KULT
A Rovatból

Generációs olvasztótégely lett a Művészetek Völgyéből, és ennek jobb örülni, mint fanyalogni rajta

Beérett a néhány éve elkezdett irányváltás, ma már nem túlzás azt állítani, hogy 0-99 éves korig mindenki magáénak érezheti a fesztivált – feltéve, hogy hajlandó elfogadni a többiek jelenlétét is a saját korosztályán kívül, vagy képes ignorálni azt. Szubjektív beszámoló.


Mondhatnánk, hogy ég és föld a különbség, valójában mégis nagyon hasonló energiák szabadultak fel, amikor Koncz Zsuzsa és az Analog Balaton koncertjén énekelte teli torokból a közönség a dalok szövegét, lényegében az elejétől a végéig.

Az előbbi koncert a vigántpetendi Cirque du Tókertben, az utóbbi pedig a taliándörögdi Lőtéren volt, távolságban a Völgy egymástól legmesszebb eső pontjain. De műfajok tekintetében is ez a két helyszín képviselte talán a legnagyobb szélsőséget: a Cirque du Tókert ezúttal is egyfajta „öregfiúk-színpadként” funkciónált, ahol esténként egymást váltották a szakma élő legendái Zorántól Hobón át Dés Lászlóig, sőt itt lépett fel a hasonló közönséghez szóló Geszti Péter is.

A Lőtéren pedig Sisi, Moriones, Co Lee vagy épp Cserihanna voltak a húzónevek, egytől egyig a mai tizen-huszonévesek ünnepelt sztárjai.

A szervezők a Covid után kezdtek el minden addiginál jobban nyitni ebbe az irányba, mára pedig – ha hozzáveszünk olyan, más színpadokon helyet kapott neveket is, mint Mehringer, a Carson Coma vagy Beton.Hofi –, beépítették a programba azoknak az előadóknak a többségét, akik miatt ez a generáció jegyet vált egy fesztiválra.

Közben viszont az idősebbeknek szóló programok sem koptak ki: a már említett nagy öregeken kívül az alternatív szcéna összes jelentősebb képviselője fellépett a Kiscsillagtól a 30Y-on és az Esti Kornélon át a Péterfy Bori & Love Bandig – ők többnyire 10-20 éve futottak be az akkori tizen-huszonévesek körében, akik jó része azóta is kitart mellettük.

És akkor a könnyűzenén kívüli műfajokról, például a színházról, komolyzenéről, irodalomról vagy újcirkuszról még nem is beszéltünk. Nyilván nem ezek vonzzák a legtöbb látogatót, de ugyanúgy szerves részei a programnak.

Nagyjából ez az a recept, ami mára 130 ezer látogatóval az ország második legnagyobb fesztiváljává tette a Művészetek Völgyét, és amit rajtuk kívül senki nem alkalmaz – részben azért, mert egy másik rendezvény se tart olyan hosszú ideig, amibe beleférne, de ettől függetlenül sem érezni a szándékot, hogy bárki más ennyire széles spektrumban gondolkozna.

Fotó: Művészetek Völgye

Fotó: Művészetek Völgye

Minden ugyanaz másképpen

Persze joggal merül fel a kérdés, jó-e ez így, például mennyire hiányoztak innen a részeg, sikítozó tinédzserhordák, akik esténként az Éhezők viadalához hasonló tömegjeleneteket okoznak a Csigabuszon. Meg amúgy is, mi szükség volt ezekre a zenekarokra, amiknek a „rendes völgyezők” még a nevüket se hallották soha?! (Ide lehet képzelni Janklovics Pétert a klasszikus Sziget-reklámból.)

Én ilyen téren mindig is megengedőbb voltam másokhoz képest. Egyrészt ha ez kell ahhoz, hogy a Völgy hosszútávon fenntartható legyen, és így a klasszikus programelemek is megmaradjanak, az szerintem egy mindenkinek előnyös kompromisszum.

Ugyanez igaz a Panoráma Színpadnál világító óriási VISA feliratra, illetve úgy általában a szponzorok fokozottabb jelenlétére. Sokan fanyalogtak emiatt is, például a deklaráltan szponzormentes Fishing on Orfűvel párhuzamba állítva, de őszintén szólva nem gondolom, hogy pont ezen úszna el a korábbi szellemiség.

Persze vitathatatlan, hogy sok előadó, aki egy évtizede még kihagyhatatlan szereplője volt a fesztiválnak, amiatt nem jár már a Völgybe, mert egyszerűen nincs hol fellépnie az új struktúrában. Ezzel párhuzamosan pedig a látogatók közül is sokan kikoptak, mivel nem érezték többé magukénak a fesztivált.

Az esszencia viszont továbbra is tetten érhető – leginkább Taliándörögdön, azon belül is a Lőke kúrián, ami külön mikrokozmoszt alkot ebben a 10 napban. Idén is itt voltak a legjobb éjszakai bulik és tábortűz körüli zenélések, sokszor egészen hajnalig.

A másik örömteli fejlemény, hogy 6 év után újra kinyitott a Kolics Borudvar – bár hivatalos borkimérés helyett ezúttal csak egy félig nyilvános házibulit hirdettek, de így is nosztalgikus volt, hogy ismét megtelt élettel a buszmegálló feletti ház kerthelyisége. A betérők nagy része a korábbi törzsvendégek közül került ki, akik onnan folytatták, ahol 2019-ben abbahagyták.

A legemlékezetesebb programok

Van pár olyan dolog is, ami jóval szerényebb múltra tekint vissza, számomra mégis a fentiekhez hasonlóan esszenciális elemévé vált az itteni élménynek. Az egyik ilyen a Blue sPot Völgyimprója kora délutánonként, amely egyszerre képvisel stabil állandóságot és képes folyamatosan megújulni a váltakozó vendégeknek köszönhetően.

Idén a moldvai népzenét játszó Tindia meghívása volt a legmerészebb húzás Bárth Jánosék részéről: a blues-rockban utazó zenekar ennél jobban aligha léphetett volna ki a komfortzónájából, mégis tökéletesen működött az összhang.

Hamar megszerettem a két éve debütált Zenélő buszt is: utánozhatatlan a hangulata, ahogy a muzeális faros végigzötyög a Völgy falvain, miközben mindig más előadó próbál kapaszkodás közben produkálni valamit a maroknyi közönségnek. Sajnos jegyhez jutni minimum másfél-két órás sorbanállás árán lehet, amit a 10 nap alatt egyszer szoktam bevállalni, az viszont abszolút megéri.

Szintén visszatérő látogatója voltam az Egyszülős központ kezdeményezésének, aminek keretében Varga Liviustól Vitáris Ivánon át Szabó Balázsig mindennap más olvasta fel a kedvenc meséjét a Pajta-Mozgó színpadon a közel sem csak gyerekekből álló közönségnek.

A Panoráma Színpad programjai közül kiemelkedett a Platon Karataev Vecsei H. Miklós által rendezett nyitó show-ja – szó szerint, ugyanis a négy zenekari tag egy-egy óriási kocka tetején játszott a színpad négy sarkában, míg a vendégénekesek lent középen kaptak helyet. Szintén jó, bár kissé steril koncertet adott a Franz Ferdinand, akik személyében évek óta először érkezett újra nemzetközi sztárfellépő a fesztiválra.

Zsinórban tizedjére pörgött maximális fordulatszámon a Momentán Udvar, ahol az esetek 90 százalékában egy gombostűt sem lehetett leejteni.

Összességében idén is az volt a benyomásom, hogy legalább háromszor kellene végigélnem a 10 napot ahhoz, hogy minden engem érdeklő programra eljussak.

Különösen igaz ez Vigántpetendre, amit a Csigabusz tavalyi átszervezése óta csak jóval nehezebben és több idő alatt lehet megközelíteni Taliándörögdről. Óriási szükség volna legalább egy óránként közlekedő kisbuszra, amely közvetlen kapcsolatot teremt a két szélső falu között, mert nagyon sokszor csak ezen múlt, hogy valamit azért engedtem el, mert esélyem se lett volna időben odaérni (és ezzel nem voltam egyedül).

Platon Karataev nyitó show. Fotó: Fekete Tibor Kristóf

És hogy mi változott még?

Néhány éve még komoly mellélövések voltak ilyen téren, ezúttal viszont majdnem mindenkit sikerült arra a színpadra tenni, amit a közönségének aktuális mérete indokolt. A Panoráma és a Lőtér között még indokolt lehet némi cserélgetés, például az Analog Balaton már egyértelműen a legnagyobb színpadra való, ahogy a Csaknekedkislány is – őket le se kellett volna venni onnan.

Olyan ugyanakkor nem fordult elő – legalábbis én nem találkoztam vele –, mint amikor például a Besh o droM koncertjén több ember rekedt odakint annál, ahányan befértek a Kocsor Házba (idén már ők is a Panorámán kaptak helyet, teljesen megérdemelten).

A Kaláka Versudvar idén Vigántpetendre költözött, ez pedig – bár Gryllus Dániel szavaival élve az öreg fát nehéz átültetni – a legjobb fejlemény, ami történhetett vele. A régi kapolcsi helyszín már jó ideje szűkösnek bizonyult, a frontális kialakítása miatt nem tudott eloszlani a tömeg, rendszeresen ragadtak kint érdeklődők a programokról. Az új hely viszont egy tágas, zöld udvar, ahol az ültetett nézőtéren kívül is rengeteg a hely, ráadásul van csúszda és más gyerekjátékok is.

Az egyetlen hátulütője a nehezebb megközelíthetőség, de Kapolcsról így is 10-15 perc alatt át lehetett érni (ami Dörögdöt illeti, arról néhány bekezdéssel fentebb írtam).

A költözéssel együtt a társ-házigazdáját, Lackfi Jánost is elvesztette a Versudvar, aki (elsősorban egészségügyi okokból) most először csak vendégként, a második hétvégén volt jelen. Ezzel persze fájó űrt hagyott maga után, de Nyáry Krisztián, Szabó T. Anna és Molnár Krisztina Rita személyében méltó utódai lettek (mindannyian 3-3 napot vittek el), és biztosak lehetünk benne, hogy János látogatóként ezután is minden évben vissza fog térni – már csak azért is, hogy a hóhért akasztva végre neki tegyenek fel kérdéseket.

Az időjárásra ezúttal sem lehetett panasz, 9:1 volt a száraz és az esős napok aránya, amivel alighanem bárki kiegyezne. Csak az utolsó vasárnap indult csapadékosabban, de programot emiatt se kellett lemondani: még a Völgyimprót is megtartották a ponyva alatt, hangosítás nélkül, egy maroknyi, de annál lelkesebb közönségnek. Késő délutánra pedig aznap is elállt az eső.

Nehéz egy olyan fesztiválról elfogulatlanul írni, ami lassan másfél évtizede része az életemnek, és minden évben úgy búcsúzom tőle, hogy „jövőre ugyanitt!” – ez minden bizonnyal le is jött a cikkből. Most se mondhatok mást zárásként, különösen, hogy a 35. Művészetek Völgye következik, ami a kerek évforduló miatt biztosan még különlegesebb lesz.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
„ICE, takarodj!” – Bad Bunny történelmet írt a Grammy-gálán, majd elküldte a francba a bevándorlási hivatalt
A 68. Grammy-díjátadón Bad Bunny lett az első, aki spanyol nyelvű lemezzel nyerte el az év albuma díjat. Az estét azonban a bevándorlási hivatal elleni éles kritikák határozták meg, több sztár is felszólalt, köztük Billie Eilish, és az év felfedezettje, Olivia Dean.


Nemcsak a zenéről, hanem a politikáról is szólt a február 1-jei Grammy-díjátadó, ahol Bad Bunny történelmet írt, miközben több sztár is éles politikai üzenetet fogalmazott meg a színpadon.

Az est legfontosabb díjait, vagyis a „Nagy Négyest” Bad Bunny (Az év albuma), Kendrick Lamar és SZA (Az év felvétele), Billie Eilish (Az év dala) és Olivia Dean (Az év felfedezettje) vihette haza.

Bad Bunny Debí Tirar Más Fotos című lemeze lett az első, túlnyomórészt spanyol nyelvű album, amely elnyerte a fődíjat.

A díjak átvételekor azonban a beszédek gyakran politikai üzeneteket hordoztak, amelyek elsősorban az amerikai bevándorlási és vámügyi ügynökség ellen irányultak.

„Mielőtt megköszönném Istennek, azt mondom: ICE, kifelé! Nem vagyunk vadak, nem vagyunk állatok, nem vagyunk idegenek – emberek vagyunk, és amerikaiak vagyunk”

– mondta Bad Bunny egyik köszönőbeszédében. Hozzá csatlakozott Billie Eilish is, aki az év dala díjának átvételekor fogalmazott meg kemény kritikát.

„Senki sem illegális egy ellopott földön… A francba az ICE-szel”

– mondta.

Az év felfedezettje, Olivia Dean szintén a bevándorlók mellett állt ki.

„Bevándorló unokájaként állok itt... a bátorság terméke vagyok”

– jelentette ki.

A politikai állásfoglalások mellett a díjátadó zenetörténeti mérföldköveket is hozott. Először nyert k-pop dal a Grammyn: a KPop Demon Hunters Golden című szerzeménye kapta a vizuális médiához írt legjobb dal díját. Steven Spielberg pedig elérte az EGOT-státuszt, miután a Music by John Williams című filmjéért megkapta a legjobb zenei filmnek járó elismerést. „Ez az elismerés igazolja azt, amit ötven éve tudok: John Williams hatása felmérhetetlen, művészete páratlan” – nyilatkozta. Kendrick Lamar eközben a Grammyk történetének legtöbbet díjazott rap előadójává vált.

A további kategóriákban Lady Gaga Mayhem című albuma lett a legjobb pop vokális album, a rock mezőnyében pedig a Turnstile (legjobb rockalbum), a Nine Inch Nails (legjobb rockdal) és Yungblud (legjobb rockelőadás) diadalmaskodott. A country zene területén új kategóriákat vezettek be, a kortárs country album díját Jelly Roll vihette haza, aki rendkívül érzelmes beszédben köszönte meg feleségének a támogatást. „Megöltem volna magam, ha te és Jézus nem vagytok” – mondta a színpadról.

via BBC


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
A fogalmatlan Bridgerton fiú esete Hamupipőkével - megnéztük a Bridgerton család 4. évadának első részeit
Lilaakác, fánktornyok, színkavalkád, ármánykodás, szerelem és főszerepben egy bamba férfi, aki keresi az ő Hamupipőkéjét. Ilyen volt a Bridgerton család negyedik évadának első etapja.


2020 óta követhetik a Netflix nézői a Bridgerton család tagjainak történeteit, amelyek Julia Quinn írónő azonos című regényfolyamának főszereplői. A nyolc évad a család nyolc gyermekének szentel egy-egy felvonást. A sorozat egybefüggő, aki még nem találkozott vele, feltétlenül az első évadtól nézze. (Némi spoiler olvasható az írásban.)

Amikor 2024 tavaszán a Netflix leadta a Bridgerton család harmadik évadát, rajongók milliói kaptak a szívükhöz, atyaég, egészen 2026-ig kell várni az újabb évadig? Vágnánk már a centit, de ekkora mérőszalag nincs is!

Aztán eljött 2026, amikor végre nézhető a sorozat negyedik évada - annak is a fele. A Netflix nem tanul a rajongók panaszáradatából, ez az évad is két részletben érkezik. Az első négy epizód január 29-én került fel a streamingre, míg a többi február 26-tól látható. Ekkora mérőszalag pedig már létezik, úgyhogy lehet nyiszálni!

Minden évad előtt őrült találgatások folynak, a nyolc gyermekes Bridgerton család melyik tagja kerül a következő évadban rivaldafénybe. Talán az a Francesca, aki legutóbb férjhez ment? Julia Quinn eredeti könyvsorozatában pont Francesca alakja és története a leginkább megkapó és megható, sokan várták, hogy ő lesz fókuszban a 2026-os epizódokban.

Abban viszont nagy az egyetértés, hogy Francesca és férje között a sorozatban körülbelül annyi a kémia, mintha két plüssmackó ülne egy-egy fotelben. Nulla.

Eloise neve is előkerült, mint a negyedik évad főszereplője. A különc lány, aki nem kapkod férjet találni és sokkal inkább bújik könyvei mögé, sokak kedvence.

A negyedik évad befutója viszont Benedict Bridgerton lett, a család második fiúgyermeke.

Nagyvilági fazon, habzsolja az életet, buja estéken, orgiákon, alkoholmámorban úszó közegben érzi jól magát, és esze ágában sincs megnősülni. Ám édesanyja folyamatosan dünnyög a fülébe, és sóhajtozik, nem lesz ennek jó vége. Így esik, hogy Benedict úrfi végül megjelenik egy maszkabálon, ahol megakad a szeme egy igéző szépségű, ezüstruhás leányzón, akinek csodálatos a mosolya, kecses a járása, bár táncolni nem tud. És, aki akkor, amikor éjfélt üt az óra, hirtelen elszalad, a döbbent uraság kezében hagyva kesztyűjét.

Ismerős a történet? Persze, hogy az. Tökéletes Hamupipőke történet cipellő helyett kesztyűvel.

Sophie Baek, a nemesi születésű, ám gonosz mostohája által cselédsorba űzött (ugye, hogy Hamupipőke?) ifjú hölgy és a bosszantóan vaksi, bamba és teljesen fogalmatlan Bridgerton fiú később újra találkozik, ám szerelmük kibogozására még várni kell.

A Grimm testvérek mesebeli hercege hasonlóan béna volt: meg tudja vajon magyarázni bárki is, miért bajlódott a herceg egy fél pár cipővel, amikor csak a hölgy arcát kellett volna megnéznie, akivel egész este táncolt?

Nos, Sophie Baek legalább álarcot visel, ráadásul Benedict Bridgerton egyértelműen képtelen meglátni a cselédlányban az ezüstruhás kisasszonyt, így talán a történet jobban hihető a Netflix sorozatában.

Ez az első négy epizód egyébként egyértelműen rászegezi a fókuszt magára a családra, a többi mellékszereplő kevesebb hangsúlyt kap. Lady Danbury például a királynőt unja, a királynő pedig leginkább mindent. Lady Whistledown, azaz Penelope görcsösen igyekszik pletykatémákat találni, míg teljesen zsákutca azt a sztori is, amelyben a királynő új udvarhölgyét keresik. Már senki nem is emlékszik, kik voltak Mondrichék, értelmetlen a házaspárt a negyedik évadban is mellékszálakkal szerepeltetni.

Maga a Bridgerton család viszont, miután már szinte minden gyermek nagykorúvá cseperedett, szerencsére bőven elég izgalmat tud nyújtani.

Lady Violet és Lord Marcus szerelme meghatóan szép, a család legfiatalabb gyermeke, Hyacinth nem fér a bőrébe, annyira szeretne végre már felnőni. És Eloise... Nos, ő még mindig ugyanaz az Eloise, akinek vág az esze, mint a beretva és fütyül a társadalmi konvenciókra.

Meg kell említeni azt is, hogy a Shonda Rhimes producerhez oly jellemző woke-irányzatok ismét nagyon erősen képviseltetik magukat a negyedik évadban is. Julia Quinnek, a Bridgerton-könyvek szerzőjének teljes támogatásával egy laza nemváltás is megtörténik, miután a regénybeli Michael a sorozatban már Michaela lesz. És a negyedik évad főhőse, Benedict úr sem különösebben válogatós az első epizódban, amikor eltakarja őt a vastag dohányfüst.

Hogy mi a titka a Bridgerton családnak?

Sokan igyekeznek megfejteni ezt, pedig a válasz roppant egyszerű. Színes, szagos, romantikus álomvilág ez, békaszínű uszályos ruhákkal, lilaakáccal, méteres macaron- és fánktornyokkal, piruló orcával, estélyekkel, bálokkal, egyszerre mozduló párok keringőivel és sok-sok titokkal, pletykával és szerelemmel. Egy mese, ahová jó elbújni a hétköznapok elől.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
A rajongók tiltakoznak, a stúdió magyarázkodik – a Star Trek: Csillagflotta Akadémia tényleg ekkora katasztrófa lenne?
A Paramount szerint ez forradalmi modern sci-fi a SkyShowtime-on, a rajongók szerint inkább baleseti jegyzőkönyv. TikTok-dialógusok, kánontiprás és kartonpapír-figurák: nem lehet megmenteni a legendát?
B.M.; Fotók: imdb.com - szmo.hu
2026. február 06.



A Star Trek: Csillagflotta Akadémia megérkezése akkora port kavart, hogy az ember már-már azt hihetné, valami radikálisan új, forradalmi irányváltásról van szó. A valóság ennél prózaibb és sokak számára jóval kiábrándítóbb.

A rajongói felháborodásokat a stúdió rendre politikai indíttatású támadásokkal magyarázza, ám ez az érvelés egyre kevésbé tűnik meggyőzőnek.

A Star Trek közönsége ugyanis nem tegnap lépett be a Csillagflottába: generációk nőttek fel az eredeti 1966-os sorozaton, az Új nemzedéken, a Deep Space Nine-on, a Voyageren vagy az Enterprise-on. Ezek a szériák sosem voltak mentesek társadalmi üzenetektől, sőt, sokszor kifejezetten bátran nyúltak érzékeny témákhoz, de mindezt gondolatébresztő tudományos fantasztikumba csomagolták, nem pedig aktuálpolitikai checklista látványos díszleteibe.

Az utóbbi évek Paramount-féle Star Trek-termései azonban sok nézőben azt az érzést keltették, hogy valami alapvetően félrecsúszott. A netflixes Discovery már indulásakor megosztó volt, de egy ideig én is néztem. A Picard három évadából legfeljebb egy fél szezon működött igazán, a Strange New Worlds pedig hiába próbált klasszikusabb hangvételt megütni, nem tudta maradéktalanul visszahozni a régi varázst, majd jó gyorsan földbe is döngölte azt amit két évad alatt felépített.

A Section 31 pedig aztán végképp kiverte a biztosítékot: egy drága, harsány, identitásában bizonytalan streaming film lett, amely inkább tűnt franchise-hasznosítási kísérletnek, mint szeretettel összerakott sci-finek.

A Csillagflotta Akadémia ebbe az egyre vitatottabb Alex Kurtzman „producerzseni” korszakába érkezik, és adna új reményt. Hát nem fog.

Az egyik legnagyobb problémám a dialógusokkal van. A karakterek olyan nyelvezetet használnak,

mintha egy középkorú marketinges próbálná kitalálni, hogyan beszélnek a Z generáció tagjai egy TikTok-kommentmezőben.

Ez a stílus nemcsak idegennek hat egy hatvanéves franchise univerzumában, hanem gyakran önmaga paródiájává válik. Nem felfrissíti a világot és modernizálja, hanem őszintén kellemetlen lesz. Ráadásul felmerül a kérdés: kinek is szól mindez? A fiatalabb közönség aligha rohan tömegesen egy több évtizedes sci-fi sorozat újabb iterációjáért, a régi rajongók pedig értetlenül állnak a tónusváltás előtt. Azokat elidegenítik, akik az igazi rajongók lennének, újakat pedig képtelenek bevonzani. Az eredmény egy furcsa vákuum, amelyben mintha nem létezne valódi a célcsoport. Ám szórakozás se sok.

A Csillagflotta Akadémia története időben messzire ugrik, a 32. század végére, ami kétségkívül kényelmes megoldás: így az alkotók gyakorlatilag bármit megtehetnek anélkül, hogy túl sokat kellene bajlódniuk a korábbi kánonnal. A Föderáció széthullott, a kolóniák elszigetelődnek, az univerzum újraegyesítésre vár, ez akár ígéretes kiindulópont is lehetne. Holly Hunter alakította Nahla Ake kapitány egy tragikus múltbéli döntés súlyát cipeli, miután ezekben a nehéz időkben elszakított egy gyereket az anyjától. Ugrunk egy jó pár évet az időben, közben a krízis megoldódott (elég szájbarágós COVID párhuzam), és a Föderáció megtalálja a fiút, Caleb Mirt (Sandro Rosta), aki felnőttként körözött bűnöző lett.

Holly Hunter válaszút elé állítja a férfit: Csillagflotta Akadémia vagy börtön.

Ez a dramaturgiai fogás azonban több kérdést vet fel, mint amennyit megválaszol. A Csillagflotta hagyományosan a Föderáció elitje volt, a legkiválóbbak gyűjtőhelye, nem pedig egy kozmikus alternatív büntetés-végrehajtási intézet. A sorozat persze igyekszik erkölcsi leckét adni arról, milyen károkat okoz a családok szétszakítása. Csak éppen olyan finomsággal, mintha légkalapáccsal kopogtatnák a néző homlokát. A finomkodás sosem volt erőssége a Kurtzman produkcióknak.

Az első rész főgonoszát Paul Giamatti alakítja, ám a fenyegetés helyett inkább groteszk hatást kelt. Nehéz komolyan venni azt a jelenetet, amikor egy termetes, izomkolosszus harcos majdnem alulmarad a majd 60 éves 170 cm-es színésszel szemben egy kézitusában.

Lehet ezt idegen fajokra és különleges képességekre fogni, de a vizuális benyomás ettől még inkább komikus, mint félelmetes.

A sorozat egészére jellemző ez a disszonancia: drámai pillanatokat akar, de gyakran paródiába csúszik. Olyan, mint egy rossz szuperhősfilm, menő akar lenni, de helyette csak szánalmas. Joss Wheedon-féle párbeszédek működtek egy Buffy-ban, vagy egy FireFlyban, de itt nagyon nem önazonos ez a stílus a Star Trek 60 éves örökségével.

Narratív szempontból sem túl rózsás a helyzet. Az epizódok sodródnak egyik érzelmi kitörésből a másikba, miközben nehéz kitapintani egy valóban átgondolt, hosszabb ívű történetet. Itt nincs értelem, csak érzelmek.

A karakterek többnyire egyetlen tulajdonság köré épülnek, mintha egy produceri checklistát pipálnának végig.

Itt a félénk zseni, ott a minden helyzetben legyőzhetetlen harcos, amott a testpozitív öntudatra ébredt 17 éves tinilány hologram. A Star Trek mindig is sokszínű volt, de korábban a figurák személyisége nem merült ki egyetlen címkében. Spock sem pusztán „a félvér”, hanem belső konfliktusokkal küzdő, komplex személyiség volt. Ehhez képest az Akadémia szereplői gyakran kartonpapír-vázlatnak hatnak, mint egy Disney-sorozat a 2000-es évekből.

A kánonhoz való viszony különösen fájdalmas pont. Érzelmeket villogtató Vulkániak, akik humorizálnak, pacifista Klingonok, akik többapájú családokból származnak, sőt egy genetikai szabályokat felrúgó Jem’Hadar leszármazott is felbukkan.

Az alkotók megnézték a Star Trek lexikon borítóját (bele már nem sikerült lapozni) és senki sem mondta el nekik, hogy nem lehet egy Jem’Harad nő, mert ők genetikai úton szaporodnak, más fajokkal pedig végképp kizárt, hogy vegyüljenek.

Ezeknek az ellentmondások semmi köze a kreatív újragondoláshoz, pusztán hanyagság, ami egy ilyen múltú franchise esetében nehezen megbocsátható.

Mindez azért különösen keserű, mert a Star Trek valaha jóval több volt egyszerű tévésorozatnál. Az elsők között teremtett aktív rajongói közösséget, saját találkozókkal még a Comic Con aranykora előtt, és nem egy mérnök vallotta be, hogy gyerekkori inspirációként hatott rá Gene Roddenberry erredeti víziója.

Steve Jobs legendásan rajongott a franchise-ért, és állítólag külön kérte a mérnökeit, hogy az eszközeik úgy nézzenek ki és úgy működjenek, mintha az Enterprise-ról érkeztek volna.

Ehhez képest a Csillagflotta Akadémia inkább tűnik egy drága, identitását kereső mellékvágánynak, mint a jövőről szóló, optimista látomás örökösének. Itt van neon ugrókötél, neon fülhallgató, minden a jelenlegi technológiai szintet mutatja, csak neon. Semmi igazán forradalmi.

A legszarkasztikusabb megjegyzések sem tudják teljesen elfedni a csalódottságom: sokan nem azért kritizálják ezt a sorozatot, mert gyűlölnék a Star Treket, hanem éppen ellenkezőleg, mert túl jól ismerik, és fájó látni, milyen irányba sodródott.

Ez egy Star Trek sorozat, olyan emberek tollából, akik nem értik a Star Treket és olyan embereknek készült, akik nem szeretik a Star Treket

A Csillagflotta Akadémia nem pusztán egy félresikerült spin-off sorozat, hanem egy újabb állomás abban a korszakban, amelyben a franchise mintha teljesen elveszítette volna saját iránytűjét. Lehet, hogy egyesek számára könnyed „guilty pleasure”, de azoknak, akik a régi, gondolkodásra késztető, bátor tudományos fantasztikumot keresik, ez az akadémiai évfolyam inkább bukást érdemel, mint dicséretet.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
„Homer Simpson figyelmeztette a világot az orgiákra Epstein szigetén” - egy 26 éves rajzfilmepizód hirtelen egészen más értelmet nyert
A Simpsons alkotóját, Matt Groeninget Epstein egyik áldozata nevezte meg a bírósági iratokban. Ami kiderült, teljesen új megvilágításba helyezi a sorozatot.


Újra forr az internet egy 26 éves Simpson család-epizód miatt, a rajongók szerint ugyanis a rajzfilm egy hátborzongatóan pontos jóslatot tett Jeffrey Epstein pedofil-szigetéről – írta a New York Post. A vita most azért lángolt fel ismét, mert a kérdéses jelenet újra virálissá vált a közösségi médiában. A „The Computer Wore Menace Shoes” című,

2000-ben bemutatott részben Homer Simpson Mr. X álnéven pletykablogot indít, amivel felfedi Springfield sötét titkait.

Amikor azonban egy kitalált sztorija véletlenül igaznak bizonyul, elrabolják és egy titokzatos szigetre viszik, ahol azokat tartják fogva, akik túl sokat tudnak.

A rész végén Homer oldalán egy üzenet jelenik meg, ami „egy szigeten lévő őrült alakokról” szól, akik „titokban irányítják a világot”.

A rajongók azonnal párhuzamot vontak a jelenet és a néhai Jeffrey Epstein botránya között, aki a vádak szerint éveken át kiskorú lányokkal szembeni szexuális visszaéléseket és emberkereskedelmet folytatott a Karib-tengeri magánszigetein, Little Saint James-en és Great Saint James-en. „A Simpson család figyelmeztette a világot az orgiákra Epstein szigetén” – írta egy kommentelő az X-en.

Egy másik felhasználó szerint „a Simpson család beszélt el nekünk először az Epstein-aktákról”. A valóságban az epizód harmadik felvonása az 1967-es brit kultsorozat, a The Prisoner (A fogoly) paródiájaként adták el, amely szintén egy férfiról szól, akit egy elzárt szigeten tartanak fogva, miután túl sokat tudott. A részben még a sorozat eredeti főszereplője, Patrick McGoohan is vendégszerepelt.

Az összeesküvés-elméleteket tovább fűti a sorozat alkotóját, Matt Groeninget érintő állítás.

Epstein egyik legismertebb áldozata, Virginia Giuffre – aki 2025-ben öngyilkosságot követett el – egy 2019-ben nyilvánosságra hozott bírósági iratban azt állította, hogy Epstein arra kényszerítette, hogy masszírozza meg Groening lábát a milliárdos magángépén.

Giuffre arról írt, hogy undorodott a férfi „kérges lábkörmeitől”.

A kommentelők ezt bizonyítéknak tekintik. „Matt Groening beletette Epsteint a 'The Simpsons'-ba. Virginia Giuffre arról írt, hogy Epstein gépén volt Groeninggel, és masszíroznia kellett az izzadt lábát!!” – írta egy felhasználó. Fontos kiemelni, hogy Groening ellen soha nem emeltek vádat az üggyel kapcsolatban.

A sorozat készítői többször is reagáltak a „Simpsons-jóslatokra”. Matt Selman showrunner szerint a sorozat nem jósol, csupán a történelem ismétlődő mintázatait dolgozza fel, és a több száz epizód miatt statisztikailag elkerülhetetlen, hogy néha egybeessenek a valós eseményekkel.

Viszont, ha számításba vesszük, hogy a sorozat egyik agya rendszeresen összejárt a világ szexfüggő hatalmasságaival, a rajzfilm meghökkentő jóslatai talán nem is jóslatok voltak, csak bennfentes információk a jövővel kapcsolatban.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk