Szinte már hazajár Magyarországra a Genesis legendás gitárosa – exkluzív interjú
„A legjobb zenekar, amellyel valaha játszottam” – jelentette ki közel tíz esztendeje a Djabéról a Genesis '70-es évekbeli aranykorának gitárosa. És ezt nem csupán udvariaskodásnak szánta, mert azóta nincs olyan év, hogy ne szálljon be a magyar zenészekhez egy néhány hetes turnéra, stúdiólemezeiken is rendszeresen szerepel. Steve az idén egy közép-európai koncertkörúthoz csatlakozott, amelynek egyik állomása a budapesti Barba Negra Track színpada volt. Még a koncert előtt adott interjút nekünk.
- Tizenhat évvel üdvözölhettük először nálunk. Akkor öccsével, John-nal léptek fel Erik Satie-átdolgozásaikkal. Hogyan emlékszik az első benyomásokra?
- Azt hiszem, Magyarország egészen különleges benyomást tett rám az első pillanattól kezdve. Nem sokkal ezután kerültem kapcsolatba Égerházi Attilával, aki az apja festményeire készült Djabe-lemezre, a Táncolnak a kazlakra hívott meg. Nagy szeretettel fogadott társaival együtt, nyitottak voltunk egymás zenéjére.
De általában mindenütt igen baráti fogadtatásra találtam és mindig lenyűgöz az ország atmoszférája.
– E hosszú együttműködésnek újabb állomása volt két évvel ezelőtt az a szardíniai szabad zenélés, amely a Life Is A Journey című lemez alapja lett.
– Tergu gyönyörű, megnyugtató hely, spirituális áradással. Nagyszerű ihletője volt a zenének, az alkotó munkának. Ottlétünk második napján elutaztunk egy „Nuraghe-palotának” nevezett 4000 éves építményhez, amelynek kör alakú termekből álló labirintusa volt, több szintes folyosói pedig egy toronyhoz vezettek. Innentől kezdve a zenének még egzotikusabb hangulata lett. De felszabadította kísérletező kedvünket a tengeri szél, és a közeli festői város, Castelsardo látványa is, a hullámok fölé magasodó erődítményével.
– Bár első önálló albumát még a Genesis tagjaként, 1975-ben készítette, igazi szórókarrierje éppen 40 éve kezdődött a Please Don’t Touch című albummal. Milyen elképzelésekkel vágott neki új útjának?
– Sok olyan ötletem volt, amelyek nem fértek bele a Genesis kereteibe, és örültem, hogy végre elindíthatom őket. Az volt a célom, hogy sokféle zenei műfaj lehetőségeit tárjam fel és hogy ne legyek rabja semmilyen megközelítésnek. Azóta is szeretem, ha „levisznek a zenei térképről.”
– Mely lemezeire a legbüszkébb az elmúlt négy évtizedből?
– Mindig nagyon szerettem a harmadik albumomat, a Spectral Morningsra, amely a rajongóimnak is nagy kedvence. De úgy érzem, hogy az elmúlt években készült lemezeimmel ismét tettem egy nagy ugrást előre. Életem mostani szakaszát különösen kreatívnak érzem.
– Legújabb albuma, a tavaly megjelent Night Siren lenyűgöző keveréke a világ minden tájáról érkezett motívumoknak, és éneke is a szokottnál jelentősebb szerepet kapott.
– Igen, izgalmas kihívásnak tartottam, hogy összedolgozzak számos zenei hatást, amelyek utazásaim és a különböző emberekkel való találkozások során értek a Közel-Kelettől Amerikáig, Perutól Spanyolországig, Skóciától Indiág. Örömet okozott az is, hogy énekesként is egyre jobban kiteljesedhettem.
Úgy érzem, hogyha egy dal érzelmileg megérinti az ember szívét, az az éneket is új szintre emelheti.
Ami az egyes darabokat illeti, az Inca Terrát az elbűvölő perui köderdő, a Machu Picchu és a Titicaca tó ihlette. Az inka szellem átjárta mindezeket a helyeket a természettel való hihetetlen összefonódásával. Ugyancsak ezt a természetközeliséget éreztem Izlandon, ebből született a Fifty Miles from the North Pole. Marokkóban tapasztaltam meg a Szahara csodáját és az ud (arab lant) megdöbbentő hangját, ez hallatszik a Behind the Smoke-ban, de a West to East-ben és az In The Skeleton Gallery-ben is.
A lemezt egy határokon át szálló madárhoz hasonlítanám, amely sok-sok helyet köt össze a multikulturális sokféleség által. Utálom a mai világban az elzárkózást, az empátia hiányát, az egyre jobban megerősített határokat. A Behind The Smoke az üldöztetés és a halál elől menekülőkről szól. Nagyon sokan vagyunk, akiknek menekültek voltak az ősei. Az én felmenőim között is voltak a 19. századi Lengyelország pogromjai elől menekült zsidók. Ha Anglia nem engedte volna be őket, most nem lennék itt.
– Az utóbbi években felesége, Jo Lehmann állandó alkotótársává vált.
– Jo és én sok dalt írunk együtt, megosztjuk egymással ötleteinket mind a zenében, mind a szövegekben. Lazán, kötöttségek nélkül dolgozunk, együtt keressük a legjobb megoldásokat, és folyamatosan inspiráljuk egymást. Nagyon izgalmas így dolgozni.
– Az elmúlt években számos koncertet adott a Genesis-repertoárral, és ezekből koncertalbumok is készült. Hogyan tekint Ön erre a zenei örökségre, és hol van a helye ennek a zenének a 21. században?
– A Genesis zenéje nagyon fontos része zenei hagyatékunknak egyedülálló hangzásával, széles gondolatvilágával és utóhatásaival. Ma is iránymutató azoknak a zenekaroknak, akik a progresszív műfajt választják. Sok olyan darabja van, amely mély nyomot hagyott az emberekben, és ezek gyakran végigkísérnek egész életeket. Büszke vagyok arra, hogy sikerült ezt a zenét felfrissülve életre lehelnek.
– Blogjában, amelyet hivatalos oldalán, a Hackettsongs.com-on vezet, bemutatja azokat a helyeket, ahol zenészként vagy magánemberként jár, és gyakran elmélkedik az élet fontos kérdéseiről.
– Jo-val gyakran járunk olyan helyeken, amelyek hihetetlen módon gazdagítják lelkünket és szellemünket. Ilyen spirituális élmény volt például nemrégiben a skóciai Rosslyn, amelynek gyökerei több ezer évre nyúlnak vissza. (Itt van a Rózsakeresztesek temploma, amelynek mítosza körül forog Dan Brown best-sellere, a Da Vinci-kód – GNL).
Az ilyen utazások rendkívül felemelőek, és az ember egy idő után képet kap arról, hogy a különböző kulturális szálak hogyan szövik át az egész világot.
Steve ezen a koncerten is lenyűgözte a közönséget: nemcsak kivételes gitárjátékával, hanem azzal, ahogyan tökéletesen egymásra hangolódtak a magyar zenészekről, akár közös darabokról, akár saját szerzeményeiről, vagy régebbi Djabe- és Genesis-dalokról volt szó. A „mint vendég” jelzőt nyugodtan törölhetjük.
Mint a turné végén írt blogbejegyezéséből megtudtuk, Hackett számára a budapesti koncertnek az volt a legemlékezetesebb pillanata, amikor a Nap lassan lement a Duna felett, és a helyét fokozatosan a színpad fényei vették át.
