KULT
A Rovatból

The Qualitons: „Nagyon kemény munka kell ahhoz, hogy bármi tényleg látványosan elinduljon előre”

Az évtizedet dupla telt házas koncerttel és új feldolgozáslemezzel záró The Qualitons frontemberével beszélgettünk.


A The Qualitons neve idén összeforrt a legendás amerikai KEXP rádióéval, hiszen ők lehettek az első magyar zenekar, akik bizonyíthattak abban a seattle-i stúdióban, ami köztudottan az ígéretes zenei tehetségek Mekkájának számít. Kevin Cole zenei szerkesztő All We Can Do című dalukat egyszer a nap dalának is választotta, majd 2018 legjobb albumai között emlegette Echoes Calling című albumukat, mely a hazai Fonogram-díjátadón is győzedelmeskedett.

2016-ban pedig azzal hívták fel magukra a figyelmet, hogy a Red Hot Chili Peppers tagjai magyarországi tartózkodásuk alatt beleszerettek a zenéjükbe.

A rajongók zöme azonban már jóval ezek előtt is ismerte a jövőre 12. évébe lépő zenekart, akik ezt az évtizedet egy Kex-feldolgozáslemezzel és egy dupla telt házas, Trafós koncerttel fejelték meg.

A nagy nap előtt beszélgettem G. Szabó Hunorral, a banda frontemberével.

- 2019 nagyon jó év volt számotokra. És most az i-re felteszi a pontot a két telt házas koncert. Mit gondolsz ezzel kapcsolatban, számítottatok rá?

- Őszintén, én számítottam arra, hogy lesz érdeklődés erre az estére, de hogy dupla sold outot csinálunk, az nem merült fel szerintem egyikünkben sem. Bennem volt egyfajta remény, hogy összehozunk egy telt házat, végre... És ehhez képest ez kellemes túlzás lett.

- És mikkel készültök? Mondjuk improvizációsabb rész is lesz vagy pedig végig játsszátok azt az öt dalt, ami az új lemezzel érkezett.

- Az improvizáció olyan szinten jelen lesz, mint ahogy általában a számainkban hagyunk szabadabb részeket, szabadabb pillanatokat. A KEXEK anyag körülbelül egy egészséges lemeznyi, tehát 40-42 perc. De ez önmagában kevés egy teljes koncerthez, ezért játszani fogunk korábbi dalokat is. Tulajdonképpen fele-fele arányban lesz a régi és az új.

- Lehetne évtizedzáró koncertnek is nevezni?

- Hát évtizedzárónak nem, mert csak az előző albumról játszunk pluszban. Az Echoes Callingról lesz négy-öt dal és az új lemez, illetve eljátszunk még egy olyan Kex-számot is, amit nem dolgoztunk fel, tehát a lemezen sincs rajta. Ez csak azért érdekes, mert azt nem gondoltuk újra. Ez a Tiszta Szívvel, egy Kex-, és József Attila feldolgozás.

- És a KEXEK lemez dalainál mindegyikőtök választott egyet és azt gondolta újra?

- Igen, amikor felmerült ez az ötlet, hogy csinálunk egy Kex-feldolgozáslemezt, akkor jöttek a kérdések egymáshoz, hogy „hú, te melyiket játszanád szívesen?” És akkor adta magát, hogy mindenki hozzon egy saját elképzelést egy saját maga által kiválasztott dalról. Ez pedig azt a koncepciót hozta, hogy az adott szám teljes egészét végigcsináljuk; tehát az átírástól kezdve a hangszerelést és a keverés folyamatát is mindenki a saját kezében tartotta a dalával kapcsolatban.

- Vannak nagyobb eltérések mondjuk műfajilag a számokon belül aszerint, hogy melyikőtök tette bele a zenei tudását?

- Nagyon. Azt gondolom, hogy nem véletlen játszunk együtt meg ismerjük egymást, egymás zeneiségét, tehát olyan nagy meglepetés nem született. Mindegyik dal „qualitons-os” maradt. De nagyon sokszínű lett a lemez. Öt dalról beszélünk, de nagyon különbözőek a hangulatok. Igazából ez volt a terv, a koncepció, és azt hiszem, hogy működött.

- És neked/nektek fiatalkori kedvenced a Kex, azért is esett rájuk a választás?

- Én személy szerint nagyon szerettem mindig is a 60-as évek zenéjét meg ezt az egész vibeot, amit a 60-as évek művelt. A Kex ugye egy renitens zenekar volt a maga idejében. Nem kaptak elég figyelmet, teret és így nagyon rövid életű formáció lettek. Gyakorlatilag ellehetetlenítették azt, hogy rendesen kibontakozzanak. Nekem mindig volt egy különleges szimpátiám feléjük. A többiek nevében nem tudok nyilatkozni, de ők is szerették, persze.

Ez egy ilyen hirtelen ötlet volt, hogy „basszus, a Kex 50 éve alakult, évfordulója van, nem csinálunk egy lemezt? Annyira megérdemelnék, és annyira jó ez az egész”. És akkor így.

- És amikor mentetek az amerikai KEXP rádió stúdiójába, akkor hogyhogy a Zöld-sárgára esett a választás és ezzel kezdtetek?

- Barnának a Zöld-sárga volt a választott dala és ő nagyon lelkesen, már három nappal a feldolgozáslemez-ötlet kipattanása után jött a maga elképzelésével, hogy „srácok, azt gondoltam, hogy csináljuk meg így a Zöld-sárgát”. Tehát nem volt tudatos, hogy mi pont azt visszük a KEXP-be, vagy hogy ilyen gyorsan megcsináljuk, hanem egész egyszerűen Barna „túl” szorgos volt. Illetve – jé! – pont egy éve annak, hogy Noam Levinberg izraeli producer itt volt a SuperSize stúdióban. Egy produceri-hangmérnöki kurzust tartott és kiválasztott minket, hogy velünk szeretné megcsinálni ezt a sessiont. Mi lettünk az a zenekar, akiken keresztül szemléltette a tanításait és ekkor kellett egy dal. Kérte, hogy legyen egy friss szerzemény, amit megcsinálunk ott a stúdióban, együtt összerakjuk, ő producereli, stb. És csak a Zöld-sárga volt, ami frissebbnek számított, de magyar szöveggel. Ő kért hozzá egy angol szöveget és december végén ki is jött a SuperSize stúdióban felvett Green to yellow.

- Ugye december 20-án is megjelent egy új dal az új lemezről, 23-án pedig megérkezett az egész anyag. Mi alapján építettétek fel az időzítést?

- Igen, az Elszállt egy hajó a szélben c. dal jelent meg 20-án. Az volt a tudatosság benne, hogy nagyon feszített tempóban történt ez az egész felvétel, keverés, megjelenés. Nem tudtunk kellő időt hagyni rá és a Levi dala, az Elszállt egy hajó a szélben volt olyan stádiumban, hogy azt mertük mondani, hogy az lesz a következő, ami a Zöld-sárgát követi. Ezért tűztük ki 20-ára és ezt a hetet még meg akartuk hagyni arra, hogy befejezzük a többi három számot. Igazából a véletlen műve, hogy így alakult, sőt, a sors fintora, hogy korábban kész lett a maradék három dal is.

- Azt olvastam, hogy maga a felvétel megvolt talán három nap alatt és utána jött a csiszolgatás, az utómunka...

- Igen. Igazából nem tesz jót egy dalnak sem, ha túl van játszva. Vagy ha a stúdióban túl van gondolva. Azt szokták mondani - és ez a tapasztalatunk nekünk is -, hogy egy dalt négyszer, maximum ötször szabad eljátszani, utána már csak rosszabb lesz. És ilyen értelemben öt szám rögzítésére három nap bőven elég. Viszont az utómunka elhúzódhat akár hónapokig is, az már egy nehezebb ügy.

Illetve a legbölcsebb mondás szerintem az, hogy a keverést abbahagyni lehet, de befejezni nem. Én ráadásul annyira maximalista vagyok személy szerint, hogy ha rajtam múlik, akkor egy évig csinálnám.

De most volt ez a határidő, amihez kellett tartsuk magunkat. Aztán lesz a bakelit, ami márciusban jön ki, arra még tudunk picit változtatni. Sőt, én szeretném is, ha pl. a YouTube-on megjelent daloktól kicsit különbözne.

- Noha erről már sokat meséltetek, de muszáj rákérdeznem, hogy milyen élmény volt KEXP? Olyan volt, mint amire számítottatok?

- Én azt gondolom, hogy igen. Ami szembetűnő volt, az az, hogy nagyon nagy profizmus van ott, iszonyú precízen történnek a dolgok. Nagyon izgultunk előtte. Mindannyiunkban volt egyfajta félsz, hogy „úristen, megyünk a KEXP-be, mi lesz, jajaj”. Előtte persze, amikor egy ilyen drukk szituációban van az ember, akkor az adrenalin felspannolja.

És amikor ott állunk, hogy „csapó, tessék, mehet!”, akkor ezek a félelmek szépen elúsznak és akkor már csak úgy ott vagy a zenében és megéled.

Szóval én azt hiszem, hogy sikerült mindannyiunknak ellazulnia és egy tök jó session jött össze.

- Ezután, gondolom, hogy megszaporodtak a visszajelzések külföldről...



Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Elhunyt Simor András író
Vasárnap, 88 éves korában meghalt Simor András költő, író és pedagógus. Életműve a spanyol és latin-amerikai líra magyarországi megismertetésében, valamint a magyar klasszikusok spanyolra ültetésében is kulcsfontosságú volt.


Életének 88. évében, vasárnap elhunyt Simor András költő, író, műfordító és pedagógus, a magyar–hispán irodalmi kapcsolatok egyik legfontosabb alakja – írta a Szombat Online. Munkássága a hazai kulturális élet és a folyóirat-kiadás több területén is meghatározó volt.

Simor András 1938. július 5-én született Budapesten.

Irodalmi pályája az 1960-as évek elején, a Tűz-tánc-antológiában indult, első verseskötete pedig 1962-ben jelent meg Tereld a felhőket címmel. Terjedelmes költői életműve mellett számos tanulmányt és esszét is írt, időnként pedig a szépirodalmi prózával is kísérletezett.

Pályájának későbbi szakaszaiban a szatírikus költészet nagymesterévé vált, amit a Z-füzetek sorozatában és önálló versesköteteiben publikált művei is bizonyítanak.

Irodalomszervező tevékenységének csúcsa az Ezredvég című folyóirat volt, amelynek főszerkesztőjeként szellemi műhelyt és publikációs felületet biztosított mind az idősebb, mind a pályakezdő írógenerációnak. A lapot mindvégig a kritikus, társadalomközpontú szellemiség jellemezte.

Kulcsszerepet játszott abban, hogy a magyar olvasók megismerhessék a spanyol nyelvű költészetet, de hatalmas munkát fektetett abba is, hogy a magyar klasszikusok verseit spanyolra ültesse át.

Műfordítóként a spanyol klasszikusok, valamint a huszadik századi spanyol és latin-amerikai líra egyik legjelentősebb hazai tolmácsolója volt. Kétirányú kultúraközvetítő tevékenységét nemzetközileg is elismerték, többek között a Kubai Írószövetség érdemrendjével, valamint a Venezuelai Köztársaság rangos érdemrendjével is kitüntették.

Pedagógusként több mint négy évtizeden át tanított spanyol nyelvet: 1962-től 1977-ig a Szinyei Merse Pál Gimnázium és Általános Iskolában, majd 2004-es nyugdíjba vonulásáig a Táncsics Mihály Gimnáziumban. Tankönyvírói munkássága, köztük a korszakos jelentőségű Spanyol nyelvkönyv, generációk számára számított alapműnek.

Gazdag életművét számos díjjal ismerték el. Megkapta a Magyar Köztársasági Arany Érdemkeresztet, a Táncsics-gyűrűt, a Nagy Lajos irodalmi díjat és az MSZOSZ-díjat is.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
„Kicsit olyan, mintha a szádba hánynál” – Anya-fia csók csattant el a Sárkányok házában, még a főszereplők szerint is sokkoló a jelenet
A nézők igencsak kiakadtak a Sárkányok háza harmadik évadának premierjében látott jeleneten. Az Aemondot alakító színész, Ewan Mitchell és az Alicent karakterét megformáló Olivia Cooke is elmondta, mit gondolnak a polgárpukkasztó anya-fia csókról.


„Kicsit olyan érzést kelt, mintha a szádba hánynál” – így jellemezte az Aemond Targaryent alakító Ewan Mitchell azt a jelenetet a Sárkányok háza 3. évadának premierjében, amelyben karaktere szájon csókolja az édesanyját, Alicentet. A főszereplők a People magazin exkluzív interjújában reagáltak, miután a nézők igencsak kiakadtak a sorozat eddigi legmerészebb jelenetén.

A sorozat harmadik évadának vasárnapi amerikai premierjében Aegon király eltűnése utáni káoszban Aemond egy feszült beszélgetés során csókolja meg anyját. Mitchell szerint a jelenet „elég sokkoló” volt, ugyanakkor lehetőséget adott arra, hogy karakterét új oldaláról mutassa meg.

„Elég nehéz falat, nem? Szájon csókolni az anyádat, pláne így” – mondta a színész.

Úgy véli, Aemond torz szeretetkifejezése a gyermekkori elhanyagoltságban gyökerezik.

Az Alicentet alakító Olivia Cooke szerint a jelenetnek „ödipuszi aláfestése” van, amiről karaktere, Alicent mit sem sejt. A színésznő szerint a helyzet rendkívül veszélyes, mivel Aemond kiszámíthatatlan.

„Tudja, hogy egy rossz arckifejezés, egy vélt elutasítás az életébe kerülhet. Úgyhogy nagyon-nagyon óvatosan próbál lépkedni” – mondta Cooke.

Ewan Mitchell szerint Aemond anyja iránti rendíthetetlen hűsége az első évad egyik kulcsjelenetére vezethető vissza, amikor a fiú elvesztette a szemét, és egyedül Alicent állt ki mellette. „Azt a pillanatot biztosan soha nem fogja elfelejteni. Örökre hozzá van kötve” – fogalmazott a színész.

A sorozat ezzel a jelenettel rögtön beváltotta a korábbinál is kegyetlenebb évadra vonatkozó ígéreteket. Az események lassú építkezése nem új, hiszen már az első évadot is sokan egy hosszúra nyúlt bevezetőnek tartották. A történetet jegyző George R. R. Martin korábban úgy nyilatkozott, a teljes cselekmény elmeséléséhez legalább négy évadra lenne szükség.

A Sárkányok háza új részei Magyarországon hétfőtől láthatók az HBO-n és a Max streaming-szolgáltatón.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Hallásveszély, avagy a srác esete, aki túl jól hallott, ezért felcsapott széftörőnek – A zongorahangoló az idei nyár nagy filmes meglepetése
Niki White akár egy tragikus szuperhős is lehetne, hiszen van egy különleges képessége, ami épp annyi fájdalmat okoz neki, mint amennyi haszna van.


Elöljáróban annyit, hogy talán a 2019-es A metál csendje (A fém hangja címen is ismert) óta nem volt ennyire fontos a hang használata egy egész estés filmben. Ez pedig nem véletlen, hiszen mindkét film főszereplőjének módosult a hallása az átlagemberekéhez képest. A metál csendje dobosa, Ruben (Riz Ahmed) fiatalkora ellenére szép lassan kezdi elveszíteni a hallását, zenész létére pedig ezt első körben el kell fogadnia, majd meg kell vele birkóznia. A zongorahangoló Nikije (Leo Woodall) pedig épp ennek az ellenkezőjét tapasztalja. Neki ugyanis hiperakúzisa, avagy túlhallása van, ami fokozott hangérzékenységet és a környezeti zajok alacsony tűrőképességét jelenti. Vagyis hősünknek minden hangos, éles zaj nagy fájdalmat okoz, így a nap 24 órájában füldugó van a füleiben, a számára extrémebb helyzetekben (mint például egy forgalmas utcán sétálva) pedig még egy zajcsendesítő fülhallgatóval is megspékeli a lárma visszafogását.

Niki egykor csodagyerek volt, már gyerekkorától kezdve zongoravirtuóznak számított, a betegsége miatt azonban fel kellett hagynia a zenéléssel, így azóta zongorahangolóként dolgozik a mesterével, Harryvel (Dustin Hoffman). Egy nap azonban rádöbben, hogy a különleges képességével szinte játszi könnyedséggel ki tud nyitni bármilyen széfet, hiszen minden apró, csak speciális eszközökkel fogható kattanást jól ki tud venni.

Amikor pedig az idős Harry – aki a feleségével, Marlával (Tova Feldshuh) tetemes mennyiségű adósságot halmozott fel – kórházba kerül, Niki úgy dönt, csatlakozik egy bűnbandához, akik biztonsági cégnek adják ki magukat, hogy gazdagok széfjeiből csórjanak el ezt-azt. Közben hősünk életébe még a szerelem is betoppan, amikor megismerkedik a zongorista Ruthie-val (Havana Rose Liu), aki egy elismert maestro (Jean Reno) asszisztensi állására pályázik, ezért éjt nappallá téve gyakorol. Persze a bűnözés csak rövid távon kifizetődő, a sors pedig nem foglalkozik azzal, hogy egy alapvetően jó ember tért le a helyes ösvényről…

A zongorahangoló végső soron egy első film, bár a rendezője és társírója, Daniel Roher 2023 óta már Oscar-díjas. Roher ugyanis a mozgóképes karrierje kezdete, vagyis 2011 óta rövidfilmeket és dokumentumfilmeket készített, az utóbbi műfaj terén pedig annyira tehetségesnek bizonyult, hogy 2023-ban Oscart nyert a Navalnij című filmjéért a Legjobb dokumentumfilm kategóriájában. Azóta készített még egy doksit, a 2024-es Pillantást (amelyben egy apa és egy anya nagy utazásra viszik a gyerekeiket, mielőtt azok elveszítik a látásukat egy ritka genetikai rendellenesség miatt), majd elérkezettnek látta az időt, hogy elkészítes az első egész estés játékfilmjét.

A zongorahangoló tavaly mutatkozott be a Telluride-i Filmfesztiválon, majd a torontói mustrán választották az év 10 legjobb filmje közé, ezután pedig végigfesztiválozta a világot Londonon és Zürichen át Vancouverig és a Sundance-ig. Idén került a mozikba világszerte, és micsoda szerencse, hogy Magyarországon is a nagyvásznon lehet megnézni Daniel Roher filmjét, amely a nyár egyik nagy meglepetése lett.

A zongorahangoló cím, amelyet a magyar keresztségben kapott, ugyanakkor megtévesztő lehet, mivel egy európai művészfilmet sugall (valljuk be, nem hangzik túl izgin), miközben egy ügyes műfaji elegyről van szó: a leginkább talán heist film (rablófilm), de éppúgy hangsúlyos benne a dráma, a romantika és valamennyire a thriller is.

Megspékelve klasszikus zenékkel, pergő, dinamikus snittekkel, kiváló színészi alakításokkal, izgalmakkal és fordulatokkal. Jól hangzik, nem? Daniel Roher filmje egyszerre játszik a nézők megannyi billentyűjén, amelyek a legkülönfélébb reakciókat és hatásokat hívják elő belőlük.

A főszerepben látható Leo Woodall a jövő nagy filmsztárja. Bár szerepelt a Tom Holland-féle Cherry: Az elveszett ártatlanságban (2021) is, a szélesebb közönség A Fehér Lótusz 2. évadában ismerhette meg Jackként. Majd a 2024-es Egy nap című minisorozatban kapott először főszerepet, 2025-ben pedig magát Renée Zellwegert hódította meg a Bridget Jones: Bolondulásigban, ahogy Rachel Weiszt is a Vladimir című idei netflixes soriban.

Woodall pedig rendre bizonyítja, hogy sokkal több van benne egy szimpla szépfiúnál, akit amúgy imád a kamera, A zongorahangoló fizikailag és lelkileg is sérült Nikijét is kifogástalanul hozza.

Az először hűvös, majd szép lassan feloldódó és elvihatott Ruthie-ként Havana Rose Liu is méltó társa (őt egyébként a szintén nemrég mozikba került Életem legjobb számában is látni lehet egy kisebb szerepben), ahogy a sokadik jutalomjátékát adó Dustin Hoffman is, aki ezúttal is bizonyítja, hogy még közel a kilencvenhez is (jövő augusztusban tölti be) egy színészisten.

A zongorahangoló tehát abszolút javallott mindazoknak, akik torkig vannak az ötlettelen és jellegtelen hollywoodi blockbusterekkel, és inkább valami olyasmit néznének a moziban, ami valóban próbára teszi a szemeiket, a füleiket (Oscart a hangmérnököknek) és az agyukat is. Érdemes ráhangolódni erre a filmre.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Több mint 1400 világító selyemlámpás költözött Budapestre – ingyenesen látogatható a különleges koreai kiállítás
A lenyűgöző fényinstallációkon keresztül a látogatók megismerhetik a dél-koreai Csindzsu városának selyemkultúráját és világhírű lámpásfesztiválját.


A fénynek története van, a selyemnek pedig emlékezete. Legalábbis Dél-Korea egyik legismertebb kulturális városában, Csindzsuban, ahol évszázadok óta összefonódik a selyemkészítés hagyománya és a lebegő lámpások különleges világa. Ennek az örökségnek egy látványos szelete érkezett most Budapestre: a „Korea fényei – Csindzsu selyemlámpásai” című kiállítás június 19. és szeptember 4. között várja a látogatókat a Koreai Kulturális Központban.

Egy dél-koreai város, amelyet a selyem és a fény tett híressé

Csindzsu Dél-Korea egyik legfontosabb kulturális központja, ahol évszázadok óta szorosan összefonódik a selyemkészítés hagyománya és a lebegő lámpások világa. A most Budapestre érkezett kiállítás ezt az örökséget mutatja be látványos, kortárs formában.

A tárlat középpontjában olyan különleges installációk állnak, amelyek fényből és selyemből készültek.

Ezek az alkotások egy több mint ezeréves kulturális hagyományt fordítanak le a mai vizuális nyelvre, miközben megőrzik annak eredeti jelentését és hangulatát.

A kiállítótérben több mint 1400 selyemlámpás kapott helyet, amelyek szinte teljesen átalakítják a teret. A színes, világító alkotások között sétálva könnyű úgy érezni, mintha az ember egyszerre járna egy művészeti installációban és egy távoli koreai fesztiválon. A látvány különösen azok számára lehet emlékezetes, akik szeretik az olyan kiállításokat, ahol nemcsak nézni, hanem átélni is lehet a műveket.

Egy több száz éves történet, amely ma is él

A csindzsui lámpások története egészen az 1592-es Imdzsin-háborúig vezethető vissza.

A korabeli feljegyzések szerint a Nam folyón lebegő fényeket kommunikációs célokra használták, ugyanakkor reményt és üzeneteket is közvetítettek azok számára, akik a háború nehézségeivel néztek szembe.

Az évszázadok során a lámpások jelentése fokozatosan átalakult. Ma már a közösséghez tartozás, az emlékezés és a béke szimbólumaiként tekintenek rájuk. Ez a hagyomány ma is élő része Csindzsu mindennapjainak: a város minden évben megrendezi a világhírű Csindzsui Lebegő Lámpások Fesztiválját, amelynek idején több tízezer fény ragyogja be az utcákat és a folyópartot.

Ahol a selyem több mint textil

A kiállítás másik főszereplője a selyem. Csindzsu a világ egyik meghatározó selyemközpontjának számít, ahol több mint száz éve készülnek kiemelkedő minőségű selyemtermékek. A város azonban ma már nem csupán textilipari központként tekint önmagára.

A selymet a design, a képzőművészet és a városi identitás részeként értelmezik újra, így a hagyományos alapanyag kortárs kulturális eszközzé válik. A budapesti tárlat pontosan ezt a szemléletet mutatja meg: hogyan lehet egy történelmi örökséget úgy megőrizni, hogy közben a jelenhez is szóljon.

A világ több pontja után Budapestre érkezett

A kiállítás a KOFICE Traveling Korean Arts nemzetközi program részeként valósul meg, amely a koreai művészetet és kultúrát mutatja be a világ különböző országaiban.

A tárlat már Délkelet-Ázsiában és Németországban is sikeresen bemutatkozott, most pedig a magyar közönség is megtapasztalhatja ezt a különleges kulturális utazást.

A látogatók nemcsak a fényinstallációkat csodálhatják meg, hanem közelebb kerülhetnek Csindzsu történetéhez, selyemkultúrájához és ikonikus fényfesztiváljához is. A kiállítás egyszerre szól a múltról és a jelenről, a hagyományról és az innovációról, miközben olyan atmoszférát teremt, amelyből nehéz egyetlen fotóval visszaadni az élményt.

A Korea fényei – Csindzsu selyemlámpásai nemcsak azoknak lehet érdekes, akik rajonganak az ázsiai kultúráért, hanem mindenkinek, aki szeretne néhány órára egy másik világba csöppenni. Egy olyan világba, ahol a fény emlékeket őriz, a selyem történeteket mesél, és ahol a több száz éves hagyomány a jelenben talál új formát.

Korea fényei – Csindzsu selyemlámpásai

Koreai Kulturális Központ (1023 Budapest, Frankel Leó út 30–34.)

2026. június 19. – szeptember 4.

A belépés ingyenes, a Koreai Kulturális Központ nyitvatartási idejében.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk