"A teteje felé már minden lépés nagyon fárasztónak tűnt" – apa és lánya a K2 alaptáboráig kísérték a magyar hegymászókat
Csütörtökön szenzációs magyar hegymászósikernek örülhettünk: Suhajda Szilárd első magyarként mászta meg a 8611 méteres K2-t. A Föld második legmagasabb hegycsúcsára oxigénpalack és teherhordók nélkül jutott fel.
A Magyar K2 Expedíció június elején indult, és Suhajda Szilárd Klein Dáviddal együtt három sikeres akklimatizációs kört követően kezdte meg a csúcsmászást. Klein Dávidnak közben egészségi problémái adódtak, ezért az expedíció sikerének érdekében szerdán úgy döntött, visszaereszkedik az alaptáborba.
Suhajda Szilárd a 7700 méteren kialakított négyes táborból a szerda esti órákban indult a csúcsra, majd 15 óra menetelést követően érte el a 8611 méteres magasságot. A két magyar hegymászó a napokban indul haza.
Az expedíción útitársaik is voltak. Az alaptáborig többen is velük tartottak, közülük ketten, a friss diplomás Füssy Brigi és édesapja a mérnök Füssy Attila meséltek nekünk az élményeikről.
Honnan jött az ötlet, hogy ti is részt vegyetek a K2 expedícióban?
Brigi: Januárban fejeztem be a gépészmérnöki tanulmányaimat a BME mesterszakán. Apa megkérdezte, hogy mit szeretnék diplomaosztós ajándéknak, és mivel nem volt ötletem, felajánlotta, hogy elkísérhetem erre az útra. Először voltak kétségeim, hogy nekem való-e, de miután beszélgettem Szilárddal és a feleségével úgy döntöttem, hogy szeretnék menni.
Attila: Amikor Szilárd nagymamájánál voltam, mindig néztem a képeket, hogy éppen hol járt. Megmászta a Mont Blanc-ot, később meg jöttek a Himalája nyolcezresei. Aztán egyszer vettem a bátorságot, és megüzentem, hogy szeretnék valamikor csatlakozni hozzá, az alaptáborig. Mikor Szilárd tavaly felhívott, hogy mehetnék a következő expedícióval, akkor már nem volt elég időm a felkészüléshez, így idén került rá sor.
Hogy lehet egy ilyen útra jelentkezni, milyen szempontoknak kell megfelelni, ki választja ki, hogy ki mehet a csapattal?
Attila: Szilárd ismerte az előéletemet, azt, hogy aktív, sportos életmódot folytatok. De mielőtt még véglegesítettük volna az utat, elbeszélgetett velem, hogy milyen helyeken túráztam, milyen magasan jártam, volt-e valami problémám magasabb helyeken. Eddig a legmagasabb hegy, amire felmentem, az Olimposz volt a maga 2918 m magasságával, meg a Magas-Tátra, illetve az Alpok. Aztán elvitt minket egy közös túrára a Pilisbe, gondolom azt is figyelte, hogyan bírjuk. A saját utunkat mi magunk finanszíroztuk.
Brigi: A csapatot a mászók választották, így az ő szempontjaiknak kellett megfelelni. Egy ilyen útra egyébként a Pakisztáni KTP (Karakorum Tours Pakistan) szervezésén keresztül lehet jelentkezni, itt vannak expedíciók és trekkingek is.
Milyen előzetes felkészülést igényelt az út?
Brigi: Többek közt egy vitaminkúrával készültünk, illetve a fontosabb védőoltásokkal. Februárban kezdtem el edzeni egy személyi edző segítségével, főleg lábra, de egész testes edzéstervet kaptam. Ezen felül Apával rendszeresen mentünk biciklizni, vagy túrázni a Gerecsébe. Hab a tortán, hogy a többi hobbim is mozgáshoz kapcsolódik, mivel táncolok és lovagolok, amik szintén edzik a lábizmokat.
Attila: A túra egyik nehézsége az, hogy folyamatosan, több napon keresztül kell nehéz terepen, folyamatosan emelkedve menni, tehát sorozatterhelésnek vagyunk kitéve. Erre az állóképesség növelésével kell felkészülni. Én is már év elején elkezdtem edzőterembe járni, megcsináltuk a Gerecse 50 teljesítmény túrát, meg az Ulrtabalatont biciklivel. Meg még esténként otthon súlyzózás is volt.
Kikből állt a csapat, akikkel nekiindultatok az útnak?
Brigi: A magyar csapat 2 mászóból - Klein Dávid és Suhajda Szilárd - és 4 trekkerből állt, az operatőr és rendező Dávid, az egyik szponzorcég tulajdonosa László és mi ketten Apával. A csapat többi része multinacionális, ketten Ausztráliából (egy mászó és egy trekker), két mászó Pakisztánból és egy mászónő Mexikóból. A trekkerek Concordiáig kísérték a csapatot, onnan a mászók az alaptáborok felé vették az irányt. A magyar mászók a K2 felé mentek tovább, míg a többi mászó a Broad Peak-et vette célba.
Mi volt a ti feladatotok?
Brigi: Ugyanaz, mint mindenki másnak, élvezni az utat, sokat inni és a végén épségben lejutni.
Attila: Nem volt különös feladatunk, érezzük jól magunkat, haladjunk a csapattal, meg ne legyen velünk baj.
Mikor találkoztatok először Klein Dáviddal és Suhajda Szilárddal?
Attila: A túra előtt Szilárddal tavaly decemberben. Bár ő másod unokaöcském, előtte régen talán egyszer találkoztunk a nagymamájánál. Dáviddal márciusban, mikor Érden tartott egy előadást az Annapurna megmászásáról. Erre elmentünk, meghallgattuk, aztán a végén odamentünk hozzá bemutatkozni, mondván, hogy együtt megyünk a K2 expedícióval. Annyit kérdezett, hogy ugye nem rémisztett el nagyon minket az expedíciótól.
Mindketten célratörő egyéniségek, de ez nyilvánvalóan szükséges is ahhoz, amit csinálnak. Emellett közvetlen, időnként vicces embereknek ismertük meg őket. Nagyon kellemes volt a társaságuk.
Brigi: Dávidról valamiért azt hittem, hogy egy szigorú, katonás fegyelmű, viccet nem ismerő ember. De az előadáson azt láttam, hogy egyáltalán nem ilyen. Nagyon humoros volt, felszabadult, látszott rajta, hogy élvezi, amit csinál. Nagyon szimpatikus volt, úgyhogy örültem neki, hogy vele leszek „összezárva” a túra alatt.
Milyen lett a viszonyotok az együtt töltött idő alatt?
Brigi: Mindkettőjükkel sokat tudtam beszélgetni, így jobban megismertem a gondolkodásmódjukat, és ennek nagyon örültem. Remélem, hogy a jövőben többet találkozunk Szilárddal és Dávidot is láthatom majd a K2 előadásán.
Attila: Egyre közvetlenebbek lettünk, és mi persze élveztük azt is, hogy vigyáztak ránk, és kimentettek minket időnként szorult helyzetünkből.
Milyen felszerelés kellett az úthoz? Milyen méretű, súlyú csomagot kellett cipelnetek, volt-e segítség hozzá?
Brigi: A szükséges felszerelésről kaptunk egy listát Szilárdtól (illetve a feleségétől egy „lányos listát”) és azokat szereztük be a Dechatlonban illetve a Zajotól. A felszerelés minőségét pedig Szilárd ellenőrizte. A hátizsákot a lehető legkönnyebbre kellett összepakolni, így tényleg a legszükségesebb holmik voltak nálunk. Egy palack tea, egy esőkabát vagy pulcsi, váltósapka, váltószemüveg, illetve nálam mindig kéznél volt a kis útinaplóm.
Attila: A cuccunk két részből állt, egy düffel táska, amit az öszvér vagy a teherhordó vitt, ez maximum 25 kg, meg egy kisebb hátizsák a napi felszerelésnek, ami kg 5 kg lehetett.
Mennyi időre mentetek?
Brigi: A teljes utunk június 8-tól július 1-ig tartott, a hegyekben június 15-28. között voltunk fent. A hegyen tartottunk pihenőnapokat, így felfele 5 napot mentünk, lefele pedig 4-et.
Merre jártatok és mivel közlekedtetek?
Brigi: Pakisztánban, Iszlámábádban, Skarduban és Askoléban voltunk. Iszlámábádban körbe néztünk, megnéztük a főbb nevezetességeket, így az Abadah bazárt, Ravapindi bazárt, Faisal mecsetet. Láttunk állatkertet, kilátót is, nagyon szép volt. Skarduban is körül néztünk, ott az Indus partjára látogattunk el. Skarduból terepjáróval jutottunk el Akoléba, az volt az első sátortábor az út során. A túra során különböző táborhelyeket érintettünk (Jola, Paju, Urdukas, Goro II, Concordia). Iszlámábádba Isztambulon keresztül mentünk repülővel. Iszlámábádban leginkább taxival közlekedtünk, mindenhol el lehetett csípni egy-egy autót az út szélén. Innen Skarduba repülővel mentünk, majd Akoléba terepjárókkal, onnan pedig gyalog tovább. Lefele jövet egy lábsérülés miatt én az öszvérhátat is kipróbáltam.
Hol tudtatok megszállni, étkezni, fürdeni?
Attila: Iszlámábád után a következő
két hétben a tisztálkodás kb. annyi volt, hogy kétnaponta megmostuk a fogunkat.
A reggeli rántotta, meg csapati, lekvár, nutella, tea. Az ebéd általában valami gyors leves, keksz, magok, aszalt gyümölcsök meg tea. A legbőségesebb a vacsora volt, több fogás volt, leves, rizs, tészta, csirke (amíg el nem fogytak szegények), időnként kecskehús, meg természetesen tea.
Brigi: A táborban két szakács is volt, mindig nagyon finom, változatos és bőséges ennivalónk volt. A túra során végig sátorban aludtunk, volt ahol földön, vagy havon, de volt ahol jégen tudták felállítani. Fürdési lehetőség Skarduig volt, utána tisztálkodó kendőkkel „zuhanyoztunk”.
Hogy bírtátok az utat és milyen volt a hegyen?
Attila: Én szerencsére végig bírtam. Az operatőr Dávid a Goro II táborig jött, aztán öszvér háton jutott le a hegyről. Neki több problémája is volt, ami miatt nem tudta folytatni az utat.
Brigi: A túra elején még nagyon lelkes voltam, és egész gyorsan tudtam haladni. Goro II felett viszont már éreztem a magasságot, és a hó is túl magas volt, így a lelkesedésem alábbhagyott. A teteje felé már minden lépés nagyon fárasztónak tűnt. Visszafelé már Goro II-nél elkezdett bedagadni a lábam, így nagyon lassú lettem, minden mozdulatomra figyelnem kellett. Lefelé a második napot még sikerült végig vánszorognom, de ott elfogyott az energia, utána öszvérháton folytattam az utam.
Voltatok-e konkrét veszélyhelyzetben?
Attila: Igen, az operatőr Dávid kétszer is került életveszélyes helyzetbe, de Klein Dávid lélekjelenléte vagy rutinja mindkét esetben megmentette. De végül is az úton folyamatosan volt valamilyen veszély, hol mély szakadékok szélén kellett 10 cm széles ösvényen menni, hol kisebb-nagyobb köveken egyensúlyozva haladni, a gleccseren jeges emelkedőkön előre jutni. Voltak mellettünk lavinák, bár azok minket nem értek el, és volt kőomlás, ami szerencsére elkerült minket.
Brigi:
Volt egy jégfal, amin sajnos megcsúsztam, Klein Dávid kapta el a kezem és húzott át a túloldalra.
Persze valahogy sikerült tenyérre érkeznem egy kupac kőtörmelékre, így egy kis vérveszteséggel és a veszélyre figyelmeztető sebekkel folytattam az utam. A másik eset egy folyón való átkelésnél volt, ahol annyira hideg volt a víz, hogy megijedtem és nem mertem a következő kőre ugrani. Ott is Dávid volt a segítségemre.
Hogyan fogadtak a helyiek, hogy tudtatok kommunikálni, milyenek voltak a helyi segítők?
Brigi: A helyiek nagyon kedvesek és segítőkészek voltak. Mindent próbáltak úgy megoldani, hogy nekünk a lehető legjobb legyen. A kommunikáció egy érdekes kérdés volt, a fiatalabbak jól beszéltek angolul, az idősebbek kevésbé.
Az öszvér gazdája 3 szót tudott, így azzal a 3 szóval kommunikáltunk a két nap alatt. A 3 szó a yes, no és off (leszállás) voltak.
Attila: Mindenhol, a városokban is, és a hegyen is a helyi ügynökség, a KTP (Karakoram Tours Pakistan) helyi vezetői kísértek minket, illetve intézték a szükséges papír munkákat. Mindenki nagyon segítőkész volt, sehol nem volt problémánk velük.
Mennyire bírtátok erővel, egészségileg?
Brigi: A túra alatt az első pár nap még jól ment, utána kezdett fogyni az erő, az oxigénnel együtt. Visszafelé egy nagyobb, enyhén elfertőződött vízhólyaggal volt problémám, illetve egy kő ráesett a lábamra, és bedagadt, bekékült a lábfejem. A helyi ételek nagyon finomak voltak, bár okoztak némi egészségügyi problémát. A túra alatt nagyon sok teát és kakaót ittunk, azok is nagyon finomak voltak.
Attila: A leghosszabb napunkon kb. 13 órán keresztül mentünk, a leghosszabb napi táv kb. 38 km volt. Egészségesen elfáradtam, de nem voltam kimerülve.
A másik elviselni való a hőmérsékletváltozás volt. Iszlámábádban plus 42 fok volt árnyékban, fent a Concordia táborban meg mínusz 16 fok.
De a legrosszabb volt visszamenni Iszlámábádba, a hőségbe. Ott jobban szenvedtünk, mint előtte a hegyen. Bár fent is mindig öltözni-vetkőzni kellett, ha kisütött a nap, rögtön melegünk lett, ki kellett nyitni a napernyőt, hogy ne égjünk le. Ha meg jött egy felhő, mindjárt hideg lett, és fel kellett öltözni. A napsütés ellen 50+ faktoros naptejet használtunk, de még így is leégett az orrunk. Amikor Iszlámábádba értünk, egy-két nap múlva mindenkinek ment a hasa. De aztán vettünk helyi gyógyszereket, amitől például nekem egy nap után elállt, de volt, aki még egy hét múlva is ordítva fosott meg hányt. Inni csak palackozott vizet lehetett, amíg volt, fent a hegyen meg vagy forralt vizet, vagy teát.
Volt-e gondotok a magasság miatt, hogyan éltétek meg az egyre ritkább levegőt?
Brigi: Fent, Concordián nagyon éreztem, hogy magasan vagyunk és nincs levegő. Leginkább a mellkasom és a fejem fájt. A véroxigén-mérő normális értékeket mutatott, így megnyugodtam kicsit, bár aggódtam, hogy az az állapot a „normális”.
Menet közben is néha megszédültem, mintha ittasan túráznék. Így kicsit nehezebb volt koncentrálni, de nagyrészt sikerült jól lépni.
Attila: Nekem nem volt komolyabb problémám. Pár napig volt némi étvágytalanságom, meg természetesen, ahogy mentünk felfelé, csökkent a sebességünk.
Mennyire volt nehéz a terep?
Brigi: A túra alatt a Baltoro gleccser területén mentünk, ami leginkább törmelék, kövek és sziklák borította jégből áll. Egyes helyeken az ösvény éppen akkora volt, hogy egy öszvér elférjen, mellette sok méteres szakadékkal.
Attila: Gyakorlatilag végig nehéz terepen mentünk. Vagy a hegyoldalon fel-le a keskeny ösvényeken, ahol nem volt annyi emelkedő, ott meg kisebb nagyobb köveken kellett haladni.
A gleccseren meg ott volt a legrosszabb, ahol nem volt kő a jégen. Sok helyen alig lehetett megtalálni, hogy merre megy az ösvény. Több helyen voltak útjelzők, pár kavics egymásra téve,
vagy ha arra járt egy helyi teherhordó, kifigyeltük, hogy merre megy. Még nagy segítség volt az öszvér-kaki. Arra mentünk, amerre az öszvér előzőleg ment, és nyilván ahol az öszvér nem szakadt le, ott az ösvény valószínűleg elbírt minket is.
Mi volt a legnagyobb élményetek?
Brigi: Nekem egy ünneplés volt: Pajuban a helyiek rendeztek egy kisebb ünneplést, a helyben talált hangszerekkel, hangos, közös dalokkal és tánccal. Mindenki jól érezte magát, Dávid és Szilárd is táncoltak. A végén megkérték a vendégeket, hogy szóljanak pár szót, vagy énekeljenek.
Dávid egy urdu beszéddel kedveskedett, a reakciókból ítélve nagyon megható volt. Utána pedig ketten énekeltünk egy magyar népdalt, a közönségnek nagyon tetszett.
Az egy igazi, különleges este volt és örülök, hogy a részese lehettem.
Attila: Nem tudnék meghatározni egy élményt. Minden nap volt valami izgalmas, meglepő vagy fantasztikus.
Mi volt a legizgalmasabb, legfélelmetesebb?
Brigi: A legfélelmetesebb élmény - a hegyen átélt veszélyes helyzetek ellenére - a terepjárós út volt Skarduból Akoléba. Volt egy pont, ahol az előző kocsi megállt, és hirtelen sok ember vette körül a járművet.
Egy szig-szalaggal a kezükben méregették a kocsit, hol ide ragasztottak egy kicsit, hol oda, majd valamilyen folyadékot öntöttek bele.
Apa szerint fékfolyadék volt. Ebből adódóan én is elkezdtem aggódni, vajon a mi kocsinkkal minden rendben van-e. Persze itt is olyan utakon mentünk, ahol épp, hogy elfért az autó, mellette vagy szakadék, vagy egy folyó ment, így a stressz-faktor mindenhol jelen volt.
Attila: Az egész túra, beleértve a városokat is, nagyon izgalmas volt. Nyilvánvalóan a legizgalmasabb az maga a gyalogtúra volt. Bár már az odajutás sem volt izgalmaktól mentes. Iszlámábádból Skarduba repülővel mentünk. A Skarduba vezető út egy völgyön keresztül vezetett. Itt egy napot vesztettünk, mert a tervezett napon nem indult járat, mert esett az eső a hegyen. Másnap sem volt biztos, hogy tudunk menni, Insallah, mondták, majd Allah eldönti, hogy megyünk-e. Végül mentünk.
Ott mesélték, hogy két pilóta van, aki képes ezen az útvonalon repülni, és az egyik végül vállalta, hogy visz minket. Ahogy repültünk, időnként eltűntünk egy-egy felhőben, aztán amikor kibukkantunk, a szárnytól szerintem pár tíz méterre volt a hegy.
A következő etap sem volt izgalmaktól mentes, terepjáróval mentünk 147 km-t Akoléba. Itt is egy nappal később tudtunk menni, mert az előző eső sár- és kőlavinát indított el, ami elvitte az utat. Hát itt az út fogalma kicsit más, sok helyen inkább valami hegyoldalba vájt ösvény. Folyamatosan építik, mert hol leszakad az egész a szakadékba, hol sziklák esnek rá az útra, amit vagy el lehet vinni, vagy nem. Ha nem, akkor építenek egy kitérőt. Azt mondták, átlagosan hetente egy autó esik be a szakadékokba. De mi megúsztuk odafelé is, meg visszafelé is. A hegyen is, aki a kitáblázott turista utakhoz van szokva, meg ahhoz, hogy a veszélyesebb helyeken láncok, létrák vannak kiépítve, ahhoz képest ez nagyon más. Itt szinte sehol nincs kiépített út, az útvonal folyamatosan változik a terep változásai szerint.
Okozott-e bármi kellemetlenséget, hogy nő is volt a csapatban? Mit szóltak hozzád a helyiek?
Brigi: Nem volt probléma abból, hogy nő vagyok. A csapat egyenrangú félként kezelt. Én is ugyanúgy vittem a málhámat a sátramhoz, mint a többiek, ugyanúgy haladtam előre.
Iszlámábádban első nap még nem viseltem kendőt, így bárhova néztem, mindenhol megbámultak. Nem csoda, hiszen nem elég, hogy az átlagosnál magasabb vagyok, vörös a hajam, zöld a szemem, de a bőröm nagyon fehér. Kendővel már jobb volt a helyzet, a hajamat és az arcom egy részét is takarta, de így is mindenhol megállítottak egy képre. Bár így sem én voltam a legnépszerűbb a csapatban, mivel Dávidot, az operatőrünket még gyakrabban állították meg „Selfie, selfie” megszólítással.
Az utcán természetesen nem mászkáltam egyedül, de ez igaz a többiekre is. Ha veszélyesebbnek ítéltük meg a helyzetet, akkor belekaroltam édesapámba. De ennél több óvintézkedésre nem volt szükség.
Meddig jutottatok el a csapattal?
Attila: A Concordia táborig. Ez az utolsó tábor a Broad Peak és K2 alaptáborok előtt. Onnan már oda lehetett látni a K2 alaptáborhoz. Egyrészt a rossz időjárás miatt, meg azért, mert egy nap múlva vissza kellett indulnunk, hogy elérjük a repülőjáratunkat Iszlámábádban, nem mentünk tovább. Akoléból idáig több mint 110 km-t gyalogoltunk, még alig több mint 5 km-re lett volna a K2 alaptábor. De én teljesen meg voltam elégedve ezzel a teljesítménnyel is.
Hogy jutottatok vissza a hegyről?
Attila: A helyi ügynökségtől egy vezető, egy szakács és a kisegítője, meg néhány teherhordó kíséretében mentünk vissza.
Brigi: Első két nap gyalog, majd egy lábsérülés miatt öszvéren. Akolétól terepjáróval, utána repülővel jöttünk.
Milyen állapotban érkeztetek haza?
Brigi: Amikor hazaértem egy kisebb fagyási-égési sérülésem volt az orromon (az egyetlen hely ahol se a napszemüveg, se a körsál, se egyéb ruházat nem takart), illetve a lábfejemen még egy nagy kék folt éktelenkedett, a vízhólyag pedig elfertőződött.
Attila: Én 5 kilót fogytam és pár karcolással megúsztam.
Tartjátok-e a kapcsolatot a hegymászókkal, lesz-e valamilyen folytatása a dolognak?
Brigi: Szilárd és Dávid blogot vezetett, amit rendszeresen olvastunk, a többi „rajongóval” együtt. Ezen kívül Sol (a mexikói hegymászónő) rendszeresen küldött üzenetet az aktuális koordinátáival.
Attila: A Facebook-on keresztül követjük az eseményeket és az after-partyn együtt fogunk örülni.
Azt kaptátok az úttól, amit vártatok tőle?
Brigi: Én egy kicsit intenzívebbnek éltem meg, mint amire számítottam, de így is nagyon élveztem. Örülök ennek az élménynek, és örülök, hogy részese lehettem az expedíciónak, még ha ilyen rövid időre is.
Attila: Nagy kalandot vártunk, és azt teljes mértékben megkaptuk.
Nemrég kaptuk a hírt, hogy Szilárdnak sikerült felmenni a csúcsra. Dávidnak vissza kellett fordulni egészségügyi probléma miatt. Bár Dávid nem jutott fel a csúcsra, de az, amit elért szintén nagyszerű teljesítmény. Ezúton is gratulálok nekik! És engem is büszkeséggel és boldogsággal tölt el az, hogy részese lehettem ennek a nagyszerű expedíciónak.
Fotók: Brigi és Attila
Balogh Levente és Keserű Balázs, Az álommeló 1. évadának győztese. Fotó: RTL
Fotó: Ujvári Sándor
