A magyar, aki hollywoodi sztárok fotósa volt
Martin – ahogyan a legtöbben szólítják – alighanem a legnagyobb élő legenda a hazai fotósok között. Bár tavaly ünnepelte kilencvenedik születésnapját, nyugodtan mondhatjuk rá, hogy örökifjú. A mai napig több iskolában tanít, és már a telefonban első dolga volt felajánlani: "nyugodtan tegezz, nem szeretem a magázódást". A héten nyílt legújabb életmű-kiállítása Budapesten (részletek lejjebb), ennek apropóján kerestük fel műteremnek is beillő belvárosi lakásában, hogy nem mindennapi karrierjéről beszélgessünk vele.
– A családodban nagy hagyománya van a fotózásnak. Mennyire volt egyértelmű, hogy te is ezt a szakmát folytatod?
– Gyerekként még szívből gyűlöltem az egészet. Az apám állandóan magyarázott, próbálta átadni nekem a tudását, de én inkább fogtam magam és kimentem a szobából. Ennek ellenére egyre csak gyötört tovább a szabályokkal, hogy mennyire fontos a forma, és hogy minden csak ezen múlik. Ő soha senkit nem az alapján ítélt meg, hogy jó vagy rossz fényképész, hanem hogy van formaérzéke, vagy nincs. Ott laktunk, ahol a stúdiója is volt, és mindig áthallatszott, ahogy az alkalmazottaival ordítozott. Például „a szemöldök legvégét vidd kicsit feljebb” vagy „igazíts a száján, hogy legyen rajta egy kis mosoly”, és ehhez hasonlókat kiabált folyamatosan. Nem csoda, hogy nem hozta meg a kedvemet hozzá. Utólag persze már tudom, hogy rengeteg mindent köszönhetek neki: így visszaemlékezve legszívesebben három füllel hallgatnám a tanácsait.
Szipál Márton (művésznevén Martin S. Martin) 1924-ben született Szolnokon, édesapja Szipál Márton Károly udvari fényképészmester volt. 1946-ban nyitotta meg első üzletét Debrecenben, majd pár év múlva Budapestre költözött. 1956-ban emigrált, az Amerikai Egyesült Államokban telepedett le, ahol keresett fotós lett belőle.
Négy évtizeden keresztül fényképezett filmsztárokat, többek között John Wayne-t, Tommy Lee Jones-t, Leslie Nielsent, Tracy Nelsont, Charlene Tiltont, Margaux Hemingway-t, Timothy Huttont, Priscilla Presley-t illetve Kareem Abdul-Jabbart. 1997-ben tért vissza Magyarországra, azóta itt él, fotósújságok munkatársaként dolgozik és tanít.
(Forrás: Wikipedia)
– Mikor döntötted el, hogy mégis ezzel foglalkozol?
– Miután hazajöttem a háborúból – repülőtiszt voltam –, az akkori menyasszonyommal azt terveztük, hogy mindketten beiratkozunk az orvosira. Ő meg is tette, én viszont inkább elkezdtem fotózni a debreceni színészeket, hogy legyen pénzünk, amíg ő tanul. Az apám persze rögtön azzal jött, hogy nem vagyok normális, a színészeknek nincs pénzük, úgyse fognak fizetni. De nem hallgattam rá: csak azért is Zenthe Ferencet, Mensáros Lászlót és a hozzájuk hasonlókat örökítettem meg, ráadásul eleve ingyen. Az egész kirakatomat az ő képeikkel raktam tele, ami annyira jó reklámnak bizonyult, hogy hamarosan elkezdtek özönleni hozzám az emberek. Mégse maradtam sokáig ott, miután elváltam a feleségemtől, inkább elmenekültem a városból és feljöttem Budapestre.
– Ezután hogy folytatódott a pályád?
– A Nyugatival szemben nyitottam üzletet, de itt sem tudtam pár hónapnál tovább fényképészként dolgozni: egyszer csak bejött a szövetkezet elnöke, és azt mondta, hogy ismernek már engem, nincs szükség arra, hogy igazolványképeket meg hasonlókat csináljak. Inkább menjek be a központba, igazgatósági tag leszek és én fogom ellenőrizni az üzleteket. Így alakult, hogy bár az igazgatóságban mindhárman imádtuk a fotózást, csak hobbiból foglalkozhattunk vele. Ahány kiállítás csak volt, mindenhová beküldtük a képeinket és versenyeztünk, ki kap több aranyérmet. Nagyon büszke vagyok rá, hogy 32 éves koromban egy angol évkönyvbe is bekerültem, mint a legtöbbet kiállított és díjazott fényképészek egyike.
Martin képeiből még többet hivatalos honlapján nézhettek meg: KATT IDE
A másik hatalmas dicsőség az volt, amikor neveztem egy kommunista országokban is meghirdetett nemzetközi fotópályázatra. Tíz képet kellett beküldeni, az nyert, akinek megvették az összes képét. A két barátom próbált lebeszélni, hogy ne próbáljam meg, mert hatalmas égés lesz belőle, hiszen az én fotóim más jellegűek voltak (főleg portrék és aktok), mint amivel a többiek nagy része indult. Ennek ellenére csak beküldtem mind a tízet. Már a forradalom után kint voltunk Bécsben, ott láttam meg egy kávézóban egy újságot. Alig értettem németül, de annyit el tudtam olvasni, hogy a müncheni fotóversenyt magyarok nyerték meg, Szipál Márton az aranyérmes, mind a tíz portréját eladták. A barátaim ott ültek mellettem, hát ahogy erre felugrottak és elkáromkodták magukat, azt soha nem felejtem el. (nevet)
– Milyen emlékeid vannak a forradalomról, és hogyan döntötted el, hogy külföldre mész?
– Emlékszem, október 23-án éjfél körül feljött hozzám a már említett két barátom, Tomi és Győző. Mondták nekem, hogy „Martin, itt ez a tekercs film, hívd elő rögtön!”. Nem értettem, mi lelte őket, de csak bizonygatták, hogy csináljam, mert ilyet még nem láttam. Hát kiderült, hogy ők voltak az egyetlenek, akik lefényképezték, amint épp dönti le a tömeg a Sztálin-szobrot. Más valódi kép nem létezik erről, és ezt sem közölték le sehol. Valószínűleg megszerezték a kommunisták, és nyom nélkül megsemmisítették.
Néhány nappal később ugyancsak velük, illetve a feleségeinkkel mentünk fel épp a lakásomra, amikor Tomi teljesen spontán azt mondta: „Gyerekek, miért ne menjünk ki Amerikába?” Kettejüknél az is közrejátszott, hogy
feleséget akartak cserélni, amit itthon akkor nem lehetett megcsinálni. Azt tervezték, hogy kint majd elválnak, és összeházasodnak fordítva.
Másnap elvittek minket a határig, amit úgy léptem át, hogy a barátom egy kosárban rám bízta a nemrég született gyerekét. Az egészet egyébként meg is jósolták nekem pár héttel korábban egy partin: mikor felmerült, hogy lakást akarunk venni, egy nő azt mondta: ne tegyük, mert nemsoká úgyis elhagyjuk az országot – én személy szerint egy gyerekkel a kezemben. Mindenki röhögött rajta, annyira valószínűtlennek tűnt. Aztán mégis valóság lett belőle.
– Miért éppen Amerikába akartatok eljutni?
– Tomi egyik nagybácsijának New Yorkban volt fényképészüzlete, úgy gondoltuk, hogy ő éppen megfelelő kiindulópont. Én el akartam helyezkedni valahol a városban asszisztensként, de azt mondták, hogy felejtsem el: ha nem vagyok meleg, engem itt soha senki nem vesz fel. Azt tanácsolták, inkább menjek Clevelandbe, ahol a második legtöbb magyar élt. Néhány hete voltunk ott, amikor egy partin megemlítettem, hogy szeretném megtalálni Tőkés Bandit, egykori osztálytársamat és barátomat, aki még a háború előtt költözött ki. Egy nő erre azt mondta. „semmi baj, adjál fel hirdetést az egyik napilapban, majd megtalál”.
Erre hatalmasat nevettem, elvégre 300 millió ember közül hogy juthatna el pont hozzá az üzenet? A nő mégis fogta magát, és betette a hirdetést, hogy Szipál Márton itt van Amerikában. Bandi egyik barátja pedig elolvasta, és hiába nem találkoztak évek óta, azonnal szólt neki róla. Egy héten belül ott volt az útiköltségem, hogy menjek le hozzá Kaliforniába, Santa Monicába (ez Los Angeles déli része). Meg kell mondjam, azóta én nem hiszek a szabad akaratban: mindent a sors dönt el, nem más.
– Mi történt ezután?
– Szombat délután értem oda hozzá, kérdezi tőlem, tudok-e várni kicsit. Elment, majd visszajött úgy fél óra múlva, és azt mondta: „Martin, hétfőtől van egy fényképész állásod itt a szomszédban.” Nem tudtam egy szót se angolul, így beraktak a laboratóriumba, de ott sem értettem szinte semmihez – nagyon más volt az egész szakma, mint Magyarországon. De mégse küldtek el, mert tudták, hogy máshol még ennyire sem boldogulnék. Egyszer bejött egy öregasszony az üzletbe, és a többiek csak úgy viccből odaszóltak nekem, nem akarom-e lefényképezni. Mondom, hogyne.
Borzasztóan izgultam, ők meg közben ott álltak és röhögtek rajtam. De végül csak összejött egy tízképes sorozat. Szerintem majdnem mind fantasztikusan sikerült, a főnököm mégis azt mondta rá, hogy inkább elő se hívassam. A feleségének viszont szimpatikus voltam, ezért csak előhívatta őket, és kiderült, hogy tényleg nagyon jók lettek. A barátomon keresztül ekkor felajánlották nekem, hogy
ha megtanulok 200 angol szót, az addigi 37 dolláros heti fizetésemet felemelik 150-re. Akkoriban egy mérnök sem keresett annyit.
Több se kellett, az egyszobás lakásunkban még éjjel is a szavakat tanultam kint a vécében. (nevet) Meg is kaptam az emelést, onnantól három stúdióban fényképeztem.
Martin otthonában a konyha sem mindennapi
– Hogy találtak meg téged a hírességek?
– Körülbelül másfél évig dolgoztam így, majd egy magyar barátom szólt, hogy kivett egy stúdiót Hollywoodban a Sunset Boulevard legelegánsabb részén, társuljak be mellé. Mondom, kizárt dolog, hogy én ezt ki tudnám fizetni. De a bérbeadó egy igazi angyal volt, tudta, hogy magyar menekültek vagyunk, és mindössze 265 dollárt kért érte egy hónapban. Ez olyan, mintha te most a Váci utcán havi 50 ezerért bérelnél üzletet. Hát persze, hogy megkötöttük a szerződést. Nem sokkal később a barátom kiszállt, így egyedül maradtam. Szerencsére a lakbérem is annyira alacsony volt (szintén a magyarokkal szembeni szimpátia miatt), hogy ezután sem okoztak problémát a költségek.
Utána már nagyon hamar beindult a dolog. Mázlim is volt, mert a feleségem egyik barátja divattervezőként dolgozott, ő készítette többek között John Wayne feleségének a ruháit. Akkor már volt egy könyvem a díjnyertes fényképeimről, ami a közös ismerősünkön keresztül eljutott hozzá (mármint Wayne feleségéhez). Mire azt mondja, küldjétek el hozzám ezt az embert, csináljon rólam egy egész könyvet! Őt tartották akkoriban az egyik legszebb nőnek Amerikában. El is mentem, egy teljes napot töltöttem náluk.
Szerencsére a férje is otthon volt, egyszer csak megjelent színtiszta selyemruhában. Én azelőtt csak koszosan, szétvert arccal láttam őt a filmjeiben, úgyhogy gyorsan megkérdeztem, lefotózhatom-e így. Beleegyezett, és nagyon tetszett neki is az elkészült kép. Ezt aztán másfél méteres verzióban kitettem a kirakatomba, onnantól minden kezdő színész nálam állt sorba – mondván, aki John Wayne-t lefényképezi, az biztosan a legjobb. Igazán komoly pénzeket is tőlük lehetett szerezni, a nagy sztárok nem szívesen fizettek, de referenciának annál jobbak voltak.
„Nem tagadom, életművésszé váltam. 1957–58-ban már kétezer dollárt kértem egy sorozatért. A Hollywood Hillsen úszómedencés, háromszintes házban laktam. Akkor már világsztárok jártak a műtermembe. A jövedelmem kétharmadát a fényűző életre költöttem. Vettem például egy hófehér Rolls Royce-t, olyat, mint amilyen az angol királynőnek volt.
Bár a műtermem gyalog sem volt messze a lakásunktól, azért vettem ezt az autót, hogy elegánsan odagördülhessek az üzletem elé. És vásároltam egy terepjárót is. Meg is kérdezték, hogy minek, hiszen én nem is szeretem a természetet. Persze hogy nem szeretem, de egy húszéves lánnyal hálózsákban aludni, az valami nagyszerű!”
(Forrás: mno.hu)
– Hogy viselkedtek a sztárok, mennyiben volt más őket fotózni, mint az egyszerű embereket?
– Mind nagyon aranyosak és közvetlenek voltak. Többségükkel személyesen is jó barátságba kerültem, rendszeresen eljártam a partijaikra. Sammy Davisnek például olyan dudája volt, ami egy jellegzetes zenét játszott le. Ahányszor eljött az üzletem előtt, állandóan megnyomta, én pedig mondtam az épp bent lévőknek, hogy „na, most ment el Sammy Davis” (nevet) De a többiek is rendszeresen beköszöntek, ha arra jártak. Henry Miller felesége, Brenda szinte minden nap nálam volt, őt örökítettem meg talán legtöbbször. Arra külön büszke vagyok, hogy a férje saját bevallása szerint az egyik ilyen, általam készített fotó láttán szeretett bele.
– A kint töltött 40 év alatt hányszor látogattál Magyarországra?
– Nagyon sokszor volt rá alkalmam, ugyanis dolgoztam a California Girl magazinnak, akik úgy intézték el mindenhová a repülőjegyet és a szállást a legjobb hotelekben, hogy pénzben fizetés helyett ezek hirdetéseit közölték le. Mondván, hogy mi, ennek a neves újságnak a munkatársai is velük utazunk, illetve náluk szállunk meg. Rettentő patinás lap volt, mindenkinek megérte. Ennek köszönhetően az évek során bejártam majdnem az egész világot. Azt pedig szintén könnyű volt megoldani, hogy visszafelé megszakítsák a jegyemet, amíg eltöltök két hetet Magyarországon. Egyszer mondtam itt valakinek, hogy holnap megyek haza. Mire ő: miért, te hol laksz? Mondom, Los Angelesben. „Micsoda? De hát folyton itt vagy!” (nevet)
– Miért döntöttél úgy, hogy visszaköltözöl?
– Az utolsó feleségemmel 20 évig éltünk együtt, de meghalt szegény egy betegségben, pedig 35 évvel fiatalabb volt nálam. Ekkor nagyon el voltam kenődve, ez játszott leginkább közre a döntésemben. Emellett akkoriban az egész ország eléggé lejtmenetbe került gazdaságilag. Nekem meg három kocsim és háromemeletes házam volt, egyre nehezebben tudtam előteremteni a rezsire valót.
És egyszer csak 2950 jött be. Ennél jobb jel nem kellett.
– Mennyire volt könnyű visszailleszkedned?
– A legnehezebbnek az bizonyult, hogy megértsem az emberek beszédét. A hallásommal ma sincs nagy baj, de a többség egyszerűen annyira rosszul artikulált, hogy alig tudtam felfogni valamit a mondanivalójukból. Szerintem ez még a kommunizmusban fejlődhetett ki, amikor két barátnak úgy kellett beszélni egymással, hogy egy harmadik ne értse. Ezen kívül más gondom nem volt, rögtön jól éreztem magamat. A baráti társaságom viszont szinte teljesen lecserélődött, a régiek közül alig maradtak páran.
Január 22-én, a Magyar Kultúra Napján nyílt meg Martin legújabb életmű-kiállítása Budapesten, a 16. kerületi Corvin Művelődési Házban. A megnyitóra és az utána következő, általa tartott fotóelőadásra több százan voltak kíváncsiak. A tárlatot a tervek szerint egy hónapon keresztül nézhetitek meg nyitvatartási időben. Megközelíthetőségért KATT IDE.
– Mikor tértél át a digitális technikára?
– Amint elkezdtek terjedni, rögtön vettem egy digitális gépet, itthon szerintem már nem is dolgoztam filmessel. De ez nem jelentett nagy változást. Mindig azt tanítom, hogy
Miután hazajöttem, nem is volt egyáltalán műtermem, mindent itt csináltam ebben a szobában, a sarokban. Egy gép, egy lámpa, két állvány – ennyi a felszerelésem. Más nem kell.
– Mivel foglalkozol mostanában?
– Fényképezni már csak haverokat szoktam, őket is ingyen. Lennének más jelentkezők, de nem akarok az ez utáni adózással, nyugtaadással vesződni. A nyugdíjamhoz hozzá se nyúlok, minden évben egy összegben kifizetem belőle a lakbéremet. Amit pedig a tanításért kapok, az bőven elég rá, hogy megéljek belőle. Volt olyan, hogy öt iskolában is tanítottam, most már lement ez a szám kettőre vagy háromra. De még így is majdnem minden hétvégére jut valami.
Ha érdekes volt az interjú, oszd meg!
