Hátszél és protekció nélkül, mongol-magyar gondolkodásmóddal csinált karriert
A budapesti születésű Zorigt Batjin Stefano Favaronál, Talmácsi Gábor korábbi menedzserének vállalatánál kezdte példaértékű karrierjét. Huszonévesen már egy nemzetközi cég magyarországi képviseletének ügyvezetője lett, a Lenovo pedig az általa kidolgozott koncepció szerint vezette be okostelefonjait tizenhárom országban. Bat jelenleg a HPS reklámügynökség PR divíziójának vezetője. A harmincéves fiatalember a sportnak, a mongol és a magyar kultúra közötti különbségekből adódó rálátásának és a dolgokhoz való hozzáállásának épp annyira köszönheti karrierjét, mint a BNF együttesnek.
– Nemrég jöttél haza a foci Eb-ről. A Facebookodra csupa olyan fotó került ki, amelyen piros-fehér zöld arcfestéssel ugrálsz. Teljes egészében magyarnak tartod magad?
Is-is. Legtöbbször magyar vagyok, mongol gondolkodásmóddal, de gyakran mongol vagyok, magyar szellemiséggel és szívvel.
– Ha Voksán Virág teóriájával feltennénk, hogy az Eb-n Mongólia is játszhat, akkor melyik nemzetnek szurkolnál?
A meccs szempontjából a gyengébb félnek szurkolni mindig izgalmasabb, így Mongóliának szurkolnék, de komoly tét esetén már a magyaroknak.
– Mit jelent a neved?
Azonos eredetű a tatárjárás seregét vezető Batu Kán nevével, aki Dzsingisz Kán unokája. Az öcsémmel és a húgommal együtt mindannyian Dzsingisz Kán családnevéből származó nevet kaptunk.
– A testvéreid is Magyarországon élnek?
Igen, az egész családunk. A szüleim mongolok és ide nyertek ösztöndíjat egyetemista korukban, majd itt is ismerkedtek össze. Én már Budapesten születtem, de ezt követően tíz évre visszaköltöztünk Mongóliába. Ez alatt született meg a két kistestvérem. Mikor aztán tízéves lettem, a szüleim úgy döntöttek, visszaköltözünk Magyarországra, mert itt jobbak a lehetőségek, és biztosabb a jövőkép számunkra.
– Teljesen más a mongol és a magyar gondolkodásmód?
Eléggé, főleg a dolgokhoz való hozzáállásban. A magyarok jobban átgondolják egy-egy döntésüket, ugyanakkor lazábbak és közvetlenebbek. Mongóliában ezzel ellentétben borzasztóan fontos a tiszteletteljes viselkedés. Ott azt is magázni kell, aki csak egy évvel idősebb, míg itthon sokan megsértődnek, ha így "öregítik" őket.
– Mit profitáltál a kettős kultúrából?
Nyitottságot, alázatot és erős alkalmazkodási készséget nyertem belőle. Az elsőt a magyaroktól, a másik kettőt a mongoloktól. Úgy gondolom, hogy minden cselekedetemmel és megnyilvánulásommal képviselem mindkét országot, a szakmámat, a munkahelyemet, a kollégáimat és a barátaimat. Így nagyon fontosnak tartom, hogy bárhol járok, bárkivel találkozom a magánéletemben is, az engem körülvevő dolgokról pozitív képet építsek és hagyjak ott. Hiszek abban, hogy csakis akkor tud működni minden, és csakis akkor jönnek lehetőségek az életben, ha pozitív emberi kapcsolatokat építünk.
– A karrieredet nehezebbé vagy könnyebbé tette a származásod?
Úgy gondolom, hogy sok dologban inkább megnehezítette, mivel nem voltak családi kapcsolataink, protekcióm, ezért mind anyagi, mind kapcsolati téren hátrány az, ha valaki külföldön kezd új életet. Nem beszélve arról, hogy az ázsiai származásom, kinézetem okozta megkülönböztetések miatt gyerekkorom óta számos belső feszültségen, konfliktuson mentem át. Ez idővel megedzett, így sokkal empatikusabb, alkalmazkodóképesebb és türelmesebb lettem.
Mivel az egzotikus külsőm miatt mindig rivaldafényben voltam - legyen szó ügyes vagy ügyetlen húzásomról -, így mindig többet kellett bizonyítanom. Viszont az idővel rám ragadt nyitottságnak és bizonyítási vágynak köszönhetően jöttek a lehetőségek is, amelyekkel egész életemben igyekeztem, igyekszem élni, mert az élet minden területén maximalista vagyok… magammal szemben túlságosan is. A közösségi élet szerves része a mindennapjaimnak, mindig csapatban dolgoztam, mozogtam, legyen szó az atletizálásról, a focizásról, a zenekarról vagy a munkahelyi kollégákkal való kapcsolatról.
– Mi a legfontosabb, amit a sporttól kaptál?
Gimis koromban a heti 8 atlétika és 4 fociedzés igen sokat formált a gondolkodásomban. Az atlétika azt tanította meg, hogy minden fejben dől el. Túl fáradt vagyok és feladom, vagy átlendülök és tovább csinálom – mindkét döntés csakis a fejben születik meg. A focival pedig a csapatmunkát, illetve az irányítási, vezetési képességeket, gyors döntéshozási készségeket lehet elsajátítani. Úgy gondolom, a foci alatt tanultam meg azt, hogy mennyire fontos a csapatszellem, hiszen az egyéni jó teljesítmény mit sem ér, ha nincs meg mögötted a csapattársaid támogatása, elfogadása, amelyeken a meccsek eredményei múlnak. Egyébként a mai napig rendszeresen focizom a barátaimmal, mert ez tud a legjobban kikapcsolni.
– Ez alapján milyen vezető vagy a munkahelyeden?
Folyamatosan arra törekszem, hogy egy csapatként evezzünk közösen a hajóban, ugyanazt az ambíciót nyújtsa mindenki, és nem pedig egy felülről jövő irányítás legyen, hanem közös céljaink és motivációink legyen, mert szerintem az már rég rossz, ha valaki csak azért csinál meg valamit, mert megkell, és nem azért mert meg akarja.
– Nem félsz, hogy a fejedre nőnek? Komolyan vesznek így?
Függetlenül attól, hogy pár fős vagy nagyobb csapatról van szó, minden fiatal vezetőnek nehéz dolog megtalálni a helyes egyensúlyt, így figyelnem kell arra, hogy ezt én is fenntartsam és ne essek bele a „jófejség csapdájába”. Ne gondolják azt a munkatársaim, hogy egy határidőt elég lesz félvállról venniük, hiszen úgysem jár komoly büntetés a csúszásért. Az az én nagy szerencsém, hogy szuper jó mentorokkal hozott össze a sors. Mind a sport edzőim, mind a karrierem során irányító emberek. Munka terén az olasz Stefano Favaro, Talmácsi Gábor korábbi menedzsere volt az első mentorom. Fiatal korban az a legfontosabb, hogy bölcs, idős és tapasztalt embereket, mentorokat követhess, idővel pedig inkább az válik lényegessé, hogy fiatal, inspiratív közeg vegyen körül, akik képben vannak a legújabb trendekkel és lendületet adnak. Szerencsére a mostani, HPS-es vezetőim is ilyenek, akik példaértékűen építettek fel egy sikeres reklámügynökséget.
– Hogyan ismerkedtél össze Stefano Favaroval?
Egyetemista koromban, a zenekarom szponzorációja kapcsán találkoztunk. Miután elmeséltem neki, hogy kommunikáció, PR, marketing területen szeretnék majd elhelyezkedni, felvett gyakornoknak a cégéhez. Úgy gondolom, hogy proaktív voltam és gyorsan megtaláltam mindenkivel a közös hangot, így hamar beilleszkedtem. Az Stefanónál töltött két év alatt rengeteg szakmai tapasztaltra és kapcsolatokra tudtam szert tenni, nem beszélve arról a hozzáállásról, amit Stefanótól tanultam. Viszont mindenképp szerettem volna egy nemzetközi szintű cégnél kamatoztatni a tapasztalataimat és a referenciáimat, ígyegy nap aztán megpillantottam a Lewis Global Communications PR-tanácsadói álláshirdetését, ahová felvettek.
– Itt mit tapasztaltál?
Rengeteget kaptam ettől a helytől is, de a legfontosabb élményem az volt, amikor a Lenovónak készített okostelefon-kampányommal bekerültem a Lewisnál a Rising Stars programba, ahol a cég nemzetközi szinten a 48 irodájából a legjobb 8 feltörekvő embert választotta ki egy továbbképzésre. Ez azt jelentette, hogy kimehettem San Diegóba, ahol több nemzetközi marketingvezetőtől és szakembertől tanulhattam különböző területekről. Temérdek plusz tudásra tettem szert, így két év PR-tanácsadás után ügyvezetővé választottak a munkahelyemen.
– Nem volt ijesztő ilyen fiatalon ügyvezetővé válni?
Nagyon is szerettem volna újabb szintet lépni a karrieremben, így jelentkeztem két óriáscéghez, akiktől kaptam is ajánlatot. Ezután jött az ügyvezetői lehetőség a Lewisnál. Elsőre azt gondoltam, nem lesz nehéz, hiszen előtte is a csapattal együtt dolgoztam, elfogadtak, az ügyfelek elismertek - de közben rájöttem, hogy ügyvezetőként teljesen másképpen látja az ember a dolgokat, más oldalról is kell megközelíti a feladatokat és a csapatot.
– Hány évig voltál ügyvezető?
Kettő. Aztán átjöttem a HPS-hez, Magyarország egyik legnagyobb reklámügynökségéhez. Nagyon jól érzem itt magam.
– Beajánlottak?
Nem, csak jelentkeztem egy internetes álláshirdetésre. Igaz, azt egy ismerősömön keresztül pillantottam meg. Mindenképpen érdekelt egy ekkora ügynökségnél való munka, számos izgalmas ügyféllel, nagy projektekkel és iszonyat inspiratív fiatal kollégákkal!
– Sokan vannak, akik vért izzadva küzdenek, mégis csak álmodozhatnak hasonló karrierről.
Azt hiszem, nagyon erősen bebizonyosodott számomra, hogy a siker az emberi hozzáálláson múlik. Én magam is a hozzáállásommal győztem meg a munkáltatóimat. Nagyon nagy probléma például, hogy a legtöbb álláskereső rövidtávon gondolkodik. Amikor én keresek embert a csapatomba, nem is elsősorban a tudást nézem, mert az átadható. Sokkal fontosabb, hogy megbízhatónak és motiváltnak érezzem az illetőt, aki nem csak "valami" munkát akar.
– 2006 és 2011 között rendszeresen láttalak, hiszen csoporttársak voltunk az egyetemen. Őszinte leszek: nem néztem ki belőled akkor, hogy később világcégeknél töltesz majd be tanácsadói és vezetői pozíciót. Te kinézted magadból?
Cseppet sem meglepő, amit mondasz, a legtöbben nem hitték volna rólam mindezt. Elmondom, mit olvastam erről: egy kutatás szerint a színjeles tanulók nem igazán tudnak magasra törni karrier-téren, ugyanis a könyvek fölött ülve sokkal kevésbé tanulják meg a szociális szabályszerűségeket, a kapcsolatépítés és a kommunikáció fortélyait, mint a rosszabb tanulók. Nos, én nem voltam színötös tanuló: szelektáltam, hogy mely tantárgyak érdekelnek, azokkal sokat foglalkoztam. A többiből általában hármasokat szereztem. A szabadidőmben pedig rengeteget szocializálódtam. Szóval azt hiszem, igen, megvolt bennem az elképzelés már az egyetem alatt is.
– Öntörvényű gyerek voltál?
Nagyon. És nehezen kezelhető. Gimnázium alatt Árpa Attilát tekintettem példaképemnek. Jóképű, öltönyös, menő PR-szakember volt. Eldöntöttem, hogy én is olyan leszek, mint ő. Pedig akkor még azt sem tudtam, mi az, hogy PR.
– Nem hagyhatjuk ki a BNF-témát...
Siófokon, egy karaoke-klubban ismerkedtem össze a későbbi bandánk énekesével. Egy gitáros és egy vokalista ismerős is csatlakozott hozzánk, aztán még dobost kellett szerezni és beindult az együttes. Kihagyhatatlan élmény volt, épp, amikor még a VIVA-s tini popkultúra dübörgött.
– Sok fellépésetek volt?
Abban az időben, amikor megnyertük a VIVA Comet díjat mint legjobb új előadó, rengeteg fellépésünk és megkeresésünk volt, ami természetesen nagyon jó érzéssel töltött el. Felismertek az utcán, odajöttek és rajongtak értünk, ami egy idő után fárasztóvá is vált, de nem bánom, hisz jó érzés volt mindezt megtapasztalni és átélni. Amikor egy nap már két vagy három koncertünk volt és az utcán is állandóan odajöttek hozzánk, éreztem, hogy nekem elég lesz, nem szeretnék és Magyarországon nem is lehet ebből hosszú távon megélni.
Videó: a Bűnös című dal videoklipje, benne a ravasz jóbaráttal, Battal
– Külföldi útjaidról mi a legemlékezetesebb tapasztalatod?
Leginkább az emberek felfogása, az élethez és az egymáshoz való hozzáállása. Például az is érdekes tapasztalat volt számomra, hogy ahogy nyugattól keletre megyünk, úgy egyre pesszimistábbak és egyre kevésbé nyitottak, barátságosak az emberek. Amikor hazajöttem Amerikából, egyszerűen pokolian éreztem magam. Persze aztán ez elmúlt, de megjegyeztem, milyen hatalmas a különbség az emberi mentalitás és udvariasság terén. Nagyon tetszett például az, amikor Mexikóban egy taxis úgy vitt el mindössze öt dollárért a határtól a belvárosba, hogy közben a La Bambát énekelte vidáman, és folyamatosan csacsogott. Eközben itthon az ember rosszul érzi magát, ha beül egy taxiba, és nem ad elég borravalót az amúgy is méregdrága fuvarért. Kambodzsában is szörnyülködtem, amikor először láttam, hogy utcán, mezítláb rohangálnak a gyerekek, és azt a szegénységet, amiben élnek… De idővel rájöttem, hogy ott például egyáltalán nem akkora gond az anyagi javak kérdése. Több mosolygó embert láttam, mint Európában. Nyilván ez a jóval alacsonyabb ingerküszöbnek is köszönhető. Mindenesetre az utazás szerintem egy nagyon jó dolog. Segít megismerni más gondolkodást, mentalitást, és több szemszögből mutatja meg a dolgokat.
Ha inspirálónak tartod Bat sikersztoriját, oszd meg a cikket!
