Ahol a víz összeér az éggel – hat éve nincs velünk Benedek Tibor
Hat éve, 2020. június 18-án szakadt meg valami a magyar sportban, amit azóta sem tudtunk teljesen összeforrasztani. Benedek Tibor távozása nemcsak egy korszak végét jelentette, hanem egy olyan űrt hagyott maga után, amit a mai napig a hiányával mérünk.
Ha becsukjuk a szemünket, és felidézzük a múltat, nem egy öltönyös szövetségi kapitányt látunk, és nem is egy megtört embert. A kép, ami makacsul fészket rakott a kollektív emlékezetünkben, a következő: a medence vize habzik, a feszültség szinte tapintható, ő pedig ott tempózik a bal oldalon.
Benedek Tibor története sosem a velünk született zsenialitásról szólt, és pont ezért volt annyira emberi, annyira a miénk. Ő maga vallotta be számtalanszor: nem ő volt a legtehetségesebb. Nem neki volt a legnagyobb tüdőkapacitása, nem ő lőtt a leggyorsabban gyerekként. De benne megvolt az, ami a legnagyobbakat megkülönbözteti a csupán jóktól: az alázat és az eltiporhatatlan munkamorál.
Ez a mentalitás tette őt a Kemény Dénes-féle aranycsapat kapitányává, a medence megkérdőjelezhetetlen vezérévé. Három olimpiai bajnoki cím (Sydney, Athén, Peking), világ- és Európa-bajnoki trófeák sora, olasz bajnoki címek – a vitrinje roskadozott az érmektől. Mégis, amikor a háromszoros olimpiai bajnokra gondolunk, nem a fémcsillogás jut eszünkbe először, hanem a tartás. Az a méltóság, amellyel a győzelmet viselte, és az a makacsság, amellyel a kudarcból felállt.
Amikor játékosból edzővé, majd szövetségi kapitánnyá vált, a habitusa megváltozott, de a lényege ugyanaz maradt. 2013-ban, Barcelonában egy szinte teljesen átalakított, megfiatalított csapattal lett világbajnok.
Benedek Tibor nemcsak vízilabdát tanított; embert nevelt. Arra tanította a felnövekvő generációkat, hogy a medencén kívül is létezik élet, ahol szintén egyenes gerinccel kell járni. Példakép volt egy olyan korban, amikor a példaképek lassan elfogynak.
Amikor hat évvel ezelőtt megérkezett a hír a betegséggel vívott, méltóságteljesen és a nyilvánosság elől elzárt küzdelem végéről, az ország elnémult. A Margitszigeten, a Hajós Alfréd Nemzeti Sportuszoda előtt ezrek gyűltek össze. Nem skandáltak, nem énekeltek. Csak gyertyák égtek, és a könnyek csorogtak végig az arcokon.
Benedek Tibor nem tűnt el nyomtalanul. Ott van minden egyes fiatal srác tempójában, aki ma hajnalban ötkor kelt, hogy lemenjen az uszodába. Ott van a bajnoki meccsek feszültségében, és ott van a szurkolók szívében, valahányszor megszólal a Himnusz egy-egy világversenyen.