KULT
A Rovatból

Pszichiátriai intézetben dolgozott, a külseje miatt nem jósoltak neki nagy jövőt – Dustin Hoffman 86 éves

Már 56 éve Hollywood egyik legelismertebb színésze, aki egy olyan időszakban lett sztár, amikor a magas, szőke, jóképű, sármos adoniszok uralták a vásznakat. Ő azonban megmutatta, hogy épp elég a kimagasló tehetség is.


Dustin Lee Hoffman 1937. augusztus 8-án született a kaliforniai Los Angelesben. Harry Hoffman és Lillian Gold két fia közül ő volt a fiatalabbik. Az apja a Columbia Picturesnél dolgozott kellékfelügyelőként és díszlettervezőként, később pedig bútorokkal kereskedett. Dustin a nevét a színpadi és némafilmszínész Dustin Farnumról kapta, vagyis már gyerekként közel került a szórakoztatóiparhoz. A neveltetése nem volt vallásos, ő maga azt mondta egyszer: "Nincs emlékem arról, hogy zsidó ünnepeket tartottunk volna”, illetve, hogy már körülbelül 10 éves volt, amikor „rádöbbent”, hogy ő zsidó.

Hoffmanról már egészen fiatal korában megmutatkozott, hogy született előadóművész, mivel folyton előadta magát az iskolatársai előtt, ő volt az osztály bohóca, bárkit könnyen megnevettetett rögtönzött számaival.

És természetesen részt vett az iskolai színdarabokban is. Azonban elvesztette érdeklődését mások szórakoztatása iránt, amikor tinédzserként pattanásos lett, és fogszabályzóra volt szüksége. Így először nem is ezt a karriert szánta magának: 1955-ben érettségizett le egy Los Angeles-i középiskolában, majd beiratkozott a Santa Monica Főiskolára azzal a szándékkal, hogy orvosnak tanuljon. Szerencsére az egyik professzora újra felébresztette benne a színpad iránti szeretetet, ennek hatására pedig úgy döntött, hogy mégis színész lesz. A Pasadena Playhouse-ban kezdett el tanulni, ahol összebarátkozott egy Gene Hackman nevű diáktársával.

Amikor Dustin a családjának mesélt a céljairól, Pearl nagynénje figyelmeztette: "Nem lehetsz színész. Nem vagy elég jóképű." Hoffman saját elmondása szerint a színészet iránti elköteleződése korántsem a gyerekkorában indult. „Jó ideig nem gondoltam arra, hogy színész váljon belőlem. A szüleim elém tettek egy zongorát, és eldöntötték, hogy koncertzongorista leszek. Abban az időben, ha fekete voltál, Cadillacet akartál, ha pedig zsidó, azt akartad, hogy a fiad koncertzongorista legyen. Szóval a színészet még csak gondolat sem volt a fejemben. A főiskolán csak azért vettem fel egy színjátszó kurzust, mert szörnyű tanuló voltam, és azt mondták, hogy senki sem bukik meg a színjátszásból, olyan volt, mint a tornaóra” – mesélte egy interjúban.

Hoffman a legendás Lee Strasbergnél is tanult, majd az oklevél megszerzése után Hackmannel együtt New York felé vették az irányt, és azonnal elkezdtek meghallgatásokra járni. Hoffman kénytelen volt minden munkát elvállalni, amit csak talált, többek között játékokat mutatott be a Macy'sben, hawaii virágfüzéreket készített egy virágüzletben, és a New York-i Pszichiátriai Intézetben is dolgozott ügyelőként.

Szorgalom, szorgalom és szorgalom

Mindeközben persze nagyon is elkötelezett volt, módszeresen fejlesztette magát színészként, és végül feljutott a Broadway színpadára. Néhány év után a televízióban és mozifilmekben is kapott kisebb szerepeket, az áttörést pedig az 1967-es Diploma előtt című felnövéstörténettel érte el.

„Akkoriban magasnak, árjának, szőkének, kék szeműnek kellett lenni ahhoz, hogy főszerepet kapjon az ember. Ezek voltak azok az értékek, amelyeket a zsidó stúdióvezetők akartak. Egyfajta keresztény, nem zsidó valóságot teremtettek.

Így a Diploma előttnél is eredetileg Robert Redfordot akarták Benjamin Braddock szerepére. Amikor végül felkértek, nem gondoltam, hogy el tudnék játszani egy ilyen szerepet. Az olyan alacsony és etnikai kinézetű srácok, mint én, nem játszottak ilyen karaktereket. De aztán Mike Nichols rendező megkérdezte: »Olvastad a könyvet?« Én meg azt mondtam: »Igen.« Ő meg: »Szerinted vicces volt?« Én meg: »Igen.« Erre ő: »Hát, talán Benjamin Braddock belülről zsidó.« Így beszélt rá, hogy részt vegyek a próbafelvételen” – emlékezett vissza a karrierje kezdetére Hoffman.

Nichols filmjét aztán 1968-ban hét Oscar-díjra jelölték, köztük a legjobb film kategóriájában is, és bizony Hoffman sem maradt ki a dicsőségből, megkapta élete első Oscar-jelölését a színészi munkájáért, illetve övé lett az év legjobb új felfedezettjének járó Golden Globe-szobrocska. Ezt követően is folyamatosan lenyűgözte a kritikusokat, és alig két évvel később újabb Oscar-nominációt kapott az 1969-es Éjféli cowboyban nyújtott parádés alakításáért.

A következő évtizedben Hoffmant felkapták, számos projektben szerepelt, és olyan filmekkel szerzett elismerésekett, mint a Kis nagy ember (1970), a Szalmakutyák (1971), a Pillangó (1973), az újabb Oscar-jelölést hozó Lenny (1974), Az elnök emberei (1976) vagy a Maraton életre-halálra (1976). Az Oscar-díjat végül 1980-ban vihette haza először egy elvált férfi megformálásáért, aki megtanul gondoskodni a kisfiáról, majd kénytelen harcolni a felügyeleti jogért az 1979-es Kramer kontra Kramer című csodás drámában.

Zűrök otthon

A karrierje folyamatosan felfelé ívelt, Hollywood egyik legmegbízhatóbb színésze volt ekkor, szinte csak és kizárólag színvonalas filmeket vállalt, és mindig emlékezeteset alakított. A kitörő szakmai sikerei ellenére Hoffman kamerákon kívüli életén azonban a káosz uralkodott. Ebben az időszakban ért véget ugyanis az első házassága Anne Byrne-nel (akit még 1969-ben vett el, és akitől Jenna nevű gyermeke született 1970-ben, illetve örökbe fogadta a neje előző kapcsolatából származó lányát, Karinát is), ekkor hunyt el az édesanyja, Lillian, illetve több hollywoodi stúdióval is pereskedett a kreatív kontroll elvesztése miatt. Sok mindenkivel összeveszett, több közeli barátját is elvesztette, aminek a forgatásokon tanúsított heves vérmérséklete és maximalizmusa volt az oka.

Szerencsére azonban Hoffman végül talpra állt. Újra megnősült 1980-ban (Lisa Gottsegent vette el, akivel máig együtt vannak, és négy közös gyermekük született: Jake 1981-ben, Rebecca 1983-ban, Max 1984-ben, Alexandra pedig 1987-ben), és ismét célba vette az Oscart.

Ezúttal az 1982-es Aranyoskám című filmben egy szappanopera-szerep kedvéért volt kénytelen nőnek öltözni, hogy elnyerje az Akadémia tetszését. Ez sikerült is, legalábbis egy újabb jelölés erejéig, Ben Kingsley ugyanis erősebbnek bizonyult a Gandhiért.

Hoffman az Aranyoskám után kivett egy hosszabb alkotói szünetet, öt évig nem tűnt fel a mozikban, csupán az 1985-ös Az ügynök halála című tévéfilm főszerepére bólintott rá. 1987-ben lehetett látni legközelebb Warren Beatty oldalán az Ishtar című csúfos bukásban, ami már nem Oscarokra, hanem Arany Málnákra volt esélyes. Hoffman azonban azóta sem bánta meg e vállalását. „A film a következőt üzeni számomra: nem fontosabb-e, hogy azzal töltsd az életed, amit szenvedélyesen csinálsz, még ha másodosztályú is, mint hogy első osztályú és sikeres legyél valamiben, ami nem érdekel. Bár az Ishtarnak vannak hibái, én mégis szeretem” – nyilatkozta Elaine May rendezéséről.

Színészünk tehát megrázta magát, és a következő évben csodát mutatott a közönségének. Az 1988-as Esőemberrel ismét mindenkit levett a lábáról: Barry Levinson filmjével élete egyik legnagyobb sikerét könyvelhette el, és persze kiérdemelte élete második (és eddigi utolsó) Oscar-díját az autista Raymond Babbitt megformálásáért.

Máig A-kategóriás

Az Esőember jelentette Hoffman karrierjének csúcsát, és bár ez a kijelentés szomorúan hangozhat egy ma is aktív színész kapcsán egy 1988-ban bemutatott filmről, azért senki ne gondoljon rosszra, Dustin Hoffman sosem tűnt el a süllyesztőben, mindig Hollywood élvonalában tudott maradni.

A kilencvenes évek is hoztak számára szakmai és közönségsikereket, elég csak a Dick Tracyre (1990), a Hookra (1991), a Vírusra (1994), a Sleepers – Pokoli leckére (1995), az Őrült városra (1997), vagy az Amikor a farok csóválja… (1998) című Barry Levinson-szatírára gondolni, amelyért megkapta hetedik, egyben eddigi utolsó Oscar-jelölését. Való igaz, az ezredforduló nem hozott neki szerencsét, és talán az utóbbi 20-23 évben nem köthetők a nevéhez olyan filmes hatalmasságok, mint a korábban felsoroltak, de azért hébe-hóba azóta is becsúsztak sikerek (pl. Vejedre ütök, Utódomra ütök, Kung Fu Panda-filmek, Holiday) és minőségi projektek (pl. Az ítélet eladó, Én, Pán Péter, Parfüm – Egy gyilkos története, Felforgatókönyv, A séf, The Meyerowitz Stories (New and Selected)). Legközelebb pedig, ha végre elkészül, és be is mutatják, Francis Ford Coppola több évtizede dédelgetett álmában, a Megalopolisban lesz látható Adam Driver, Aubrey Plaza, Shia LaBeouf, Laurence Fishburne, Forest Whitaker és Jon Voight oldalán.

Az igazi főhős

S hogy mi volt Dustin Hoffman titka? Miért lett belőle sztár a hatvanas években, amikor a férfi főszereplőket magasnak és erősnek látták, „vésett” arcvonásokkal és tökéletes mosollyal? Nos ő, ahogy korábban James Cagney vagy Humphrey Bogart, nem istennek, hanem valódi, bár rendkívüli emberi lénynek tűnt, akivel könnyebb volt azonosulni. Hoffman, aki elsősorban színész volt, csak másodsorban sztár, nagy erőfeszítéseket tett annak érdekében, hogy alakításait átjárja a realizmus és az empátia. Egyszer azt mondta: "Az egyik dolog, ami állandóan megragad, hogy amikor kimegyek az utcára, nem azt látom, amit a képernyőn. Bekapcsolom a tévét, és amit a képernyőn látok, az nem az, amit a való életben is. Ez pedig zavar engem. Közelebb akarok kerülni ahhoz, amit az életben tapasztalok. Szeretem, ha a hajam nincs belőve. Szeretem látni az embereket smink nélkül, vagy legalábbis úgy, hogy látszik az arcuk saját pírje, a saját pattanásaik és a sajátos viselkedésük."

Gyakorlatilag az egyetlen kritika, amit Hoffmannal kapcsolatban valaha is megfogalmaztak, az a maximalizmus, amit amúgy büszkén visel. A besorolás jogos: Dustin Hoffman minden bizonnyal maximalista, olyan művész, aki munkájának minden apró elemét megvizsgálja, hogy a lehető legmeghatóbb, legemberibb és leghitelesebb karaktereket alkossa meg.

Öt-hat évtizeddel ezelőtt lehetetlennek tűnt, hogy Dustin Hoffmanra főhősként gondoljunk. Ma már nehéz úgy ránézni, hogy bármi mást lássunk benne. Talán épp ő a tökéletes főszereplő: egyszerre hollywoodi sztár és generációjának egyik legnagyobb színésze.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
„ICE, takarodj!” – Bad Bunny történelmet írt a Grammy-gálán, majd elküldte a francba a bevándorlási hivatalt
A 68. Grammy-díjátadón Bad Bunny lett az első, aki spanyol nyelvű lemezzel nyerte el az év albuma díjat. Az estét azonban a bevándorlási hivatal elleni éles kritikák határozták meg, több sztár is felszólalt, köztük Billie Eilish, és az év felfedezettje, Olivia Dean.


Nemcsak a zenéről, hanem a politikáról is szólt a február 1-jei Grammy-díjátadó, ahol Bad Bunny történelmet írt, miközben több sztár is éles politikai üzenetet fogalmazott meg a színpadon.

Az est legfontosabb díjait, vagyis a „Nagy Négyest” Bad Bunny (Az év albuma), Kendrick Lamar és SZA (Az év felvétele), Billie Eilish (Az év dala) és Olivia Dean (Az év felfedezettje) vihette haza.

Bad Bunny Debí Tirar Más Fotos című lemeze lett az első, túlnyomórészt spanyol nyelvű album, amely elnyerte a fődíjat.

A díjak átvételekor azonban a beszédek gyakran politikai üzeneteket hordoztak, amelyek elsősorban az amerikai bevándorlási és vámügyi ügynökség ellen irányultak.

„Mielőtt megköszönném Istennek, azt mondom: ICE, kifelé! Nem vagyunk vadak, nem vagyunk állatok, nem vagyunk idegenek – emberek vagyunk, és amerikaiak vagyunk”

– mondta Bad Bunny egyik köszönőbeszédében. Hozzá csatlakozott Billie Eilish is, aki az év dala díjának átvételekor fogalmazott meg kemény kritikát.

„Senki sem illegális egy ellopott földön… A francba az ICE-szel”

– mondta.

Az év felfedezettje, Olivia Dean szintén a bevándorlók mellett állt ki.

„Bevándorló unokájaként állok itt... a bátorság terméke vagyok”

– jelentette ki.

A politikai állásfoglalások mellett a díjátadó zenetörténeti mérföldköveket is hozott. Először nyert k-pop dal a Grammyn: a KPop Demon Hunters Golden című szerzeménye kapta a vizuális médiához írt legjobb dal díját. Steven Spielberg pedig elérte az EGOT-státuszt, miután a Music by John Williams című filmjéért megkapta a legjobb zenei filmnek járó elismerést. „Ez az elismerés igazolja azt, amit ötven éve tudok: John Williams hatása felmérhetetlen, művészete páratlan” – nyilatkozta. Kendrick Lamar eközben a Grammyk történetének legtöbbet díjazott rap előadójává vált.

A további kategóriákban Lady Gaga Mayhem című albuma lett a legjobb pop vokális album, a rock mezőnyében pedig a Turnstile (legjobb rockalbum), a Nine Inch Nails (legjobb rockdal) és Yungblud (legjobb rockelőadás) diadalmaskodott. A country zene területén új kategóriákat vezettek be, a kortárs country album díját Jelly Roll vihette haza, aki rendkívül érzelmes beszédben köszönte meg feleségének a támogatást. „Megöltem volna magam, ha te és Jézus nem vagytok” – mondta a színpadról.

via BBC


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
A fogalmatlan Bridgerton fiú esete Hamupipőkével - megnéztük a Bridgerton család 4. évadának első részeit
Lilaakác, fánktornyok, színkavalkád, ármánykodás, szerelem és főszerepben egy bamba férfi, aki keresi az ő Hamupipőkéjét. Ilyen volt a Bridgerton család negyedik évadának első etapja.


2020 óta követhetik a Netflix nézői a Bridgerton család tagjainak történeteit, amelyek Julia Quinn írónő azonos című regényfolyamának főszereplői. A nyolc évad a család nyolc gyermekének szentel egy-egy felvonást. A sorozat egybefüggő, aki még nem találkozott vele, feltétlenül az első évadtól nézze. (Némi spoiler olvasható az írásban.)

Amikor 2024 tavaszán a Netflix leadta a Bridgerton család harmadik évadát, rajongók milliói kaptak a szívükhöz, atyaég, egészen 2026-ig kell várni az újabb évadig? Vágnánk már a centit, de ekkora mérőszalag nincs is!

Aztán eljött 2026, amikor végre nézhető a sorozat negyedik évada - annak is a fele. A Netflix nem tanul a rajongók panaszáradatából, ez az évad is két részletben érkezik. Az első négy epizód január 29-én került fel a streamingre, míg a többi február 26-tól látható. Ekkora mérőszalag pedig már létezik, úgyhogy lehet nyiszálni!

Minden évad előtt őrült találgatások folynak, a nyolc gyermekes Bridgerton család melyik tagja kerül a következő évadban rivaldafénybe. Talán az a Francesca, aki legutóbb férjhez ment? Julia Quinn eredeti könyvsorozatában pont Francesca alakja és története a leginkább megkapó és megható, sokan várták, hogy ő lesz fókuszban a 2026-os epizódokban.

Abban viszont nagy az egyetértés, hogy Francesca és férje között a sorozatban körülbelül annyi a kémia, mintha két plüssmackó ülne egy-egy fotelben. Nulla.

Eloise neve is előkerült, mint a negyedik évad főszereplője. A különc lány, aki nem kapkod férjet találni és sokkal inkább bújik könyvei mögé, sokak kedvence.

A negyedik évad befutója viszont Benedict Bridgerton lett, a család második fiúgyermeke.

Nagyvilági fazon, habzsolja az életet, buja estéken, orgiákon, alkoholmámorban úszó közegben érzi jól magát, és esze ágában sincs megnősülni. Ám édesanyja folyamatosan dünnyög a fülébe, és sóhajtozik, nem lesz ennek jó vége. Így esik, hogy Benedict úrfi végül megjelenik egy maszkabálon, ahol megakad a szeme egy igéző szépségű, ezüstruhás leányzón, akinek csodálatos a mosolya, kecses a járása, bár táncolni nem tud. És, aki akkor, amikor éjfélt üt az óra, hirtelen elszalad, a döbbent uraság kezében hagyva kesztyűjét.

Ismerős a történet? Persze, hogy az. Tökéletes Hamupipőke történet cipellő helyett kesztyűvel.

Sophie Baek, a nemesi születésű, ám gonosz mostohája által cselédsorba űzött (ugye, hogy Hamupipőke?) ifjú hölgy és a bosszantóan vaksi, bamba és teljesen fogalmatlan Bridgerton fiú később újra találkozik, ám szerelmük kibogozására még várni kell.

A Grimm testvérek mesebeli hercege hasonlóan béna volt: meg tudja vajon magyarázni bárki is, miért bajlódott a herceg egy fél pár cipővel, amikor csak a hölgy arcát kellett volna megnéznie, akivel egész este táncolt?

Nos, Sophie Baek legalább álarcot visel, ráadásul Benedict Bridgerton egyértelműen képtelen meglátni a cselédlányban az ezüstruhás kisasszonyt, így talán a történet jobban hihető a Netflix sorozatában.

Ez az első négy epizód egyébként egyértelműen rászegezi a fókuszt magára a családra, a többi mellékszereplő kevesebb hangsúlyt kap. Lady Danbury például a királynőt unja, a királynő pedig leginkább mindent. Lady Whistledown, azaz Penelope görcsösen igyekszik pletykatémákat találni, míg teljesen zsákutca azt a sztori is, amelyben a királynő új udvarhölgyét keresik. Már senki nem is emlékszik, kik voltak Mondrichék, értelmetlen a házaspárt a negyedik évadban is mellékszálakkal szerepeltetni.

Maga a Bridgerton család viszont, miután már szinte minden gyermek nagykorúvá cseperedett, szerencsére bőven elég izgalmat tud nyújtani.

Lady Violet és Lord Marcus szerelme meghatóan szép, a család legfiatalabb gyermeke, Hyacinth nem fér a bőrébe, annyira szeretne végre már felnőni. És Eloise... Nos, ő még mindig ugyanaz az Eloise, akinek vág az esze, mint a beretva és fütyül a társadalmi konvenciókra.

Meg kell említeni azt is, hogy a Shonda Rhimes producerhez oly jellemző woke-irányzatok ismét nagyon erősen képviseltetik magukat a negyedik évadban is. Julia Quinnek, a Bridgerton-könyvek szerzőjének teljes támogatásával egy laza nemváltás is megtörténik, miután a regénybeli Michael a sorozatban már Michaela lesz. És a negyedik évad főhőse, Benedict úr sem különösebben válogatós az első epizódban, amikor eltakarja őt a vastag dohányfüst.

Hogy mi a titka a Bridgerton családnak?

Sokan igyekeznek megfejteni ezt, pedig a válasz roppant egyszerű. Színes, szagos, romantikus álomvilág ez, békaszínű uszályos ruhákkal, lilaakáccal, méteres macaron- és fánktornyokkal, piruló orcával, estélyekkel, bálokkal, egyszerre mozduló párok keringőivel és sok-sok titokkal, pletykával és szerelemmel. Egy mese, ahová jó elbújni a hétköznapok elől.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
A rajongók tiltakoznak, a stúdió magyarázkodik – a Star Trek: Csillagflotta Akadémia tényleg ekkora katasztrófa lenne?
A Paramount szerint ez forradalmi modern sci-fi a SkyShowtime-on, a rajongók szerint inkább baleseti jegyzőkönyv. TikTok-dialógusok, kánontiprás és kartonpapír-figurák: nem lehet megmenteni a legendát?
B.M.; Fotók: imdb.com - szmo.hu
2026. február 06.



A Star Trek: Csillagflotta Akadémia megérkezése akkora port kavart, hogy az ember már-már azt hihetné, valami radikálisan új, forradalmi irányváltásról van szó. A valóság ennél prózaibb és sokak számára jóval kiábrándítóbb.

A rajongói felháborodásokat a stúdió rendre politikai indíttatású támadásokkal magyarázza, ám ez az érvelés egyre kevésbé tűnik meggyőzőnek.

A Star Trek közönsége ugyanis nem tegnap lépett be a Csillagflottába: generációk nőttek fel az eredeti 1966-os sorozaton, az Új nemzedéken, a Deep Space Nine-on, a Voyageren vagy az Enterprise-on. Ezek a szériák sosem voltak mentesek társadalmi üzenetektől, sőt, sokszor kifejezetten bátran nyúltak érzékeny témákhoz, de mindezt gondolatébresztő tudományos fantasztikumba csomagolták, nem pedig aktuálpolitikai checklista látványos díszleteibe.

Az utóbbi évek Paramount-féle Star Trek-termései azonban sok nézőben azt az érzést keltették, hogy valami alapvetően félrecsúszott. A netflixes Discovery már indulásakor megosztó volt, de egy ideig én is néztem. A Picard három évadából legfeljebb egy fél szezon működött igazán, a Strange New Worlds pedig hiába próbált klasszikusabb hangvételt megütni, nem tudta maradéktalanul visszahozni a régi varázst, majd jó gyorsan földbe is döngölte azt amit két évad alatt felépített.

A Section 31 pedig aztán végképp kiverte a biztosítékot: egy drága, harsány, identitásában bizonytalan streaming film lett, amely inkább tűnt franchise-hasznosítási kísérletnek, mint szeretettel összerakott sci-finek.

A Csillagflotta Akadémia ebbe az egyre vitatottabb Alex Kurtzman „producerzseni” korszakába érkezik, és adna új reményt. Hát nem fog.

Az egyik legnagyobb problémám a dialógusokkal van. A karakterek olyan nyelvezetet használnak,

mintha egy középkorú marketinges próbálná kitalálni, hogyan beszélnek a Z generáció tagjai egy TikTok-kommentmezőben.

Ez a stílus nemcsak idegennek hat egy hatvanéves franchise univerzumában, hanem gyakran önmaga paródiájává válik. Nem felfrissíti a világot és modernizálja, hanem őszintén kellemetlen lesz. Ráadásul felmerül a kérdés: kinek is szól mindez? A fiatalabb közönség aligha rohan tömegesen egy több évtizedes sci-fi sorozat újabb iterációjáért, a régi rajongók pedig értetlenül állnak a tónusváltás előtt. Azokat elidegenítik, akik az igazi rajongók lennének, újakat pedig képtelenek bevonzani. Az eredmény egy furcsa vákuum, amelyben mintha nem létezne valódi a célcsoport. Ám szórakozás se sok.

A Csillagflotta Akadémia története időben messzire ugrik, a 32. század végére, ami kétségkívül kényelmes megoldás: így az alkotók gyakorlatilag bármit megtehetnek anélkül, hogy túl sokat kellene bajlódniuk a korábbi kánonnal. A Föderáció széthullott, a kolóniák elszigetelődnek, az univerzum újraegyesítésre vár, ez akár ígéretes kiindulópont is lehetne. Holly Hunter alakította Nahla Ake kapitány egy tragikus múltbéli döntés súlyát cipeli, miután ezekben a nehéz időkben elszakított egy gyereket az anyjától. Ugrunk egy jó pár évet az időben, közben a krízis megoldódott (elég szájbarágós COVID párhuzam), és a Föderáció megtalálja a fiút, Caleb Mirt (Sandro Rosta), aki felnőttként körözött bűnöző lett.

Holly Hunter válaszút elé állítja a férfit: Csillagflotta Akadémia vagy börtön.

Ez a dramaturgiai fogás azonban több kérdést vet fel, mint amennyit megválaszol. A Csillagflotta hagyományosan a Föderáció elitje volt, a legkiválóbbak gyűjtőhelye, nem pedig egy kozmikus alternatív büntetés-végrehajtási intézet. A sorozat persze igyekszik erkölcsi leckét adni arról, milyen károkat okoz a családok szétszakítása. Csak éppen olyan finomsággal, mintha légkalapáccsal kopogtatnák a néző homlokát. A finomkodás sosem volt erőssége a Kurtzman produkcióknak.

Az első rész főgonoszát Paul Giamatti alakítja, ám a fenyegetés helyett inkább groteszk hatást kelt. Nehéz komolyan venni azt a jelenetet, amikor egy termetes, izomkolosszus harcos majdnem alulmarad a majd 60 éves 170 cm-es színésszel szemben egy kézitusában.

Lehet ezt idegen fajokra és különleges képességekre fogni, de a vizuális benyomás ettől még inkább komikus, mint félelmetes.

A sorozat egészére jellemző ez a disszonancia: drámai pillanatokat akar, de gyakran paródiába csúszik. Olyan, mint egy rossz szuperhősfilm, menő akar lenni, de helyette csak szánalmas. Joss Wheedon-féle párbeszédek működtek egy Buffy-ban, vagy egy FireFlyban, de itt nagyon nem önazonos ez a stílus a Star Trek 60 éves örökségével.

Narratív szempontból sem túl rózsás a helyzet. Az epizódok sodródnak egyik érzelmi kitörésből a másikba, miközben nehéz kitapintani egy valóban átgondolt, hosszabb ívű történetet. Itt nincs értelem, csak érzelmek.

A karakterek többnyire egyetlen tulajdonság köré épülnek, mintha egy produceri checklistát pipálnának végig.

Itt a félénk zseni, ott a minden helyzetben legyőzhetetlen harcos, amott a testpozitív öntudatra ébredt 17 éves tinilány hologram. A Star Trek mindig is sokszínű volt, de korábban a figurák személyisége nem merült ki egyetlen címkében. Spock sem pusztán „a félvér”, hanem belső konfliktusokkal küzdő, komplex személyiség volt. Ehhez képest az Akadémia szereplői gyakran kartonpapír-vázlatnak hatnak, mint egy Disney-sorozat a 2000-es évekből.

A kánonhoz való viszony különösen fájdalmas pont. Érzelmeket villogtató Vulkániak, akik humorizálnak, pacifista Klingonok, akik többapájú családokból származnak, sőt egy genetikai szabályokat felrúgó Jem’Hadar leszármazott is felbukkan.

Az alkotók megnézték a Star Trek lexikon borítóját (bele már nem sikerült lapozni) és senki sem mondta el nekik, hogy nem lehet egy Jem’Harad nő, mert ők genetikai úton szaporodnak, más fajokkal pedig végképp kizárt, hogy vegyüljenek.

Ezeknek az ellentmondások semmi köze a kreatív újragondoláshoz, pusztán hanyagság, ami egy ilyen múltú franchise esetében nehezen megbocsátható.

Mindez azért különösen keserű, mert a Star Trek valaha jóval több volt egyszerű tévésorozatnál. Az elsők között teremtett aktív rajongói közösséget, saját találkozókkal még a Comic Con aranykora előtt, és nem egy mérnök vallotta be, hogy gyerekkori inspirációként hatott rá Gene Roddenberry erredeti víziója.

Steve Jobs legendásan rajongott a franchise-ért, és állítólag külön kérte a mérnökeit, hogy az eszközeik úgy nézzenek ki és úgy működjenek, mintha az Enterprise-ról érkeztek volna.

Ehhez képest a Csillagflotta Akadémia inkább tűnik egy drága, identitását kereső mellékvágánynak, mint a jövőről szóló, optimista látomás örökösének. Itt van neon ugrókötél, neon fülhallgató, minden a jelenlegi technológiai szintet mutatja, csak neon. Semmi igazán forradalmi.

A legszarkasztikusabb megjegyzések sem tudják teljesen elfedni a csalódottságom: sokan nem azért kritizálják ezt a sorozatot, mert gyűlölnék a Star Treket, hanem éppen ellenkezőleg, mert túl jól ismerik, és fájó látni, milyen irányba sodródott.

Ez egy Star Trek sorozat, olyan emberek tollából, akik nem értik a Star Treket és olyan embereknek készült, akik nem szeretik a Star Treket

A Csillagflotta Akadémia nem pusztán egy félresikerült spin-off sorozat, hanem egy újabb állomás abban a korszakban, amelyben a franchise mintha teljesen elveszítette volna saját iránytűjét. Lehet, hogy egyesek számára könnyed „guilty pleasure”, de azoknak, akik a régi, gondolkodásra késztető, bátor tudományos fantasztikumot keresik, ez az akadémiai évfolyam inkább bukást érdemel, mint dicséretet.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Homer Simpson figyelmeztette a világot az orgiákra Epstein szigetén” - egy 26 éves rajzfilmepizód hirtelen egészen más értelmet nyert
A Simpsons alkotóját, Matt Groeninget Epstein egyik áldozata nevezte meg a bírósági iratokban. Ami kiderült, teljesen új megvilágításba helyezi a sorozatot.


Újra forr az internet egy 26 éves Simpson család-epizód miatt, a rajongók szerint ugyanis a rajzfilm egy hátborzongatóan pontos jóslatot tett Jeffrey Epstein pedofil-szigetéről – írta a New York Post. A vita most azért lángolt fel ismét, mert a kérdéses jelenet újra virálissá vált a közösségi médiában. A „The Computer Wore Menace Shoes” című,

2000-ben bemutatott részben Homer Simpson Mr. X álnéven pletykablogot indít, amivel felfedi Springfield sötét titkait.

Amikor azonban egy kitalált sztorija véletlenül igaznak bizonyul, elrabolják és egy titokzatos szigetre viszik, ahol azokat tartják fogva, akik túl sokat tudnak.

A rész végén Homer oldalán egy üzenet jelenik meg, ami „egy szigeten lévő őrült alakokról” szól, akik „titokban irányítják a világot”.

A rajongók azonnal párhuzamot vontak a jelenet és a néhai Jeffrey Epstein botránya között, aki a vádak szerint éveken át kiskorú lányokkal szembeni szexuális visszaéléseket és emberkereskedelmet folytatott a Karib-tengeri magánszigetein, Little Saint James-en és Great Saint James-en. „A Simpson család figyelmeztette a világot az orgiákra Epstein szigetén” – írta egy kommentelő az X-en.

Egy másik felhasználó szerint „a Simpson család beszélt el nekünk először az Epstein-aktákról”. A valóságban az epizód harmadik felvonása az 1967-es brit kultsorozat, a The Prisoner (A fogoly) paródiájaként adták el, amely szintén egy férfiról szól, akit egy elzárt szigeten tartanak fogva, miután túl sokat tudott. A részben még a sorozat eredeti főszereplője, Patrick McGoohan is vendégszerepelt.

Az összeesküvés-elméleteket tovább fűti a sorozat alkotóját, Matt Groeninget érintő állítás.

Epstein egyik legismertebb áldozata, Virginia Giuffre – aki 2025-ben öngyilkosságot követett el – egy 2019-ben nyilvánosságra hozott bírósági iratban azt állította, hogy Epstein arra kényszerítette, hogy masszírozza meg Groening lábát a milliárdos magángépén.

Giuffre arról írt, hogy undorodott a férfi „kérges lábkörmeitől”.

A kommentelők ezt bizonyítéknak tekintik. „Matt Groening beletette Epsteint a 'The Simpsons'-ba. Virginia Giuffre arról írt, hogy Epstein gépén volt Groeninggel, és masszíroznia kellett az izzadt lábát!!” – írta egy felhasználó. Fontos kiemelni, hogy Groening ellen soha nem emeltek vádat az üggyel kapcsolatban.

A sorozat készítői többször is reagáltak a „Simpsons-jóslatokra”. Matt Selman showrunner szerint a sorozat nem jósol, csupán a történelem ismétlődő mintázatait dolgozza fel, és a több száz epizód miatt statisztikailag elkerülhetetlen, hogy néha egybeessenek a valós eseményekkel.

Viszont, ha számításba vesszük, hogy a sorozat egyik agya rendszeresen összejárt a világ szexfüggő hatalmasságaival, a rajzfilm meghökkentő jóslatai talán nem is jóslatok voltak, csak bennfentes információk a jövővel kapcsolatban.


Link másolása
KÖVESS MINKET: