Így írtatok ti: a lúdpennától Bíró László világhírű találmányáig
Az írás és az íróeszköz története, avagy hogy került a magyar származású Bíró László golyóstolla a brit légierő pilótáihoz.
A kezdetleges penna lúdtollból készült
A középkorban leginkább lúdtollal és házi készítésű tintával írták szent szövegeiket a szerzetesek. Akkoriban a latin penna kifejezést használták toll helyett, amely kitartott a 19. század elejéig, amikor az országgyűlési tudósítások szerkesztői még pennamártással mérték a beszédek hosszát.
Bár rengeteg régi tintarecept maradt fenn, az ókori Egyiptomtól a 19. századi Európáig bezárólag senki nem vette a fáradságot, hogy részletesen leírja, hogyan készítették és metszették a tollakat. Annyit tudunk, hogy a lúd mellett hattyútollat is használtak erre a célra, az apróbetűs szövegeket pedig varjú- vagy hollótollal körmölték le. A pulyka tollával is nagyon jól lehet dolgozni, de a középkori Európában azt sem tudták, hogy létezik ilyen madár, mivel Amerikában őshonos.
Keleten nádból vagy bambuszból készítették az íróeszközeiket, és eleinte papirusztekercseken dolgoztak velük.
Az évszázadok alatt temérdek időt pazaroltak el az írók azzal, hogy folyamatosan mártogatták a tintába a tollat, és sokszor kezdhették újra az egészet amiatt, mert pacát ejtettek a papíron. Ugyanakkor sokáig nem született jobb megoldás erre a problémára.
A madár tollai közül a második és harmadik darab bizonyult a legtartósabbnak, és egy jobbkezes író számára a bal oldali szárnyról kellett beszerezni az eszközt. A kitépett vagy elhullajtott tollakról leszedték a pihéket és kiszárították néhány hónap alatt (ha nem volt annyi idejük, akkor vízben áztatták egy ideig, majd forró homokba vagy hamuba nyomták, hogy elérjék ezt a hatást). A toll külsején és belsejében található zsiradék könnyedén le- és kikaparható, a cél az volt, hogy végül csupán egy kemény és üreges cső maradjon. Utána egy tollkéssel lemetszették mindkét végét, végül bemetszették a hegy közepét. Utolsó simításként egy millimétert lecsíptek a végéből – amely végül nem lehetett hosszabb egy-két milliméternél –, hogy a megfelelő szöget elérjék a pontos és igényes íráskép érdekében.
Tartósságot és gyorsabb írást garantált a töltőtoll
A 17. századra már nem volt elég, hogy egy maroknyi íródeák el tudta készíteni saját magának a tollmetszést, mivel egyre több ügy kapcsán kellett leírást készíteni, főleg a Habsburgok uralkodásának idején. Emiatt beindult a tollkészítés- és kereskedés ipari méretekben is. Ekkor már megjelentek az első rézírótollak is, hiszen felmerült az igény egy tartósabb megoldásra. Ezek azonban nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket, ezért egy évszázadig még mindig a madártoll volt a bevett gyakorlat, és csak jóval később jelentek meg a hatékonyabb acéltollak.
A gyorsabb írást biztosító töltőtollat már a 17. században ismerték, de a ma ismert formája egy párizsi diák, Petrache Poenaru érdeme, aki a 19. század elején találta fel a módszerét. A francia töltőtollipar uralmát az amerikai Lewis Edson Waterman 1884-ben szabadalmaztatott töltőtolla törte meg, amely utána vagy hatvan évig slágerterméknek számított.
Igen ám, de ezek a tollak nem tudták teljesen egyenletesen adagolni a tintát, ráadásul függőlegesen kellett tartani őket. Az 1800-as évektől az 1930-as évekig sokan próbálkoztak egy tintát magában foglaló toll prototípusán, de egyik sem volt használható a gyakorlatban. Ez azért különösen furcsa, mert már az i.e. 10. században is használtak olyan tollat Egyiptomban, amelyhez a tinta a benne található tartályban helyezkedett el.
Egy magyarnak köszönhetjük a végső megoldást
Bíró László (1899-1985) szakmáját tekintve újságíró volt, de nem amiatt lett világhírű, amit írt, hanem amivel írta. Az első működő golyóstoll ugyanis az ő fejéből pattant ki, ötletének keletkezésére pedig különféle izgalmas teóriák születtek.
Egy olasz folyóirat szerint golyózó gyerekek megfigyelése közben jött László ihlete, ahogy a víztócsán keresztül guruló golyó nedves csíkot hagyott a földön. Egy másik elmélet úgy tartja, hogy akkor csókolta homlokon a múzsa, amikor bejárt egy nyomdába és a rotációs hengerek működését vizsgálta. Olyan verzió is napvilágot látott, miszerint akkor jutott eszébe – a mára magától értetődőnek gondolt – megoldás, amikor felborult az asztalán a tinta, és kis acélgolyók gurultak szerteszét, nyomot hagyva maguk után.
Annyi bizonyos, hogy az 1931. évi Budapesti Nemzetközi Vásáron bemutatta az elkészült golyóstoll-prototípust: a kezdetleges verzió még csak elnagyoltan, főleg ládákon működött, de utána sok-sok éves tökéletesítési folyamat vette kezdetét. A kicsinyített, írótollként eladható verzióból is számos alternatíva született, László pedig főleg testvérével együtt fejlesztgette az apró alkatrészeket.
Közben a feltaláló a zsidótörvény elfogadása után Argentínáig menekült, és ott szabadalmaztatta 1943-ban a gyorsabban száradó, kevésbé koszoló verziót.
A kitartó férfi létrehozott egy erre szakosodott céget és meg is kezdte a gyártást. Ezeknek a golyóstollaknak első nagy megrendelője nem volt más, mint a brit királyi légierő (mivel a légnyomásra és a repülési magasságra is jól reagáltak), majd az amerikai légierő is bejelentkezett a tollakért. Utána rengeteg óriáscég adta kézről kézre a licencet, az 1960-as évektől pedig a Parker cég virágoztatta fel az immár tökéletesített terméket.
Bíró Lászlót azonban szerencsére nem felejtették el: angolul a golyóstollat „Biro-pen”-nek, franciául „biron”-nak is nevezik, Argentínában pedig tiszteletből az ő születésnapjára tették a feltalálók napját. Érthető, hiszen hála neki ma már 8 kilométernyi szöveget írhatunk le egyhuzamban, ha bírjuk szusszal.
Forrás: Feltalálóink, Múlt-kor, Wikipédia
