KULT
A Rovatból

„Mint egy katartikus befelé robbanás” – Platon Karataev-interjú

Néhány év alatt lettek az egyik legnépszerűbb magyar zenekar, pedig közel sem popzenét játszanak, inkább egzisztenciális kérdéseket feszegetnek dalaikban. Új lemezük megjelenése alkalmából beszélgettünk velük.


Kezdetben még a Mumford & Sonshoz hasonlították őket, de hamar sikerült elemelkedniük ettől és kialakítani egy teljesen egyedi, saját megszólalást.

Ezzel párhuzamosan nőtt a rajongótáboruk, tavaly már az összes jelentősebb fesztiválon felléptek, kétszer is megtöltötték az A38 hajót, nemrég megjelent harmadik albumukat, a kizárólag magyar dalokat tartalmazó Partért kiáltó-t pedig az Akvárium nagytermében mutatták be szintén telt ház előtt.

A zenekar két frontemberével, Balla Gergellyel és Czakó-Kuraly Sebestyénnel beszélgettünk.

– Öt éve alakult a zenekar, honnan hová jutottatok el ezalatt?

Balla Gergely: Az elején egyfajta örömzenélés volt az egész, nagyon erős angolszász hatásokkal. Az adott stíluson belül az első lemezünk, a For Her is jól sikerült, de azt éreztük, hogy túl szűk keretet szab, amiben nem tudjuk eléggé kifejezni magunkat. Ehhez képest hatalmas ugrás volt az Atoms, bár lelkiségben persze hasonlítanak egymásra, de mégis valahol olyan, mintha két külön zenekart hallgatnál. A párkapcsolati tematika helyett elkezdtünk egzisztenciális kérdésekkel foglalkozni, zeneileg pedig az effektezéssel kísérleteztünk rengeteget, miközben elhagytuk az akusztikus hangszereket. Az Atoms és a Partért kiáltó között ezzel szemben sokkal kisebb az ugrás, de szerintem ezzel a lemezzel találtuk meg igazán, mit szeretnénk együtt csinálni, mi az igazi mondanivalónk.

Czakó-Kuraly Sebestyén: Másik oldalról megközelítve a kérdést, fantasztikus érzés, mekkora közönség gyűlt körénk. Az ember néha észre sem veszi ezeket a lépcsőket, tudatosan vissza kell nézni, hogy úristen, mikor kerültünk mi oda, hogy a Kolorádón nagyszínpadon játszunk, megtöltjük az Akvárium Nagy Hallját, vagy az A38-at kétszer is? Fantasztikus érzés, hogy öt év alatt ezt mind sikerült elérnünk, ráadásul idáig angol nyelvű zenével.

Gergő: Soha nem szerettünk volna megfelelni senkinek, mindig azt csináltuk, amit épp a legjobbnak éreztünk. A közönségünk pedig kézen fogva jött velünk ezen az úton, az új albumot felvezető Elmerül című számról például olyan emberektől is kaptunk pozitív visszajelzéseket, akik már a For Her-t is nagyon szerették. Pedig óriási különbség van a kettő között, mégis mindkettőben találtak valami olyat, amiből meríteni tudnak.

– A nemzetközi karrieretekkel mennyire vagytok elégedettek?

Sebő: Nem panaszkodunk, bár az is tény, hogy a külföldi jelenlétünkre jóval erősebben rányomta a bélyegét a Covid-helyzet.

Gergő: A járvány kitörésekor nagyon jó német, lengyel és francia zenekarokkal voltunk tárgyalásban közös koncertekről itthon és külföldön egyaránt, de ez teljesen megakadt, és azóta sem tudtuk újra felvenni a fonalat. Most sajnos senki nem nyit annyira a hasonló exchange programok felé.

Ugyanakkor sikerült leszerződnünk egy holland központú ügynökséghez, a Doomstarhoz, akik április-májusra már lekötöttek egy 12 állomásos európai turnét. Ha minden jól megy, olyan klubokban léphetünk fel és olyan promóterekkel dolgozhatunk együtt, ami hatalmas szintugrás nekünk.

Nem sok magyar zenekarnak adatott meg eddig, hogy ennyit turnézhasson külföldön, nagyon lelkesek vagyunk ezzel kapcsolatban.

– A külföldi koncerteken mennyire működnek a magyar dalok?

Gergő: Volt nemrég egy német turnénk, ahol a műsor nagyjából harmadában új számokat játszottunk, és érdekes módon szinte nagyobb sikert arattunk velük, mint az angol nyelvűekkel. Szóval úgy tűnik, egyáltalán nem vágjuk el magunkat ezzel sem a nemzetközi érvényesüléstől.

Sebő: Mindemellett tervezzük, hogy néhány dalt az új lemezről angol nyelven is kiadunk ősszel, hogy életben tartsuk ezt a vonalat.

Gergő: Együtt dolgozunk egy hivatalos fordítóval, nem teljes tükörfordításokat szeretnénk, inkább az a cél, hogy a dalok lelkisége megmaradjon.

– Mikor döntöttétek el, hogy teljesen magyar nyelvű lemezt szeretnétek?

Gergő: Nem feltétlenül volt konkrét döntés, inkább egy hosszabb, organikus folyamat eredménye. Kezdetben az angolszász folk vonalból merítettünk, én személy szerint nem is hallgattam magyar zenét, és a bemenet erősen meghatározta a kimenetet. Egy idő után viszont azt vettem észre, hogy inkább magyarul kezdtek el jönni az ötletek. Ahogy egyre több dal állt össze, adta magát a gondolat, hogy akár egy egész lemez is lehetne ezekből.

A nyelvváltás több mindennek köszönhető, nem tudatos szinten például bennem volt, hogy mivel nagyon személyes érzéseket adok át a szövegeimben, ezekkel könnyebb angolul kiállni az emberek elé, mint az anyanyelvemen.

Méltatlanságot is éreztem azzal kapcsolatban, hogy a XX. század szellemi nagyjai, mint Pilinszky, Hamvas Béla vagy Weöres Sándor elvitték odáig a nyelvet, ameddig el lehet vinni, ezért nekem tulajdonképpen már nincs mit mondanom magyarul. Ez a mentális fal aztán fokozatosan leomlott, ami iszonyatosan katartikus élmény volt.

Úgy érzem, sokkal közelebb vagyok a dalokhoz, amióta magyarul éneklünk. A lemez alapvetően a legbelső énünk megtalálásáról szól, és ezen az úton sokkal egyszerűbb az anyanyelvünkön megszólalva végigmenni: bár olyan dolgokról beszélünk, amelyeket nagyon nehéz szavakba önteni torzulás nélkül, még mindig így torzulnak legkevésbé.

A teljes album:

– Kik voltak a legnagyobb hatással a szövegekre?

Gergő: Ahogy már említettem, Hamvas, Weöres, Pilinszky hatása megkerülhetetlen, de rengeteg kortárs költő inspirált, az édesanyámtól, Hegedűs Gyöngyitől kezdve Jónás Tamásig, Oravecz Imréig vagy Győrffy Ákosig. A világirodalomból is rengeteget merítek, például Nietzsche vagy Pessoa életművéből. A Biblia eddig is nagyon mélyen hatott rám, az Ó- és az Újszövetség egyaránt, de mostanában más vallásos és szent iratokkal is elkezdtem ismerkedni. Azt érzem, hogy már az ókorban minden elhangzott, amit szavakba lehet önteni, ezért teljesen elengedtem, hogy bármi újat mondjak. Kimondom azokat az élményeket és tapasztalásokat, amiket átélek, de közben tudom, hogy ezek már mind ki lettek mondva, ráadásul olyan szellemi nagyságok által, akik nálam sokkal jobban meg tudták azokat fogalmazni.

– Mi volt a munkamegosztás a lemez készítésekor?

Sebő: A szövegeket a Platonban kezdettől fogva Gergő írja, egy-egy olyan kivétellel, mint például a Disguise, ami az én szólódalom feldolgozása. A zenét viszont együtt rakjuk össze változatos felállásban, mindketten hozunk alapötleteket, amihez a másik néha csak alig tesz hozzá, máskor viszont teljesen átformálja. Alapvetően közös alkotás van minden dal mögött, a mostani lemez elkészülte során háromszor is voltunk alkotói elvonuláson a producerünkkel és hangmérnökünkkel, Zwickl Ábellel hármasban. Ő is nagyon sokat segít zeneileg és technikailag egyaránt. Amikor a dalok magjából összeáll egy szerkezetileg kidolgozott demó, megmutatjuk Lacinak és Somának (Sallai László basszusgitáros és Bradák Soma dobos – a szerk.), akik a saját hangszerükre maguk írják meg a témáikat.

– Az Atomshoz képest kevés az igazán pörgős dal a lemezen. Nem aggódtok amiatt, eléggé megmozgatja-e majd a közönséget egy erre épülő koncertprogram?

Sebő: Én azt érzem, hogy sokkal katartikusabb koncertélményt tudunk nyújtani ezekkel a dalokkal, emiatt nem is gondoltam bele abba, hogy lassabb a tempója. Tény, hogy nincs olyasfajta zakatolás, mint mondjuk az előző lemezt nyitó Ex nihilo esetében, cserébe viszont átütőbb az atmoszférája.

Gergő: Szerintem nem is a tempóból fakadó felfokozottság miatt járnak Platon-koncertekre az emberek, sokkal inkább egyfajta befelé robbanást akarnak megélni.

Rengeteg a mantra-szerűen ismétlődő, repetitív téma a dalainkban, az atmoszférikus hangszerelésekkel együtt ezek, ha más úton is, de nagyon mély hatást képesek elérni. Valószínűleg nem nálunk lesznek a legnagyobb pogózások, de katarzist anélkül is át lehet élni.

Bár a Tágul című dalra még pogózást is el tudok képzelni… (nevet)

– Kiadtatok egy dalszövegkönyvet is az új album anyagából. Ez az ötlet hogy jött?

Gergő: A Prae Kiadó keresett meg bennünket, amikor már játszottuk az új dalok némelyikét, hogy szívesen kiadnák őket könyv alakban. Nem verseskötetről van szó, de nem is klasszikus szövegkönyvről, inkább valahol a kettő között. A tördelése is rendhagyó, van benne egy játék a szöveggel, az illusztrációkat pedig Dobos Emőke készítette hozzá. A fülszöveget Vecsei H. Miklós, az utószót Győrffy Ákos írta, szerintem nagyon szép kiadvány lett.

– Neked nincs igényed Sebőhöz hasonlóan egy szólóprojektre?

Gergő: Nem igazán. Szövegileg teljesen ki tudom élni magam a Platonban, zeneileg pedig annyira közös lelkivilágunk van Sebővel, hogy az igazán jó dalötleteimet mind el tudom hozni a zenekarba, a gyengébbeket pedig eleve megszűröm. Szerintem nem is történt még olyan, hogy valamit nagyon szerettem volna elfogadtatni vele, de ő megvétózta. Igazából energiám se lenne egy másik projektre, annyira intenzíven a Platon járja át a mindennapjaimat.

– A Cz.K. Sebő projektbe akkor azok az ötletek kerülnek, amik Gergőnek nem tetszenek?

Sebő: Egyáltalán nem, sőt, némelyiket még sajnálni is szokta. A szólódalaimnak általában másfajta érzelmisége van – nem annyira katartikus, belső robbanásra irányuló dalok, valahogy könnyedebbnek érzem őket. Lágyabb, felhőben úszósabb vonal. A másik lehetőség az, ha egy zenei ötlet nagyon sok gondolatot hoz elő belőlem, és emiatt szeretnék én szöveget írni rá. Ez egyébként régen egyáltalán nem volt jellemző rám, nem vagyok egy szövegcentrikus ember, de mostanában mintha kezdene megváltozni.

A Platonba hozott ötleteim viszont mind olyanok, amelyeknél nem érzem azt, hogy jobb szöveget tudnék írni rájuk, mint Gergő. Sőt, igazi ráeszméléseink is szoktak lenni, amikor nem mondok neki semmit arról, mit váltott ki bennem az adott téma, mégis ír egy olyan szövegvázlatot, amiben pont olyan képek szerepelnek, mint az én fejemben.

Az új lemezen például a Lombkoronaszint volt megdöbbentő példa, annyira hasonló húrokat pendített meg bennünk.

– Meg tudtok élni a zenekarból?

Sebő: Most már igen. Először 2019-ben vettünk ki pénzt belőle, egyből azután viszont következett a Covid-időszak, ami mindent felborított. Ezalatt voltak necces hónapok, de túléltük, és bízunk benne, hogy lassan visszaáll a járvány előtti rend. Én jelenleg minimális számú klienst vállalok pszichológusként a zene mellett.

Gergő: Inkább a zeneiparhoz köthető plusz feladatokat vállalok be, például mentorkodom a Hangfoglaló Programban zenekarok mellett, vagy zsűrizem a meghallgatásokon.

– Hogyan tovább innentől, már csak magyar nyelvű dalaitok lesznek?

Gergő: Olyan szerintem már nem lesz, hogy egy dal csak angolul jelenik meg, de ha bejön a kísérlet, hogy bizonyos dalokat utólag lefordítunk, az akár rendszeressé is válhat. További tervünk, hogy idén kiadunk egy Arvo Pärt- és egy VHK-feldolgozást, illetve két korábbi szám, az Aphelion és a Light trap magyar verzióját is. Ezzel párhuzamosan pedig elkezdjük felvenni a negyedik lemezt, ami akár már jövőre megjelenhet. Szerintem ezúttal még kisebb lesz az ugrás, mint a második és a harmadik között volt, inkább körbenéznénk jobban ott, ahova most eljutottunk.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
„Csupa kék és lila folt volt” – Kálomista Gábor egy bántalmazott színésznő történetével borítja a bilit
A filmproducer szerint a színházi világban évtizedek óta bestiális morál uralkodik. Azt állítja, egy híres rendező egyszer annyira megvert egy színésznőt, hogy a sérülései miatt le kellett állítani egy forgatást.


„Volt, hogy nem tudtunk egy színésznővel forgatni, mert előtte úgy megverte egy híres rendező, hogy csupa kék és lila folt volt” – ezzel a példával érzékeltette Kálomista Gábor filmproducer, hogy szerinte mekkora a baj a magyar színházi világban.

A producer egy Mandinernek adott, a Blikk által szemlézett interjúban az Eszenyi Enikő körül újra fellángolt vita kapcsán fejtette ki véleményét. Mint ismert, a debreceni Csokonai Nemzeti Színház előbb felfüggesztette, majd múlt csütörtökön végleg törölte a rendező Primadonnák című előadását, mire Eszenyi hat év után nyilvánosan bocsánatot kért.

Kálomista szerint a színházi és művészvilágban évtizedek óta elhallgatott visszaélések vannak, és a kegyelmi botrányhoz hasonlóan itt is „százszámra vannak kegyelmi ügyek”, amelyekről az áldozatok félelmükben nem mernek beszélni.

„Számtalan olyan történet van, hogy a színházigazgató abuzált fiatal színésznőket, majd megmondta nekik, ha egyet is mukkannak erről, örökre el lesznek tüntetve a szakmából” – mondta.

A producer teljes körű feltárást sürgetett, és azt javasolta, hogy vizsgálják ki az elmúlt 15-20 év nagy színházi botrányait. Hangsúlyozta, hogy bár a politikában más oldalon állnak, a színházi világban tapasztalható visszaélések ügyében kiáll a rendező Schilling Árpád és a színész Lengyel Tamás mellett.

„Az a morál, ami a színházi és művészvilágban évtizedek óta uralkodik, valami egészen bestiális. Ebben a kegyelmi pillanatban tehát teljes mellszélességgel kiállok Schilling Árpád és Lengyel Tamás ügye mellett”

– tette hozzá.

A producer az Eszenyi Enikőt körül kirobbant botrány kapcsán fejtette ki véleményét. Szerinte a „balliberális művészvilág” árulónak bélyegezte a színész-rendezőt, amiért korábban nem ment el egy ellenzéki tüntetésre, és azt feltételezték, hogy ezért az akkori kormány pénzügyi forrásokkal támogatta.

„Eszenyi a kormányváltás óta végre hazatalált, bocsánatot kért. Nem volt nehéz kitalálni, hogy ez lesz, ha a Fidesz elveszíti a választást, hiszen most már elapadnak azok a források, amelyeket állítólag az eddigi kormány azért adott neki, mert elfelejtett elmenni egy ellenzéki tüntetésre” – mondta Kálomista.

Ugyanakkor leszögezte, ő maga elutasítja ezt a logikát: „Pedig Eszenyi Enikő sosem állt át, részemről nem is volt erre igény, és úgy vélem, jó ízlésű jobboldali ember nem is gondolhatja, hogy valakit meg kellene jutalmazni azért, mert nem megy el a sajátjai tüntetésére.” Kálomista szerint az ügy legfontosabb része, hogy azt nem vizsgálták ki rendesen, és ezt pótolni kell.

Via Blikk


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Negyvenéves lett az Olsen ikerpár, akik a tévéből egy 300 milliárdos birodalmat építettek
Mary-Kate és Ashley Olsen a 40. születésnapjukat ünneplik, miután a gyerekszínészi karrierjüket egy divatbirodalomra cserélték. A The Row nevű márkájuk a „csendes luxusra” épül, és szakmai díjakkal is elismerték.


Negyven éve születtek, kilenc hónaposan már egy ország ismerte őket, tizenévesen egy saját médiabirodalom élén álltak, ma pedig a „csendes luxus” egyik legbefolyásosabb márkáját irányítják a nyilvánosságtól szinte teljesen elzárkózva. Mary-Kate és Ashley Olsen 1986. június 13-án kezdődött története nem egy hollywoodi tündérmese, hanem a fegyelmezett stratégia, a makacs perfekcionizmus és a diszkréció mint legfőbb érték diadalának üzleti esettanulmánya. Az útjuk a Bír-lak (Full House) című sitcom ikonikus gyerekszerepétől a The Row nevű divatházuk kifutójáig bemutatja, hogyan lehet a gyereksztár-brandet egy felnőtt, globális presztízsű luxusvállalkozássá konvertálni, miközben a reflektorfényt tudatosan a termékre, nem pedig az arcukra irányítják.

Minden 1987-ben indult, amikor a csecsemő ikerpár megkapta Michelle Tanner szerepét az ABC családi sorozatában. A gyerekszínészekre vonatkozó szigorú munkaügyi szabályok miatt a testvérek felváltva játszották a karaktert egészen 1995-ig, ezzel egy egész generáció „tévétestvéreivé” válva. A nevük a családi televíziózás szinonimája lett, és ez a hírnév megalapozta a későbbi üzleti sikereket.

A képernyős korszakuk utolsó nagy közös dobása a 2004-es New York Minute című mozifilm volt, amely már egyfajta átmenetet jelzett a felnőtt karrier felé, és egyben le is zárta a közös színészi pályafutásukat. A film világszinten 21,3 millió dollárt, vagyis közel 6,5 milliárd forintot hozott a kasszáknál a The Numbers adatai szerint. A képernyős siker azonban önmagában nem lett volna tartós, ha a család nem épít köré egy professzionális üzleti struktúrát már a kezdetektől.

A család és Robert Thorne menedzser 1993-ban hozta létre a Dualstar Entertainment Groupot, amely ernyőként fogta össze az ikrek egyre bővülő portfólióját. A cég gyártotta a rendkívül népszerű, közvetlenül videókazettára kiadott filmjeiket és kezelte a nevükkel fémjelzett termékvonalakat.

A kontroll megszerzésében a 2004. június 13-i, 18. születésnapjuk jelentette a fordulópontot, amikor hivatalosan is a vállalat társelnökei lettek. A Dualstar-katalógus értéke pedig időtállónak bizonyult: 2015-ben a Viacomhoz tartozó Nickelodeon megszerezte a teljes archívum sugárzási jogait, ezzel igazolva, hogy a korai tartalmak generációkon átívelően is vonzóak – derül ki a Paramount hivatalos közleményéből.

Miközben a múltjukat sikeresen monetizálták, a jövőjüket már egy teljesen más iparágban, a divat zárt és elitista világában tervezték. 2006-ban New Yorkban megalapították a The Row márkát, amelynek genezise egyetlen ruhadarab, a „tökéletes fehér póló” megalkotásának vágya volt. A céljuk az volt, hogy a termék önmagáért beszélhessen, ne pedig a hírnevük adja el.

„Nem akartunk előtérben lenni, sőt, azt sem feltétlenül szerettük volna, ha tudják, hogy mi vagyunk mögötte” – magyarázta Ashley Olsen egy ritka, a márka 15. évfordulójára készült interjúban.

Ez a diszkréció és a minőség iránti elkötelezettségük lett a védjegyük. Mary-Kate a munkamoráljukat emelte ki, ami a logómentes, időtálló szabásvonalakban és a legkiválóbb anyagok használatában ölt testet.

„Azt hiszem, nagyon maximalisták vagyunk és keményen dolgozunk; mindig is így volt” – tette hozzá, rávilágítva a „csendes luxus” esztétikájának alapjaira, amelyet évekkel a trend felkapása előtt tökéletesítettek.

A piac és a szakma egyaránt igazolta a váltás sikerét. A The Row alapítói több alkalommal is elnyerték az amerikai divatszakma Oscar-díjának számító CFDA-trófeát: 2012-ben és 2015-ben az év nőiruha-tervezőinek, 2018-ban pedig az év kiegészítő-tervezőinek választották őket a CFDA hivatalos közlései szerint.

A piaci bizalmat jelzik azok a 2024-es sajtóértesülések is, amelyek szerint a Chanelt tulajdonló Wertheimer család és a L’Oréal-örökös Françoise Bettencourt Meyers vagyonkezelői is kisebbségi részesedést vásároltak a cégben, a tranzakciót egymilliárd dollár, azaz több mint 300 milliárd forint körüli cégértékelés mellett emlegetve – közölte elsőként a Bloomberg. A márka már a korai években sem félt a luxus legmagasabb szintjét megcélozni: egyik első, nagy sajtóvisszhangot kapott termékük egy kézzel varrott aligátorbőr hátizsák volt, amelynek 34 ezer dolláros (mai árfolyamon több mint 10 millió forintos) árcédulájáról a Time is írt.

A márkaépítésük kulcsa a következetes diszkréció, amely nem csupán személyes preferencia, hanem tudatos üzleti stratégia. Ritkán adnak interjút, és a magánéletüket teljes mértékben elzárják a nyilvánosság elől. Ez a hozzáállás a közösségi médiára is kiterjed; demonstratívan távol tartják magukat egy olyan korban, ahol a személyes márkaépítés szinte kötelező. Ashley egy 2017-es interjúban, amit az ABC News is szemlézett, így foglalta össze a filozófiájukat: „Nem merülünk el abban a [közösségi] világban; nincs Instagramunk vagy Facebookunk.”

Ez a távolságtartás egyfajta misztikumot és exkluzivitást kölcsönöz a márkájuknak: a termék beszél helyettük, miközben védőpajzsot vonnak maguk köré a celebkultúra zajával szemben. Ez a következetesség mutatkozott meg abban a döntésükben is, amikor nemet mondtak a Bír-lak 2016-os folytatására, a Fuller House-ra. A rajongók és a készítők is szerették volna, ha Michelle Tanner visszatér, de az ikrek elutasították a felkérést, ezzel végleg lezárva életük színészi korszakát.

Bob Boyett, a produkció egyik vezetője a People magazinnak idézte fel Ashley indoklását: „’17 éves korom óta nem álltam kamera előtt, és nem érzem komfortosnak a színjátszást’…”

Mary-Kate pedig az időzítést nevezte rossznak. Ezzel a döntéssel megerősítették új, divattervezői identitásukat, és elkerülték a nosztalgia csapdáját, amely visszarántotta volna őket a gyereksztár-skatulyába.

A képernyős korszakuk öröksége azonban pénzügyileg is jelentős maradt. Az 1995-ös Ketten az úton (It Takes Two) című filmjük 19,5 millió dolláros (kb. 5,9 milliárd forintos) mozibevételt ért el, a házivideó-forgalmát pedig 75 millió dollárra (kb. 22,8 milliárd forintra) becsülik. Ezek a számok is mutatják, mekkora üzleti gépezet épült a nevük köré már tinédzserkoruk előtt.

A kulturális hatásuk pedig kettős: egyrészt a korai munkáik a mai napig a nosztalgia tárgyát képezik, másrészt a The Row révén a divat legmagasabb köreiben is referenciaponttá váltak. A márka lényegét talán Gigi Hadid modell foglalta össze a legjobban, aki szerint a ruháik viselése felszabadító érzés: „Ettől sikkesnek és védettnek érezhetem magam.”

Kreatív univerzumuk a The Row mellett más projektekben is testet öltött. 2007-ben elindították az Elizabeth and James nevű, megfizethetőbb, kortárs márkát, amelyhez később sikeres parfümlancolat is társult. 2008-ban pedig megjelentették Influence című könyvüket, amelyben olyan ikonokkal beszélgettek, mint Karl Lagerfeld vagy Lauren Hutton, feltérképezve saját vizuális és kulturális inspirációikat. Mégis, a popkulturális státuszukat talán leginkább az a korai elismerés szimbolizálja, amikor 2004. április 29-én, alig 18 évesen közös csillagot kaptak a hollywoodi Hírességek sétányán a televíziós kategóriában, a walkoffame.com hivatalos oldala szerint. Ez a csillag egyfajta emlékműve lett annak a korszaknak, amelyet éppen maguk mögött hagytak, hogy egy új, általuk írt fejezetet kezdjenek.

A 40 éves Olsen ikrek pályafutása azt bizonyítja, hogy a hírnév nem végcél, hanem eszköz, amelyet tudatosan lehet formálni vagy akár háttérbe is lehet szorítani egy nagyobb cél érdekében. A reflektorfény helyett a minőségbe fektetett makacs munka és a következetes diszkréció az ő esetükben nemcsak egy működő üzleti modellnek bizonyult, hanem egyfajta ellenkulturális állásfoglalásnak is a mindent kipakoló, közösségi médiára épülő celebvilággal szemben. Ezzel pedig egy teljesen új iskolát teremtettek.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Káromkodom, tehát vagyok! – A Tourette-szindrómáról szóló, kivételesen vicces és megható Miket nem beszélek az év eddigi legjobb filmje
Te hallottál már a Tourette-ről? Akármi is a válasz erre a kérdésre, nézd meg ezt a filmet, más emberként állsz majd fel a székből.


A Miket nem beszélek című brit filmről akkor lehetett szélesebb körben hallani (így itthon is), amikor az idei, 79. BAFTA-díjátadón (amit a londoni Royal Festival Hallban rendeztek meg) történt egy s más. Egyrészt a főszerepet alakító Robert Aramayo történelmet írt, mivel először kapta meg egyszerre a legjobb férfi főszereplő és a legjobb feltörekvő csillag díját, ami azonban még inkább ráfordította Kirk Jones rendező (Lottózsonglőrök, Nanny McPhee: A varázsdada, Mindenki megvan, Bazi nagy görög lagzi 2) új filmjére a figyelmet, az az volt, amikor a közönség soraiban ülő aktivista, John Davidson az éppen színpadon álló Michael B. Jordannek és Delroy Lindónak odakiáltotta azt a bizonyos „n” betűs szót. Nos, ez elsőre botrányosnak és elfogadhatatlannak hangzik, ám hozzá kell tenni, hogy ez a bizonyos John Davidson egy 12 éves kora óta Tourette-szindrómával élő ember (jelenleg 55 éves), akiről amúgy a Miket nem beszélek című film szól, őt alakítja benne Robert Aramayo.

Vagyis a durva beszólást nem rasszizmus, hanem a betegség hívta elő. Persze ettől függetlenül heves vitákat szült az eset. Voltak, akik magasról tojtak Davidson állapotára, és szerintük a Tourette csak azt erősíti fel, ami amúgy is benne van az emberben (például Jamie Foxx is így vélekedett), ők azonban valószínűleg nem látták a Miket nem beszéleket

Ez a film ugyanis épp azért hihetetlenül fontos, mivel megismerteti a nézőkkel ezt az örökletes idegrendszeri betegséget (amely akaratlan, ismétlődő mozgásokban és hangadásokban, úgynevezett tikkekben nyilvánul meg). „A probléma nem a Tourette, hanem az, hogy az emberek nem tudnak eleget a Tourette-ről” – hangzik el többször is filmben, amely talán egyben a legerősebb üzenet is.

A valóságon alapuló sztori tehát John Davidsonról szól (az eredeti forgatókönyvet maga Kirk Jones írta), aki a film elején, 2019-ben éppen II. Erzsébettől készül átvenni a kitüntetését, amikor bekiáltja a rendezvényen, hogy „Ba***a meg a királynő!”. Majd visszaugrunk 1983-ba, amikor az ígéretes focikapus karrier elé néző 12 éves John (Scott Ellis Watson szintén kiváló alakításában) először kezdi tapasztalni magán a furcsa tüneteket:

fejrángásokat, akaratlan hangkibocsátásokat, illetve válogatott vulgáris szavakat vág közeli ismerősök és idegen arcába ugyanúgy, sőt, akár le is köp akaratlanul másokat.

Akkoriban még nagyon kevesen ismerték ezt a betegséget, ezért nem is tudtak vele mit kezdeni (John családja sem), ezért folyamatosan kapta a viselkedéséért a retorziókat otthon és az iskolában egyaránt.

1996-ban az akkor 25 éves John (Aramayo feltűnik) még mindig próbál az állapota ellenére beilleszkedni a kisvárosba, ahol él. Ez a betegség azonban továbbra is kiveti őt a társadalomból, és csak azok tudják, hogy a folytonos káromkodásai nem rosszindulatúak, akik jól ismerik őt. Ekkorra már hivatalosan megkapta a Tourette-diagnózist, ami gyógyíthatatlan, ám szed egy gyógyszert, ami visszafogja a tüneteit, ezzel együtt pedig őt magát is.

Majd megismerkedik az egyik jó barátja édesanyjával, a rákbeteg Dottie-val (Maxine Peake), aki végre teljes megértéssel és szeretettel fordul a sráchoz, még John első hozzá intézett mondata („Bele fogsz halni a rákba, haha!”) sem riasztja el őt.

Dottie és a család befogadja magához a fiút, ahol végre szabadabban lehet önmaga, és közösen úgy döntenek, a gyógyszeres kezelését is elhagyják. John még munkát is talál a helyi közösségi házban a gondnok Tommynak (Peter Mullan) hála, aki szintén elfogadja őt olyannak, amilyen. Azonban ezzel még mindig sokan nincsenek így, ezért Johnnak hosszú utat kell bejárnia ahhoz, hogy a királynő által kitüntetett aktivista, és a Tourette-szindrómában szenvedők megsegítője legyen.

A Miket nem beszélek, és ez tán a fentiekből is kitűnik, egy életrajzi dráma, épp ezért meglepő, hogy kevés film van, amin amúgy ennyit lehet röhögni. Kirk Jones ugyanis nem arra pályázott, hogy nyomorultnak mutassa be Johnt és a Tourette-ben szenvedőket, az érzékenyítésnek egy sokkal hatásosabb formáját választotta: a nevetést.

Az akaratlan, válogatott káromkodások a legkevésbé odaillő helyzetekben ugyanis, akármennyire botrányosak és kínosak, kétségtelenül iszonyú viccesek is (amikor Johnból és egy másik tourette-es lányból egyszerre özönlenek a szitkok egy kocsi hátsó ülésén, ott szem nem marad szárazon). És ettől lesz ez a film hihetetlenül őszinte.

Felhívja a figyelmet egy betegségre, amiről sajnos még manapság, a 21. század első negyedének letelte után sem hallottak sokan, és eléri, hogy a nézők jókat derüljenek a helyzet komikumán, mégis komolyan vegyék azt, s talán a jövőben másképp reagáljanak, amikor az utcán vagy a tömegközeledésen ilyen viselkedésbe botlanak.

Robert Aramayo (akit egyébként már a fiatal Ned Starkként is láthattunk a Trónok harcában, vagy a fiatalabb Elrondként A Gyűrűk Ura: A hatalom gyűrűiben) a csillagot is lejátssza az égről, és minden díjat megérdemel, amit csak kaphat még ezért az alakításáért (bár a film 2025-ös, az Egyesült Államokban idén mutatták be a mozikban, szóval a jövő évi Oscaron remélhetőleg több kategóriában is találkozunk majd vele), de rajta kívül mindenki más is brillírozik, a hihetetlenül szimpatikus Maxine Peake, a szintén imádnivaló Peter Mullan, valamint a John anyjaként tőle talán egy kissé szokatlan szerepben látható Shirley Henderson is.

Aki tehát egyszerre szeretne nagyokat nevetni és sírni, annak sipirc a mozikba, mivel egy kivételes film… miket nem beszélek, talán az év eddigi legjobb filmje lesz a jutalma.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Úgy hiányzott a dob, mint egy falat kenyér” – A Pokolgép énekese üzent a Metallicának
Kalapács József egy Facebook-posztban értékelte a Metallica budapesti produkcióját. A világhírű zenekar a Totális metál című dalukból játszott el egy részletet a Puskás Arénában.
Maier Vilmos - szmo.hu
2026. június 13.



Kalapács József, a Pokolgép egykori énekese egy Facebook-posztban kommentálta, hogy a Metallica csütörtöki budapesti koncertjén eljátszotta a magyar metálbanda Totális metál című számát.

„Itt bizony úgy hiányzott a dob, mint egy falat kenyér” – kezdte bejegyzését.

Kalapács szerint nem azzal volt a gond, hogy a közönség ne ismerte volna fel a dalt, sokkal inkább a „rendes, harapós ütem” hiányzott a produkcióból.

A posztot egy szellemes felajánlással zárta: „Miért nem szóltak, pont ráértünk volna segíteni…?”

A világhírű zenekar M72-es turnéjának csütörtöki nyitóestjén a Puskás Arénában Kirk Hammett gitáros és Robert Trujillo basszusgitáros a szokásos helyi dalokat bemutató blokkjukban játszottak el egy részletet a Pokolgép klasszikusából. A duó dob és teljes zenekari kíséret nélkül adta elő a számot.

A Metallica a No Repeat Weekend koncepciójának részeként szombaton egy teljesen új műsorral és más előzenekarokkal (Gojira, Knocked Loose) lép fel újra, míg a csütörtöki esten a Pantera és az Avatar volt a vendég.

A csütörtöki bulin mi is ott voltunk. A koncertről itt írtunk részletesen:


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk