Kiút a cigánytelepről – Oktató videóként nézik gazdag gyerekek, amiről Orsós Lajos beszél
Tizennyolc éve dolgoztam vele, amikor még gyakornok volt. Csöndes, kedves, minden feladatra kész fiúként ismertem meg Orsós Lajost. A Somogy megyei cigánytelepről érkezett fiatalember akkor még megszeppenten ismerkedett a médiával a fővárosban. Az RTL-nél gyorsan fejlődött, a hírigazgatóságra került gyártási munkatársként. Másfél éve elkezdett beszélni magáról, a tapasztalatairól, a mélyszegénységről, a cigányok helyzetéről. A Kiút a cigánytelepről című sorozatban elmondja például, hogy sokáig nem merte a valódi nevén rendelni a pizzát, nehogy beleköpjenek, és hogy a kocsijában mindig van egy gumicsizma, ahogy fogalmaz: szériatartozékként. Örül, hogy végre van. Gyerekként soha nem tellett rá, pedig sokszor lett volna rá szükség.
A videókból és a korábbi interjúnkból megtudhattuk, hogyan került a cigánytelepről a versenyszférába. Nemrég arról is mesélt, ami megmérgezte az életét, és ami miatt pszichológusra is szüksége volt.
– A mostanában készült Padlót fogtam című videódban megemlítetted, hogy sztrókod volt, nem is egy, hanem négy. Hogy vagy?
– Nagyon jól, most már jól. 2021 őszén történt. Aznap felkelés után nem tudtam rendesen beszélni, de nem gondoltam igazából semmire. Induláskor kiesett egy papír a kezemből, és nem tudtam felvenni. Aztán úgy vezettem be kocsival az RTL-be, hogy a bal kezem már nem éreztem. Automata váltóval fél kézzel is ment. Pont bent forgatott egy főzőműsorban Schobert Norbi, akinek hasonló problémája volt.
Sok vizsgálatra mentem, és egy fizikoterapeuta minden nap kétszer segített életet lehelni a bal kezembe. Kiderült, hogy négy stroke-om volt, az első három azért nem tűnt fel, mert enyhék voltak.
– Miért csak most hoztad nyilvánosságra, másfél évvel később? Az RTL-t azért hagytad ott, mert a stroke figyelmeztetett, túl sokat dolgozol?
– A stroke-ról a kollégáim tudtak, meg a családom. Videót meg akkor csinálok, ha van mit mondanom, és van időm felvenni. Egy évvel a stroke után hagytam el az RTL-t, ahogy a videómban is mondtam: ott nőttem fel, és mint az otthonát elhagyó fiatal, új utakon akartam járni. 18 évet dolgoztam ott, mint ahogy otthon is annyit voltam, most pedig elkezdtem a harmadik 18 évemet. A változást azzal kezdtem, hogy hónapokig intenziv nyelviskolába jártam, heti hatszor, nem volt időm videókat gyártani. Az RTL-nél egyébként már a stroke előtt csökkentettem a beteges munkamennyiséget, többet aludtam, igyekeztem egészségesebben élni, de úgy tűnik, későn. A szervezetem benyújtotta a számlát, miután évekig sanyargattam.
– Szóval akkor a stroke után az eddigiek ellentétét kell mondanod, hogy ne tanulj olyan sokat, és ne dolgozz olyan sokat, mert belehalhatsz az álmaidba?
– Nem, én úgy látom, nem azzal van a baj, hogy hülyére tanulod magad, és hogy éjszakázol, hanem azzal van a baj, ami miatt csinálod ezt.
Rengeteg nehéz puttonyt kell cipelni az alapvető gondok miatt, hogy mit eszel, van-e fűtés, van-e munka. A saját magunk feszültségeire, gátlásaira nem tudunk figyelni, és ez az, ami mérgezi a testet. Én az imposztor szindrómát látom a stroke-om mögött.
– Hogy áll a megfelelési kényszered?
– Évekig jártam terápiára, ami sokat segített. Két énem működött sokáig. A cigányfiú és a másik, aki mint az állat teljesíteni, előremenni, bizonyítani akar, élményeket, sikereket halmozni. A cigánygyerek nem tud felgyorsulni, a másik énemnek kellett lelassulnia, hogy találkozzanak, és megbeszéljék a különbözőségeket, és a kettőből legyen egy valaki, akit el tudtam fogadni. Azután jött a valódi problémakezelés, a puttonyok lerakása, az önismereti kérdések megválaszolása. Most már kezdem érteni és ismerni, ki vagyok. Ez szerintem irdatlan fontos mindenkinek, és nem is kell hozzá feltétlenül drága terápia. Lehet olvasni akár ingyen is önismereti és minden egyéb könyvet, ami fejleszt. Öngyógyítás tulajdonképpen a videós sorozatom is. Másfél éve indítottam el a Youtube-on a Kiút a cigánytelepről csatornámat. Akkor még nem tudtam, hogy magamért is készítem. Csak úgy éreztem, van mondanivalóm, üzenetem a mélyszegénységről, a cigányság helyzetéről. Azt reméltem, sokaknak segíthet azonosulni vagy csak megérteni ezt a világot. Ma már látom, nekem is jót tesz beszélni, beszélgetni.
– Másoktól milyen visszajelzést kapsz? Kik nézik a videóidat?
– Százak találtak már meg eddig Európa különböző pontjairól, sőt Amerikából is. Hasonló élményeket, állapotokat éltek meg, és nekik is gyógyító folyamat hallani engem. Volt, aki azt írta: tök jó, hogy belefutottam a videódba, mert már azon gondolkoztam, hogy elhagyom ezt az életet. Rájöttem, óriási felelősség van ebben. Megtaláltak olyanok, akik azért hagyták el az országot, mert cigányként nem kaphattak munkát vagy kiutálták őket. Rengeteg élettörténettel találkozom, de ezek privát beszélgetések, nem akarom kiadni, nem akarok ezekkel kérkedni, öncélú lenni. Arra jók ezek a visszajelzések, hogy lássam, van valami haszna, hogy ebbe belevágtam. Jó lenne kialakítani velük egy ventillációs közösséget, és együtt beszélgetni. Volt, hogy megpróbáltam, de nem volt rá nyitottság, így nem erőltettem. Azt látom, hogy egyelőre a szégyen, és talán a jelentéktelenség érzése erősebb annál, hogy felvállalják magukat ezek az emberek. Egyesével tudunk beszélgetni. Ha nekik így is jó, akkor nekem is.
Én csupán a saját tapasztalataimról beszélek. Arról, amit láttam, amit megéltem, amiben felnőttem. Ha azt mondanám, hogy csakis jó dolgok vannak a cigányok körül, és mi cigányok áldozatok vagyunk, akkor hazudnék. Igyekszem azt is kommunikálni, hogy én a mélyszegénységről beszélek, amiben bármilyen nemzetiségű emberre vonatkozhatnak az általam emlegetett problémák, mint a lopás, csalás, verekedés, alkohol, drog és utcán nevelt gyerekek.
Ugyanakkor egyre több visszajelzést kapok nem cigány, nem szegény emberektől, hogy ők edukatív jelleggel mutatják a videóimat a gyerekeiknek. Azért, mert ők a Rózsadombon laknak, magániskolába járnak, nem találkoznak ezzel a közösséggel, ezzel a közeggel, de a szülők fontosnak tartják, hogy érzékenyek legyenek a társadalmukra, és lássák, hogy sokkal több rétege van ennek a világnak, mint amelyikben ők élnek. Kézzel írt levelet kapok nagymamáktól meg fotókat, hogy a videóimat nézik. Hihetetlen! Van egy gyűjteményem gyerekektől kapott rajzokból. Az emögötti sorstörténeteket majd elmondom talán a leendő gyermekemnek.
A legtöbben félnek attól, amit nem ismernek. Ez egyetemes, de nyitottsággal, tanulással ez az érzés leküzdhető. A kisebbségekkel is az a baj, hogy a többségnek nincs információja, ezért fél. Én a videóimmal szeretnék hidat építeni köztük, megértést, nyitottságot és elfogadást a két csoport között, de senkit nem akarok áttuszkolni e hídon.
– Fontosak a lájkok és megosztások a videóidnál?
– Nincs több ezres követőtáborom, de nem bánom. Néhány nagyon fontos direktívát szögeztem le magamnak induláskor. Biztosan nem akarok egy profin felépített kommunikációs stratégiát. Megtehetném, hiszen ez a szakmám, közel húsz évig tanultam. Biztosan nem akarom profi technikával megcsinálni, és patikamérlegen kiszámolni a szögeket, a fényeket, az üzeneteket és a többit. Az volt a fejemben, hogy elkezdek 3-4 gondolat mentén kommunikálni, telefonnal felveszem, aztán majd meglátom, mi lesz belőle. Mindenféle kényszer nélkül születnek ezek a videók, akkor amikor ráérek, általában olyankor, ha elutazom valahová.
– Azt mondtad a Padlót fogtam videódban, félsz, hogy lebuksz, nem is vagy olyan jó, mint amilyennek tartanak. Félsz még?
– Nem. Már tudom azt mondani, hogy bocsánat, nem ismerem ezt szót, segíts megérteni. Sokkal jobban látom a korlátaimat, viszont azt is tudom, hogy miben vagyok jó. Elfogadtam, hogy mindenben nem lehetek jó. Nincs ezzel semmi baj, pont elég, annyi kell, amennyitől jól érzem magam.
– Félsz-e még attól, hogy a cigányságod miatt kerülsz kellemetlen helyzetbe?
– Nem. Már a saját nevemet mondom, ha asztalt foglalok egy étteremben, nem gondolom, hogy Orsós névre a legrosszabb helyet fogom megkapni. Másképp gondolkozom már magamról. Máshogy működöm, más az előjelem, más a kisugárzásom. Ennek köszönhetően sikeresebb, hatékonyabb vagyok és jobban szeretem magam.
Mindannyian változunk. Az édesanyámtól és a nővéremtől elfogadok bármilyen kritikát, bármikor elmondhatják, mi nem tetszik, de már tudják, ez nem jelenti, hogy úgy fogok működni, ahogy kérik. Évekbe telt, mire szinkronba kerültünk egymással. Mindenki magáért felelős. Viszont, ha bárki elbotlik, akkor mind ott leszünk mögötte.
– Anyukád és a testvéred alapköveknek tűnnek az életedben. Apukádról viszont nem beszélsz. Miért?
– Nem véletlenül. Amikor én gyerek voltam, édesapám olyan dolgokat tett, amelyek nem a család szentségét erősítették. Tizenakárhány éve megszakítottam vele a kapcsolatot. Megértettem közben, hogy ő nem rossz ember, csak úgy működött, ahogy tudott. Úgy nevelt gyereket, úgy volt férj, ahogy tudott. Nekem kellett sok idő ennek feldolgozásához. Én megbocsátottam neki, az édesanyám viszont valószínűleg sosem fog. Emiatt van is egy kis feszültség közöttünk, hogy én újra beszélek az édesapámmal, de szerintem érti, hogy más viszonyrendszerekben létezünk, más a házastársi és más a szülői kapcsolat. Én igazából hálás vagyok azért, hogy Ötvöskónyiban születtem és azok között az emberek között nőttem fel, ideértve az édesapámat is, mert ha ez nem lett volna, akkor én nem lennék, nem ilyen lennék.
– Párkapcsolatodról sem beszéltél, belefér egyáltalán az életedbe a magánélet?
– Megismerkedtem három évvel ezelőtt egy fantasztikus lánnyal. Mariann hihetetlen jó tükör nekem. Ő a lelkiismeretem. Sokszor nagyon jó iránytűm az életben. Nemcsak egyenértékű, de sok mindenben jobb, ügyesebb, hatékonyabb és körültekintőbb, mint én.
Mariann hihetetlenül intelligens és nagyon türelmes nő. Amikor összejöttünk, akkor szerintem ő tisztán látta, hogy én társadalmilag, gondolatiság szempontjából nem azokat az értékeket vallom, amiket ő. De ő nagyon jól tudta, hogy akkor tudunk jól működni, ha közelítjük egymás érdekeit, meg értékeit. Mi rengeteg időt és energiát dobtunk arra, hogy megértsük a másik működését.
- Mi a munkád most?
- A Betone podcast médiacégben dolgozom showrunnerként. A showrunner olyan, mint a gyártásvezető és a főszerkesztő szerelemgyereke. Jelenleg tizenvalahány kollégával dolgozom együtt. Ők rám számítanak, mind tőlem várják az iránymutatást bizonyos helyzetekben. Ez nekem egy nagy kihívás, sokat tanulok, hiszen minden kollégám más személyiség. Sokuk bizonyos területeken jobbak nálam, ami egyáltalán nem zavar. Sőt! Kifejezetten örülök ennek.
- Hogyan akarsz élni öt év múlva?
- Valószínűleg akkor is fontos, értékes, izgalmas podcasteket fogok gyártani, mint most, csak nem a stúdióban, hanem mondjuk a spanyol tengerparton dolgozom majd. Egy stabil csapattal, erős szakmai közösséggel képzelem el a jövőt. Videók addig lesznek, amíg van mit mondanom. Nem akarok megtéríteni senkit, nem akarom megmondani senkinek, hogyan élje az életét, csak bemutatom az életemet a maga sikereivel, és a fájó, tudatos vagy tudattalan nehézségeivel együtt. Amikor azt érzem, mindent elmondtam, akkor nem csinálok többet. Akkor megmarad a háttérben az a sok jó ember, akiket a videók kapcsán ismertem meg.
Jól vagyok. Örülök, hogy cigány gyerek vagyok. Örülök, hogy a mélyszegénységben nőttem fel, és annak, aki lettem.
