. De szerencsére ezt később le is tudtam fotózni, így nincs bennem hiányérzet. Inkább csak az szomorít el, hogy most már egyre kevesebb ilyet lehet látni élőben. Megörökítettem egy jelenetet, és arról most már csak a kép létezik. A Görbeország ilyen fotókkal van tele.

Fotó: Mohos Zsófia

– A nevét honnan kapta ez a projekt?

– Mikszáth Kálmántól kölcsönöztem. Ő nevezte így Palócföldet, ő ott született. Nekem pedig nagyon tetszik ez a szó, mert pont leírja azt, ahogyan én is látom ezt a vidéket: egy kicsit meseszerű, zárt világ, egy kedves szóval kifejezve.

– A Mikszáthéhoz hasonló népi történetek befolyásolták, hogy hogyan szereted láttatni ezeket a vidékeket és embereket? Láttam például, hogy megihletett Gion Nándor Virágos katona-trilógiája is, aminek szintén páratlan a hangulata.

– Igen, hiszen sokat olvastam Mikszáthtól erről a világról. Gion Nándor könyvét pedig azért szeretem, mert olyan, mintha ismerném a szereplőit, mintha az én Kálmán bácsim lenne benne – ez volt nagy hatással rám. Illetve ők is írtak egy-egy világról, ami akkor még nagyon élt és nagyon jól működött, de ma már ennek csak a maradványa van meg.

– Ha már szóba jött Palócföld, illetve Gion Nándor szülőfaluja, Szenttamás, azaz a mai Szerbia is: hová szeretnél még eljutni a fényképezőgépeddel?

– Elnyertem egy MMA-s ösztöndíjat, ami jövő évig tart, ennek köszönhetően járok Rimócra és Kupuszinára fotózni. Eközben elkezdtem gondolkodni, hogy mi az, amit még szeretnék csinálni. Mindenképpen körbejárnék még Nógrádban, hiszen Rimóc környékén is vannak bőven helyszínek, például Varsány vagy Nógrádsipek. Az itt élő idős emberekkel már elkezdtem felvenni a kapcsolatot. De nemcsak palócokban gondolkozom, próbálok tájékozódni, hogy Magyarországon milyen vidékek vannak még, ahol találkozhatok ilyen emberekkel. Emellett egy kisebb projekten is dolgozom most, ami azért érdekes, mert Budapesttől mindössze négy kilométerre, egy teljesen zárt világot fotózom Nagytarcsán. Itt is élnek még bőszoknyás, hímző, rajzoló nénik – ezt is nagyon izgalmas megmutatni.

Fotó: Mohos Zsófia

– Ezek az emberek, akiket a képeiden keresztül megismerünk, mindig nagyon bensőséges történeteket mesélnek el. Könnyen megnyílnak neked?

– A személyes történetek számomra nagyon érdekesek, ezért személyes kapcsolatot alakítok ki mindenkivel, akivel csak tudok. Visszajárok hozzájuk, beszélgetek – nem csak arról van szó, hogy odamegyek, fotózok, és utána megköszönöm a lehetőséget. Engem nagyon érdekel, amit tudnak mesélni, így az is gyakran előfordul, hogy egyáltalán nem fotózok, csak órákon át beszélgetünk. Ez fontos, mert ebből alakul ki egy olyan mélyebb kapcsolat, aminek köszönhetően a következő alkalommal tudok igazán szép, bensőséges képeket készíteni.

– Melyik az a történet, amire a legszívesebben gondolsz vissza az utóbbi évekből?

– Egy bácsi mesélte, hogy fiatalkorában nagyon tetszett neki egy kislány. Mindig, mikor ment az iskolába, ott sétált el a házuk előtt, így aztán egyszer írt neki egy szerelmes levelet és betette a kapu mellett egy kő alá. A kislány akkor viszont még nem tudott olvasni, úgyhogy az anyukája – aki látta az ablakból, hogy a kisfiú odavitt valamit, – kivette a levelet és eltette. Tizennyolc évvel később adta nekik oda a levelet, az eljegyzésükön. Többek között ez is egy olyan történet, ami tényleg, mintha egy mese lenne.

Fotó: Mohos Zsófia

– A képeidben ez a bájos nosztalgia – ami ebben a történetben is megjelent – érdekes módon keveredik az elmúlás szomorúságával. Te ezt hogyan tudod feldolgozni a munkád során?

– Azt hiszem, épp a fotózással dolgozom ezt fel. Van bennem egyfajta rossz érzés, hogy ez olyasmi, ami el fog tűnni – és én ezzel tudok tenni azért, hogy valamennyire fennmaradjon. Ezen kívül nagyon belevonódom érzelmileg ezekbe a történetekbe, sokszor sírok például a kamera mögött. Olyan sorsokba látok bele, legyen szó akár egy rendezett házasságról vagy szegénységről, ami nagyon meg tud érinteni. Mert mindezek ellenére ezek az emberek élnek tovább, és még mindig van bennük derű és egyfajta csinálni kell, menjünk tovább-attitűd, ami a közösség és a család szeretetéből fakad. A "mindent túlélünk együtt" felfogásból. Őszintén szólva, vannak olyan nyolcvan vagy kilencven éves nénik és bácsik, akiknek a lelkét fiatalabbnak látom, mint másokét, akik korban fiatalabbak. Annyira mély derű árad belőlük, az élet egyszerű felfogása, amit nagyon irigylek tőlük és meg is próbálom eltanulni. Hátha valahogy rámragad és tovább tud élni bennem.

– Valahol azt írtad, hogy sokat változtál, mióta elkezdted a fotós projektjeidet. Ez a fotós Zsófira igaz, vagy rád mint emberre?

– Is-is. Több alkalommal is ki kellett lépnem a komfortzónámból. Ott van például Rimóc és Kupuszina, ahová semmiféle kötődésem nem volt, nem itt nőttem fel, nem voltak ismerősök, csak megjelentem, hogy fotózzak. Az persze jó volt, hogy vittem a Görbeország-fotókönyvemet, mert így hamar egymásra találtunk, hiszen magukat látták benne. De néha így is át kellett lépnem magamon. Emellett azt gondolom, ez a sok történet a részemmé válik. El szoktam képzelni magam, hogy ha én leszek majd az, aki mesélni fog, akkor mennyi mindent fogok tudni én is átadni.

Fotó: Mohos Zsófia

– Ez a szokásaidban is megmutatkozik? Faluhelyen ezt nyilván nem így hívják, de az általad fotózott helyeken igazán meg lehet tapasztalni, hogy milyen a slow living-életstílus. Ezt megpróbálod átülteni a mindennapjaidba?

– Igazából igen. Ebben a felgyorsult világban nem szánunk igazán sok időt és figyelmet egymásra, úgyhogy a tapasztalataim nyomán próbálok türelmesebb lenni, és ezzel lassítani. Most már úgy vagyok vele, ha valami nem rögtön történik meg, akkor csak legyintek egyet, és arra gondolok, hogy nem baj, majd megtörténik. A másik, hogy egyszer az egyik néni azt mondta, hogy őt viszi az akarat. És valóban: 80 évesen már alig tudott menni, de még akkor is rengeteg mindent csinált. Valahogy bennem is elkezdett dolgozni az, hogy bár történnek rossz dolgok, ezektől függetlenül csinálom tovább, visz az akarat, és működik ez az egész.

– Mire gondolsz, amikor lenyomod a fényképeződön az exponálógombot?

– Mostanában leginkább ara gondolok, hogy mennyire hálás vagyok. Rengeteg embert megismerhetek, örülök, hogy ott lehetek, hogy ez megtörténik velem. Nagyon boldog vagyok, amikor fényképezhetem őket. Régebben, amikor csak néhány embert fotóztam, akkor néha volt olyan érzésem hogy na, ez a tökéletes pillanat, amire fotósként vadászik az ember. Ez teljes flow-élmény, egy más lélekállapot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Az év legfeszültebb filmje megmutatja, mi történne, ha atomrakétát lőnének ki az USA-ra – A Feszült helyzet izzasztóan reális veszélyekkel paráztat
A bombák földjén és A bin Láden-hajsza rendezője remek színészek segedelmével hozza ránk a frászt, s veti fel, hogy milyen gyorsan véget érhet az általunk ismert világ.


Az első Oscar-díjas női rendező, Kathryn Bigelow új filmje ijesztően reális és hiteles képet fest korunk egyik legnagyobb félelméről: mi történik akkor, ha valahonnan (nem tudni pontosan, honnan) kilőnek egy nukleáris rakétát az Egyesült Államokra? Izgalmas alapvetés.

És nem tipikus feldolgozás.

A Feszült helyzet ezzel indul, bemutatva az USA nemzetbiztonsági és egyéb szerveinek működését, pontosabban, hogy miként is kezelnek egy ilyen helyzetet. Sőt, mindjárt három szempontot kapunk.

Az elsőben egy reggel Olivia Walker kapitányt (Rebecca Ferguson) arról tájékoztatják a Fehér Ház hadműveleti központjában, hogy egy csendes-óceáni figyelmeztető radar egy azonosítatlan rakétaindítást észlelt, s meglepő módon nem az indításkor, hanem már repülés közben észlelte azt. Eleinte észak-koreai rutintesztnek vélik, a helyzet azonban ijesztő fordulatot vesz, amikor a rakéta alacsony pályára áll, a számítások szerint pedig 20 percen belül becsapódik az Egyesült Államok területén, konkrétan Chicagóban.

Elindul a videókonferencia a hadműveleti központ, a Pentagon és a fegyveres erők különböző parancsnokságai között, amelyhez utoljára maga az elnök (Idris Elba) csatlakozik. Elindítanak két földalapú elfogórakétát (GBI) is, hogy semlegesítse a nukleáris robbanófejet, közben pedig elkezdik evakuálni a fontos személyeket. Egy ponton, nem sokkal a rakéta becsapódása előtt, amikor az elnöknek egy a világ sorsát meghatározó döntést kell meghoznia, elsötétül a kép, majd visszaugrunk 30 percet az időben, és átváltunk a következő nézőpontra.

A másodikban a STRATCOM parancsnoka, Anthony Brady tábornok (Tracy Letts) értesül a kilövésről, és csatlakozik a többi fél konferenciájához, miközben a helyettes nemzetbiztonsági tanácsadó, Jake Baerington (Gabriel Basso) fontolóra veszi, hogy a támadást Észak-Koreának tulajdonítsa, így a Nemzetbiztonsági Ügynökség szakértőjéhez, Ana Parkhoz (Greta Lee) fordul.

Ő pedig arra következtet, hogy Észak-Korea képes tengeralattjáróról indítható ballisztikus rakétákat használni. Azonban egyik fél sem képes egyértelműen beazonosítani a rakéta eredetét.

A harmadik nézőpontban pedig már az elnök áll a középpontban, akit egy kosárlabdameccsen tájékoztatnak a nukleáris veszélyről. A Titkosszolgálat azonnal evakuálja, a kocsiban, majd a helikopteren pedig Baerington és Brady véleményét figyelembe véve érzelmileg összeomlik, hiszen egy olyan döntést kell meghoznia, ami megpecsételheti a világ sorsát: vajon mérjen-e válaszcsapást a támadó országra, noha senki sem biztos, melyik országról is van szó.

Kathryn Bigelow-ról azt eddig is tudtuk, hogy ért a suspense-hez. A pattanásig feszült pillanatok és atmoszféra mestere ő, amit a 2009-es A bombák földjénben (amiért a filmtörténelemben elsőként megkapta a legjobb női rendező Oscar-díját, azóta pedig még ketten követték őt: Chloe Zhao A nomádok földjéért és Jane Campion A kutya karmai köztért) és a 2012-es Zero Dark Thirty – A bin Láden-hajszában is bizonyított. A Feszült helyzet azonban abban elüt e két filmtől, hogy most nem megyünk ki terepre, főként szoba- és terembelsőkben játszódnak a jelenetek, a csodás sztárgárdának köszönhetően (olyan további színészek tűnnek még fel a fent felsoroltakon kívül, mint Jason Clarke, Jared Harris, Anthony Ramos, Jonah Hauer-King, Moses Ingram, Brian Tee, Willa Fitzgerald vagy Kaitlyn Dever) azonban nem is hiányoznak a nagyszabású külsők és/vagy katonai bevetések.

Nincs is ezekre idő, hiszen mindegyik szempont bő félórát fed le, a rakéta észlelése után pedig mindössze 19-20 perc van a becsapódásig, tehát ennyi idő áll rendelkezésre feldolgozni a válságot.

A Feszült helyzet nézői közül biztosan sokan csalódottak lesznek a lezárás miatt, Kathryn Bigelow azonban sosem az olcsó hatásvadászatra utazott. Noah Oppenheim (Az útvesztő, A beavatott-sorozat: A hűséges, Jackie, Nulladik nap) forgatókönyve alapvetően azért elképesztő, már látszólag ijesztően hitelesen mutatja be a legfelsőbb amerikai szervek protokolljait, s ebben leledzik legfőbb érdkességfaktora is: megláthatjuk, hogyan működik a zárt ajtók mögött (ahova a legtöbbünknek sosem lesz esélye bekukucskálni) egy ilyen helyzet felismerése és kezelése.

Az év egyik legfeszültebb filmjéről van tehát szó, amely azonban a válaszadás helyett inkább (jogos) kérdéseket vet fel, és meglegyint minket egy olyan, az általunk ismert világot elpusztító szcenárióval, amely a valóságban is könnyedén bekövetkezhet.

Ebben áll a film ereje, és nem abban, hogy robbanásokat, várospusztítást és katonai hadmozdulatokat vagy gombafelhőket mutogasson.

Stílusában épp emiatt leginkább talán a Tizenhárom nap: Az idegháború című 2000-es Kevin Costner-filmhez hasonlít, amelyben a Kennedy-adminisztráció próbálja kezelni 1962-ben a kubai rakétaválságot, amikor könnyedén kirobbanhatott volna a III. világháború. A Feszült helyzet is ezt a lehetőséget veti fel: egy atomháborúét, csak már a modern korban. Egy olyanban, amikor mindenkinek viszket az ujja, s a legfőképp azoké, akik meg is tudnak nyomni néhány végzetes gombot…


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Hatalmas összegért kelt egy elveszettnek hitt Dalí-kép, amit 70 ezer forintért vett egy műkereskedő
Két éve egy londoni garázsvásáron mindössze 150 fontért vette meg a helyi antikvárius, és kiderült, jó érzékkel választott. Eredeti Dalí-művek nagyon ritkán kerülnek piacra.
Fotó:Getty Images - szmo.hu
2025. október 25.



Egy korábban elveszettnek hitt Salvador Dalí-illusztráció 45 700 fontért, nagyjából 20 millió forintért talált gazdára a Cheffins cambridge-i aukcióján pénteken – írta a Guardian. A vevő külföldi, a mű egy „öreg szultánt” ábrázol. A lap akvarellel és filctollal készült, és a művész 1966-os Az Ezeregyéjszaka meséi-sorozatának eddig hiányzó jelenete. A képet hitelesítés után vitték kalapács alá.

A történet kulcsfigurája egy helyi antikvárius és műkereskedő, Russell, aki egy cambridge-i ház kiürítésekor bukkant rá a képre. A jobb alsó sarokban felismerte Dalí jellegzetes aláírását, a hátoldalon pedig egy Sotheby’s-matricát látott. Először hamisítványnak gondolta, mégis licitált rá a vásáron. Csak egyetlen ellenfele volt, aki 150 fontnál visszalépett.

Russell később több mint 4000 fontot költött a hitelesítésre és az eredetének kutatására.

„Olyan érzés volt, amit az ember csak egyszer él át az életében. Egészen elképesztő volt. Rengeteg bizonytalanság és kétely volt az elején, hogy valódi-e vagy sem. Az egész két év – a kutatás, a várakozás – egyszerűen hihetetlen élmény volt”

– mondta az antikvárius és műkereskedő.

A kép iránt „rendkívüli” érdeklődés mutatkozott. Brett Tryner, a Cheffins cambridge-i aukciósház igazgatója így fogalmazott. „Nem mindenki ízlésének való. Ez egy igazi Marmite-kép – van, aki imádja, más ki nem állhatja. De hát ilyen a művészet. Eredeti Dalí-művek nagyon ritkán kerülnek piacra.”

Végül egy külföldi vevő vette meg 45 700 fontért.

Via: 444.hu


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Vadászat után, avagy nemi erőszak a Yale-en? – Julia Roberts és Andrew Garfield is remekelnek ebben a kissé kisiklott értelmiségi thrillerben
„Nem kell mindennek kényelmesnek lennie” – hirdeti a film plakátszlogenje. Nos, ez a film sem az.


Nehéz kiismerni az olasz rendező „fenegyerek” (bár 54 évével gyereknek aligha lehetne nevezni) Luca Guadagnino stílusát, mivel sok mindenbe belekapott, és sok mindenben jeleskedett is már. Mostanában pedig megállás nélkül melózik. Filmesként már az ezredforduló óta aktív, de szélesebb körben akkor ismerte meg a nevét a világ, amikor nyolcadik filmje, a 2017-es Szólíts a neveden Oscar-jelöléseket (majd egy forgatókönyvírói díjat is) kapott. Pedig már korábban is olyan filmekkel jelentkezett, mint a pornográf jelenetekkel is tarkított és botrányos Melissa P. – Minden este 100-szor, kefével (2005), illetve a Tilda Swinton nevével fémjelzett Szerelmes lettem (2009) és Vakító napfényben (2015) – ez utóbbihoz már Ralph Fiennes és Dakota Johnson is asszisztáltak.

A Szólíts a neveden sikere után aztán már konkrétan Guadagnino nevét keresete a filmcsemegékre éhes közönség, ő pedig nem is hagyta őket étlen-szomjan.

Érkezett tőle Dario Argentino 1977-es Sóhajok című művészhorrorjának azonos című, 2018-as feldolgozása (szintén Dakota Johnsonnal), a 2020-as Akik mi vagyunk című sorozat, a Csontok meg minden című romantikus kannibáldráma Timothée Chalamet-vel 2022-ben, a pörgős, sportos szerelmi háromszög, azaz a Challengers 2024-ben, illetve Daniel Craig-es életrajzi, történelmi melegdrámája, a Queer, szintén tavaly.

Ezek pedig mind, egymástól igen-igen különböző habitusú, szellemiségű, stílusú filmek voltak, talán csak a nyugtalanító, időnként kissé nyomasztó és bikaerős, szinte kézzel fogható atmoszférát, valamint a kifejezetten erős színészi alakításokat számíthatjuk közös pontnak köztük. Ezekhez Guadagnino nagyon ért.

Hogy megállás nélkül dolgozik, arra pedig itt van példának a Vadászat után, amely a harmadik filmje másfél éven belül, s amelyről azt kell mondjuk, szintén a fenti két fő erényt tudja felmutatni: az erős atmoszférát és a csodás színészi alakításokat.

De vajon van-e benne ennél is több?

Ebben Julia Roberts alakítja Alma Imhoffot, a Yale egy ragyogó és karizmatikus filozófiaprofesszorát, a feminista ügyek régóta elkötelezett harcosát, akit a sztárdiákja, Maggie Price (Ayo Edebiri A mackóból) is bálványoz, akinek a szülei elég gazdagok ahhoz, hogy rengeteg adománnyal segítsék az egyetem működését. Többen, köztük Alma pszichoanalitikus férje, Frederik (Michael Stuhlbarg), akinek a viselkedése furcsán ingadozik a kedves, szerető és támogató, valamint a szeszélyes ás sértődős férj között, úgy gondolják, Alma nem illendő módon hagyta, hogy belészeressen egy gazdag diák (Maggie ugyanis leszbikus). Ott van még azonban Alma folyamatosan flörtölő professzorkollégája és közeli barátja, Hank (Andrew Garfield) is, aki talán ennél többet is szeretne tőle. Az Alma és Frederik által rendezett, nem kevés alkohollal felöntött buli után Maggie-t a nyilvánvalóan részeg Hank kíséri vissza a kollégiumába. Másnap Maggie nem jelenik meg az órán, majd este meglátogatja Almát egy szörnyű váddal, miszerint Hank megerőszakolta őt. Hank tagadja a vádakat, így Almának el kell döntenie, kinek az oldalán áll ebben a bonyolult, a saját életüket és az iskoláét is veszélyeztető válságban.

A Vadászat után egy ízig-vérig entellektüel film tele hosszú filozófiai, kultúrtörténeti diskurzusokkal, e tekintetben pedig eléggé hasonlít Woody Allen filmjeihez.

Ez azonban minden bizonnyal konkrét célja is volt Guadagninónak, ugyanis a film pontosan olyan főcímet kapott (karakterkészletében, stílusában stb.), mint amiket Allen rendezéseiben látni. Azok tömör, általában maximum 100 perces játékidejét viszont már nem vette át, Guadagnino sokkal ráérősebben épít világot és karaktereket, a nem túl eseménydús 138 perces hosszt azonban sajnos a türelmünk erősen megsínyli időnként.

Persze korántsem üres képsorok peregnek a szemeink előtt, hiszen a fentiek tükrében is látszik, hogy rengeteg tematikát próbált belesűríteni az eddig színészként ismert Nora Garrett az első (és egyébként eredeti, azaz nem más médiumból adaptált) forgatókönyvébe: szexuális kihasználás és vádak, egyetemi politika, generációs szakadékok, a #MeToo és a „cancel culture” komplexitása mind benne vannak, ugyanakkor górcső alá helyezi az intézményes nőgyűlöletet, az identitáspolitikát, az igazság és az emlékezet szembenállását, a traumák feldolgozását (Alma is sérült lelkileg a múltja miatt), a hatalmi dinamikákat vagy a múltbeli cselekedetek következményeit.

Talán sok is a téma itt, amelyek egy idő után kioltják egymást, külön-külön ugyanis nem kapnak annyi figyelmet és olyan részletes kivesézést, amelyet aztán a film után zsebre tehetnénk.

Guadagnino tehát most talán egy kicsit elfáradt (nem is csoda), de még így is simán leiskoláz (itt szó szerint) sok, hozzá hasonló, a filmet értő és érző mozgóképes művészt.

Ahogy azonban korábban említettük, a hangulat most is csillagos ötös, ebben pedig nagy szerepe van  a kétszetes Oscar-díjas Trent Reznor-Atticus Ross zeneszerző párosnak (Social Network – A közösségi háló, Lelki ismeretek, Challengers, Tron: Ares), akik ezúttal nem éppen a rájuk jellemző elektronikus taktusokkal dolgoztak, de most is igen egyedi hangzásvilágot kölcsönöztek a képsorok alá.

A színészek pedig ezúttal is tudásuk legjavát hozzák: Julia Roberts régen volt ennyire jó (kellett hozzá ez a szerep), de Andrew Garfield, Ayo Edebiri és a mindig kiváló Michael Stuhlbarg (Egy komoly ember, Gengszterkorzó, Érkezés, Szólíts a neveden, A víz érintése, Csontok meg minden) is kiválóak. Így, mindent összevetve pedig a Vadászat után egy Guadagninóhoz képest kissé ritmustalan, tömény és csapongó, ennélfogva pedig valamennyire félrement, de mindenképp érdekes és elgondolkodtató bejegyzés lesz a rendező filmográfiájában.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Ez a dög hónapok óta feldolgozva lóg a hűtőházban – megnéztük az X-Faktor székes fordulóját
Majka a frászt hozta mindenkire, az egyik versenyző káromkodva távozott a stúdióból, egy versenyző pedig Tóth Andiról írt saját dallal érkezett.


Emlékszem még a boldog békeidőkre, amikor az X-Faktor nagyjából még "rendes" tévéműsor volt. Jól elkülöníthető részekre tagolódott: Előválogató, Tábor, a mára már kihagyott Mentorház, majd az élőadások.

Egy ideje viszont rászoktak arra, hogy ezeket a részeket összecsúsztatják. A Tábor adás elejére még odabiggyesztik a selejtező utolsó pillanatait, a székes kör előtt még láthatjuk a csoportos feladat utolsó próbálkozóit. Ami felfogható formabontó megoldásként is, de számomra inkább zavaró. Mert, teszem azt, ha én nem vagyok kíváncsi a selejtezők önjelölt zsenijeire, de a Tábort megnézném, nehéz kikerülnöm a nem kívánt tartalmat. Meg hát egyébként is, mi ez a slamposság, kérem?

Olyan ez, mintha nem nézhetném meg a Csillagok háborúját anélkül, hogy kicsit belenézzek a Sithek bosszújába.

Ami engem illet, valójában a székes fordulót vártam, hisz ez talán a legdrámaibb része a műsornak. (Főleg, amióta nincs Mentorház, amivel a csatorna vélhetően jelentős összeget spórol, és lássuk be, annyira nem is hiányzik.) Ez az a pont, amikor a Táborban kiválasztott, mentoronként 15-20 versenyző számát le kell szűkíteni arra a háromra, akik lehetőséget kapnak az élő show-ban.

Az, hogy elé még betettek egy kis Tábort, azért is problémás, mert gigászi hosszúságúra, reklámok nélkül is 3 órásra nőtt a vasárnap esti adás. Amit egy Gyűrűk uránál bevállal az ember, de azért egy valóságshow estében túlzás. Ha nem volna munkaköri kötelességem végignézni, szerintem félidőben feladtam volna.

Talán azt remélik, hogy aki intellektuális katasztrófaturistaként kifejezetten az előválogató hülyéit szeretné megnézni, így megnézi majd a tábort is? Lehet, hogy ezekkel az egymásba átfolyó egységekkel próbálják kicsit feltornázni a nézettséget, ami eddig nem volt túl izmos.

Bár ha hihetünk a mérési adatoknak, ezen a hétvégén végre sikerült megverni a TV2-t.

(Ezt egyébként Majka szóvá is tette.)

Mindenesetre vasárnap, olyan 8 óra tájban végre eljött a székes kör is. Majka csapatával indult a móka. Az ózdi rapper megfogadta, hogy nem adja át másnak a győztest. (Emlékezhetünk, hogy tavaly elküldte Fehér Krisztiánt, akit Valkusz Milán megmentett, és később meg is nyerték az X-faktort.)

A sort Dávid nyitotta meg, aki dögös számot ígért. Az Ajándékot hozta Paulinától, amit egyébként lehetne is akár dögösen énekelni, na de az a dög, amit Dávid prezentált, már hónapok óta feldolgozva lóg a hűtőházban. Tóth Andi próbálta mentegetni, hogy ez inkább romantikus volt – viszont ez még nem ok rá, hogy elaludjunk előadás közben. Majka erre nagyon helyesen nem adott széket.

Az ezt következő mixben fellépő 3-4 versenyzőben is az volt a közös, hogy senki sem kapott széket. Az legérdekesebb mozzanat talán az volt, hogy Melinda egy versenytárs, Mohácsi Anett egyik dalát hozta, aki amúgy Andi csapatát erősíti, így vele jövő héten találkozhatunk majd.

Egy ilyen válogatón akkor érdemes nem ismert dalt hozni, ha az nagyon jó nóta, és/vagy valamiért nagyon személyessé tudod tenni. Vagy ha annyira jó vagy, hogy tök mindegy, mit énkelesz, az jó.

De ilyen előadó még a profik közt is elvétve akad, hirtelen Freddie Mercuryn és Whitney Houstonon kívül nem is jut eszembe senki. Talán még Cserháti Zsuzsa volt ilyen.

Itt viszont egyik tényező sem állt fent, így nem is lehetett kérdés Melinda sorsa. Mohácsi Anett dalát egy Caramel vagy egy Kökény Attila tudná előadni úgy, hogy az sikert hozzon.

Az első versenyző, akinél felvillant valami remény, az Mária volt. Már a hozzáállása is nagyon szimpatikus. Azzal ment be, hogy ha nem kap széket, akkor is büszke magára, amiért ideáig eljutott, hiszen négybusznyi ember érkezett a táborba. Külön felhívnám a pólóján látható "You're not the boss of me!" (Nem vagy a főnököm) feliratra.

Saját rap dalt hozott. A mentorok konszenzusa az volt, hogy a lány tehetséges, de még fejlődnie kell. Majka azt tanácsolta, olvasson sokat, fejlődjön, és majd jöjjön vissza jövőre.

Következett a holland Peter Verschuren Robbie Williams Anegls című slágerével. Miller Dávid a takarásban megjegyezte, hogy ez sem az a meggyőző produkció, amire Majka vár. Majka szerint sem volt elég jó, de mivel hisz Peter tehetségében, leültette. Ez az esély leginkább a válogatón mutatott teljesítményének szólt.

Renáta a Killing Me Softlyt egyfajta önbeteljesítő jóslatként énekelte: annyira unalmasan,

hogy tényleg úgy éreztem, lassan, lágyan, sejtről sejtre öl meg.

Amúgy sem vagyok nagy rajongója az enervált érfelvágó daloknak, de ha ez még középszerűséggel is társul, az tényleg a vég.

Ennek ellenére Renáta kapott széket, akárcsak a G-Rice néven futó Rózsa Márk rapper, aki annak ellenére leülhetett, hogy nem lehetett érteni a szöveget, és a számának a meglehetősen hatásvadász Ananászlé címet adta, amiben a Belmondó Libidó című számának a hatását érzem.

Mivel mindhárom fehér szék elkelt, elérkeztünk ahhoz, amit a mentorok évek óta úgy hívnak, "buszmegálló". Ha jön valaki új, akit Majka le akar ültetni, akkor egyvalaki feláll, illetve "leszáll a buszról".

Az idei évad vitathatatlan esélyesei a fiatal Tonix-Honix rap duó. Ezúttal olyan saját számot hoztak, amiben R&B és old school rap ötvöződött.

Kérdés, mennyire indokolt, illetve bennem felmerült, mennyire hiteles, ha egy 14 éves gyerek arról énekel, hogy „holnap már mással ébredek”. Hacsak nem arra gondol, hogy lecseréli a plüssmaciját. Tudom, a mai fiatalok, satöbbi satöbbi, de ez azért mégis csak túlzás.

Viszont vitathatatlan, hogy tehetségesek a srácok, ezért Márkónak át kellett adnia a helyét.

Következett Giada, aki fogadkozott, hogy most bebizonyítja, mennyire nem link. Az I Love You Babyt énekelte "Cserháti Zsuzsától" – valójában a dalt eredetileg Franki Vallihoz köthető, azóta mindenki más csak feldolgozta. Már megszokhattuk, hogy ezeket az áttételeket nem látják át az efféle műsorokban. Na de a lényeg, hogy hiába van Giadának amúgy atom hangja, egyszerűen nem tudott belépni, és folyamatosan kergette az alapot. Ezek után elkerekedett bociszemekkel hallgattam, amikor Andi arról beszélt, hogy Giada akkora egyéniség, amiért az élő show-ban lenne a helye. Végül Majka is a lány egyéniségére hivatkozva adott neki széket. Pedig hát egy ennyire instabil előadóval nekivágni az élő adásoknak finoman szólva merészség.

És igen, az is teljesen nyilvánvaló, hogy Giada valamit kompenzál, lehet ott a háttérben bántalmazástól kezdve neurodiverzitásig sok minden,

de ezek feltárása és orvoslása nem tartozik az X-Faktor feladatai közé.

Renátának kellett felállnia, aki kétségtelenül nem akkora jelenség, mint Giada, de ez ebben az esetben nem feltétlenül hátrány.

Egy ilyen verseny amúgy a helyszínen meglehetősen fárasztó és unalmas lehet. Jön egy versenyző, énekel, leül vagy nem, aztán kérjük a következőt. A tévében szerencsére szerkesztéssel, vágással és egyéb kisegítő eszközökkel ezt jelentősen fogyaszthatóbbá tehetik, de azért ott is végesek a lehetőségek.

A következő etapra azt találták ki, hogy olyan énekeseket vágtak egy egyvelegbe, akik egymást váltották a széken. Tehát a Power of Love-ot meglehetősen mesterkélten éneklő, bár jó hangú Spirive Teo váltotta Petert, hogy aztán pár pillanattal később neki is fel kelljen állnia az utána következő Kótai Rozi (a bokszoló, Kótai Misi lánya) kedvéért.

Majka válogatójának egyik legintenzívebb pillanata az volt, amikor Balogh Kevin kedvéért felállította a Tonix-Honixot. Balogh Kevin volt az a rapper, aki a Táborba még duóban érkezett, de a mentorok nehéz döntés elé állították: vagy egyedül megy tovább, vagy sehogy.

Egy pillanatra megfagyott a levegő a stúdióban, a mentortársak sem akarták elhinni, hogy Majka tényleg képes hazaküldeni a tehetséges rapper gyerekeket.

Majka persze ennél rafkósabb, és némi hatásszünet után a fiúkat átültette a piros székbe.

Ami a szabályok szerint azt jelenti, hogy ők már biztosan ott lesznek az első élő show-ban. Majka tulajdonképpen csak megismételte azt, amit tavaly Milán játszott el Fehér Krisztiánnal.

A hátralévő versenyzők közül Kovács Attila egész jól tolta a rappet, de szám közben egyszer csak összeomlott, félbehagyta a produkciót, közölte, hogy ő ezt nem is akarja, és távozott. Ő olyan versenyző, aki tavaly már próbálkozott. Gáspár Laci több újrapróbálkozónál azt látja, hogy a kudarc elvett valamit belőlük, nem tudnak olyan tűzzel színpadra lépni, ahogy kellene.

Kanalas Cintia is járt már az X-Faktorban, és a székes körben küldte őt haza Laci. Idén egy véletlen találkozás során Majka beszélte rá, hogy induljon megint. Ennek megfelelően nem kis tétje volt a szereplésének. Desh, Azariah és Young Fly közös számát, a Pannóniát énekelte. Nekem bejött a produkciója, sokkal közelebb áll ez a stílus, ez a világ, mint mondjuk a rap. Kapott is széket, Kótai Rozinak kellett feladnia az X-Faktoros álmait.

Osztolykán Alex saját dallal érkezett. A mentorok teljesen egyetértettek abban, hogy jó a dal – az előadás viszont közel sem. Így végül távoznia kellett.

Varga Imre egy Kökény Attila-slágerrel érkezett, és bár nem mondhatnám, hogy sok közös van Majkában és bennem, az mindenképpen, hogy ez a fajta zene nem a mi világunk. Ennek ellenére némi vacillálás után Majka is arra jutott, hogy ekkora tehetséget le kell ültetni. Kicsit talán meglepő, hogy egy rappertől, Kevintől búcsúzott el.

De a java még hátra volt! Farkas Anikóért meglehetősen nagy csatát vívott a Táborban Gáspár Laci és Majka. Mindenképp ígéretes jelentkező, és amikor megtudtam, hogy az I Put a Spell On You-t énekeli, biztos voltam benne, hogy ha jól csinálja, egyenes út vezet az élő show-ba.

Giada meglehetősen rosszul fogadta, hogy neki kellett távoznia. Sebzett dúvadként, káromkodva távozott a stúdióból. Jól jelzi állapotát, hogy amikor Miller Dávid utána szólt, hogy „nem arra van a kijárat”, a hölgy csak annyit válaszolt: „Lesz*rom”, és vágtatott tovább.

Majka ekkor bizonyosodott meg róla, hogy jól döntött.

Hátra volt még egy nehéz feladat: eldönteni, hogy Cintia és Imi közül ki távozzon. A párbaj végén Majka Imit választotta, így szegény Cintia idén is a sikertől karnyújtásnyira távozott. Giadával ellentétben ő emelt fővel viselte a kudarcot, és csak a stúdióból kiérve adta át magát az érzelmeinek. De akkor sem tört-zúzott.

Bevallom, én ezen a ponton azt hittem, itt a vége, folytatás jövő héten, de naiv voltam. Még megkaptuk a Miló csapatot is, vagyis a műsornak alig jutottunk túl a felén.

Valkusz Milánnál nem kellett sokat várni, az elsőként színpadra lépő Borombós Anna a No Time to Die című James Bond betétdallal meggyőzte a mentort és széket kapott.

Egy ideig egyedül árválkodott a "buszmegállóban". OJ Miksa, a bicskanyitogatóan öntelt rapper megkapta, hogy a produkciója nagyon kezdő szintű raptudást mutat. Miksa javára szól, hogy nem kezdett el arcoskodva hőbörögni, pedig az eddigiekből arra számítottam. Sőt, az egyik legszimpatikusabb kieső megnyilvánulás köthető hozzá:

„Nem véletlenül ő ül a székben, és nem én.”

Csatordai Janka Bon Jovival, Kun Ábrahám Ábel Caramellel nem tudott bizonyítani, ahogy Nágl Klára sem boldogult Mihályfi Luca slágerével, a Rendbennel. Vitális Ádám sem győzte meg a mentorokat saját szerzeményével, melynek az enigmatikus Tóth Andi sirató címet adta. Nem egészen világos, hogy ő siratta Andit, és ha igen miért, vagy azt akarta, hogy Tóth Andi sírjon. Ez utóbbira, ha volt is esély, legfeljebb a kíntól. De Andi inkább a nevetést választotta.

Kenny Rogerst ritkán hallani az X-Faktorban. Talán nem véletlenül. Terence Caindoy előadását meglehetősen unalmasnak találták a mentorok. Csak Laci hiányos angoltudása dobta fel kicsit a műsornak ezt a részét, aki kitartóan ismételgette, hogy "I'm boring", vagyis "Unalmas vagyok".

Milán azért leültette Terence-t, aki egyébként már Manilában is fellépett egy zenei fesztiválon. A kommentekből az derül ki, hogy ott nem jutott tovább. (Spoiler: végül itt sem.)

A B-Flow rapformáció dolgát alaposan megnehezítette, hogy a testvérek öten neveztek a versenybe, de a mentorok csak hármukat engedték tovább a székekhez. A minden tekintetben remek produkció után leülhettek, de az egyikük, Joci összeomlott, elsírta magát. Az öcskösöket hiányolta.

Később Milán erre hivatkozva haza is küldte őket, bár szerintem csak keresett egy ürügyet, hogy megkönnyítse saját maga számára a döntést.

Merucza Zsolt, alias Dali számomra rejtély. A mentorok a selejtezőtől kezdve nagyon oda voltak érte, igazi művésznek tartják. Engem nem tudott magával ragadni, a táborban azzal tűnt fel, hogy meglehetősen rosszul tudott együttműködni a csapattal, nem fogadta el a tanácsokat, ráadásul szinte ugyanazt a szöveget nyomta, mint a selejtezőn, igaz, ezt senki nem tette szóvá. Ezúttal a csoportfeladatnál átélt traumáit próbálta feldolgozni. A mentorok most is szuperlatívuszokban beszéltek róla, Milán csak azért küldte haza, mert úgy érzi, nem érti Zsoltot, nem tudna segíteni neki.

A hátralévő versenyzők közül mindenképp említést érdemel S'Iza, vagyis Széles Izabella, akit 2005-ben a Megasztárban ismerhettünk meg, és azóta többé-kevésbé jelen van a szakmában. Ilyenkor mindig felmerül bennem a kérdés, megéri-e valakinek, aki egyszer már eljutott valameddig a pályán, eljönni egy tehetségkutatóba, és eltűrni, hogy voltaképp a kollégái mondjanak róla ítéletet.

Nagy volt a jövés-menés a székeken. Egy ponton Majka megjegyezte, hogy három ott ülő emberből kettő nem érdekli.

Milán csapatából az első igazán nagy pillanatot Balla Béla okozta, aki a Zöld, bíbor és feketét énekelte nagyon jól. Meg is kapta a piros széket.

Milán azt ígérte, óriási rock dalokat fognak alkotni együtt. Erre azért kicsit felvontam a szemöldökömet.

Nem állítom, hogy enciklopédikusan ismerem Milán munkásságát, de eddig nem tűnt fel, hogy bármi köze lenne a rockzenéhez. De cáfoljon rám.

A fehér székeken folytatódott a cserebere. Végül CFL rap duó és Kollár Dea ült Iza mellett. A rapperek helye megingathatatlan volt. Iza és Dea párbajából végül utóbbi került ki győztesen.

Így hát kialakult a Milán csapat is, jövő héten következik Laci és Andi válogatója, és végre ráfordulhatunk az élőadásokra.


Link másolása
KÖVESS MINKET: