KULT
A Rovatból

Dögunalmas rinyafesztivál durva rasszizmusvádakkal – Harry és Meghan dokumentumfilmje övön alulibb, mint hittük

Még csak az első három részt adták le, az esküvőjükig jutottunk el. De egy kicsit olyan érzésem van, mintha Johnny Depp életrajzi filmjét látnám Amber Heard rendezésében. Kritika.


A Netflix a hírek szerint 100 millió dollárt adott Meghan Markle-nak és Harry hercegnek a szerelmükről és a Megxitről szóló, hat részes dokumentumfilmért. A rendező (a második, az első anno kilépett a projektből) a kétszeres Oscar-jelölt dokumentumfilmes Liz Garbus, akinek neve többek között A szolgálólány meséje utolsó évadát is fémjelzi.

A Harry & Meghan első három részét ma mutatták be, napra pontosan három hónappal II. Erzsébet halála után. Mivel a produkcióról már hetek óta rengeteg szó esik, és a Harry-Meghan saga is legalább három éve, a „kiugrásuk” óta tart, nehéz ezt az első, három órányi anyagot a kontextus nélkül értelmezni. Főként úgy, hogy bevallom: én végigunatkoztam az egészet, pedig a téma érdekelt. És mégis. Ettől függetlenül megpróbálom a produkciót szigorúan filmes „termékként” nézni, vagyis úgy, hogy mint dokumentumfilm (ez a megjelölt műfaja) mennyire hiteles, mennyire alátámasztott, mennyire hatásos, mennyire mond újat, és mennyire igyekszik legalább valamennyi egyensúlyt fenntartani, azaz a narratívát kontextusba helyezni, és éreztetni, hogy van másik oldal is.

Az, hogy a Harry & Meghan egyoldalú (végül is a saját sztorijukat mesélik el), nem meglepő. De hogy ennyire, az azért igen. Az első rész elején ki is írják, hogy a brit királyi család egyetlen tagja sem volt hajlandó megszólalni a filmben, de az, hogy az interjúalanyok között szinte kizárólag a sussexi hercegi pár fizetett alkalmazottai, illetve különböző „barát”, illetve „szakértő” címkékkel ellátott, teljesen ismeretlen, beszélő fejek szólalnak csak meg, az nem tesz jót a hitelességnek. Három embert ismertem fel: Serena Williams tenisz-sztárt, aki Meghan barátja, és egyetlen mondatot mondott arról, hogy ő ennek az egésznek az emberi oldalát nézi, Meghan anyját, Doria Raglandet, valamint Asleight-t, Meghan féltestvérének, Samantha Markle-nak a lányát, akit elmondása szerint évekig a nagyszülei neveltek, nem Samantha, és később szoros barátságba került Meghannal.

De ezt még meg lehet érteni, hiszen az ő nézőpontjukat az ő munkatársaik, az ő barátaik tudják a leginkább megvilágítani. Az viszont már igen komoly fejrázásra adott okot, amikor körülbelül a felénél rádöbbentem: a Harry & Meghan tulajdonképpen nem is hiteles dokumentumfilm.

Ez egy megható love story-ba csomagolt, övön aluli propagandatermék, amelynek lényege: a brit királyi család rasszista, a britek rasszisták, a brit bulvársajtó rasszista és senkihez sem foghatóan aljas, és úgy általában Nagy-Britannia és a Nemzetközösség egy „privilegizált elitklub”, egy „Birodalom 2.0”, amely „számítóan” úgy szervezte egységbe az egykori gyarmati országokat, hogy azért a zsíros üzleti kapcsolataik megmaradjanak.

És persze szándékosan, az első perctől kezdve arra törekedtek, hogy megsemmisítsék a „kis szigetre” szinte megváltóként érkező, „fekete hercegnőt”. Azaz Meghant.

Az egész sztori annyira átpolitizált, hogy egy kis rossz szándékkal akár transzatlanti hadüzenetként is lehetne értelmezni. A felvilágosult, független amerikai, félvér nő épp akkor pottyant bele az egykori gyarmat-nagyhatalom életébe, amikor Anglia épp „toxikus vitát” folytatott az Európai Unióval, dúlt a Brexit, fiatal, fekete fiúkat késeltek meg az utcán, és Boris Johnson gyűlöletbeszédeket tartott a migránsok ellen (be is vágják, amit azt kiabálja a tömegnek: „Ez az ország a miénk és vissza is fogjuk szerezni!”)

A Harry & Meghan tehát veszélyesen megemeli a tétet. Ilyen nyíltszíni támadást indítani II. Erzsébet uralkodásának talán legnagyobb és legfontosabb vívmánya, a Brit Nemzetközösség ellen, és Meghan történetét úgy eladni, mintha ő lenne Martin Luther King női reinkarnációja, akit a bőrszíne miatt csinált ki a rabszolgatartó gyarmatok emblematikus intézménye, a brit királyi család – ehhez azért kellett bátorság. Vagy vastag bőr.

Ez valóban újdonság ebben a produkcióban. Ezen kívül viszont nem sok újat tudunk meg. A 2021-es Oprah-interjú panaszáradata ismétlődik, egy kicsit kibomdorítottabban. Mivel az igazságot senki sem ismeri, Harry és Meghan könnyen felépítettek egy narratívát, amelyet én hol felismertem, hol nem, és sokszor igen zavarosnak is találtam. De hogy ez mennyire hiteles, azt nem tudom megítélni. Meggyőző képi és mozgóképi bizonyítékokat sem láttam a három órás műsoridő alatt.

Igen, szinte végig azt hallgattam, hogy Meghant „hordákban üldözték és zaklatták” a brit lesifotósok, de ennek alátámasztására néhány távoli, utcai Meghan-fotón kívül semmi mást nem láttam. Egyetlen olyan képet, videót sem, ahol valóban paparazzók üldözték volna. Volt viszont „paparazzi-üldözéses” videó Dianáról és Katalin walesi hercegnéről, de ez felveti a kérdést: Meghan üldöztetéséről semmit sem sikerült találni? Semmit, zero, nada?

A három óra viszont bőségesen ki volt tapétázva képekkel a házaspár “szerelmi történetéről”. Úgy tűnik, a világ legalaposabban dokumentált love story-ja ez. Már a harmadik randevújukon, a botswanai utazásukon feltűnően sok, és feltűnően profi fotó készült róluk. Ez a folyamatos fotózkodás egyébként kapcsolatuk egész ideje alatt megmaradt. Úgy tűnik, hárman voltak ebben a házasságban is: Harry, Meghan, és egy nulla-huszonnégyes, profi fotós.

A pár elmeséléséből megtudtuk, hogy Meghan élete már 2016 októberétől pokollá vált, amikor kiderült a kapcsolatuk, és “egész Torontót ellepték a fotósok.” (Meghan akkor ott forgatott, és ott is élt). Kiderült, hogy Meghant az anyja nevelte fel, az apjánál csak hétvégente volt, a féltestvéreit, Samanthát és Thomast tulajdonképpen nem is ismerte.

Megtudtuk, hogy Harry Diana halála után nem kapott segítséget és támogatást a családjától a traumája feldolgozására, ezért menekült Afrikába, és ottani barátaiban „egy második családra” lelt, „tulajdonképpen ők nevelték fel.” Kiderült, hogy Harry úgy érzi, “alvajáróként” élt addig, amíg rá nem talált a bátor, humanitárius aktivistára, az édesanyjára annyi mindenben hasonlító, „jószívű, melegséget árasztó és magabiztos emberre”, Meghanra, aki végre felébresztette.

Kiderült, hogy Meghan mindent elveszített Harryért, a teljes, fantasztikus életét, a színészi karrierjét, és végül az apját is. Harry itt ki is hangsúlyozza, hogy az ő hibája, hogy Meghannak „már nincs apja”. Harry szerint a királyi család néhány tagja teljesen ledöbbent, hogy neki, a „vörös hercegnek” egy ilyen gyönyörű és okos nőt sikerült meghódítania.

Meghantól megtudtuk, hogy amikor először találkozott Katalinnal, meg akarta őt ölelni, és ez „nem jött ki jól”, mert szerinte Katalin és a többi királyi  családtag „külső merevsége tulajdonképpen a belsőt is tükrözi.” Ismét előkerült a szomorú információ, miszerint Meghannak fogalma sem volt, hogy a királynő előtt pukedliznie kell, nem ismerte az angol himnuszt, és semmilyen segítséget sem kapott a Palota életébe való beilleszkedéshez.

De hát ezeket már hallottuk. Ezerszer, többféle interpretációban, de a lényeg ugyanaz. Ők, ketten a világ ellen. Idilli képek a mostani, kaliforniai életükről, látjuk Archie-t és Lilibetet is, a narancsvörös naplementét, Meghant, amint rózsákat szed a kertjükben, Harry kolibrit csodál a kisfiával. Ma már fantasztikus az életük, szabadságharcuk fényes győzelemmel végződött, boldogabbak, mint valaha. Erről sok-sok home videó van.

A három óra alatt viszont egyszer sem hallottam, hogy az elmúlt években ők bármiben is hibáztak volna, hogy így visszanézve bármit is máshogy tettek volna, átgondoltak, átértékeltek volna a saját viselkedésükben. Kár, mert azt üdítő változatosságként lehetne értékelni, és mindenképp felkaptam volna rá az unalomtól már félig bebóbiskoló fejemet.

Összegzésül: a Harry & Meghan szerintem dokumentumfilmnek csapnivaló és övön aluli. Súlyos ellentmondások és hiányosságok vannak a narratívában, nincs megfelelő képi alátámasztás, manipulatív az egész, és olyan egyoldalú, mint a süllyedés előtt félrebillent Titanic. Mint említettem, propagandafilmnek meg reality-nek elmegy, szappanoperának is akár, de a rasszizmusvádak és az átpolitizáltság miatt még így is keserű szájízt hagy maga után.

Hogy ki, mit hisz el belőle? Fogalmam sincs. Én, a magam részéről töredelmesen bevallom, hogy az egészből egyetlen mondatot találtam igazán hitelesnek. Amikor Harry azt mondta: „Olyan nőt, mint Meghan annyira nehéz találni, mint egy tűt a szénakazalban.”

Na, efelől egy szemernyi kétségem sincs.

(A Harry és Meghan dokumentumfilm-sorozat következő, egyben befejező, három epizódja december 15-étől lesz elérhető a Netflixen).


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
„Akkor holnaptól nem lesz pénzem és hatalmam?” – Litkai Gergő egy drogos NER-oligarcháról írt színdarabot
A Gyalulj Gyulával az elmúlt 16 év szimbóluma, de kicsengése egész más így, hogy megbukott a rendszer.


Litkai Gergő vitathatatlanul a generációm egyik legtehetségesebb képviselője. Szerencsés csillagzat alatt született, mert van egy olyan tulajdonsága, ami a többi humorista fölé emeli: nem csak sikeres alkotó, de sikeres üzletember is. Ezen lehet fanyalogni, de a tény az tény: Magyarországon példátlan humorbirodalmat épített a Dumaszínházból. Emellett több film, könyv tanúsítja írói vénáját, tévéműsorok háttérembere, és maga is sikeres stand upos.

Ha ez mind nem volna elég, lelkes környezetvédő, zöldinfluenszer, és tavaly óta önkéntes tűzoltó is.

Így hát nagy elvárásokkal ültem be a Gyalulj Gyuláva című előadásra, amit talán úgy lehetne legjobban jellemezni, hogy stand up színház. Ahhoz hasonló, mint Rob Becker Cavemanje volt Kálloy Molnár Péter előadásában, aminek magyarországi bemutatásában egyébként ugyancsak Litkai segédkezett. Ez is onemanshow, ezúttal Rába Roland főszereplésével.

A nagy sikerű Burn Out Baby – A hatékony vezetés hat szabálya után ez az előadás is a Delta Produkció és a Dumaszínház közreműködésében valósult meg az Átriumban. Az előadás nem hogy áttöri a negyedik falat, hanem teljesen megszünteti. A nézők is az előadás részei tulajdonképpen, hiszen el kell képzelniük, hogy nem egy színdarabra érkeztek, hanem azért, hogy megnézzék Gyulát, a népszerű asztalos influenszert, hogy bevezesse őket a szörpasztalkészítés titkaiba, és hogy válaszoljon a kérdésekre, amiket az interneten tettek fel a felhasználók. A kérdések mentén pedig szép lassan kirajzolódik Gyula életútja.

Mint kiderül, Gyula tipikus NER-es vállalkozó volt, akinek megvolt mindene, szép család, pénz, hatalom, kokó, aztán utóbbi miatt egyik-napról a másikra mindent elvesztett: "tévedésből" egy nap rátörte az ajtót a Tek. "Ezek infratávcsővel nézik, mikor vagy bokszeralsóban, és akkor jönnek." Ahhoz pedig nem volt elég fontos, hogy a rendszer utánanyúljon és kimentse.

Gyula személye és története az egész elmúlt 16 év szimbóluma, ő a magasra emelkedett középszerűség élő szobra.

De a felszínes heherészésből fokozatosan egy sorsdráma bontakozik ki, megmutatva, hogy a legközhelyesebb történet mögött is valódi emberek, valódi életek és valódi tragédiák húzódnak. Annak eldöntése a nézőre vár, hogy mit kezd mindezzel. Sajnálja Gyulát? Örül a bukásának?

Számomra a legérdekesebb az előadás műfajokköztisége. A stand up lényege, hogy a színpadon álló előadó (vagy előadók) hitelesen önmagukat alakítják. Ez persze nem azt jelenti, hogy minden, amiről beszélnek szó szerint velük történt, de a nézőben mégis azt a benyomást kell kelteni, hogy amit lát a színpadon, az nem egy szerep, hanem az adott előadó civil valósága. Nincs álarc. Ebben különbözik a monodrámától és a vicces kabarémonológoktól, egyszemélyes jelenetektől.

Vannak határesetek, Hofi például az előadásaiban mindig magára húzott valami karaktert, legyen az egy kórházi ápolt, úri szabó, Hofisszeusz vagy épp Hofélia, de bármit is mondott éppen magáról, a néző egy pillanatig sem gondolt mást, mint hogy Hofit látja az ő saját igazságával, aki nem egy író vagy egy rendező látomását szolgálja ki.

A Gyalulj Gyulával, ha a szöveget nézzük, egy stand up önállóest. Ha Gyula létezne, nem is lenne ezzel semmi gond. Csak hát mi valójában Rába Rolandot látjuk, aki eljátssza Gyulát, a stand upoló influenszert, ami egészen más kávéház.

A Gyalulj Gyulával stand upnak túlságosan színház, monodrámának viszont nem megy elég mélyre, ahhoz túlságosan direkt.

Az igazi színházban – mint bármely művészetben – az a jó, ha a nézőben áll össze a nagy egész, a stand up viszont sokkal inkább elmondja a dolgokat, sem mint megmutatná.

A poénokra nem lehet panasz, hazudnék, ha azt mondanám, nem röhögtem jókat. Ezzel együtt nagyon sokáig az volt a benyomásom az előadás alatt, hogy egy Hofi estet látok – Hofi nélkül. Maga a karakter is hasonló, szinte vártam, mikor mondja Rába Roland, hogy "Te, figyelj!". De azért Rába nem Hofi, ami nem bűn, senki sem olyan, mint Hofi.

A színészen sokszor látszott, mennyire izgul, volt sok baki. Persze őrületesen nehéz feladat egyedül a hátadon vinni egy egész előadást, és egy bemutatón kijöhet sok gyerekbetegség. A szövegtévesztések, megtorpanások nyomtalanul eltűnnek majd.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy Rába Roland dolgát egy bosszantó technikai malőr is nehezítette, meghibásodott a microport, és a színész az előadás hátralévő részét kézimikrofonnal tolta le. És ekkor történt valami furcsa. Rába látszólag egyáltalán nem tudta kezelni a dolgot.

Hiába volt kézimikrofon a kezében, rendszeresen megfeledkezett róla, hadonászott, és így a mondandója jelentős részét mikrofonon kívül mondta el.

Szerencsére jó az Átrium akusztikája és Roland orgánuma, mi például egész hátul ültünk, és így is lehetett érteni, amit mikrofon nélkül mond, de zavaró volt. Ennél az is jobb, ha inkább teljesen lemond a mikrofonról.

Kicsit egyébként elbizonytalanodtam, mert nehéz elhinni, hogy egy profi színész ennyire ne tudjon kézi mikrofonnal dolgozni, viszont Gyula karakteréhez – a botcsinálta influenszerhez – tökéletesen illik. Mégsem hiszem, hogy ez tudatos karakterépítő geg volt.

A Gyalulj Gyulával érdekes, és kellőképpen szórakoztató színházi kísérlet, ezért mindenkit bíztatok, hogy adjon neki egy esélyt. Érdekes kérdés, hogy mennyiben befolyásolja az előadás sikerét a választás eredménye. Ha maradna a NER, sokkal bátrabb lenne bukott drogos NER vállalkozóról beszélni a színházban, kis szerencsével akadna egy Dúró Dóra, aki "ledarálja" a darabot és ezzel óriási sikerré válik. Így inkább csak egy keserédes összekacsintás, hogy hát igen, ezek ilyenek. Bár Gyula egyénes megbukása tökéletes allegóriája a rendszer bukásának, mint ahogy valószínűleg mostanában sok NER-es tette fel magának Gyulához hasonlóan a kérdést:

"Akkor holnaptól nem lesz pénzem és hatalmam?"

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Kosarasnak készült, a festményei eladásából élt, és könyörgött, hogy ne öljék meg A Grace klinikában – 30 érdekesség a 60 éves Jeffrey Dean Morganről
Amikor az első főszerepében végig aludnia kellett a színpadon, még nem tudta, hogy később nagy sztár lesz, és mindenki össze fogja keverni Javier Bardemmel.


1. A Washington állambeli Seattle-ben született 1966. április 22-én.

2. Sandra Lee Weisenbach és Richard Dean Morgan fia. Az anyja gyermekkönyvek írásából kereste a kenyerét, az apja pedig farmtulajdonos volt.

3. Az ősei között vannak németek, angolok, írek, skótok, walesiek… és magyarok. Az anyai nagyapja ugyanis Vancouverben született, akinek a szülei a magyarországi (vajdasági) Bulkeszi városából származtak (ma már Szerbia része).

4. A legelső szerepét harmadikosként kapta egy általános iskolai színdarabban. „Egy mesében voltam, abban, ahol egy fiú örökre elalszik. Emlékszem, azt a szerepet játszottam, aki végig aludt. Pedig én voltam a darab főszereplője, de végig a padlón fekve durmoltam” – mesélte nevetve.

5. 1984-ben a Lake Washington gimiben érettségizett, ahol akkor már a kosárlabdacsapat kapitánya volt.

6. Egy rövid ideig a Skagit Valley College hallgatójaként próbálta folytatni a kosaras karrierjét, egy lábsérülés azonban véget vetett abbéli reményének, hogy profi játékos legyen. Ezután otthagyta a sulit, hogy más érdeklődési köreinek, például a festészetnek és az írásnak szentelje magát.

7. Még a szülővárosában, Seattle-ben alapított egy grafikai céget, mielőtt teljesen átadta volna magát a színészkedésnek.

8. Egy barátjának segített Seattle-ből Los Angelesbe költözni, és eredetileg csak egy hétvégére akart maradni, de úgy döntött, letelepedig ott, hogy színészi karrierbe kezdjen. „Beleszerettem a színészetbe, rájöttem, hogy van egy kis tehetségem, és ezt követtem” – emlékezett vissza.

9. Fiatalon abból élt, hogy eladta a festményeit, illetve már meghallgatásokra is járt, és meg is kapta első filmszerepeit az Angyalok vörösben (1991) és a To Cross the Rubicon (1991) című filmekben, az utóbbiban a szobatársával, Billy Burke-kel (Maffia!, 24, Alkonyat-filmek) játszott együtt.

10. Korábbi menedzsere (aki egyben nagyon jó barátja is volt) éppen azelőtt mondott le róla, hogy 2005-ben megkapta John Winchester szerepét az Odaát című sorozatban, azzal az indokkal, hogy nem tudja újraindítani a karrierjét.

11. A P.S. I Love You (2007) című filmben játszott szerepe miatt megtanult gitározni. A Heart együttes tagjától, Nancy Wilsontól vett órákat.

12. Egyszer kijelentette, hogy sokan, akik felismerni vélik, általában összetévesztik őt Javier Bardemmel. Lehet, nem véletlenül…

13. Az egyik festményét 2006. október 29-én a Race for the Rescues' Walk of Paws nevű szervezet művészeti aukciójára adományozta. Az eseményen összegyűlt pénzt a Pasadenában és a környékén lévő menhelyeken élő kutyák és macskák megsegítésére fordították.

14. Rövid idő alatt majdnem 20 kilót kellett leadnia, hogy eljátszhasson egy tuberkulózisban szenvedő férfit a Texas felemelkedése (2015) című minisorozatban. A fogyást úgy érte el, hogy csupán egy doboz tonhalat evett naponta.

15. A közeli ismerősei Jeffnek vagy McNaughtynak becézik. A naughty magyarul csintalant, pajkost, huncutot vagy rosszt jelent.

16. 1992-ben, 26 évesen állt először az oltár elé, a színésznő Anya Longwellt (Jól áll neki a halál, Vörös cipellők) vette el, akivel 2003-ban váltak el, közös gyermekük ez idő alatt nem született.

17. 2009 májusa óta a színésznő Hilarie Burtonnel (Tuti gimi, A nagy svindli) él párkapcsolatban. Hilarie 2010. március 10-én szülte meg első gyermeküket, az Augustus nevű fiút. Nem sokkal később ismét teherbe esett, de elvetélt. 2018. február 16-án aztán egy lánygyermekkel, George Virginiával bővült a család. Jeffrey és Hilarie csak ezek után, 2019 októberében házasodtak össze.

18. Hilarie-val egyébként egy vakrandin találkozott, amelyet közös barátaik, Danneel és Jensen Ackles szerveztek. Danneel és Hilarie osztálytársakat játszottak a Tuti gimi című sorozatban, míg Jeffrey Jensen apját alakította az Odaátban.

19. 185 centiméter magas.

20. Annak ellenére, hogy Jensen Ackles és Jared Padalecki apját játszotta az Odaátban, a valóságban mindössze 12 évvel idősebb Jensennél.

21. Volt egy kutyája, akit Bisou-nak hívtak, ami franciául „kis, édes csókot” jelent. Bisou egy rottweilerkeverék szuka volt, és 2015-ben halt meg. Bandit nevű kutyáját pedig a Vesztesek bosszúja (2010) forgatása alatt fogadta be Puerto Ricóban. Van még egy Honey nevű négylábúja is, illetve befogadott egy háromlábú menhelyes ebet, Irwint is.

22. Amikor ő és Hilarie a New York állambeli Rhinebeckbe költöztek, barátságot kötöttek a Samuel's Sweet Shop nevű cukrászda tulajdonosával. A tulaj halála után Morganék többek között Paul Rudd-dal is felvették a kapcsolatot, hogy összegyűjtsenek elég pénzt ahhoz, hogy a bolt továbbra is üzemelni tudjon. A cukrászda ma Morgan és Rudd tulajdonában van.

23. Imádja az amerikai focit, megrögzött Seattle Seahawks-szurkoló.

24. 2006 augusztusától 2009 áprilisáig a Nancy ül a fűben című sorozat főszereplőjével, Mary-Louise Parkerrel volt romantikus kapcsolatban.

25. A megváltás (2014) című western forgatása alatt egy revolvert tetováltatott a jobb karjára.

26. Már a The Walking Dead című sorozatba való bekerülése előtt is rajongott az alapjául szolgáló képregényekért, és mindent tudott Negan karakteréről. Azt gondolta akkor: „Ó, igen, őt biztosan jó lenne eljátszani.” Öt évvel később kapott egy hívást, amelyben felajánlották neki a „gonosz” szerepét a The Walking Deadben. Bár a karakter nevét titokban tartották, Morgan pontosan tudta, kiről van szó. „Azonnal tudtam, mivel néztem a sorozatot, szóval tisztában voltam vele, hogy hol tartunk, és azt gondoltam: »Ez a kicseszett Negan lesz! Én pedig kicseszettül meg fogom csinálni.«”

27. A képességei között az önéletrajzában szerepel a kosárlabda, a baseball, különféle hegyi és vízi sportok, a főzés, valamint az építkezés.

28. Állítása szerint a szabadidejében szeret a barátaival lenni, és minél többet nevetni, festeni, írni és olvasni.

29. Imádja a motorokat is, a The Walking Dead-beli szereplőtársával és jó barátjával, Norman Reedusszal szokták szántani az aszfaltot.

30. Édesanyja, Sandy, nagy rajongója A Grace klinika (2005) című sorozatnak, amelyben Morgan 23 epizódban játszotta a szívbeteg Denny Duquette-et. Állítólag könyörgött a kreátor Shonda Rhimesnak, hogy ne öljék meg a karakterét, de mint már tudjuk, nem járt sikerrel.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Skorpió a szájban, avagy ne keressük Brendan Frasert! – A Lee Cronin: A múmia egy kemény, gyomorforgató horror az edzettebb nézőknek
8 év után, szörnyű állapotban kerül elő a Kairóban elrabolt kislány, a család pedig csak eleinte örül ennek…


Kezdjük a legszembetűnőbbel, a címmel, illetve az abban szereplő Lee Croninnal! Ki az a Lee Cronin, és miért szerepel a legújabb múmiás film címében? Nos, ő egy ír filmrendező, aki rövidfilmekkel kezdte a mozgóképes pályafutását még 2004-ben, még kb. 22 évesen, és 2019-ig kellett várnia az első egész estés filmjére, amely a magyar keresztségben a sablonos A gyermek címet kapta, az eredeti angol egy kissé sokatmondóbb: The Hole in the Ground, vagyis A lyuk a földben. A horror műfajában fogant a mű, és a hazai mozik is játszották 2019 májusában. Nem kavart nagy port, pedig egy tisztességes és meglepően jól működő sztori volt a gonosz gyermektől való parázás immár jó ideje csontig lerágott tematikájából.

Majd jött 2023-ban a Gonosz halott-franchise ötödik darabja (2013-ban ugye volt egy remake is) Az ébredés alcímmel, ami már jóval nagyobbat ment: kis költségvetésű filmként világszerte 147,1 millió dollárt hozott a mozikból. És ennyi.

Bizony, Lee Cronin eddig csupán két filmet készített, így, bár a rendezései alapján ígéretes tehetségnek tartható, azért olyan horrorikonnak még aligha, akinek a nevét oda kellene biggyeszteni új, harmadik filmjének címe elé, mintha ezzel a névvel el lehetne adni azt.

Nem is ezért került oda. A múmiát gyártó Blumhouse stúdió feje, Jason Blum dobta fel az ötletet, hogy mi lenne, ha kiírnák Cronin nevét, mivel szerette volna elkerülni, hogy a nézők összekeverjék a filmet a korábbi, Brendan Fraser nevével fémjelzett Múmia-filmekkel. A rendező egyébként nem volt biztos benne, hogy ez jó ötlet, végül azonban belement.

Szóval az A múmia nem az A múmia, és ez fontos figyelmeztetés, ha valaki nem tudta volna: ne egy vicces, látványos kalandfilmet várjon (bár a látványos jelző megállja a helyét), hanem egy kifejezetten brutális és félelmetes horrort.

A sztori szerint ugyanis az éppen Kairóban dolgozó Charlie Cannon (Jack Reynor) kislányát, Katie-t (Emily Mitchell) egy nap elrabolják a saját kertjükből, ami keményen megviseli a családot, az éppen a harmadik gyermekkel terhes anyát, Larissát (Laia Costa) és Katie öccsét, Sebastiánt (Dean Allen Williamst) is. Majd ugrunk nyolc évet az időben, amikor Cannonék már újra az USA-ban, Új-Mexikóban élnek, Sebastián már tinédzser (Shylo Molina) az azóta világra jött Maud (Billie Roy) pedig már nyolcéves. Majd Charlie kap egy hívást Egyiptomból, hogy megtalálták Katie-t. Egy repülőgép lezuhant, a lányt (Natalie Grace) pedig egy abból kizuhanó szarkofágban találták meg, borzalmas fizikai és mentális állapotban. Cannonék hazaviszik őt, és próbálják szeretgetni, visszaterelgetni őt a régi állapotába, Katie azonban már nagyon nem az az aranyos kislány, akit anno elveszítettek…

Ennél többet vétek lenne leírni, mivel a Lee Cronin: A múmia nem elégszik meg annyival, hogy a címben szereplő lény ijesztgesse Cannonékat és a nézőket. Charlie ugyanis mindenképpen szeretné megtudni, hogy mi történt anno az egyre felkavaróbb módon viselkedő Katie-vel, és hogy mi mindenen kellett átmennie az utóbbi nyolc évben, ami így eltorzította őt. Így pedig a vegytiszta horrorpanelek közé beficcent egy nyomozós krimiszál is, amelyet az USA-ban az apa, Egyiptomban pedig egy rendőrnő, Dalia Zaki nyomozó (May Calamawy) képvisel. Közben pedig láthatjuk, milyen borzalmakat művel otthon a múmialány, és hogyan reagál rá a család, kiegészülve Larissa anyjával, Carmen nagyival (Veronica Falcón).

Lee Cronin ezúttal is hozta a formáját, és nem restell mindent megmutatni a maga valójában. Nem fordítja el a kamerát a keményebb részeknél, sőt, már-már kissé öncélúnak is hatnak a testhorrorba hajló gusztustalanságok.

Vagy nevezhetjük merésznek is, ki hogy fogja fel, mindenesetre azért a visszataszító jelenetek mögött kétségtelenül nincs annyi tartalom, mint mondjuk A szer (2024) esetében.

A rendező elmondása szerint két film jelentett számára inspirációt A múmia készítesekor, a Poltergeist: Kopogó szellem (1982) és a Hetedik (1995). Az utóbbira fentebb találunk magyarázatot a nyomozós szállal, az előbbi pedig előrevetíti, hogy itt nem feltétlenül egy sima múmiás horrort kapunk. Cronin ugyanis ebből a sztoriból is valahogy átkanyarodott a Gonosz halott: Az ébredés világába, sőt, még némi Démonok között is befigyel, szóval egy amolyan all star horroregyveleg a jussunk, amelyben keveredik a vérengzős, testhorroros gore, valamint a suspense, vagyis a félelemfaktor is fontos tényező.

Az edzettebbeknek az ijesztgetés talán kevésbé fog működni, de még így is kijelenthető, hogy a Lee Cronin: A múmia a zsánerében egy emlékezetesebb alkotás, hála a témájának, a felfogásának, a helyszíneinek és a bevállalós mivoltának.

A címbeli direktorunknak azonban a jövőben fel kellene ismernie, hogy a gyomorforgatás nem pótolja az atmoszférateremtést, mármint, ha valóban egy elismert horrorikonná szeretne válni.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Új szörnyek, új rejtélyek, de egyértelmű válaszok még mindig sehol a túlélőhorrorban – Kiút 4. évadkezdés
A From (Kiút) új évada pontosan azt adja, amitől egyszerre imádják és megőrülnek tőle a nézők. Egyre több a rejtély, de a válaszok továbbra is elérhetetlenek. És pont ez az, ami miatt nem lehet abbahagyni. Ha akar valaki egy jó kis túlélőhorrort akar, irány az HBO Max!
B.M.; Fotók: imdb.com - szmo.hu
2026. április 23.



A From azon ritka sorozatok közé tartozik, amelyeket kifejezetten jó nézni, még akkor is, ha gyakran fogalmunk sincs, pontosan mit is látunk. Ez a furcsa kettősség már a kezdetek óta meghatározza az élményt: egyre bővülő rejtélyek, újabb és újabb fenyegetések, miközben a válaszok makacsul váratnak magukra. A negyedik évad nyitánya sem szakít ezzel a hagyománnyal és tovább mélyíti a bizonytalanságot és növeli a téteket.

A sorozat alaphelyzete már önmagában is erős volt 2022-ben: egy család egy elhagyatott útra kényszerül költözés közben.

Egy furcsa kisvárosba keverednek, ahonnan nincs kiút (innen is a magyar cím: Kiút). Az erdő közepén álló fatörzs, az örökké ismétlődő útvonal, majd a felismerés, hogy éjszaka emberi alakot öltő szörnyek vadásznak rájuk, mind azonnal megteremti azt a nyomasztó atmoszférát, amely azóta is a széria védjegye. A túlélés szabályai egyszerűek, de kegyetlenek: sötétedés után mindenki zárkózzon be, olyan házakba, ahol talizmánok vannak, különben nincs kegyelem. Senkinek sincs, se gyereknek, se öreg hölgyeknek.

A From azonban nem pusztán egy túlélőhorror. Sokkal inkább egy folyamatosan táguló, nehezen körülírható rejtélyhalmaz, amelyben a hangulat gyakran fontosabb, mint a konkrét magyarázat. A történet előrehaladtával egyre több furcsaság kerül felszínre, de ezek ritkán állnak össze egy koherens egésszé.

Inkább olyan érzésünk van, mintha a sorozat tudatosan adagolná a kérdéseket, különféle és változatos veszélyeket, miközben a válaszokat folyamatosan elodázza. Erősen Lost utánérzés kisvárosi miliőben.

Ez a megközelítés óhatatlanul eszünkbe juttatja Damon Lindelof sorozatának világát. Nemcsak a rejtélyek rétegzettsége miatt, hanem azért is, ahogyan a karakterekkel bánik. A készítők nem félnek attól, hogy népszerű szereplőket írjanak ki, és bár a főbb figurák egyelőre viszonylag biztonságban vannak (voltak), a mellékszereplők sorsa kiszámíthatatlan. Ez folyamatos feszültséget teremt, hiszen itt tényleg bárki áldozattá válhat, nincs kivételezés.

A negyedik évad nyitánya egy korrekt harmadik szezonzárás után érkezik, és gyorsan jelzi, hogy a tétek tovább emelkednek. Az előző évad végén felbukkanó új fenyegetés, a rejtélyes „sárgaöltönyös ember” már az első epizódokban komoly hatással van az eseményekre.

Az ő jelenléte újabb kérdéseket vet fel, miközben egyértelművé teszi, hogy a város szabályai még mindig messze nem ismertek teljesen, és talán sosem fognak mindent megmagyarázni.

Közben a régi szálak sem maradnak elhagyatottan. Fatima története például egyre összetettebbé válik, és olyan irányokba indul el, amelyek már szinte a valóság határait feszegetik. Az időutazással való játék, ha még csak finoman is, de egyre hangsúlyosabbá válik, ami ismét a Lost örökségét idézi. Ez a narratív irány izgalmas lehetőségeket rejt magában, de egyben kockázatos is: könnyen bonyolulttá válhat, ha nem kapunk hozzá megfelelő kapaszkodókat. Márpedig eddig a sorozat nem olyannak tűnik, mint aki könnyen ad kapaszkodót.

A From egyik legnagyobb erőssége továbbra is az atmoszféra. A díszletek, a fényképezés és a hangulatkeltés mind hozzájárulnak ahhoz az állandó, fojtogató érzéshez, amely végig kíséri az epizódokat. Ugyanakkor nem lehet elmenni amellett sem, hogy a tempó gyakran egyenetlen. Sok jelenetben a karakterek egyszerűen csak vitatkoznak, kiabálnak, beszélgetnek egymással, miközben a cselekmény alig halad előre. Ez időnként frusztrálóvá teheti az élményt, különösen azok számára, akik konkrét válaszokra várnak.

Itt van egy olyan érzésem, ha vége lesz a sorozatnak, már ha egyszer vége lesz, akkor se fogunk igazi válaszokat kapni.

Ennek ellenére van valami furcsa vonzereje a szériának. Talán éppen az, hogy sosem ad teljes képet. Mindig marad egy újabb rejtély, egy újabb fenyegetés, egy újabb kérdés, ami miatt nehéz abbahagyni. Ráadásul a készítők ügyesen gondoskodnak arról, hogy a szereplőgárda folyamatosan frissüljön: ha valakit elveszítünk, hamar érkezik helyette egy újabb „busznyi” áldozatjelölt, akik új dinamikát hoznak a történetbe.

Nem meglepetés, a From negyedik évadának kezdete pontosan azt nyújtja, amit a rajongók várnak: tovább mélyülő rejtélyeket, erős hangulatot és egyre növekvő téteket. Ugyanakkor a sorozat továbbra sem hajlandó egyértelmű válaszokat adni, ami egyszerre teszi izgalmassá és frusztrálóvá.

Ez az a fajta történet, amely inkább érzéseket kelt, mintsem világos magyarázatokat kínál, és talán éppen ezért működik még mindig.

Akik egyszer elkezdik keresni a Kiutat, továbbra is nézik a sorozatot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk