KULT
A Rovatból

Nem lőtte főbe magát negyvenöt évesen, most már elégedett lehet – Mick Jagger 80 éves

Az elnyűhetetlen frontember túlélte a rock and roll életstílust is.


Húsz évvel ezelőtt történt. Brüsszel egyik sétáló utcájában kerestünk éttermet, amikor az egyik előtt megláttunk egy hét fős társaságot, a sor végén egy feltűnően nagy darab férfival. Egyszer csak Párom megbökött: „Nézd csak ott a sor elején azt a kicsi, csúnya angol nőt. Teljesen olyan, mint Mick Jagger.” Odanéztem, és megráztam a fejem, mint a rajzfilmfigurák. Nemhogy olyan volt, hanem ő maga, Mick Jagger személyesen! Próbáltunk közelebb menni a társasághoz – beazonosítottunk egy negyvenes nőt és négy fiatalabb hölgyet – de az étterem olasz tulajdonosa kétségbeesett „zárva vagyunk!” kiáltással állta utunkat. Amikor azért mégis bekukucskáltunk a pizzeriába, a kétajtós szekrény árnyékolta le a kilátást, de azért a hóna alatt sikerült beazonosítani a Rolling Stones frontemberét.

Ennél közelebbről azóta sem volt hozzá szerencsém, de Jagger már az előző évtizedekben és az utóbbi 20 évben is jócskán gondoskodott arról, hogy legyenek róla maradandó élményeim.

„Főbe lövöm magam, ha 45 évesen is a Satisfactiont kell énekelnem” – nyilatkozta Jagger még a 70-es évek elején. Ezt a meggondolatlan lépést szerencsére azóta sem követte el, a Stones megkerülhetetlen nemzedéki himnuszát, amelyet közel 60 éve nálunk csak „Getnó”-ként emlegetnek, még mindig énekli, legutóbb a tavaly júliusi Hyde Park-i koncertjük utolsó ráadása volt.

Michael Philip Jagger, aki 2002-ben bekerült a lovaggá ütött rock-csillagok exkluzív klubjába, a Kent grófságbeli Dartfordban született 1943. július 26-án középosztálybeli családban – szülei egyaránt tanárok voltak – és bár már gyerekkorában énekelt a helyi templomi kórusban, az újságírói és a politikusi pálya is vonzotta. Kitűnő tanuló volt, érettségi után a tekintélyes London School of Economics hallgatója lett. Aztán 1961. október 17-én Mick és gyerekkori haverja, Keith Richards összefutottak a dartfordi pályaudvar peronján, és kiderült, hogy mindketten a chicagói blues és a rock and roll rajongói. Bár már korábban is voltak amatőr együtteseik, ez a találkozás döntötte el életüket.

Mick szülei, Joe és Eva, kezdetben nem voltak elragadtatva fiúk választásától. Később az anya azt nyilatkozta, hogy Mick egyszer arra a kérdésre, hogy mi lesz, ha nagy lesz, azt felelte: híres ember, és ő hitt neki, mert „mindig olyan komoly gyerek volt.”

Az apának egyik elévülhetetlen érdeme a karikatúraszerű arc, a túlméretezett ajkak öröksége, amely nemcsak a fiú, hanem a Stones imázsa is lett. A másik hagyaték pedig, hogy Joe, mint testnevelő tanár, egy életre belenevelte Mickbe a fizikai erő és állóképesség fontosságát.

A fiatal énekes nem csupán Chuck Berry és Muddy Waters lemezein nevelkedett, hanem a gyakorlatban is remek iskolába került: a brit blues megteremtője, Alexis Korner figyelt fel az alig 19 éves Jaggerre és meghívta a Blues Incorporated nevű együttesébe, ahol akkor egy ifjú nemzedék színe-java játszott, köztük egy Charlie Watts nevű dobos és feltűnt egy másik tehetséges, sokoldalú fiatalember, Brian Jones is. Aztán 1962 májusában Jones hirdetést adott fel az egyik londoni jazz-klub lapjában, rhythm-and-blues bandához keresett társakat. Az új csapat, amely Waters egyik dalának címéből választotta nevét, két hónap múlva már bemutatkozott a legendás Marquee-klubban, majd 1963. januárjában az Ealing Jazz Club közönsége hallotta először a Rolling Stones Jones Jagger, Richards, Watts és a basszusgitáros Bill Wyman alkotta „klasszikus” felállását. A többi már történelem.

A „Kövek”, ahogy máig tévesen emlegetik őket (A „rolling stone” ugyanis amerikai fekete szlengben „számkivetettet”, „földönfutót” jelent) nemcsak mestereik útját követték, hanem kitalálták saját, elemi erejű rock and roll-értelmezésüket, és a nemzedékek vérébe beleivódott riffek mellett számos emlékezetesen szép dallammal is megajándékozták a világot. A Jagger-Richards páros munkássága a maga nemében ugyanolyan „világörökség”, mint a Lennon-McCartney kettősé. Ennek kapcsán oszlassunk el egy másik tévhitet: bár a zenei kreativitásban folyamatosan rivalizált egymással a Stones és a Beatles, a „kedves vidéki srácok” és a „londoni rosszfiúk” kibékíthetetlen ellentétét a média találta ki (ugyanez megvolt nálunk is az Illés és az Omega esetében…), de az igazi zenerajongók akkor is, azóta is megtalálták mindkettő értékeit.

Muzsikusi kvalitásaik mellett a Stones sikere évtizedeken át nem kis mértékben Mick Jagger karizmatikus színpadi jelenlétének volt

köszönhető. Vonzó külső helyett egyedülálló karakterével és kisugárzásával, mélyen átélt előadásmódjával, a közönséget szuggeráló, tereket ölelő fáradhatatlan mozgásával, öniróniától sem mentes arcjátékával vált a rock egyik állócsillagává, miközben évtizedeken át bírta hanggal is a több órás koncerteket. A legnagyobb pályatársak számára is vonatkozási pont lett Robert Planttől Steven Tylerig, de utat mutatott nálunk is Kóbor Mecky-nek és Hobónak egyaránt. Neki és társainak elhittük a Satisfaction vagy a Street Fighting Man lázadását, a Brown Sugar agresszív vagy az Angie fojtott szexualitását, a Start It Up vagy a Love is Strong elemi rock and rollját, de az As Tears Go By líráját vagy a Wild Horses-t, a drogfüggéstől való menekvés egyik legszebb megfogalmazását.

Bár a 60-as években ő is sűrűn járt ott, ahol az élet nyakig ér, Brian Jones és Jimi Hendrix halála szó szerint is kijózanította, és inkább vállalta, hogy a háta mögött „joggernek” nevezzék, de az idő őt igazolta.

Talán 13 éves lehettem, amikor nagynéném meglepett a Stones kislemezével, a Jumpin’ Jack Flash-sel, a borítóját egy olasz rock-lapból vágtam ki, ma is őrzöm. Azóta is egyik kedvenc dalom tőlük, az olyan mélységes blues-okkal, mint a Love In Vain vagy a You Gotta Move, vagy kamaszkorom legszebb „kölcsönvett” vallomásával, a Lady Jane-nel (melynek igazi értelmét később tudtam meg a Lady Chatterley szeretőjéből), és a bostoni fojtogató által ihletett Midnight Ramblerrel együtt, amelynek a Jagger fújta szájharmonikájától és ritmusváltásaitól még mindig libabőrös leszek.

Ha Brüsszelben nem is tudtunk bekerülni Mick aurájába, voltak életemben a Stones-hoz kötődő kitörölhetetlen pillanatok. Először 1990-ben a Práterben láttam őket. A harmadik szám a gyönyörű Ruby Tuesday volt, amelynek utolsó versszaka után Mick hátralépett a mikrofontól és 80 ezren énekelték a refrént. Vajon hogyan élhet meg egy ilyen pillanatot? Nekem „kívülállóként”, ahogy felidézem magamban, még most is elszorul a torkom. Aztán ugyanezen a koncerten az óriás futurisztikus várost megjelenítő díszlet csúcsán jelent meg, hogy megérintse a csillagokat a 20.000 Light Years From Home-ban, majd ennek végén a kékes-ezüstös fények egyre lejjebb lépkedtek és egyre vörösebbé váltak, mígnem belevágtak a Sympathy For The Devilbe. Ha még lenne valaki, aki úgy véli, hogy Jagger „a 666-os fenevad megtestesülése”, annak elmondjuk, hogy a dal nem más, mint Woland némileg aktualizált monológja Bulgakov Mester és Margaritájából.

Aztán jött első Népstadion-koncertjük 1995 augusztusában, amely előtt mindenki ott tolongott, „aki számított” köz- és kulturális életünkből, és versenyt nyilatkoztak Rolling-rajongásukról. De a lényeg a koncert volt, amelyen úgy foglalták össze 30 évüket, hogy a fal adta a másikat. Már addig is imádtam a Gimme Shelter című dalukat, de amit Mick és a fekete Lisa Fisher ott duettben előadott, számomra felért azzal a bizonyos „nyíltszíni” aktussal, amit tíz évvel korábban Jagger Tina Turnerrel követett el a Live Aiden.

Amikor 2007-ben visszatértek Budapestre, egyik ifjú kollégám megjegyezte: „Aztán nehogy ott haljanak meg az öregfiúk a nyílt színen”. Lehet, hogy ez a 30 körüli fiatalember fél óra után levegő után kapkodott volna attól, amit az „öregfiúk” nyomtak, nemcsak Mick, hanem lassan mumifikálódó Keith Richards és Ronnie Wood, és persze az azóta eltávozott Charlie Watts-ot sem lehetett kizökkenteni a fílingből. És hogy a frontembernek biztosan meglegyen a kilométerátlaga két színpadot is berohangált. Erről az estéről talán a Paint It Black maradt meg a legjobban felpörgetett szívritmusával és a gospel-szerű You Can’t Always Get What You Want…

„Nem kaphatod meg mindig azt, amit akarsz, de ha néha megpróbálod, rátalálhatsz arra, amire szükséged van” – énekli ebben a dalban Mick Jagger, aki mindent megkapott a zene által: hírnevet, vagyont, és még egy kissé szerteágazó nagy családot is. Egy immár világörökségi zenéért, életérzésért cserébe.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Tragédia a Netflix velencei forgatásán: a stáb szeme láttára meghalt a sikersorozat rendezőasszisztense
Diego Borella az Emily Párizsban ötödik évadának munkálatai közben esett össze. Az orvosok a Hotel Danieli épületébe siettek, de már nem tudták megmenteni a 47 éves rendezőasszisztenst.


Tragikus esemény árnyékolta be az Emily Párizsban forgatását Velencében: váratlanul elhunyt Diego Borella, a Netflix népszerű sorozatának rendezőasszisztense.

A Daily Mail beszámolója szerint az ötödik évad utolsó jeleneteinek felvétele zajlott a lagúnák városában, amikor Borella a stáb jelenlétében összeesett.

A La Repubblica információi szerint

az orvosok csütörtök este, 7 óra körül érkeztek a történelmi Hotel Danieli épületébe, de már nem tudták megmenteni az életét.

A rendezőasszisztens mindössze 47 éves volt. A hírek szerint halálát valószínűleg szívroham okozta.

A tragédia után a forgatást ideiglenesen felfüggesztették. Az ötödik évad velencei jeleneteit augusztus 15-én kezdték rögzíteni, és eredetileg hétfőn fejezték volna be a munkát.

Diego Borella 1978-ban született Velencében. Elismerést szerzett rendezőként és íróként, tanulmányait Rómában, Londonban és New Yorkban folytatta. Közösségi oldalain meséket, haikukat és színdarabokat is megosztott.

(via Femina)


Link másolása
KÖVESS MINKET:

KULT
A Rovatból
Meghalt Kalmár Tibor
A Rádió Bézs osztotta meg a szomorú hírt, megható sorokkal búcsúzva tőle. Kalmár több mint száznyolcvan tévéműsort rendezett.


93 éves korában elhunyt Kalmár Tibor, Jászai Mari-díjas rendező és érdemes művész. A hírt a Rádió Bézs közölte, ahol megható sorokkal emlékeztek rá.

A Facebookon azt írták: a szórakoztatás nagymestere csak 93 éves volt. Hozzátették, hogy cselekvési kedve, szelleme és humora nem volt korhoz köthető.

„Kalmár a Valahol Európában című filmben "csak" epizódszereplő volt. Ott azt kérdezte tőle a gyerekfőszereplő Kuksi, hogy "Még mindig verik őket?" Mire ő azt válaszolta, hogy "tudja a rosseb". Ezen aztán mindenki nevetett. Mi most nem nevetünk. Meghalt Kalmár Tibor, akiről mindenki azt hitte, hogy 120 évig él majd, aki több mint száznyolcvan egész estés tévéműsort rendezett, aki legnagyobbakkal dolgozott. Korai volt. Mulattattam és mulattam volt az egyik könyvének a címe. Reméljük Kalmár Tibor jól szórakozott. A közönsége egészen biztosan” – fogalmaztak a bejegyzésben.

A Szeretlek Magyarország 2018-ban készített interjút a népszerű szerző-rendezővel.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Az év legjobban titkolt sci-fije? – Visszatért az Invázió, és te valószínűleg még mindig nem hallottál róla
Két évet ugrott az időben az AppleTV sorozata. A világ megmenekült? Az Invázió harmadik évadának nyitánya bebizonyítja: az idegenekkel a rémálom még csak most kezdődik. Hősök támadnak fel, titkok szivárognak ki, és minden pillanatban ott lappang a kérdés: tényleg vége van a fenyegetésnek? Dehogy van, itt a harmadik évad…
B.M.; Fotók: imdb.com - szmo.hu
2025. augusztus 24.



A televíziós science fiction világában ritkán akad olyan alkotás, amely egyszerre képes intim, emberi drámát és globális katasztrófát bemutatni, mégis az Invázió pontosan erre vállalkozott 2021-ben. Simon Kinberg sorozata, amely az AppleTV+ megbízásából készült, apró mozaikokból építtette fel egy idegen támadás történetét – nem világmegváltó hősökre, hanem hétköznapi emberekre fókuszálva. Ez a nézőpont kezdettől fogva a széria legerősebb sajátossága, és a harmadik évad nyitánya sem tagadja meg gyökereit:

ismét a kisemberek szemén keresztül látjuk, hogyan alakul az emberiség sorsa egy újabb, látszólag lezárt, de mégis tovább élő fenyegetés árnyékában.

Kinberg neve önmagában is sokatmondó: producerként és íróként egyaránt dolgozott remek és kevésbé sikeres projektekben. A Deadpool 2, a Légió vagy a Sherlock Holmes mellé sajnos olyan címek is feltűnnek a listáján, mint a hírhedt Fantasztikus Négyes (2015), a felejthető 355, vagy a borzalmas X-men: A sötét főnix. Ez a kettősség kíséri végig pályáját, így az Invázió esetében sem lehetett tudni előre, mire számíthatunk. Az viszont két évad alatt már bebizonyosodott, hogy a sorozat képes komoly feszültséget teremteni, miközben nem szuperhősökkel, hanem sebezhető, esendő emberekkel dolgozik.

Az első két szezon nagy erénye a több szálon futó történet volt: egy közel-keleti háborúban rekedt katona, egy japán űrmérnök személyes tragédiája, egy iráni-amerikai család menekülése és egy csapat bajban rekedt diák mind-mind más perspektívából tapasztalta meg az idegenek pusztítását, más-más kontinensen. Ahogy teltek az epizódok, a mozaikdarabok fokozatosan összeálltak, és egyre világosabbá vált, hogy az emberi sorsok közötti látszólag apró döntések globális következményekkel járhatnak.

A második évad végén egy igazi cliffhanger zárta le a történetet: két szereplő kézen fogva lépett be az idegenek anyahajójába, majd vágás, sötét, és vége az évadnak.

A harmadik szezon első része azonban rögtön keresztülhúzza a néző várakozásait. Az évadzáró katarzisa után ugyanis nem folytatódik a történet: két évet ugrunk előre az időben. Az anyahajó lezuhant, a fenyegetés papíron megszűnt, és a világ lassan próbál visszatérni a normalitásba. A hősi halottak között emlegetik Trevante Cole őrmestert (Shamier Anderson) és a fiatal Caspar Morrow-t (Billy Barratt). Csakhogy rögtön az epizód elején kiderül, nem minden az, aminek látszik: Trevante megjelenik egy térkapuban, és semmire sem emlékszik az elmúlt két évből. Innen indul újra a történet, a bizonytalanság, a katonai titkolózás és az emberi bizalmatlanság szorításában.

A forgatókönyv egyik legerősebb húzása, hogy nem próbál hosszan magyarázni, hanem szinte azonnal visszaránt a bizonytalanságba. Ismeretlen gravitációs anomáliák, eltűnő emberek, félrevezető hírszerzési jelentések – minden azt sugallja, hogy az idegenek inváziójának még messze nincs vége. Trevante és a közben felnőtté vált Jamila (India Brown) újra központi figurákká lépnek elő. Jamila bűntudattal küszködik Caspar halála miatt, ám kettejük találkozása újra beindítja az események láncolatát. Amikor katonák támadnak rájuk, menekülni kényszerülnek, és világossá válik, hogy ismét nem számíthatnak senkire – legfeljebb egymásra.

Érdekes módon a nyitány inkább szűkíti, mintsem tágítja a fókuszt.

Nem látjuk egyszerre a régi kedvenceket, a szálak nem futnak párhuzamosan. Aneesha Malik (Golshifteh Farahani) és Clark Evens (Enver Gjokaj) egyelőre még csak az előzetesekből sejthetők, de bizonyosan visszatérnek majd. Más karakterek sorsa kérdéses: Monty (Paddy Holland) újra felbukkanása sok rajongónak örömet okozna, míg Mitsuki (Shioli Kutsuna) halála talán véglegesnek tűnt a második szezonzáróban, bár az Invázió világában soha semmi sem biztos.

Az új évad első epizódja ugyan nem robban be olyan látványos erővel, mint ahogy a második évad fináléja lezárult, de ez nem is áll szándékában. Inkább felépíti az új status quót, miközben lassan, csepegtetve adja a jeleket: a veszély nem múlt el, sőt, valami sokkal komplexebb játszma van kibontakozóban. A katonai erők bizalmatlansága, a titkolózó hírszerzés, és az, hogy még a saját hősüket sem hajlandóak elfogadni, finoman reflektál a hatalom és az egyén konfliktusára. Ez a politikai árnyalat talán eddig is jelen volt a sorozatban, de most még hangsúlyosabbá válhat.

Az idegenek ábrázolása továbbra is különleges. Nem a hollywoodi sablonokra épít, nincsenek klasszikus „szürke kis emberkék” vagy túlzó CGI-szörnyek.

A lények furcsa, folyamatosan fejlődő fiziológiája egyszerre idegen és félelmetes emberi szemmel nézve. Eközben a tudományos magyarázatok ugyan sokszor sántítanak, mégis képesek megőrizni a hitelesség látszatát. Ez a balansz tartja a sorozatot a tudományos fantasztikum keretein belül, anélkül, hogy saját paródiájába fordulna. Nagy kár, hogy vizuálisan a lények gyengébbek, mint a 2025-ben elvárt színvonal.

Az Invázió harmadik évadának nyitánya tehát nem ad mindenre választ, és nem is akar azonnal sokkolni. Ehelyett egy lassan kibontakozó új krízis alapjait fekteti le. A karakterdrámákra koncentrál, ahogy eddig is, miközben apró jelekkel és rejtélyekkel teremt feszültséget. Ez a tempó talán frusztráló lehet azoknak, akik pörgős akciót keresnek, ám a sorozatot mindig is a lassabb építkezés jellemezte.

Összességében az évadnyitó ígéretesen folytatja a történetet: nem szakít a sorozat eddigi filozófiájával, miszerint a világ sorsa hétköznapi emberek apró döntésein múlik. Nem tökéletes, vannak vontatott részei, és az időugrás elsőre kicsit kizökkentheti a nézőt, de mindez hozzájárul a rejtélyhez. Egy biztos, aki hajlandó türelmesen követni a mozaikdarabokból épülő narratívát, annak ismét jutalom lesz a kitartás. Az Invázió továbbra is az egyik legkülönlegesebb idegenes sorozat az elmúlt években – talán tényleg a legjobb, amiről még nem hallottál.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Meghalt Gyökössy Zsolt
A legendás tévérendező 96 éves volt. Többek között a Szeszélyes évszakok és az MTV-n sugárzott Gálvölgyi-show-k is az ő nevéhez fűződtek.


Augusztus 21-én, 96 éves korában elhunyt Gyökössy Zsolt színházi- és televíziórendező. A szomorú hírt az IdőJel Kiadó osztotta meg a Facebookon.

Nevéhez fűződik a legendás Szeszélyes évszakok, de rengeteg más színházi és televíziós produkcióban is maradandót alkotott. Nemrég még Sztárok-Sztorik című könyvét mutatta be, amelyben pályájának emlékeit gyűjtötte össze.

„Még fél éve sincs, hogy a Jókai Szalonban együtt ünnepelhettük kötetének bemutatóját – lám, a Fennvaló még megadta neki azt a nagyszerű ajándékot, hogy ebben a maga nemében páratlan emlékezés-gyűjteményben mintegy tisztelegve nemcsak előttünk, de Előtte is felvonulhattak különleges rendezői, televíziós pályájának jólismert művészei – Antal Imrétől Máthé Erzsiig, Dörner Györgytől Latinovits Zoltánig, Alfonzótól és Bodrogi Gyulától Kabos Lászlóig és tovább. Mindnyájuk munkatársa volt – a velük megélt élményeket, a közös munka sok közös történetét örökre emlékezetes módon osztotta meg közönségével e kiadónk által útjára bocsájtott, feledhetetlen könyvében” – írta a kiadó.

Gyökössy Zsolt 1929. június 8-án született Körösladányban. 1952-ben szerezte meg rendezői diplomáját, és közel tíz éven át több magyar nagyváros színházában dolgozott. Rendezett prózai és zenés darabokat, operetteket, operát és daljátékokat is.

Budapesten a Tarka Színpad, majd a Kamara Varieté művészeti vezetőjeként tevékenykedett több mint egy évtizeden át. Később a Magyar Televízióban folytatta munkáját, ahol a főszerkesztőség vezető rendezője lett.

A Szeszélyes évszakok mellett olyan műsorok fűződnek a nevéhez, mint a Fejezetek a cirkuszlexikonból, a Gálvölgyi-show, a szilveszteri műsorok, a Kató néni kabaréja, a Hogy volt! Hogy volt?, a Sportolók a porondon és az Antal-show.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk