Klein Dávid elmesélte, hogyan hódította meg az Annapurna csúcsát
"Lélekben nagyon sokat gazdagodtam, sokat kaptam a hegytől. Egy nagyon vad heggyel ismerkedtem meg, emellett pedig nagyon sok szépséggel találkoztam" – mesélte tegnap Klein Dávid azon a sajtótájékoztatón, amelyen fotókkal színesítve mesélt az expedíció részleteiről. Dávid első magyar hegymászóként érte el az Annapurna 8091 méter magas csúcsát oxigénpalack és teherhordók segítsége nélkül.
Dávid szerint bár a magyar hegymászók a II. világháború előtt világszínvonalon teljesítettek, a háború után egészen a '80-as évekig elzárta őket az élet az expedíciós hegymászástól. Utána viszont expedíciós programunk újjáéledt és az erős gyökereknek köszönhetően egy különleges etikai hozzáállás alakult ki a hazai hegymászókban. Dávid hozzátette, hogy boldog, hogy a magyar statisztikákat javította, de számára nem ez volt a fontos, neki inkább önmaga mélyebb megismerését, jobb emberré válását jelenti a hegymászás. "Odafent egy nyers, letisztult világ fogad, olyannak látod magad, amilyen a valóságban vagy" – mondta Dávid.
Az alaptábor megközelítése
A sajtótájékoztatón résztvevők kronologikus sorrendben ismerhették meg a Johnnie Walker Annapurna Expedíció részleteit. Dávid elmesélte, hogy az alaptábort először gyalog közelítette meg és 6 napot töltött teljesen egyedül, miközben csaknem 4000 méter magasságba jutott, azonban ösvény nem nagyon látszott sehol, hatalmas földrajzi formák alapján tudott csak tájékozódni és mivel – hiába közelítette meg néhány száz méterre az alaptábort - nem látta a célt, a műholdas telefonja és víz nélkül a negyedik napon úgy döntött, hogy mindenképp vissza kell fordulnia. Végül helikopterrel jutott fel a 4200 méter magasságban található alaptáborba.
Dávid a 60 napos expedíció során összebarátkozott Jost Kobusch német hegymászóval, akivel az első hét kivételével végig együtt mozogtak, hasonló volt a stratégiájuk és mindketten oxigénpalack nélkül másztak. A 14 nem serpa és a nagyjából 20 serpa származású hegymászó közül kevesebb mint tízen másztak oxigénpalack nélkül. Közülük egy fő április 30-án, a többiek pedig május 1-jén érték el a csúcsot.
Akklimatizációs körök
Dávid elmondta, hogy az akklimatizációs köröket jól teljesítette. A 2-esbe felvezető szakasz elsőre még veszélyesnek tűnt számára, de a legveszélyesebb Crosshair kuloár után az már csak egyszerű ujjgyakorlat volt. Szerinte a Crosshair kuloárra mentálisan is fel kellett készülni. Megfigyelte, hogy a nap 7.30-kor süti meg a kuloár felett függő jégtömeget és megállapodott magával, hogy 7 óra után nem keresztezni felfelé menet ezt a szakaszt, mert a hatalmas jégtömeg árnyékában túl sok időt kellene eltölteni. Dávid az expedíció 37. napján már a csúcs közelében járt, azonban a rossz időjárási viszonyok miatt kb. 7300 méter magasról a többi hegymászóhoz hasonlóan társával, Josttal visszafordultak.
Alaptábori pihenés
Bár a külső szemlélőknek az a 11 nap, amelyet Klein Dávid az alaptáborban töltött, kényelmes pihenésnek tűnhet, Dávid elmondta, hogy nem egészen így kell elképzelni. A két csúcstámadás közötti időszak pszichésen elég nehéz volt. Ráadásul 4200 méteren nem annyira egyszerű az élet. Szükség van egészségmegőrző feladatokra – a száraz levegő miatt a nyálkahártya tönkre mehet, gyakran kell inhalálni, amellett pedig a rendszeres mozgás is elengedhetetlen. A szervezet itt már nem akklimatizálódik tovább, Dávid és társai még veszítettek is a már megszerzett akklimatizációból.
Csúcstámadás
A második csúcstámadás nem indult biztatóan, az első napon sem Dávid, sem német hegymászótársa nem érezték a már korábban megszerzett akklimatizációjukat, ráadásul Dávid térde megfájdult, reggel elszakadt a zsákjának a pántja, így több olyan tényezővel is meg kellett birkózniuk, amely megnehezítette a csúcstámadást. Ennek ellenére a folytatás már sokkal jobban alakult, a legveszélyesebb Célkereszt kuloáron is gördülékenyen ment az átkelés és időben voltak Dávidék.
A sajtótájékoztatón elhangzott, hogy a 4-es táborba menet sikerült megfelezni az előző körös menetidőt, itt már jól működött az akklimatizáció. Helyi idő szerint délután 3 és 5 között érkeztek meg a felső 4-es táborba, kellett még 2 óra, hogy összepakoljanak, kiássák a sátrat, majd még 2, hogy előkészüljenek a végső csúcstámadásra. Apró problémák itt is akadtak, például gáz hiányában 3 liter víz helyett csupán másfél liter vizet tudtak előállítani.
A végső csúcstámadás sokkal több időt vett igénybe a tervezettnél, ráadásul az Annapurna jóval hidegebb volt, mint amit más hasonló hegyeken megtapasztalt Dávid, még a több mint 700 méterrel magasabb Mount Everestnél is hidegebbnek tűnt. Oxigén nélkül egyébként is jobban fáztak Dávidék, mint palackkal mászó társaik, ehhez pedig hozzájárult a szél hűtőhatása. Többször meg kellett állni megmozgatni végtagjaikat. Dávid elmondta, hogy várakozásaikkal szemben a csúcsmászás utolsó szakaszai nem voltak bekötelezve. Végül helyi idő szerint május 1-jén kora délután, 13:38-kor sikerült elérnie a csúcsot.
Az utolsó 10 métert hárman közösen, szinte összekapaszkodva tesszük meg. Mario, Jost és én. (Jost a "játszma" után beér minket. A többiek, akikkel találkoztunk, már lefelé tartanak.) Csatlakozik hozzánk az utolsó 20 méteres vánszorgásra egy sherpa. (Később kiderül, hogy Paszang az, Mario sherpája, aki oxigénnel tolja és így – elég furcsa módon – a csúcstámadás elején elhúzott és most futottunk bele...).
A tájból semmit nem látok, de a csúcs vektésnek, átfújtnak tűnik, így a tarajra nem is lépek rá és a délceg póz helyett valami féloldalas büszke kucorgás mellett döntök a csúcsfotóhoz. Elég ramaty állapotban vagyok, a zászlókat se veszem elő, csak tűnjünk innen, ebből a szeles, tejfehér pokolból, ahol pillangók vannak a fürdőszobában. Lekecmergek és lekapom Josttot és Mariot, ahogy ők is felkucorodnak a csúcsot jelző zászlókhoz. (Kb. 13:30 van, majdnem 15 órája mászunk.)
Hazaérkezés
Záró gondolatok
Dávid elmondta: "A Johnnie Walker Annapurna expedíció a kaland 52. napján elérte a célját: fent álltam az Annapurna 8091 méteres csúcsán. Nyilván nem volt akkora kaland belevágni a Johnnie Walkernek egy ilyen expedícióba, mint nekem megmászni a hegyet, de sokkal kalandosabb, mint egy hagyományos marketing csomagot megvásárolni és úgy érzem, hogy ők is nagyon bátrak voltak, hogy mellém álltak, támogattak. Szeretnék megemlékezni Horváth Tiborról, aki a 2012-es első magyar Annapurna expedíció során vesztette életét. Mindenkinek – támogatóimnak, családomnak, ismeretlen szurkolóknak – köszönöm szépen a biztató szavakat, azt, hogy mögöttem álltak, velem tartottak erre a gyönyörű szép hegyre."
Fotók forrása: Klein Dávid Facebook-oldala
Ha tetszett az élménybeszámoló, nyomj egy lájkot!
