A magyar lábbelik Moszkvába tartanak – interjú a BATZ márka alapítójával
– Egy edzőterem kávézójában beszélgetünk most. Minden reggeled így indul: egy kis sporttal?
– Többé-kevésbé igen. Heti 3-4 alkalommal járok ide. Gyerekkorom óta hobbim az ökölvívás, ez ad energiát, de a mosoly az arcomon csak délig tart. Utána már a napi ügyintézések fokozzák az egészséges feszültségemet. Jó átmozgatás a boksz.
– Sokat idegeskedtél a vírushelyzet miatt?
– Inkább azt mondom, hogy felrázott. Addig évről-évre volt egy szinte töretlen fejlődésünk, aztán azon kaptuk magunkat, hogy nem jönnek a megrendelések. Először 1 napig, aztán egy hétig, majd két hétig. Új, innovatív megoldásokon kellett törnünk a fejünket, hiszen drasztikusan csökkent forgalom. Nem volt más hátra, mint az internet felé fordulni. Megújítottuk a webshopunkat, még alaposabban figyeltük a világ új trendjeit. Utólag azt mondhatom, elengedhetetlen volt ez a ráncfelvarrás, ami mellé olyan szolgáltatásokat is bevezettünk vásárlóinknak, melyekkel még kényelmesebbé vált a vásárlás. Annak idején még én is csodálkoztam azon, miként lehet próba nélkül, weboldalon keresztül lábbelit venni, de ez már a múlté. Nem volt könnyű időszak, hiszen racionalizálnunk kellett sok mindent. Ki kellett adni a munkatársaknak a kötelező szabadságokat, többen felálltak és elköszöntek a cégtől, de ma már azt mondhatom, hogy túl vagyunk mindezen. Azóta többször voltam külföldön kiállításokon, szóval tartjuk a lépést.
– Amikor huszonévesen megírtad a szakdolgozatodat a főiskolán a márka-és brandépítésről, melynek központjában a lábbelik álltak, gondoltad volna, hogy ekkora sikertörténet kezdődik?
– Honnan jött az ötlet?
– Egy véletlen baráti beszélgetés során kerültek szóba a kávéautomaták. Leendő közgazdászként elkezdtem számolgatni, és arra jutottam, ki kellene ezt próbálni. Egyszer hazafelé menet aztán Budakalászon megláttam egy hatalmas építkezést, ahol gyalulták a földet. Odakanyarodtam és megkérdeztem, mi lesz azon a helyen. A munkások elmondták, hogy Cora áruház épül. Nekem több sem kellett, elővettem az Aranyoldalak telefonkönyvet, kikerestem a telefonszámot és felhívtam a központjukat, majd kértem egy időpontot az értékesítési osztálytól. A szerződést gyorsan aláírtuk. Csodálkoztak is, mire ez a nagy sietség, hiszen csak egy év múlva lesz kész a hipermarket, de végül az idő engem igazolt: mire megnyitott az áruház, a konkurencia két kézzel verte az ajtót, hogy be akar jutni, szerződésem viszont csak nekem volt. Aztán egyik Cora áruház jött a másik után, nekem pedig gyarapodott az automatáim száma. Jól prosperáló üzlet volt, de nem láttam benne a kihívást. A gépekkel mehettem volna iskolákba, kórházakba, de a házalás nem az én stílusom volt és úgy éreztem, abban nem tudok kiteljesedni, nem tetszett az a világ. Eldöntöttem, életre hívok egy hazai márkát, amelynek a minőségét én felügyelem. Igaz, nem vagyok cipész, hanem közgazdász, éppen ezért rengeteget olvastam utána, és végül ez lett a diplomamunkám témája is.
– Mi volt az első lépés? Itt is az Aranyoldalt nyitottad ki legelőször?
– Nem – mosolyodik el Kárpáti Zoltán, - egy kicsit másként. Véletlenül megismerkedtem egy idősebb cipőgyártóval, aki családi vállalkozásban készített olyan minőségű lábbeliket, melyek elnyűhetetlenek voltak. Megállapodtunk, beindult a munka, de nem bírta a tempót, így elkezdtem más cipőgyárakat is felkutatni az országban. 1999-et írtunk, amikor nagyon botladozott a gyártás. Szétszéledtek a megbízható szakemberek, eltűnt a kvalifikált munkaerő. Mikor személyesen kerestem fel mindenkit, furcsállották, hogy mit is akar tőlük valójában egy 25 éves fiatalember, és szinte mindenki azonnal ajtót mutatott.
Szó szót követett, és megállapodtunk, hogy ha komolyan gondolom, visszahívja a törzsgárdát, és a maroknyi szakemberrel elkezdünk dolgozni. Így lett. A létszám hamarosan 120-150 főre duzzadt, és azóta túlvagyunk az ötmilliomodik legyártott BATZ lábbelin.
– Mikor robbant be a márka?
– Hihetetlen módon a legelső pillanatban. Bizományos partnereket kerestünk, belementem a több hónapos fizetési határidőbe, és talán a legvonzóbb az volt a termékekben, hogy egy saját fejlesztésű, jó minőségű display-t (állványt) is adtunk a lábbelikhez, amelyre kihelyezhették a boltokban a termékeket, és hamar több száz viszonteladónk lett. Törekedtünk a szép modellekre, a jó minőségre, és főleg arra, hogy minden termékünk valóban nagyon kényelmes legyen. Ez is vonzotta a vásárlókat, akik a minőségnek köszönhetően innentől már ragaszkodtak a márkához. Nem is hirdettük, mégis óriási népszerűségük lett a megfizethető, minőségi lábbeliknek. Ma már persze elengedhetetlen a hirdetés, de tíz évig majdhogynem állandó áruhiánnyal küzdöttünk.
– A gazdasági világválság sem rengette meg a BATZ márkát?
– A 2008-as év gyengébb volt, mint a többi, de azt követően ugyanúgy fejlődtünk tovább, és most már elmondhatom, hogy Magyarországon 400, Csehországban és Szlovákiában pedig 200 bizományos boltunk van. Emellett több, mint 30 országba exportálunk.
– Immáron húsz éve vagy ügyvezető igazgatója a cégnek. Mi motivál még? Ehhez kell az ökölvívás?
– Nem feltétlenül. Az sokkal inkább motivál, hogy látom a munkatársaim arcát, akik mosolyogva lépnek be az épületbe, kedvesen és derűsen fogunk egymással kezet. Új telephelyet építettünk, bővültünk, új kollégák érkeztek, akik kiválóak a szakmájukban, ami innovációval párosul. Ez jó kombináció, inspirál engem is. Nagyon régen élveztem ennyire a munkát, mint most.
– Mi hajt előre, hiszen mégiscsak üzletember vagy! Még több millió forint?
Persze közgazdászként muszáj megnéznem az Excelt, és hogy a vonal alatt mi marad az év végén. Ami kihívás, az a külföldi piacok felé nyitás. Most voltam Moszkvában és meglepett, hogy az emberek mennyit költenek vásárlásra. Szeretnénk az orosz piacra eljutni, és ha sikerül, két-három év múlva meg tudjuk duplázni a cég forgalmát. Magasak velünk szemben az elvárások, és ez nagy kihívás. Most ezen van a fókusz. Erre koncentrálunk.
– A nap 24 órájában kattog az agyad?
– A bent töltött idő az nagyon intenzív. Kellő döntési szabadsága van a kollégáimnak, nem kell mindennel hozzám rohangálni, de az tény, arra törekszem, hogy minden e-mailre időben válaszoljak. Ez olykor egy-egy piros lámpánál, ékezet nélküli válaszokban merül ki, de szeretek úgy lefeküdni, hogy az adott nap teendőit lezártam és maximálisan képbe kerülök minden folyó projekttel kapcsolatban.
– Energiában ezt meddig lehet bírni?
– Jó lenne, ha évek múlva a kisebbik fiam, aki most 17 éves, vagy a kislányom besegítene majd. Remélem, ezt a cikket nem fogják olvasni – felnevet... Ha eljön az idő, akkor szívesen átadnám a stafétabotot. A nagyfiam most 21 éves és orvosnak tanul. Büszke vagyok rá. Nagyon jó tanuló és biztos vagyok benne, hogy kiváló orvos válik belőle.
– Valahol akkor a te álmodat is teljesíti, hiszen gyerekkorodban te is kacérkodtál az orvosi pályával!
– Igen, volt idő, amikor megfordult a fejemben. Emlékszem, hogy a biológia felmérőkre az akkor orvostanhallgató nagynéném egyetemi könyvéből hozzátanultam az anyaghoz – a dolgozatot javító tanár legnagyobb megdöbbenésére. Talán, ha akkor nyakon csípnek a szüleim és a tanárok, most egy orvossal beszélgetnél.
– Milyen apa és férj vagy?
– Erről a feleségemet kellene megkérdezni... Ő szokta mondani, hogy nem tartozom az egyszerű személyiségek közé, hamar felkapom a vizet, vagyis hirtelen haragú vagyok, és ezen dolgoznom kell. Több mint 22 éve élünk együtt, de mindig odafigyeltünk arra, hogy kettesben is sok időt töltsünk egymással. A 10 éves kislányomnak minden este mesét olvasok és a közös játékok sem maradhatnak el, de ez pont így volt a fiúkkal is. Erre mindig szakítottam időt és ez a jövőben sem lesz másképp.
