Magyarország egyetlen siket állatorvosa

Vannak emberek, akik arra születnek, hogy különleges érzékkel hallják meg a segítségkérést. Dr. Mikesy Levente is ilyen. Annak ellenére hall meg másokat, hogy szinte teljesen siket. Csakhogy számára egy érzék hiánya nem jelent akadályt. Ha fizikailag nem hallja, akkor megérzi: tapintással, egy tekintetből, szívből és lélekből.

Levi ötéves korában egy a nagymamájától kapott dinoszauruszos könyv hatására döntött úgy, ha törik, ha szakad, ő bizony állatorvos lesz és dinoszauruszokat fog gyógyítani. Akkor már az egész család tudta, hogy a kisfiú terve nem csak azért lesz nehezen megvalósítható, mert a dinók rég kihaltak.

Fotók: Dr. Mikey Levente / EBDOC.huhttp://ebdoc.hu

Miközben egy az Örs vezér teréhez közeli hajléktalan tanya felé sétálunk azért, hogy az erdő szélén élő hontalanok macskáit kezelje, Levi elmeséli a nem mindennapi állatorvosi pálya történetét.

„Ugyanúgy hallottam, mint bárki más féléves koromig. Édesanyám emlékei között még mindig élénken él az a nap, amikor kint játszottam a kertben, ő szólongatott, de én már nem válaszoltam. Azóta is csak hallásmaradvánnyal hallok, ami azt jelenti, hogy hallókészülék nélkül nem hallok semmit” – meséli olyan artikulált tisztasággal, hogy nem is értem, ha nem hall, akkor hogy beszélhet ilyen szépen.

„Édesanyám logopédus. Mindig, amikor beszélt hozzánk, egy papírlapot tett a szája elé, hogy ezzel megakadályozza azt, hogy automatikusan a szájról olvasást tanuljam meg.

csak három nap múlva találták meg.”

A szülők, bár mindent megtettek azért, hogy Levi a lehető legjobban megtanuljon kommunikálni, abban reménykedtek, hogy az állatorvoslás iránti szenvedély idővel csitul, és a gyerek feladja a kudarcra ítélt álmot.

„Úgy gondolták, hogy belőlem állatorvos soha nem lehet. De nem adtam fel. Felvettek az egyetemre. Egy idő után viszont én kezdtem úgy érezni, hogy a gyakorlatnál biztosan ki fogok esni. Hogy fogok megcsinálni egy rutin vizsgálatot? Rengeteget keresgéltem, mire nagy nehezen találtam külföldön egy olyan sztetoszkópot, amit hallókészülékhez lehet csatlakoztatni. Egyszer azzal ébresztettem a vicc kedvéért a családot, hogy a készüléket a szívemhez tettem, rákötöttem a hifire és teljes hangerőre állítottam. Beleremegett a ház!”

Levi a mély hangokat jobban hallja, a magasakat sokszor alig. Hallókészülék nélkül egy kiskutya ugatását például egyáltalán nem, egy németjuhászét viszont igen. Számára csak a bagoly huhog, a veréb csiripelését sosem hallotta.

„Most hallókészülékkel az 50-60 százalékát értem az emberi beszédnek, de következtetéssel könnyen kiegészítem magamnak a hiányzó részeket, ami az embereknek sokszor fel sem tűnik. Amikor elkezdtem dolgozni, akkor vettem észre, hogy bizony, vannak olyan szituációk, amikor a kollégáimhoz képest nagyobb veszélynek teszem ki magam. Sokszor fordul elő, hogy amikor egy kutya morog, nem igazán érzi szükségét annak, hogy ezt hangosan, kifejezően tegye, vagy más úton is jelezze nekem azt, hogy nem tetszik neki, amit csinálok. Ha szemtől szembe közeledek felé, akkor egy hallóhoz képest nagyon váratlanul érhet az, hogy nekem ugrik a kutya.”

Levi rengeteg erőfeszítés árán befejezte az egyetemet, de munkát találnia már nehezebb volt. Egy hosszabb keresgélés után az Illatos úti gyepmesteri telepen helyezkedett el, de rövid időn belül kiderült, nem tud nem visszanézni a rácsok mögött szomorúan kikandikáló tekintetekre, holott persze a szakmai elvárás az volna, hogy csak gyógyítson és ne együtt érezzen.

„Nem tudok nem odanézni. Nekem valahogy muszáj azzal foglalkoznom, hogy ott vannak. Nem tudok úgy csinálni, mintha nem látnám őket. Megpróbáltam egy időben. Megpróbáltam úgy hozzáállni, ahogy a főnököm elvárta tőlem. Igyekeztem csak arra koncentrálni, hogy szakmailag minden rendben legyen. De nem tudtam csak az állatorvosi munkával foglalkozni.”

Levi feladta a közömbösség elérése iránt folytatott reménytelen küzdelmet, és a napi munka után elkezdett blogot írni a négylábú sorsokról Élet az Illatoson címmel. És fotózott, fotózik is azzal a nem titkolt szándékkal, hogy segítsen nekünk is meghallani a meglátni az állatokat. Rengeteg támadás érte a blog miatt, annak ellenére, hogy egy idő után azt is elérte, hogy a telepen nem altattak el több egészséges állatot helyhiány miatt. Fotói bejárták a világot, volt olyan, amelyik a BBC weboldalán is megjelent. Végül nehéz szívvel, de mégis úgy döntött, otthagyja a gyepmesteri telepet és elindul a nagy álom felé: saját rendelőt nyit. De erről kicsit később, lassan megérkezünk a hajléktalan tanyára.

„Nagyon szeretek árva, elhagyatott állatokon segíteni, az állatvédők munkáját támogatni a saját tapasztalatom által. Szépen lassan belesodródtam egy olyan társaságba, ahol összefognak az állatok segítése érdekében. Itt vagyunk az erdőnél, már csak pár méter választ el bennünket a teleptől. Az a baj, hogy már harmadszor vagyok itt, de soha nem lehet előre tudni, hogy meg tudják-e fogni a cicákat. Bár előre megbeszéljük, de félig kóbor állatok, sokszor megérzik, ha valami készül ellenük. Másrészt a hajléktalanoknál nem mindig lehet tudni előre, megjegyzik-e, hogy érkezünk. Az alkoholos állapot is számít ilyenkor.”

A terepen készült képeket a szerző fotózta

Persze megfordul a fejemben, hogy nem kellene-e félnünk egy kicsit, amikor meglátom a töménytelen mennyiségű szemetet, mocskot, az elhajított üvegeket, a viskókat és meghallom az artikulálatlan kiabálást, ami az egyik felénk tántorgó hajléktalan irányából jön: „Fogd má’ meg! Má’ elszaladt? Elszaladt? Mi, az, hogy elszaladt? Ki vagy te?”

„Nincsen probléma, nem bántanak" - nyugtat meg Levi. "Sőt, tisztelnek. Ez nekem jó dolog. Érdekes, hogy náluk is megjelenik az, hogy a doktor úr jön – teszi hozzá, és már én is bátrabb vagyok. Egyik pillanatról a másikról köré gyűlnek a tanya lakói és az egyikük, mintha rendelésre érkezett volna, elkezdi sorolni a saját panaszait:

"- Kilukad a gyomrom" - közli a beteg.

"- Az láb volt múltkor még…" - jegyzi meg Levi.

"- Mindkettő."

"- Lágyéksérv lehet… El kellene menni az orvoshoz, múltkor mondtam."

"- De az a probléma, amikor sokszor megyek, tudod… Mint a hüvelykujjam, egy akkora pukli jön ide" – mutogat a középkorúnak tűnő férfi hadarva.

„A kórház állítólag nyolc kilométerre van, azt mondják, az messze van… És ha az egyetlen nő, Babi itt marad egyedül, megerőszakolják, de ha ő sincs itt, lopnak is” – magyaráz közben nekem a doktor úr.

„Itt leraknak egy cicát, bejön hozzánk egy cica és én befogadom” - mondja Babi könnyes tekintettel, miközben segít Levinek kivinni a kocsihoz a macskákat. A „doktor úr" ugyanis autójának hátsó ülésén látja el a macskákat.

„Egészen ijesztő volt ezzel szembesülni, de észrevettem, hogy

– mondja Levi, miközben az utolsó cirmost is ellátja, és hosszan ható antibiotikumot ad be neki.

„A veséje rendben van, a hasürege tiszta, az ivartalanítás hegét lehet érezni tapintásra. Szeretném megtartani ezt a vonalat. Egyszerűen csak azért, mert ehhez van kedvem. Ez segít, hogy ne fáradjak bele abba, amit csinálok, hogy ne váljon a munkám mindennapi rutinná” – ezt már az autóban mondja, miközben saját rendelője felé tartunk. Nemrég nyitott, mégis előfordul, hogy sor kígyózik a bejárat előtt. A rendelőbe lépve épp azt mutatja, mit hogyan alakított ki másképpen a hallása miatt, amikor egyáltalán eszembe jut megint a siketség. Valahogy ez olyan természetes, valahogy egész mást látok már benne és ebben a történetben, mint amit először gondoltam.

Levi, bár emiatt is sokan támadták, most is kiáll az ivartalanítás fontossága mellett: akciókat szervez, továbbra is blogot vezet, fotózik, gyógyít, idén az év kutyabarát emberének is jelölték. És mindent meghall, ami fontos.

Ha tetszett Levi története, nyomj egy lájkot!