Egressy Zoltán: Lila csík, fehér csík
Egressy Zoltán: Lila csík, fehér csík
A Pesti Evangélikus Egyház Deák téri Egyházközössége nem vesz tudomást nagyapám 1989-ben bekövetkezett haláláról, postai küldeményeken keresztül rendületlenül tájékoztatják őt az aktuális eseményekről, immár másfél évtizede, szakadatlanul, többször elhatároztam, hogy értesítést küldök nekik, szólok, köszönet mindenért, nagyon kedvesek, de sajnos ő már nem él, aztán valahogy sosincs szívem, hiába tartom kezemben a telefont, megvan a szám is, beüthetném, mégse teszem, olyan, mintha azzal veszíteném el végleg, sőt, én ölném meg, így meg mintha lenne még, százöt éves, a napokban adventi levél érkezett a nevére.
Ismeretes, általában milyen szép sikerrel gyógyít az idő, az embert egy ideig bánat gyötri, ha meglátja például egy borítékon annak a nevét, akinek a postaládán már nem tudja, később aztán inkább valami mosolygós, finom édességérzet önti el, ez esetben az élés az igazi igazság, az enyém legalábbis, én abban nőttem fel, hogy ő van, ez a megingathatatlan alaphelyzet, innen kezdődhet a tárgyalás róla Istennel vagy akivel kell, lehet. Néha halált hoz az élet, tudom, mégis hálás szívvel köszönöm a Deák térieknek a felülbírálást, nem fogok telefonálni nekik, minek zavarjam össze őket.
Apró fekete imakönyv fekszik előttem, 1932-es kiadás, megjelentetője azonos a küldemények feladójával, itt még Pesti Evangélikus Magyar Egyház megjelöléssel szerepel, de a Deák teret is feltüntetik a pontos betájolás kedvéért, akkor még negyedik kerület, ma ötödik, a negyedik most Újpest. Valamivel több mint röpke nyolcvan év telt el a könyvecske és az adventi levél kinyomtatása között, az imakönyv a nagyapámé lehetett, esetleg a nagyanyámé, vagy közös, családi, nemrég került elő egy doboz mélyéről, nem láttam gyerekkoromban, az sincs előttem, hogy templomba mennek, még csak az se, hogy imádkoznak, látványosan semmiképpen nem tették, vagy anélkül élték le felnőtt életüket, vagy titokban fohászkodtak, közben csinálták a dolgukat, volt elég, huszadik század, tették, amit kellett, lehetett, többek között felnevelték apámat, beteg bátyját, a nagybátyámat, utolsónak Atit.
Majdnem minden létező helyzetre és eshetőségre felkészültek az alkotók, ezért mindenféle imádság olvasható a kis könyvben, esküvő előtt, templomból kimenet, a jóság lelkéért, vasárnap este, újjászületésért, ellenségeinkért, önmegtagadásért, beteg gyermekért, utóbbi fejezetet biztos nézegették eleget, éppen a megjelenés évében született meg a nagybátyám, vesd mérlegre zsenge voltát, emberi gyarlóságait és mikor bűnét megbánva, kegyelemért imádkozik hozzád s gyógyulást kér tőled, hallgasd meg őt s adj neki szabadulást, a nagyapám nevét viselte, születésekor történt a baleset, pedig országos hírű orvos segédkezett, helyrehozhatatlanul rontott el valamit, többször hallottam a történetet, szülőcsatorna szerepelt benne, meg a kihúzás pillanata, a legnagyobb doktorokkal is előfordul ilyesmi, hibaszázalék, a nagybátyámnak nem volt bűne, nem lehetett, nem volt mit megbánnia.
Kiskorában azt mondta az öccsének, te majd tanulsz, ha nagy leszel, én nem tudok, az én fejem rossz hozzá, én majd dolgozom, így is történt, hajnalok hajnalán indult munkába, idősödő felnőttként is, végig a szüleivel élt a lakásban, amelyben most én, hogy is költözhetett volna el, a sokat emlegetett ablakból nézett utána a nagyapám kora reggelenként, felkelt hozzá, előbb, mint a nap, a nagybátyám egyébként kiválóan sakkozott, még versenyt is nyert a munkahelyén, szerette mindenki, csak jóság volt benne, pihenésképpen az ágyában negyvenévesen is spirálfüzetbe írogatta reszkető kézzel, nagy gonddal, figyelemmel a betűcskéit, mint egy kisgyerek, mert úgy tudta, többnyire ugyanazokat a betűket, főleg e-ket és l-eket egy teljes lapra; tőle nem messze, a szoba sarkában, barna szekrényben laktak Ati focis spirálfüzetei.
Anyám és a nagybátyám nagyon szerették egymást, holott nem voltak vérrokonok, a tiszta szíveik találhattak egymásra, most látom csak, az imakönyv végébe belerajzolta ügyetlen betűivel, remegő vonalakkal a nevét, nem anyámról beszélek, neki katolikus imakönyve volt, de ez annyira mindegy, le sem kellene írnom, a nagybátyám neve alatt ott van apám szignója is, szintén gyerekírás, csak sokkal rendezettebb a másiknál, a negyvenes években autogramozhattak bele a könyvbe, fölötte a nagyapámé, ő szép, díszes kezdőbetűt kanyarított a neve elejére, tizenhat voltam, amikor nagybátyám szabadulást kapott, kórházban érte a halál.
Anyám látogatta őt a legvégén, egy ideje sejthető volt, hogy nem jön többet haza, nagyapám és nagyanyám elsőszülött gyerekét temette el, utóbbi nem volt ott a szertartáson, azt mondta, nem bírja az ilyesmit, azt hiszem, aznap a feje is fájt kicsit; nem gondolom arányos büntetésnek, hogy később apámat is elvesztette, két gyerekét egy anya, más kérdés, hogy arra a temetésre sem jött el, talán szédült, komolyabb front lehetett.
Nem tudom így utólag, nem színtiszta menekülés-e nekem akkoriban a foci, az Újpest, Törőcsik, egy virulens, ünnepélyes, boldogságos másik élet, ugyanakkor ha annyira fontos nekem ez az önkéntes szecesszió, papírforma szerint színésznek kellene készülődnöm, már csak a hagyományok miatt is, nagyanyám és apám is kacérkodott a gondolattal, bennem fel nem merül, mindenesetre komoly befogadást érzek ennek a másik világnak, a focinak, az Újpestnek, Törőcsiknek a részéről, érthető talán, miért lenne elképzelhetetlen egy Fradiba igazolós árulás, de hát nem menekülés-e minden azóta is, van, hogy az ember az igeneket nem tudja jól, inkább csak azt, mit nem akar, szerencsés személyiségjegy ez bizonyos döntéshelyzetekben. Szavazásokkor például mindig van legkisebb rossz, a magyar ember úgysem választ, hanem talál, megy a legkisebb ellenállás felé, szerelmi ügyekben sem haszontalan a nem tudásának a képessége, az igeneket több bizonytalanság előzi meg, kivéve, ha nálam hatalmasabb erő terít le, nem csak szerelmi téren egyébként, Törőcsik is leterítő erő, azt kellene megfogalmaznom, mitől, de ez a legnehezebb, mert nincs benne racionalitás, mindazonáltal ezzel foglalkozom, megkísérlek szavakat találni megfoghatatlanságokra.
Mennyivel egyszerűbb feladat jutott neki, választott pályájának a játék a lényege, a kreatív problémamegoldás, az örömszerzés, miközben a sportág természetéből adódóan mások ebben gátolják, falakat emelnek elé, ezeket kell levernie, átugrálnia vagy megkerülnie, küzdelem, ehhez viszont nem passzol az alkata, az örökös felrúgások olyanok lehetnek, mintha írás közben folyamatosan a kezemre basznának, meddig bírnám vajon, kinek hol húzódnak a határai, vagy ami fontosabb, milyen súlyú kereszteket képes cipelni, szelíd, halk nagyapámnak beteg gyerek és furcsa feleség jutott, Atinak korai árvaság, anyámnak a család összes terhe, különös anyóssal súlyosbítva, hol vagyok én tőlük a magam kis bajaival, egyébként meg éppen a kereszteket kell megköszönni leginkább, Uram, aki mondottad: az én igám édes és az én terhem könnyű.
Átláthatatlan dolgokkal foglalkozunk, ez közös vonás bennem és a kilences számmal játszóban, egyikünk se fát vág vagy dobozokat hajtogat, azok tiszta ügyek, megfoghatók, mérhetők, mi hangulatokkal dolgozunk, én szavakkal, ő labdával, ott mondjuk van gól, de az ő játékának speciel nem az a lényege, nálam még az sincs, gól, ő csapatban van egyedül, én teljesen, nagy egyezéseken belül jelentősek tehát a különbözőségek, azokon belül vannak vonzások és vannak taszítások, nem erőltetném erőteljesebben a párhuzamokat, ráadásul időben sem vagyunk egymás mellett, nem beszélve az egyensúlytalanságról: én gyerekként élvezem, amit csinál, ő nem, amit én, kivételt a cikk képez, bár az meg róla szól, az egyetlen, amely tetszik neki, ha igaz, amit a koppenhágai igazmondó mond.
Akárhogy forgatom, több a különbség az azonosságnál, a legfontosabbak egyike, hogy kiskorom óta lelkiismeretesnek gondolom magam, ő viszont lázadó, nem súlyosan, de az, bohém Beatles, mindenki Beatles akar lenni, csak nem tud vagy nem mer, közben meg az is jó, amikor kiderül, normálisak ők is, hülyülnek csak, mert feldolgozhatatlan a helyzetük, meg mert a zsenik mindig játszanak, Ronaldinho ritkán vicsorog, és van lelkük, az egész csak úgy érdekes.
Valami hasonlót akarok belelátni a kedvencembe én is, olyasmit, hogy nagyon is lelkiismeretes, csak megtesz mindent, hogy ez ki ne derüljön, valójában azonban tékozló fiú, azokat mindig jobban szeretik a simán jóknál, amolyan mégis-srác, muszáj-Herkules, herkulesség nélkül, amikor néha becsúszik egy-egy meccsen, elalélok a gyönyörűségtől, hajt ő is, akarja, láthatja mindenki, aki basztatja őt, örül ő is a góljainknak, viszont hagyják ezzel békén, érzelmet ne lássanak rajta, szégyelli, ne hatódgassanak meg folyton azon, amit csinál, értem ezt, ismerem az érzést, önkéntelen védekezés, olyasmi, hogy a mellemre ne feküdjön senki, legalábbis a szív oldalára.
Azt kérdezi a lány, aki szarvasagancsot hoz a lakásomba, mert magamtól úgyse vennék növényt, milyen volt a lányom szalagavatója, morgok valamit, hogy jó, szép, igen, táncoltam vele, persze, az istennek nem mondanám, hogy büszke vagyok, mint egy állat, örökölt probléma, az apám felől jöhet, miközben az ő szeme gyakrabban lett könnyes semmiségektől, mint anyámé, olyankor krákogott, ilyenkor én igyekeztem diszkréten nem észrevenni, mi történt, a szüleim kedvenc közös dala a Te szeress legalább volt, csodálatos önleleplezés, kinek is kell egy tüskés, bolondos figura, ki a szívét letagadja, s nincs bájos mosolya.
Nem az én időszakom, ez még a hatvanas évek, ki lehetett az a Mikes Éva, ilyen nevű előadóról nem hallottam gyerekként, márpedig ő énekli a dalt, van Mary Zsuzsi-s verzió is, ő a szeress szót hangsúlyozza a refrénben, súlyos félreértés, létezik még egy Koncz Zsuzsá-s feldolgozás, ő mindkét értelmezést beleénekli, kinek melyik tetszik, válasszon, párhuzamosokból áll az élet, érzésekben mindenképpen, sőt, ha nem megyünk bele alaposabban, az mondható, csak azok vannak, párhuzamosok, össze nem érések, egymás mellett haladás.
A másik nagyapámat nem ismertem, meghalt, mielőtt megszülettem, a másik nagyanyámat igen, édes, drága, apró asszonyka, amikor neki is jut hely az autóban a telekre menet, minden út során megcsodálja a már gyerekfülnek is rémesen hangzó „Elfekvő” melletti szépséges tulipánfákat, egy másik helyen automatikusan felkiált, a fáim, idős korára a lánya is növényérzékeny lesz, ez a nagymamám csendes, mélyről szeret, a kert viszont, ahová járunk vasárnaponként, csupa durvaság, összeeszkábált pingpongasztallal, tömzsi, vad fákkal, lengőkuglival, ami kemény és veszélyes.
Ha megy velem a hinta, hátul a barack-, elöl az almafát tudom rugdosni, ott találkozom először igazi elhülyüléssel is, a szomszéd Józsi bácsi egyszer csak piromániássá válik, váratlanul felgyújtja a meggyfánkat, következő héten a pingpongasztal helyén is hamvakat találunk, a biciklik sincsenek sehol, Rózsi néni, a felesége lesütött szemmel pironkodik, ő általában házi készítésű süteménnyel kínál minket, tudvalevő azonban, hogy azokat jó eséllyel agyonszarja a konyhai ketrecéből rendszeresen kiengedett papagáj, de rosszat kinek akarnak ők, senkinek, ők se, hát még az engem szorosan körülvevők, milyen óvott az én gyerekkorom összességében, az imakönyv felkészíthetne az életre, de nem olvasom, csak most, a rosszakarat több bajt okoz e földön, mint az idők mostohasága, a betegségek keserűsége és a gondok terhe együttesen. Azért kérlek, Uram, a szíveket formáld át, hogy ne akarjanak rosszat; a lelkeket teremtsd újjá, hogy ne járjanak a gonosz indulatok nyomában, a rossz megfoghatatlan, érthetetlen, távoli dolog ekkor még, és halál sincs a közelemben, talán éppen Józsi bácsi lesz az első, akinek a temetéséről hallok, utolsó kívánsága az, hogy ne Rákoskeresztúrra vigyék, közel a reptér, hangosak a gépek, nyugodtan szeretne pihenni a sírban, mennyit röhögünk ezen anyámmal, a könnye is kicsordul, valami zavart azért érzek ekkor benne is, magamban is.
A gyerekkorról, felnövésről, nosztalgiáról és az utolsó magyar futballzseni, Törőcsik András iránti rajongásról szól Egressy Zoltán új regénye, a Lila csík, fehér csík.
Egressy Zoltán nem sportkönyvet írt, regényében izgalmasan keveredik a fikció és a valóság. A lazán egymáshoz kötődő fejezeteket mély érzelmek és szikár tények hevítik, illetve hűtik. A könyv a hetvenes évek világát a szerző akkori gyerekszemével mutatja be. A kisfiú szobájának falai bálványa, a futballsztár képeivel vannak díszítve, mindeközben a focista naponta sörözik barátaival a ház aljában található vendéglőben. A fiú nem meri, nem is akarja megszólítani őt. Aztán felnő, és sok mindent másként lát, ám az életét meghatározó élményt nem felejti el. Törőcsik élete közben szomorú fordulatot vesz. Az érzelmes, lírai szövetű, humorban is gazdag, önéletrajzi ihletettségű regény megkapó őszinteséggel foglalkozik a legenda, a hit, a siker, a tehetség és a felelősség mibenlétével.
„Táncolj, Törő!” – skandálták a drukkerek és rajongók a rigmust, amely Törőcsik András virtuóz játékára, robbanékonyságára, ritmusváltásaira utal. Törőcsik éveken át volt az Újpesti Dózsa legnépszerűbb labdarúgója, karrierjét az 1979-ben elszenvedett autóbalesete és súlyos sérülése törte ketté.
„Én is ott voltam azon a hideg, téli napon a Megyeri úton, és azt láttam, hogy a játékra alkalmatlan, havas-jeges pályán ő volt messze a legjobb – írja a könyv fülszövegében M. Nagy Miklós, a regény szerkesztője az egyik meccsről és Törőcsikről. – Egyedül ő akart és tudott focizni…
De ez az új Egressy-regény rajongásról, felnövésről, nosztalgikus vissza- és előretekintésről is szól. Kicsit úgy, mint Nick Hornby klasszikusa, a Fociláz. Ez is regény (még regényesebb is, mint Hornby könyve), a középpontjában Törőcsik Andrással, az utolsó magyar futballzsenivel – és a kisgyerekkel, aki most, felnőtt fejjel próbálja megérteni, hogy mit jelentett számára Törő... és a gyerekkor.”
Kőhalmi és Litkai Gergely a könyv bemutatóján; fotó: Helikon Kiadó/
