Így lesz valakiből elsőkönyves író a 90. születésnapján

Isztambul utánozhatatlan lüktetésében Tülin Tünde hat éve azon dolgozik, hogy a hatalmas metropolisz minél élhetőbb, ellenállóbb legyen. Miközben földrengésre készít fel egy óriásvárost, esténként magyarul olvas, és egy bársony mellényt varr – hogy megőrizze azt, ami a családját megtartotta.

Amikor Isztambul 2019-ben létrehozta régóta hiányzó városi tanácsát, a főpolgármester kollégái őt keresték meg.

„Akkoriban a közigazgatás és a magánszektor szereplői jól ismerték egymást, teljes mértékben egyetértettek szinte mindenben. A civil szféra azonban egyáltalán nem tudott befolyást gyakorolni a meghozott döntésekre” – meséli. Ez a hatalmi egyenlőtlenség zavarta.

Építészként és egyetemi előadóként a közjavak védelmével foglalkozott, így a felkérés jó alkalmat kínált.

„Jelöltből elnök lettem, és ma már hat éve vagyok benne a városfejlesztésben. Ez egy lehetőség számomra, hogy egyensúlyt hozhassak létre a városban” - mondja.

Vezetői hitvallása egyértelmű. „Feminista vagyok, és szerintem a nők látásmódjára nagy szükség van minden területen” – jelenti ki. Ez nem csak elv, a gyakorlatban is megvalósul: irodájában és tanácsadói körében is a nők vannak többségben.

A kihívások listája hosszú: környezeti kérdések, kulturális örökség megőrzése, közlekedésfejlesztés, városi szegénység. A legsürgetőbb probléma a reziliencia.

„A katasztrófák, mint például a földrengés, kiemelten fontos kérdések, fő helyen vannak. Egy olyan erősségű rengés, mint ami két évvel ezelőtt történt Kelet-Törökországban, várható Isztambulban is, csak nem tudjuk, mikor. Akkor itt elég nagy baj lehet, mert erre nincsen felkészülve senki.”

Amikor Hatayban megtörtént a tragédia, csapata azonnal segített a lakások újjáépítésének megtervezésében.

Munkája mellett a Magyarországhoz fűződő kapcsolatait is tudatosan építi: szeptember elején járt Budapesten, és hamarosan újra utazik. Van egy kis lakása is itt, hogy legyen hova hazatérnie.

Az identitása mélyen gyökerezik a családi múltban, de a megélése tudatos, felnőttkori döntés. Magyar állampolgárságát 2007-ben kapta meg, miután unokatestvérei javaslatára utánajárt a lehetőségeknek.

„Szerencsére a nagymamám Magyarországon is bejelentette már akkor, amikor születtek” – mondja édesapjáról és testvéreiről. A nagymama régi útlevele is előkerült, ami jelentősen megkönnyítette az ügyintézést. A nyelvvel való kapcsolata azonban csak később kezdődött. „Ezt a vágyat, hogy magyarul beszéljek, nem tudtam elengedni, és az utóbbi 7–8 évben elkezdtem tanulni. Ez a mindennapi életem része lett: magyarul olvasok és műsorokat hallgatok, minden nap gyakorlok.”

A keresztnevét a nagymama nővérének tanácsára kapta, a Tünde nevet a törökök is kedves hangzásúnak tartják. Családi nevét, a Hadit is sokáig viselte, mert fontos volt neki. Öccse, Imre nevének érdekessége, hogy Törökországban lánynévnek számít.

A családja tisztelettel és némi humorral figyeli a magyarság iránti elkötelezettségét. Férje alapszinten már tud magyarul, a gyerekei pedig megígérték, hogy belevágnak a tanulásba. „A nagy családban olykor tréfásan mondják, hogy belőlem árad leginkább a magyarság.”

Ez a kötődés azonban mély sebeket is hordoz. Amikor a „Tárgyak Törökországból” című kiállításra beadta a nagymamája féltve őrzött, hímzett párnahuzatait, azok a kiállítás után elvesztek. „Számomra ez pótolhatatlan veszteség. Talán otthon ez nem ennyire mélyen fontos, de nekünk ezek a kapaszkodók, ezek a személyes emlékek sokat jelentenek az identitásunknak.”

Családja kalandosan került Törökországba. A történet az 1920-as években kezdődött, amikor Tünde nagyapja a nagy világválság idején Magyarországon nem talált munkát, ezért Irak felé indult. „Az utazás közben azonban megbetegedett, elkapta a maláriát, és emiatt kórházba került itt, Törökországban.” A betegség elgondolkodtatta. „Akkor arra gondolt, ha itt, Törökországban elkapta a maláriát, mi lesz vele Irakban?”

Helyi magyarokkal találkozott, akik meggyőzték, hogy az alakuló Török Köztársaságnak nagy szüksége van a jól képzett műszaki szakemberekre. Maradt, és bejött a számítása: erőművek és gyárak építésében vett részt, és jól keresett. A megtakarított pénzét hazaküldte a nővérének, de a sógora mindent eljátszott. A csalódás után a nagyapa úgy döntött, saját családot alapít, és megkérte a mezőtúri rokonokat, keressenek neki feleséget. Egy túrkevei lányt találtak számára.

A házasságot 1931. január 28-án kötötték meg Magyarországon, a vőlegény ehhez hazautazott. A ki- és beutazás zökkenőmentes volt, mivel olyan megbecsült szakembernek számított, hogy az engedélyeit maga Atatürk írta alá. A 34 éves férfi és 30 éves felesége Anatóliában kezdte meg közös életét, de a kezdeti reményeket hamar beárnyékolta a valóság. „Főleg az ország miatt keseregtek, mert idegennek tartották őket, és ez nehéz volt annak ellenére, hogy kedvelték őket a társadalomban.”

Három fiuk született: Hadi Sándor, Jenő és László. A második világháború kitörésekor vissza akartak költözni, de a hatóságok a gyerekek biztonságára hivatkozva lebeszélték őket az utazásról. A család helyzete egyre nehezebbé vált.

„Akkoriban apukám már nyolcéves volt, de nem járhatott általános iskolába, mert nem voltak törökök, és a nagymamám otthon tanította a gyerekeit.” A család kényszerűségből kettévált: a nagymama a fiúkkal Isztambulba költözött a jobb lehetőségek reményében, a nagyapa pedig Anatóliában maradt a munkája miatt. A nagymama nem nyugodott bele a fiai kilátástalan helyzetébe, bement a városi hivatalba, és kiharcolta, hogy a gyerekeket beírassák az iskolába. Mindhárman ugyanabba az osztályba kerültek, jóval idősebben, mint a társaik.

„A háború végén újra megpróbáltak hazatérni Magyarországra, de a magyar állam nem fogadta vissza őket.” Az indoklás szerint azért, mert a nagyapa nem vett részt katonaként a háborúban. A család reményei szertefoszlottak. Amíg nem kapták meg a török állampolgárságot, az Egyesült Nemzetek által biztosított, úgynevezett világpolgár- vagy hontalan státuszban éltek.

A fiúk Törökországban nőttek fel, és a szüleikkel ellentétben könnyebben illeszkedtek be. Tünde édesapja, Hadi Sándor elismert építész lett, díjnyertes épülete ma is áll Isztambul központjában. A legkisebb fiú ügyvéd lett, a középső, Jenő azonban az 1950-es évek végén Ausztráliába vándorolt.

„Amikor sok évvel később megtaláltam a nagybátyám leveleit, meglepett, hogy milyen jól és helyesen írt magyarul” – idézi fel Tünde, aki ezt a nagymamája érdemének tartja. A vándorlás nemcsak az apai ágon volt meghatározó. Tünde édesanyjának családja Rodoszról költözött Törökországba, amikor a sziget olasz fennhatóság alá került. „Szóval a vándorlás központi téma a családomban.”

Az isztambuli magyar közösség ma már nem túl nagy, nagyjából háromszáz főt számlál - meséli Tünde. A régi családok közül kevesen maradtak. A törökök és magyarok viszonya azonban kifejezetten baráti. A 2024-es török–magyar barátság évében a helyi magyar programok hatalmas érdeklődés mellett zajlottak.

„Ha itt valaki azt mondja, hogy magyar, azt azonnal rokonként azonosítják.” Ez a barátság a történelemben is megmutatkozott: Törökország menedéket adott Thököly Imrének, II. Rákóczi Ferencnek, Kossuth Lajosnak és otthont Széchenyi Ödönnek, aki a török tűzoltóságot szervezte meg.

Tünde számára a jövő egyszerre szól Isztambulról és Magyarországról. Városvezetőként az a küldetése, hogy egyensúlyt teremtsen és felkészítse a várost a jövő kihívásaira. Magánemberként pedig a gyökereihez való visszatérés hajtja.

„Az álmom, hogy hosszabb ideig Magyarországon maradhassak, és így fejleszthessem a magyar tudásomat, hogy folyékonyan beszélhessek.” A budapesti utazások számára többet jelentenek egyszerű látogatásnál. „Gyakran utazom vissza, mindig érzelmi okok miatt megyek, mintha hazamennék.”

„A legfontosabb ok az volt, hogy mivel a nagymamám a legnagyobb példaképem, neki tiszteletből szerettem volna beteljesíteni az életét. Ezzel úgy érzem, én visszajuthattam Magyarországra, amit ők már soha nem élhettek meg.”

A Cápák között január 18-i adásában két vállalkozás is révbe ért: egy lítiumion-akkumulátor tüzeket előrejelző szenzor és egy bőrproblémákra specializálódott kozmetikai márka is milliós befektetéssel távozott.

Másoknak, köztük egy kézműves magtej-készítőnek és egy zeneterapeutának végül nem jutott a befektetői tőkéből.

Bár a zenés bemutatkozó egyedi volt, a befektetők végül nem láttak fantáziát az üzletben.

Kuszkó Gábor élelmiszermérnök PlantSoul nevű, friss, kézműves magtejeket gyártó cégébe keresett partnert, aki 12 millió forintért 20 százalékos tulajdonrészt kért.

Bojinka Miklós egy közös, 40-40 százalékos tulajdonrészt ajánlott volna Ilonával, meghagyva 20 százalékot az alapítónak, de Orbók Ilona ezt nem fogadta el, és visszavonta eredeti ajánlatát is, ígyKuszkó Gábor befektetés nélkül távozott.

A debreceni terjeszkedéshez 70 millió forintot kért 25 százalékért, amire Lakatos István egy új, közös debreceni cég létrehozását javasolta 50 százalékos részesedésért, licencdíj-konstrukcióval.

A rendszer 98 százalékos pontossággal jelzi a hibát, ami életeket menthet. Négy befektető gyorsan kiszállt, Bojinka Miklós pedig szkeptikus volt azzal kapcsolatban, hogy az autóipar miért nem használ már hasonló technológiát.

A másik sikertörténet

A vegyésztechnikus és kozmetikus végzettségű vállalkozó 6 millió forintért cserébe 20 százalékos tulajdonrészt ajánlott.

Orbók Ilona azonnal beszállt mellé, és bár Lakatos István is tett egy külön ajánlatot, Cintia végül a Levente-Ilona páros befektetését fogadta el.

Via Pénzcentrum

Federico Roncadi, azaz Fede fiatal kora ellenére elhivatott és profi szakember: ő az egyik vezetője Európa egyik legrégebbi, ma is családi kézben lévő kávés vállalkozásának, a Caffé Pertének, ahol a tudás nagypapáról, apára, apáról fiúra szállt. A papa vadászat révén ismerte meg Magyarországot a ’80-as években, majd szinte elsőként hozatott hazánkba kávépörkölőt. A családi garázsüzem hamar kinőtte magát, fiával később már az ország nagyvárosaiba szállították rendszeresen a minőségi kávékat.

Az új, kibővült és korszerűsített üzem 2003 óta működik Budaörsön, ahol a pörkölőberendezések mellett helyet kapnak a zsákokban érkező nyers kávék, a becsomagolt késztermékek, családi ereklyék – például egy oldtimer Wartburg, amit Fede maga vont be kávészsák-vászonnal kívül-belül (ld.a képen) –, egy kávégép-szerelő műhely, valamint sok száz régi kávéautomata egyaránt.

Az üzemlátogatás során azonban a kedvenc tárgyam egy bájos ön-vállveregető szerkezet volt, amelyet Fede maga készített az ajtófélfára erősítve, hogy ha ő nincs ott, akkor is elismerve érezzék magukat az emberei.

– Egy ilyen családba születve, ahol szinte anyatej helyett is kávét kaptál, hány évesen szippantott be a kávék világa?

– Egészen kicsi korom óta része voltam a cég életének: a szüleim már babakoromban is vittek magukkal különböző szakmai eseményekre, kiállításokra. Bár az első kávémat talán 13 évesen ittam meg, a kávéhoz mindig is különleges érzelmi kötődésem volt. Már akkor is éreztem, hogy ez több számomra, mint egy ital: egy világ, amely körülvesz és amelyben felnőttem.

– Sokszor hallani olyanról, hogy az örökös nem érdeklődik a felmenői hivatása iránt, hiába adott az életpálya-modell számára, de a te szemedben igazi lelkesedést és tüzet látok csillogni. Hogy kell elképzelni a mentorálási, ráhangolódási szakaszt a nagyapád és apukád részéről, mielőtt átvetted az irányítást?

– Nagyon hálás embernek tartom magam. Úgy gondolom, nemcsak a kultúrát, az értékeket és az örökséget kell megőrizni, hanem azt az egész életen át tartó munkát is, amit a nagypapám és a szüleim beletettek ebbe a vállalkozásba. Harmadik generációsként ez számomra különösen fontos felelősség: megbecsülni, ápolni és továbbfejleszteni mindazt, amit felépítettek. Szeretném megmutatni, hogy nem csupán beleszülettem ebbe a szerepbe, hanem méltó vagyok a harmadik generációs titulusra.

– Mutattál egy régi fotót a kétségkívül sármos nagypapádról, amelyen a kávétörténelem egyik ikonjával látható egy autóban, mi a fénykép története?

– A fotón a nagyszüleim láthatók egy autóban, éppen a templom felé tartanak. A kép azért különleges, mert egy nagyon szoros, máig meghatározó kapcsolatot örökít meg: a nagypapám egy globálisan ismert márka alapítójának dolgozott, akivel nemcsak szakmailag, hanem emberileg is mély kapcsolatot ápoltak. Abban az időben nagyapám Reggio Emilia tartomány egyik legtehetségesebb és legsikeresebb értékesítője volt. Az autó maga Giampiero Segafredóé volt, aki szintén szerepel a képen. Az iránta érzett tiszteletből kapta édesapám is a Giampiero nevet.

– Egy családi vállalkozásban nehéz lehet különválasztani a szakmázást az érzelmektől, illetve kiéleződhetnek a generációk közötti konfliktusok is. Ti hogyan kezelitek a munka-magánélet egyensúlyt, illetve hogyan oldjátok fel ezeket az esetleges súrlódásokat? Hiszen Európában gyakorlatilag egyedülálló módon van családi kézben ez a kávébirodalom, nem eshet szét a logisztika holmi családi perpatvar miatt…

– Erre mindig nehéz válaszolni, mert számomra a munka és a magánélet nagyon korán összefonódott. Gyerekként szó szerint a cégben nőttem fel: az udvar volt a „játszóterem”, raklapokból építettem bunkert, felmásztam a kávészsákokra. A kávé pedig természetes módon az ebédlőasztalnál is állandó téma volt – sokszor stratégiai döntések is ott születtek meg a szüleim között.

Ha a nagyszüleimnél voltunk Olaszországban, a klasszikus, temperamentumos olasz családi ebédek sem csak az ételekről szóltak: gyakran üzleti kérdések, irányok, jövőbeli tervek kerültek szóba. Természetesen konfliktusok és véleménykülönbségek mindig vannak, hiszen teljesen más világ volt, amikor a nagypapám, majd később az édesapám kezdte a pályáját, és egészen más kihívásokkal szembesülünk ma. Egy dolog azonban mindig közös nevező volt: a szolgáltatásnak minden körülmények között kifogástalannak kell lennie. A nézeteltéréseket konszenzussal kezeljük, közös cél mentén.

– Hogyan juttok hozzá a fair trade módon szedett, nyers kávészemekhez?

A kávétermesztő családok többsége a harmadik világbeli országok legkevésbé tehetős rétegeihez tartoznak. A kávé nem nagyvárosok közelében terem, hanem gyakran a dzsungel közepén, elszigetelt területeken. Ezek az emberek kis falvakban élnek, ahonnan sokszor másfél órás dzsungelúton lehet csak eljutni az első aszfaltos útra, majd onnan még további fél óra az első város. Számukra a kávé nem egy termék, hanem a megélhetésük.

Gyakori jelenség, hogy úgynevezett „coyote”-ok érkeznek, akik már a szüret előtt, áron alul felvásárolják a termést, majd jóval drágábban továbbértékesítik. Sok termelőcsaládnak nincs más választása: elfogadják ezeket az ajánlatokat, mert különben nem tudnák finanszírozni a szüret végéig tartó időszakot. Éppen ezért tartjuk kulcsfontosságúnak, hogy tisztességes, átlátható és hosszú távú kapcsolatokat építsünk velük.

– És hány lépésben készül el belőlük a becsomagolt szemes kávé vagy kapszula itt Budaörsön?

– A folyamat a nyers kávéval indul: az egyes tételek a silókba kerülnek, ahol egy kódolt rendszer kilogramm pontossággal keveri össze őket a nagypapám receptje alapján. Innen magas nyomású levegő segítségével jutnak át a kávék a következő terembe, a pörkölőhöz, amely Európa egyik legnagyobb és legmodernebb berendezése. A gép beüzemelésére Bolognából érkeztek mérnökök, akik egy teljes héten át dolgoztak azon, hogy digitálisan „beleprogramozzák” a nagypapám kezét – vagyis azt a pörkölési filozófiát és tapasztalatot, amit ő képviselt. Így minden egyes pörkölési ciklus pontosan azonos minőségű. Számunkra ez hatalmas mérföldkő volt, mert itt találkozott először igazán a családi tradíció a modern technológiával. A pörkölés után, miután a kávé lehűlt, ismét silókba kerül, majd azonnal megkezdődik a csomagolás folyamata. A kész termék innen kerül a raktárba, készen arra, hogy eljusson a fogyasztókhoz.

– Jól néz ki egymás mellett ez a futurisztikus pörkölő és ez a régi pörkölő, hiszen lászik, hogy honnan hová jutottatok el az idővonalon. Mi a története az eredeti gépnek?

– Az új, hatalmas pörkölő mellett ott áll a „Mamma” – vagyis az „anya”, ahogy édesapám hívja. Ennek a gépnek az egyik legnagyobb erőssége a története: mindhárom generáció dolgozott rajta, és nagyapám is ezzel a pörkölővel indult el Olaszországban. A rendszerváltást követően pedig ez volt az egyik első, Nyugatról érkező kávépörkölő gép Magyarországon. A „Mammát” teljesen restauráltuk, és a mai napig aktívan használjuk. Ezzel a géppel kisebb tételeket pörkölünk, hiszen a nagy, modern berendezés óránként akár egy tonna kávét is képes előállítani, és vannak olyan különleges kávék, amelyekből nincs szükség ekkora mennyiségre. Így a múlt és a jelen nemcsak egymás mellett állnak, hanem valóban együtt dolgoznak.

– A bérbe adott kávégépek hatalmas műhelyében egy terjedelmes kávégép-múzeumhoz való gyűjteményt is látok, sok évtizednyi kinccsel – ezekkel a szépen karbantartott masinákkal van valamilyen célod?

– Minden egyes gépünket nagy tisztelettel és szeretettel kezeljük. Inkább építünk egy újabb raktárt, minthogy bármelyikük a szabad ég alá kerüljön. Vannak köztük olyan kávégépek, amelyek több mint egymillió kávét főztek le – ha beszélni tudnának, egészen elképesztő történeteik lennének.

Megőriztük azokat a gépeket is, amelyeket a nagypapám hozott be az országba a ’90-es években, valamint azt a legelső kávéfőzőgépet is, amely az első magyar partnerünknél működött – egy olyan ügyfélnél, akivel a mai napig együtt dolgozunk, és nagyon jó kapcsolatot ápolunk.

Régi tervem, hogy a központunkban létrehozzak egy kisebb kávégép-múzeumot, ahol ezek a gépek nem raktári környezetben, hanem méltó módon, a történetükkel együtt lennének bemutatva. Az épületen belül még a nagypapám teherautóját is megőriztük, amellyel annak idején az első kiló kávét szállította Magyarországra – számomra ez az egész örökség egyik legszebb szimbóluma.

– Feltételezem, hogy világszerte több kávéültetvényt meglátogattatok már. Felidézed nekünk a legemlékezetesebb kalandod?

– Talán a legemlékezetesebb élményem a hondurasi ültetvények látogatása volt. Itt szembesültem igazán azzal, mennyire fárasztó és aprólékos a kávészüret: képzeld el, egy eszpresszónyi adaghoz hatvanszor kell leszedni a kávécseresznyéket az ágról. Ez az élmény teljesen új perspektívát adott számomra a munkánk értékére és a termelő családok munkájára. Az egyik legmeghatározóbb tapasztalásunk az volt, amikor egy többórás utazás után a hegyekben meglátogattunk egy hatfős családot, akik egy vályogházban éltek. Nem volt padló, víz vagy fürdőszoba – mégis mérhetetlen szeretettel fogadtak bennünket. Megfőzték az utolsó krumplijukat, azzal kínáltak meg minket, és mézes vizet adtak inni. Az általunk hozott nyers kávét a tűzhelyen pörkölték meg, mert nekik már egy szem sem maradt, a szüret pedig még messze volt. Bizony, könnyekig meghatódtunk.

Itthon eddig példátlan beavatkozást hajtottak végre a Pécsi Tudományegyetem Klinikai Központ Szívgyógyászati Klinikáján: októberben az országban elsőként ültettek be aranybevonatú pacemakert.

A klinika közleménye szerint a beavatkozásra egy különleges eset kapcsán volt szükség: a beteg a hagyományos, titántartalmú generátorral szemben túlérzékenységi reakciót mutatott. A titánérzékenység egy rendkívül ritka állapot, amelynek kapcsán a szervezet allergiás reakcióval reagál a beültetett eszközzel szemben.

A piacon nem is érhető el ilyen eszköz, hiszen minden esetben a beteg kórtörténetének részletes elemzését követően gyártják le, majd ültetik be. A speciális aranybevonat megakadályozza, hogy a beteg szervezete allergiás reakcióval reagáljon a beültetett generátorral szemben.

A közleményben azt is írják, hogy

„A Pécsi Tudományegyetem Klinikai Központ Szívgyógyászati Klinikájának célja, hogy hazai és nemzetközi szinten élvonalbeli terápiás megoldásokat kínáljon betegeinek – az egyéni különbségek és a magas szintű szakmai gondoskodás szem előtt tartásával” – írták.