KULT
A Rovatból

Sallai László: Nem vagyunk túl jó állapotban, elég csak felszállni a metróra egy szerda reggel és körbenézni

A Felső Tízezer zenekarhalmozó frontemberét nemrég megjelent új albumuk kapcsán kérdeztük, de szóba került a Galaxisok és a Platon Karatev, sőt még a tetszhalott állapotából rövidesen feltámadó The Somersault Boy is.


Október közepén jelent meg a Felső Tízezer ötödik nagylemeze, a Kicsi forradalom, amely a zenekartól eddig megszokott powerpop stílust viszi tovább, tele koncertkompatibilis dalokkal, de a korábbiakhoz képest egy fokkal sötétebb hangulattal.

– A Felső Tízezer a Galaxisokhoz képest zeneileg és szövegvilág terén is jóval kevesebbet változott, ha egymás mellé tesszük az eddig megjelent lemezeket. Ez a műfaji stabilitás tudatos hozzáállás részedről?

– Radikális kanyarokat nem vettünk be, viszont azt is szem előtt tartottuk, hogy ne topogjunk egy helyben, úgyhogy a hangszerelést és dalszövegek tematikai hálóját is próbáltam organikusan tágítani az elmúlt években.

Kicsit úgy tekintek a Felső Tízezer lemezeire, mint egy regény egy-egy fejezetére, ami a cselekmény előrehaladásával tónusában változik, de attól még a történet és a regényvilág ugyanaz.

Mindemellett a szövegek egyes részei, fordulatai előre-hátra utalnak lemezeken átívelve, úgyhogy így van benne egy kis posztmodern játék is az arra fogékonyak számára.

– A legutóbbi Galaxisok-lemezt jellemző erősen politizálós felhang nem áll közel hozzád?

– Nekem nincs ellenemre, ha egy együttes politizál, ha azt okosan teszi és nem csak valamifajta feltűnési viszketegség hajtja. A Galaxisok esetében biztosan nem erről van szó, itt elég könnyen beállt az új irány mögé az egész társaság és új energiát is pumpált ez a lemez a zenekarba. Dalszerzőként én nem tudnék ilyen típusú direkt szövegeket írni, nem is lenne komfortos, de a közélet a 2020-as A bonyolult világ lemez óta azért egyre erősebben jelen van a Felső Tízezer-lemezein. Az új lemezen szerintem a leghangsúlyosabb eddig, de a nézőpont általánosabb, és a szövegeket lehet egyéni és közösségi perspektívából is értelmezni.

Fotó: Tóth Gábor

– Ha a fentiek nem is, a pesszimista hangvétel a Kicsi forradalom dalait is meghatározza. Ez a jelenlegi közhangulatból következett, vagy inkább magánéleti okai voltak?

– Az elmúlt évek nem sok okot adtak az örömre, ez szerintem minden szinten megjelent az életemben.

Akár arra gondolok, hogyan állt a feje tetejére a világ a Covid óta, akár a híreket olvasom, akár a jövőmre gondolok, mindenhol elég homályosnak tűnik a jövő, de igazából elég csak felszállni a metróra egy szerda reggel és körbenézni. Nem vagyunk túlságosan jó állapotban.

– Mit szimbolizál számodra az album címe?

– A kicsi forradalom nekem az apró, pici változásokat jelenti, ami sokkal közelebb visz minket egy élhető világhoz, mint a nagy csinnadrattával érkező, látványos lózungok. A jelenünk inkább az utóbbiról szól, amit meg lehet szokni, de elfogadni nem kötelező.

– Dorozsmai Gergő nemcsak a dobosotok, hanem az utolsó néhány lemez producere is volt. Mennyire könnyen lendültetek túl a kiválásán?

– Gergő volt A bonyolult világ és az Elkerülhetetlen című lemezünk producere, ekkor viszont még nem volt a zenekar tagja, úgyhogy tulajdonképpen ezeknél az anyagoknál a stúdióban kezdődött a közös munka. Az új lemez dalait ellenben vele írtuk, rengeteg ötlettel hozzájárult a dalokhoz, ő is dobolta fel őket, de az utómunkát most nem ő végezte, úgyhogy most pont megfordult a dolog. Eléggé sajnáltam, hogy nem folytatódik a közös történetünk, de érezhető volt az utolsó hónapokban, hogy a CSNK-ba való belépése és az L.A. Suzi indulása nagyon megnehezíti Gergő időgazdálkodását, úgyhogy nem ért minket a dolog teljesen váratlanul.

A teljes új album:

– Korándi Dávid két évvel ezelőtti visszatérése, illetve Gressai Ferdi idei csatlakozása milyen dinamikai változásokat hozott a zenekarba?

– Dávid visszatérése szerintem minket legalább annyira meglepett, mint amennyire a közönséget. Különböző okok miatt ekkoriban eléggé holtponton volt a zenekar, és Dávid újbóli csatlakozása elég meglökte a zenekar lendületét, Dávid tele ötletekkel és energiával tért vissza, amit tükröz az a tény is, hogy nagyjából két lemezre elegendő dalvázlatot halmoztunk fel egy éven belül – ebből lett leválogatva a Kicsi forradalom anyaga is. Ferdi már egy ideje együtt zenél Dáviddal a Tetratsben, de mindannyian ismertük természetesen korábbról is. Az új album munkálatairól ő már pont lemaradt, de nagyon várom már a vele való alkotást, hiszen Ferdi is stílusokat átszelő dalszerző és multiinstrumentalista.

– Ha jól számolom, lassan két évtizede írsz dalokat. Hogy látod, mennyivel váltál kiforrottabbá ezalatt szerzőként és előadóként? Van olyan dalod, amivel már nem tudsz azonosulni?

– Az évek és a rutin a dalszerzésben is rengeteget számítanak.

Az elején az ember nagyon ösztönösen és hatalmas önbizalommal próbálkozik, ezeknek a daloknak az energiája sokszor nagyon izgalmas, de a kivitelezés hagy kívánnivalót maga után. Idővel az ember egyre több megoldást, stratégiát ismer meg, és sokkal inkább tud külső szemlélőként tekinteni a saját alkotására.

Ha egymás mellé teszel egy tizenöt évvel ezelőtti Sallai Laci-dalt meg egy mostanit, akkor szerintem elég látványos a különbség. De ezt természetes folyamatnak gondolom, úgyhogy nincs olyan, hogy egy általam írt dalt idegennek éreznék, inkább csak egy-egy gondolat éretlensége bosszant.

Fotó: Mudrák Balázs

– A Somersault Boyhoz hasonlóan angolul éneklő Captain Average zenekart miért alapítottad? Addig oké, hogy a Felső Tízezer a magyar nyelvű ötleteidről szól, de a Somersault Boy nem volt alkalmas rá, hogy befogadja az összes többit?

– Különböző okok miatt a Somersault Boy 2019 vége óta szem elől tűnt. Nem koncerteztünk és bár időközben írtam egy lemezt, de ennek a felvétele is több évet csúszott, így a Somersault Boy inkább a működésképtelenséggel küzdött az elmúlt időszakban. Szóval volt némi felesleges energiám, másfelől pedig szabadabb játszóteret szerettem volna magamnak – a Somersault Boy azért alapvetően nem nagyon merészkedett a powerpop/poppunk határain túlra. Szerencsére most úgy tűnik, hogy a Somersault nehézségein túllendültünk, és a Captain Average is újra aktív lesz egy egészségügyi kényszerszünet után. Jövőre mindkét együttesnek meg fog jelenni egy-egy anyaga, és ezekkel eléggé el is fog kanyarodni egymástól a kettő.

– Könnyebb kívülről tekintened egy-egy szerzeményedre amiatt, mert te magad is rendszeresen írsz lemezkritikákat?

– Izgalmas kérdés. Nem hiszem, hogy dalszerzőként közvetlenül hatna ez rám, de biztosan hoz bennem valami olyasfajta törekvést, hogy próbáljam jobban külső füllel hallani a dalokat – erre most szükség is volt, mert Gál Mátéval ketten felügyeltük a lemez utómunkáját.

Szerintem minden szerző azt gondolja, hogy ő nagyon reálisan látja a saját munkásságát, de ez biztosan nincs így.

Valószínűleg én sem vagyok kivétel, viszont megfigyeltem, hogy korábban például az érzelmi kötődések, impulzusok néha felül tudták írni egy-két helyen a minőségellenőrzési szempontokat, ez viszont most már nem jellemző – el tudok engedni dolgokat, ha nem klappol minden.

Fotó: Tóth Gábor

– És mi történne akkor, ha a magyartanár-éned kapná meg elemzésre valamelyik szövegedet?

– A műelemzés szempontjait ugyanúgy tudnám érvényesíteni, mint bármilyen másik szöveg esetén, és kicsit előnyben is lennék, mert van csomó apró, rejtett utalás a popkultúra különböző irányaiba, amikre nagyrészt még emlékszem is, úgyhogy el tudnék róluk írogatni egy darabig.

– Lassan 6 éve tag vagy a Platon Karatevben is, amely igen jelentős stílusbeli változáson ment keresztül az eltelt időben – amennyire tudom, nagyrészt ez okozta Bradák Soma idei kiválását is. Te változatlanul azonosulni tudsz a két frontember által követett irányvonallal?

– Alapvetően izgalmasnak gondolom a zeneiségben levő új irányt, amiben más oldalamat is meg tudom mutatni, mint korábban, és még ha nem is minden apró részlete esztétikailag az én irányom, de ettől még a feladat abszolút motivál. Soma kiszállása a zenekarból viszont nagyon érzékenyen érintett (a béna fordulattal élve) emberileg és szakmailag is, úgyhogy ezt az új helyzetet még nekem is szoknom kell.

– Négy évvel ezelőtt jelent meg A bonyolult világ, aminek a záródalában 2030-ra egy Dunakanyar-beli házban képzeled el a jövőd. Mostanára eltelt az addig hátralévő idő majdnem fele, közelebb érzed magad ehhez a nyugis, vidéki élethez?

– Ezt a dalt például tíz évvel ezelőtt biztosan nem írtam volna meg. Akkor rajongtam Budapestért, imádtam a nyüzsgést, a tömegközlekedést, a kulturális közeget és úgy általában mindent, ami ott körülvett.

Nem nézegetem aktívan az ingatlanhirdetéseket és ez valószínűleg egy ideig így is marad, viszont ez a dal egy fontos állomás volt nekem, mert valahogy magam számára is kimondatta, hogy változóban van az értékrendem a világ dolgaival kapcsolatban.

Azok a dolgok, amik néhány évvel korábban a fő mozgatórugók voltak, mostanra sokkal hátrébb sorolódtak. Szóval közelebb vagyok, de azért nem kezdtem még el dobozolni.

Jövőre 10 éves lesz a Felső Tízezer. Készültek valami különlegessel ennek apropóján?

Tavaly ősszel újra eljátszottuk teljes egészében az akkor éppen ötéves évfordulóját ünneplő Majd lesz valahogy című lemezt a Dürer Kertben, ami szerintem mind a közönségnek, mind nekünk egy szuper élmény volt.

Már akkor belengettük, hogy elképzelhető, hogy folytatjuk rendszertelen időközönként ezeket az újrajátszó koncerteket és most az a terv, hogy a zenekar nulladik kilométerkövét jelentő Normális élet című debütáló albumunkat biztosan elővesszük.

Emellett nem elképzelhetetlen, hogy lesz majd egy amolyan klasszikus karrieráttekintő koncert is, úgyhogy ha hatalmas faxnit nem is csinálunk, és tortát sem vágunk a színpadon, azért valahogy megemlékezünk erről az elmúlt tíz évről. Jó küzdelmes volt, de még mindig itt vagyunk és ez azért jó érzés.

A Kicsi forrdalalom lemezbemutató koncertje a Dürer Kertben lesz a Kozmosszal közösen november 8-án, részletek itt.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
„Csupa kék és lila folt volt” – Kálomista Gábor egy bántalmazott színésznő történetével borítja a bilit
A filmproducer szerint a színházi világban évtizedek óta bestiális morál uralkodik. Azt állítja, egy híres rendező egyszer annyira megvert egy színésznőt, hogy a sérülései miatt le kellett állítani egy forgatást.


„Volt, hogy nem tudtunk egy színésznővel forgatni, mert előtte úgy megverte egy híres rendező, hogy csupa kék és lila folt volt” – ezzel a példával érzékeltette Kálomista Gábor filmproducer, hogy szerinte mekkora a baj a magyar színházi világban.

A producer egy Mandinernek adott, a Blikk által szemlézett interjúban az Eszenyi Enikő körül újra fellángolt vita kapcsán fejtette ki véleményét. Mint ismert, a debreceni Csokonai Nemzeti Színház előbb felfüggesztette, majd múlt csütörtökön végleg törölte a rendező Primadonnák című előadását, mire Eszenyi hat év után nyilvánosan bocsánatot kért.

Kálomista szerint a színházi és művészvilágban évtizedek óta elhallgatott visszaélések vannak, és a kegyelmi botrányhoz hasonlóan itt is „százszámra vannak kegyelmi ügyek”, amelyekről az áldozatok félelmükben nem mernek beszélni.

„Számtalan olyan történet van, hogy a színházigazgató abuzált fiatal színésznőket, majd megmondta nekik, ha egyet is mukkannak erről, örökre el lesznek tüntetve a szakmából” – mondta.

A producer teljes körű feltárást sürgetett, és azt javasolta, hogy vizsgálják ki az elmúlt 15-20 év nagy színházi botrányait. Hangsúlyozta, hogy bár a politikában más oldalon állnak, a színházi világban tapasztalható visszaélések ügyében kiáll a rendező Schilling Árpád és a színész Lengyel Tamás mellett.

„Az a morál, ami a színházi és művészvilágban évtizedek óta uralkodik, valami egészen bestiális. Ebben a kegyelmi pillanatban tehát teljes mellszélességgel kiállok Schilling Árpád és Lengyel Tamás ügye mellett”

– tette hozzá.

A producer az Eszenyi Enikőt körül kirobbant botrány kapcsán fejtette ki véleményét. Szerinte a „balliberális művészvilág” árulónak bélyegezte a színész-rendezőt, amiért korábban nem ment el egy ellenzéki tüntetésre, és azt feltételezték, hogy ezért az akkori kormány pénzügyi forrásokkal támogatta.

„Eszenyi a kormányváltás óta végre hazatalált, bocsánatot kért. Nem volt nehéz kitalálni, hogy ez lesz, ha a Fidesz elveszíti a választást, hiszen most már elapadnak azok a források, amelyeket állítólag az eddigi kormány azért adott neki, mert elfelejtett elmenni egy ellenzéki tüntetésre” – mondta Kálomista.

Ugyanakkor leszögezte, ő maga elutasítja ezt a logikát: „Pedig Eszenyi Enikő sosem állt át, részemről nem is volt erre igény, és úgy vélem, jó ízlésű jobboldali ember nem is gondolhatja, hogy valakit meg kellene jutalmazni azért, mert nem megy el a sajátjai tüntetésére.” Kálomista szerint az ügy legfontosabb része, hogy azt nem vizsgálták ki rendesen, és ezt pótolni kell.

Via Blikk


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Negyvenéves lett az Olsen ikerpár, akik a tévéből egy 300 milliárdos birodalmat építettek
Mary-Kate és Ashley Olsen a 40. születésnapjukat ünneplik, miután a gyerekszínészi karrierjüket egy divatbirodalomra cserélték. A The Row nevű márkájuk a „csendes luxusra” épül, és szakmai díjakkal is elismerték.


Negyven éve születtek, kilenc hónaposan már egy ország ismerte őket, tizenévesen egy saját médiabirodalom élén álltak, ma pedig a „csendes luxus” egyik legbefolyásosabb márkáját irányítják a nyilvánosságtól szinte teljesen elzárkózva. Mary-Kate és Ashley Olsen 1986. június 13-án kezdődött története nem egy hollywoodi tündérmese, hanem a fegyelmezett stratégia, a makacs perfekcionizmus és a diszkréció mint legfőbb érték diadalának üzleti esettanulmánya. Az útjuk a Bír-lak (Full House) című sitcom ikonikus gyerekszerepétől a The Row nevű divatházuk kifutójáig bemutatja, hogyan lehet a gyereksztár-brandet egy felnőtt, globális presztízsű luxusvállalkozássá konvertálni, miközben a reflektorfényt tudatosan a termékre, nem pedig az arcukra irányítják.

Minden 1987-ben indult, amikor a csecsemő ikerpár megkapta Michelle Tanner szerepét az ABC családi sorozatában. A gyerekszínészekre vonatkozó szigorú munkaügyi szabályok miatt a testvérek felváltva játszották a karaktert egészen 1995-ig, ezzel egy egész generáció „tévétestvéreivé” válva. A nevük a családi televíziózás szinonimája lett, és ez a hírnév megalapozta a későbbi üzleti sikereket.

A képernyős korszakuk utolsó nagy közös dobása a 2004-es New York Minute című mozifilm volt, amely már egyfajta átmenetet jelzett a felnőtt karrier felé, és egyben le is zárta a közös színészi pályafutásukat. A film világszinten 21,3 millió dollárt, vagyis közel 6,5 milliárd forintot hozott a kasszáknál a The Numbers adatai szerint. A képernyős siker azonban önmagában nem lett volna tartós, ha a család nem épít köré egy professzionális üzleti struktúrát már a kezdetektől.

A család és Robert Thorne menedzser 1993-ban hozta létre a Dualstar Entertainment Groupot, amely ernyőként fogta össze az ikrek egyre bővülő portfólióját. A cég gyártotta a rendkívül népszerű, közvetlenül videókazettára kiadott filmjeiket és kezelte a nevükkel fémjelzett termékvonalakat.

A kontroll megszerzésében a 2004. június 13-i, 18. születésnapjuk jelentette a fordulópontot, amikor hivatalosan is a vállalat társelnökei lettek. A Dualstar-katalógus értéke pedig időtállónak bizonyult: 2015-ben a Viacomhoz tartozó Nickelodeon megszerezte a teljes archívum sugárzási jogait, ezzel igazolva, hogy a korai tartalmak generációkon átívelően is vonzóak – derül ki a Paramount hivatalos közleményéből.

Miközben a múltjukat sikeresen monetizálták, a jövőjüket már egy teljesen más iparágban, a divat zárt és elitista világában tervezték. 2006-ban New Yorkban megalapították a The Row márkát, amelynek genezise egyetlen ruhadarab, a „tökéletes fehér póló” megalkotásának vágya volt. A céljuk az volt, hogy a termék önmagáért beszélhessen, ne pedig a hírnevük adja el.

„Nem akartunk előtérben lenni, sőt, azt sem feltétlenül szerettük volna, ha tudják, hogy mi vagyunk mögötte” – magyarázta Ashley Olsen egy ritka, a márka 15. évfordulójára készült interjúban.

Ez a diszkréció és a minőség iránti elkötelezettségük lett a védjegyük. Mary-Kate a munkamoráljukat emelte ki, ami a logómentes, időtálló szabásvonalakban és a legkiválóbb anyagok használatában ölt testet.

„Azt hiszem, nagyon maximalisták vagyunk és keményen dolgozunk; mindig is így volt” – tette hozzá, rávilágítva a „csendes luxus” esztétikájának alapjaira, amelyet évekkel a trend felkapása előtt tökéletesítettek.

A piac és a szakma egyaránt igazolta a váltás sikerét. A The Row alapítói több alkalommal is elnyerték az amerikai divatszakma Oscar-díjának számító CFDA-trófeát: 2012-ben és 2015-ben az év nőiruha-tervezőinek, 2018-ban pedig az év kiegészítő-tervezőinek választották őket a CFDA hivatalos közlései szerint.

A piaci bizalmat jelzik azok a 2024-es sajtóértesülések is, amelyek szerint a Chanelt tulajdonló Wertheimer család és a L’Oréal-örökös Françoise Bettencourt Meyers vagyonkezelői is kisebbségi részesedést vásároltak a cégben, a tranzakciót egymilliárd dollár, azaz több mint 300 milliárd forint körüli cégértékelés mellett emlegetve – közölte elsőként a Bloomberg. A márka már a korai években sem félt a luxus legmagasabb szintjét megcélozni: egyik első, nagy sajtóvisszhangot kapott termékük egy kézzel varrott aligátorbőr hátizsák volt, amelynek 34 ezer dolláros (mai árfolyamon több mint 10 millió forintos) árcédulájáról a Time is írt.

A márkaépítésük kulcsa a következetes diszkréció, amely nem csupán személyes preferencia, hanem tudatos üzleti stratégia. Ritkán adnak interjút, és a magánéletüket teljes mértékben elzárják a nyilvánosság elől. Ez a hozzáállás a közösségi médiára is kiterjed; demonstratívan távol tartják magukat egy olyan korban, ahol a személyes márkaépítés szinte kötelező. Ashley egy 2017-es interjúban, amit az ABC News is szemlézett, így foglalta össze a filozófiájukat: „Nem merülünk el abban a [közösségi] világban; nincs Instagramunk vagy Facebookunk.”

Ez a távolságtartás egyfajta misztikumot és exkluzivitást kölcsönöz a márkájuknak: a termék beszél helyettük, miközben védőpajzsot vonnak maguk köré a celebkultúra zajával szemben. Ez a következetesség mutatkozott meg abban a döntésükben is, amikor nemet mondtak a Bír-lak 2016-os folytatására, a Fuller House-ra. A rajongók és a készítők is szerették volna, ha Michelle Tanner visszatér, de az ikrek elutasították a felkérést, ezzel végleg lezárva életük színészi korszakát.

Bob Boyett, a produkció egyik vezetője a People magazinnak idézte fel Ashley indoklását: „’17 éves korom óta nem álltam kamera előtt, és nem érzem komfortosnak a színjátszást’…”

Mary-Kate pedig az időzítést nevezte rossznak. Ezzel a döntéssel megerősítették új, divattervezői identitásukat, és elkerülték a nosztalgia csapdáját, amely visszarántotta volna őket a gyereksztár-skatulyába.

A képernyős korszakuk öröksége azonban pénzügyileg is jelentős maradt. Az 1995-ös Ketten az úton (It Takes Two) című filmjük 19,5 millió dolláros (kb. 5,9 milliárd forintos) mozibevételt ért el, a házivideó-forgalmát pedig 75 millió dollárra (kb. 22,8 milliárd forintra) becsülik. Ezek a számok is mutatják, mekkora üzleti gépezet épült a nevük köré már tinédzserkoruk előtt.

A kulturális hatásuk pedig kettős: egyrészt a korai munkáik a mai napig a nosztalgia tárgyát képezik, másrészt a The Row révén a divat legmagasabb köreiben is referenciaponttá váltak. A márka lényegét talán Gigi Hadid modell foglalta össze a legjobban, aki szerint a ruháik viselése felszabadító érzés: „Ettől sikkesnek és védettnek érezhetem magam.”

Kreatív univerzumuk a The Row mellett más projektekben is testet öltött. 2007-ben elindították az Elizabeth and James nevű, megfizethetőbb, kortárs márkát, amelyhez később sikeres parfümlancolat is társult. 2008-ban pedig megjelentették Influence című könyvüket, amelyben olyan ikonokkal beszélgettek, mint Karl Lagerfeld vagy Lauren Hutton, feltérképezve saját vizuális és kulturális inspirációikat. Mégis, a popkulturális státuszukat talán leginkább az a korai elismerés szimbolizálja, amikor 2004. április 29-én, alig 18 évesen közös csillagot kaptak a hollywoodi Hírességek sétányán a televíziós kategóriában, a walkoffame.com hivatalos oldala szerint. Ez a csillag egyfajta emlékműve lett annak a korszaknak, amelyet éppen maguk mögött hagytak, hogy egy új, általuk írt fejezetet kezdjenek.

A 40 éves Olsen ikrek pályafutása azt bizonyítja, hogy a hírnév nem végcél, hanem eszköz, amelyet tudatosan lehet formálni vagy akár háttérbe is lehet szorítani egy nagyobb cél érdekében. A reflektorfény helyett a minőségbe fektetett makacs munka és a következetes diszkréció az ő esetükben nemcsak egy működő üzleti modellnek bizonyult, hanem egyfajta ellenkulturális állásfoglalásnak is a mindent kipakoló, közösségi médiára épülő celebvilággal szemben. Ezzel pedig egy teljesen új iskolát teremtettek.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Káromkodom, tehát vagyok! – A Tourette-szindrómáról szóló, kivételesen vicces és megható Miket nem beszélek az év eddigi legjobb filmje
Te hallottál már a Tourette-ről? Akármi is a válasz erre a kérdésre, nézd meg ezt a filmet, más emberként állsz majd fel a székből.


A Miket nem beszélek című brit filmről akkor lehetett szélesebb körben hallani (így itthon is), amikor az idei, 79. BAFTA-díjátadón (amit a londoni Royal Festival Hallban rendeztek meg) történt egy s más. Egyrészt a főszerepet alakító Robert Aramayo történelmet írt, mivel először kapta meg egyszerre a legjobb férfi főszereplő és a legjobb feltörekvő csillag díját, ami azonban még inkább ráfordította Kirk Jones rendező (Lottózsonglőrök, Nanny McPhee: A varázsdada, Mindenki megvan, Bazi nagy görög lagzi 2) új filmjére a figyelmet, az az volt, amikor a közönség soraiban ülő aktivista, John Davidson az éppen színpadon álló Michael B. Jordannek és Delroy Lindónak odakiáltotta azt a bizonyos „n” betűs szót. Nos, ez elsőre botrányosnak és elfogadhatatlannak hangzik, ám hozzá kell tenni, hogy ez a bizonyos John Davidson egy 12 éves kora óta Tourette-szindrómával élő ember (jelenleg 55 éves), akiről amúgy a Miket nem beszélek című film szól, őt alakítja benne Robert Aramayo.

Vagyis a durva beszólást nem rasszizmus, hanem a betegség hívta elő. Persze ettől függetlenül heves vitákat szült az eset. Voltak, akik magasról tojtak Davidson állapotára, és szerintük a Tourette csak azt erősíti fel, ami amúgy is benne van az emberben (például Jamie Foxx is így vélekedett), ők azonban valószínűleg nem látták a Miket nem beszéleket

Ez a film ugyanis épp azért hihetetlenül fontos, mivel megismerteti a nézőkkel ezt az örökletes idegrendszeri betegséget (amely akaratlan, ismétlődő mozgásokban és hangadásokban, úgynevezett tikkekben nyilvánul meg). „A probléma nem a Tourette, hanem az, hogy az emberek nem tudnak eleget a Tourette-ről” – hangzik el többször is filmben, amely talán egyben a legerősebb üzenet is.

A valóságon alapuló sztori tehát John Davidsonról szól (az eredeti forgatókönyvet maga Kirk Jones írta), aki a film elején, 2019-ben éppen II. Erzsébettől készül átvenni a kitüntetését, amikor bekiáltja a rendezvényen, hogy „Ba***a meg a királynő!”. Majd visszaugrunk 1983-ba, amikor az ígéretes focikapus karrier elé néző 12 éves John (Scott Ellis Watson szintén kiváló alakításában) először kezdi tapasztalni magán a furcsa tüneteket:

fejrángásokat, akaratlan hangkibocsátásokat, illetve válogatott vulgáris szavakat vág közeli ismerősök és idegen arcába ugyanúgy, sőt, akár le is köp akaratlanul másokat.

Akkoriban még nagyon kevesen ismerték ezt a betegséget, ezért nem is tudtak vele mit kezdeni (John családja sem), ezért folyamatosan kapta a viselkedéséért a retorziókat otthon és az iskolában egyaránt.

1996-ban az akkor 25 éves John (Aramayo feltűnik) még mindig próbál az állapota ellenére beilleszkedni a kisvárosba, ahol él. Ez a betegség azonban továbbra is kiveti őt a társadalomból, és csak azok tudják, hogy a folytonos káromkodásai nem rosszindulatúak, akik jól ismerik őt. Ekkorra már hivatalosan megkapta a Tourette-diagnózist, ami gyógyíthatatlan, ám szed egy gyógyszert, ami visszafogja a tüneteit, ezzel együtt pedig őt magát is.

Majd megismerkedik az egyik jó barátja édesanyjával, a rákbeteg Dottie-val (Maxine Peake), aki végre teljes megértéssel és szeretettel fordul a sráchoz, még John első hozzá intézett mondata („Bele fogsz halni a rákba, haha!”) sem riasztja el őt.

Dottie és a család befogadja magához a fiút, ahol végre szabadabban lehet önmaga, és közösen úgy döntenek, a gyógyszeres kezelését is elhagyják. John még munkát is talál a helyi közösségi házban a gondnok Tommynak (Peter Mullan) hála, aki szintén elfogadja őt olyannak, amilyen. Azonban ezzel még mindig sokan nincsenek így, ezért Johnnak hosszú utat kell bejárnia ahhoz, hogy a királynő által kitüntetett aktivista, és a Tourette-szindrómában szenvedők megsegítője legyen.

A Miket nem beszélek, és ez tán a fentiekből is kitűnik, egy életrajzi dráma, épp ezért meglepő, hogy kevés film van, amin amúgy ennyit lehet röhögni. Kirk Jones ugyanis nem arra pályázott, hogy nyomorultnak mutassa be Johnt és a Tourette-ben szenvedőket, az érzékenyítésnek egy sokkal hatásosabb formáját választotta: a nevetést.

Az akaratlan, válogatott káromkodások a legkevésbé odaillő helyzetekben ugyanis, akármennyire botrányosak és kínosak, kétségtelenül iszonyú viccesek is (amikor Johnból és egy másik tourette-es lányból egyszerre özönlenek a szitkok egy kocsi hátsó ülésén, ott szem nem marad szárazon). És ettől lesz ez a film hihetetlenül őszinte.

Felhívja a figyelmet egy betegségre, amiről sajnos még manapság, a 21. század első negyedének letelte után sem hallottak sokan, és eléri, hogy a nézők jókat derüljenek a helyzet komikumán, mégis komolyan vegyék azt, s talán a jövőben másképp reagáljanak, amikor az utcán vagy a tömegközeledésen ilyen viselkedésbe botlanak.

Robert Aramayo (akit egyébként már a fiatal Ned Starkként is láthattunk a Trónok harcában, vagy a fiatalabb Elrondként A Gyűrűk Ura: A hatalom gyűrűiben) a csillagot is lejátssza az égről, és minden díjat megérdemel, amit csak kaphat még ezért az alakításáért (bár a film 2025-ös, az Egyesült Államokban idén mutatták be a mozikban, szóval a jövő évi Oscaron remélhetőleg több kategóriában is találkozunk majd vele), de rajta kívül mindenki más is brillírozik, a hihetetlenül szimpatikus Maxine Peake, a szintén imádnivaló Peter Mullan, valamint a John anyjaként tőle talán egy kissé szokatlan szerepben látható Shirley Henderson is.

Aki tehát egyszerre szeretne nagyokat nevetni és sírni, annak sipirc a mozikba, mivel egy kivételes film… miket nem beszélek, talán az év eddigi legjobb filmje lesz a jutalma.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Úgy hiányzott a dob, mint egy falat kenyér” – A Pokolgép énekese üzent a Metallicának
Kalapács József egy Facebook-posztban értékelte a Metallica budapesti produkcióját. A világhírű zenekar a Totális metál című dalukból játszott el egy részletet a Puskás Arénában.
Maier Vilmos - szmo.hu
2026. június 13.



Kalapács József, a Pokolgép egykori énekese egy Facebook-posztban kommentálta, hogy a Metallica csütörtöki budapesti koncertjén eljátszotta a magyar metálbanda Totális metál című számát.

„Itt bizony úgy hiányzott a dob, mint egy falat kenyér” – kezdte bejegyzését.

Kalapács szerint nem azzal volt a gond, hogy a közönség ne ismerte volna fel a dalt, sokkal inkább a „rendes, harapós ütem” hiányzott a produkcióból.

A posztot egy szellemes felajánlással zárta: „Miért nem szóltak, pont ráértünk volna segíteni…?”

A világhírű zenekar M72-es turnéjának csütörtöki nyitóestjén a Puskás Arénában Kirk Hammett gitáros és Robert Trujillo basszusgitáros a szokásos helyi dalokat bemutató blokkjukban játszottak el egy részletet a Pokolgép klasszikusából. A duó dob és teljes zenekari kíséret nélkül adta elő a számot.

A Metallica a No Repeat Weekend koncepciójának részeként szombaton egy teljesen új műsorral és más előzenekarokkal (Gojira, Knocked Loose) lép fel újra, míg a csütörtöki esten a Pantera és az Avatar volt a vendég.

A csütörtöki bulin mi is ott voltunk. A koncertről itt írtunk részletesen:


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk