KULT
A Rovatból

A szélsőségekről szólt az idei Művészetek Völgye, de ez jól állt neki

Egymást váltotta a kánikula és a szakadó eső, szinte minden generáció jelen volt a fesztiválon, a fellépők között pedig jól megfért Hundred Sins és Zorán is. Szubjektív beszámoló.

Link másolása

„Az egész amiatt van, mert 30-40 évesek szervezik a fesztivált, akik még mindig le vannak ragadva az Irie Maffiánál, és fogalmuk sincs, mik mennek mostanában!” – fakadt ki dühösen egy tinédzser a Harcsa Veronika Udvar bejárata előtt, ahol pénteken éjfélkor igazi tömegnyomor alakult ki: több százan próbáltak bejutni az Analog Balaton koncertjére, miután lezárták a helyszínt, mert elérte az engedélyezett maximális befogadóképességet.

Ennyire lesajnáló megjegyzésnek se voltam még fültanúja a korosztállyal kapcsolatban, amelyhez én is tartozom, és ez a jelenet tökéletesen megmutatja, mennyit változott a Művészetek Völgye azóta, hogy tudatosan rágyúrtak a fiatalok bevonzására.

Amikor 2013-ban először jártam ott, még jóval idősebb volt a közönség, ami annak fényében nem meglepő, hogy direkt nem hívtak meg kurrens könnyűzenei produkciókat. Az akkoriban debütáló új szervezőcsapat azonban szakított ezzel az elvvel, és lassan, de biztosan elkezdett nyitni a tizen- és huszonévesek felé.

Ennek jegyében lett újra nagyszínpad, valamint a kisebb helyszíneken is egyre nagyobb teret adtak a feltörekvő előadóknak – először a Hangfoglaló Programmal, az utóbbi két évben pedig a Demeter Szilárd-féle Petőfi Kulturális Ügynökséggel együttműködve.

A változások már korábban is éreztették a hatásukat, de igazán két évvel ezelőtt, a Covid utáni első Völgyben kezdtem el rácsodálkozni arra, mennyi fiatal jár a fesztiválra. Idén pedig már ez volt az első számú alapélményem, legalább egy tízessel biztosan alacsonyabb volt az enyémnél az átlagéletkor.

Ők azok, akik még csak nem is a Quimby, a 30Y vagy a Kiscsillag, sokkal inkább az említett Analog Balaton, Hundred Sins, a Carson Coma, vagy éppen Beton.Hofi miatt váltottak jegyet.

Ha a megfelelő helyszínt elsőre nem is mindig találják el a szervezők (lásd a fenti példát), az vitathatatlan, hogy jó érzékkel tágítják a horizontot a manapság legtrendibbnek számító nevek felé. Ennek köszönhetően a Völgy sorra dönti a látogatócsúcsokat, idén egyik este még a megtelt táblát is ki kellett rakni, ami korábban mindössze egyszer fordult elő bő három évtized alatt.

Ugyanennek folyamatnak azonban voltak negatív hozadékai is: egyrészt a sokszor már-már kezelhetetlen méretű tömeg, ami leginkább a falvak között közlekedő Csigabuszon okozott gondot. Rendszeresen több tucat ember maradt a megállókban, mert a teljesen tömött buszok ki se nyitották az ajtót, csak továbbhaladtak, úgysem fértek volna fel többen. Ez persze komplex probléma, csuklós járműveket a túl szűk út miatt valószínűleg nem lehet beállítani, a sűrítéshez pedig több sofőr kellene, amit szintén nem egyszerű megoldani manapság. Valamit viszont kezdeni kellene vele, mert mindennapos volt, hogy csak fél órával a menetrend szerinti időpont után értünk oda egy másik településen kinézett programra. Ami engem illet, a Taliándörögd-Kapolcs-Vigántpetend metróvonal kiépítését javaslom.

A fentieknél is szomorúbb fejlemény, hogy rengeteg olyan „őskapolcsos” kopott ki a fesztivál látogatói közül, akik nélkül korábban elképzelhetetlen volt a 10 nap, az új irányvonallal azonban nem tudtak azonosulni. Annak ellenére sem, hogy az újonnan behozott műfajok többségében nem kiszorították az addigiakat, hanem plusz színként jelentek meg.

Továbbra is jelen van Hobo, a Kaláka, a hajnalig tartó táncház, a népművészeti kirakodóvásár – és még sorolhatnánk –, amivel a klasszikus Művészetek Völgyét azonosították. Sőt még olyan, fesztiválkörnyezetben igazi különlegességnek számító előadókat is meghívtak, mint Zorán, Kern András és Dés László. Mégis, nagyon sokan jutottak arra, hogy ez a Völgy már nem az a Völgy, amit ők megszerettek, így vagy teljesen hátat fordítottak neki, vagy legfeljebb 1-2 napra néznek le és rosszabb esetben azután távoznak csalódottan, mondván „adtunk neki még egy esélyt, de ez volt az utolsó alkalom…”

Nekem is újra kellett definiálnom magamban, mit jelent számomra a fesztivál, miért töltök el ott minden változás ellenére újra és újra 10 napot nyaranta. Ebben pedig fontos szerepe volt annak, hogy elszigetelt zárványként bár, de továbbra is átélhető az a hangulat, ami miatt elsőre beleszerettem.

Ennek legfőbb helyszíne az elmúlt két évhez hasonlóan most is a taliándörögdi Lőke Kúria volt, ahol a koncertek után szinte minden éjjel spontán örömzenélés alakult ki a tábortűz körül, néha egészen reggelig. Főleg Cseh Tamás, Kispál, Hobo, LGT volt terítéken, de előkerültek olyan, a Völgy múltját meghatározó zenekarok dalai is, mint a Sajnosbatár vagy a Presszó Tangó Libidó. A zenészeken kívül pedig sokszor mindenki más is énekelte a szöveget. Nekem ez a Völgy-élmény igazi lényege, ami legalább annyit, ha nem többet ad, mint a hivatalos program.

Persze ez önmagában még nem lenne elég ahhoz, hogy végig ott legyek, ha az utóbbi nem érdekelne. De erről szó sincs: itt minden más fesztiválnál erősebb a bőség zavara effektus, a helyszínek többsége olyan színvonalasan van összerakva, hogy talán akkor sem lenne hiányérzetem, ha 10 napig ki se mozdulnék az adott udvarból.

Az idei új helyszínek közül kifejezetten telitalálat volt a Lőtér, amely voltaképpen egy második nagyszínpadként funkcionált. Ide került át több olyan előadó, akik korábban még a Panorámán játszottak, valamint a korábbi Hangfoglaló Udvar, illetve A Kert fellépőinek többsége. Innen indult a Zenélő busz is, amelyen mindennap más zenekar játszott a leggyorsabb 25 jelentkezőnek, megpróbálva elnyomni a motor zúgását és a zötykölődést. Koncertként nem feltétlenül volt értékelhető a produkció, különleges élményként viszont annál inkább.

Fotó: Shodor

A záróestére is jutott egy emlékezetes pillanat: ekkor általában este 10 után már nem igazán vannak programok, az Újzenekar azonban húzott egy váratlant, és fél 11-es kezdéssel hirdettek koncertet a vigántpetendi Poket Udvarba, méghozzá „Éljen Márta Pista!” mottóval. A leírásban úgy fogalmaztak, kísérletet tesznek arra, hogy megidézzék a régi Kapolcsok szellemiségét. A legvégéig ez annyiból állt, hogy minden szám végén bekiabálták a mikrofonba a fenti szlogent. Ekkor viszont váratlanul megjelent az emlegetett főhős, vagyis a fesztivált alapító Márta István – mint kiderült, hátul állva addig is a helyszínen volt –, felment a színpadra, és lenyomott egy olyan zongoraszólót az utolsó dalban, amit percekig tartó vastaps követett.

Az időjárás ezúttal kifejezetten szélsőségesen alakult, több napon is igazi kánikula volt, éjjelente és hajnalban viszont sokszor a pulóver is kevésnek bizonyult, annyira lehűlt az idő. Többször előfordult, hogy egészen gyorsan megváltoztak a körülmények: a Blue Spot zenekar koncertjének elején például felhős volt az ég, nem sokkal később elkezdett szakadni az eső, az utolsó 10 percben pedig már szikrázó napsütésben játszottak – mindez alig egy óra leforgása alatt történt.

Ezek a szélsőségek nagyjából a teljes fesztiválra igazak voltak. Itt tényleg a létező összes korosztály képviselteti magát, és hasonló műfaji sokszínűséggel se igazán találkozni máshol. Lehet persze szentségtörésről, a múlt megcsúfolásáról beszélni, de én inkább annak a pártján vagyok, hogy mindez jól megfér egymás mellett. Ha valami nem tetszik, nem megyek oda.

Persze hiányoznak a régi ismerősök, akik közül mára már csak maroknyian maradtak. Azokkal viszont, akik továbbra is bizalmat szavaztak a Völgynek, szerintem a nyár legjobb 10 napján vagyunk túl. Számomra nem kérdés, hogy jövőre is ott leszek.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
„Így tovább nem lehet élni” – Újabb zseniális Bödőcs-kisfilm készült, Csákányi Eszter és Znamenák István is remek benne
Amolyan igazi Bödőcs-humor, két lazán odapakolt nagyszerű színészi alakítással. Egy kis Örkény, egy kis Wes Anderson négy és fél percben.

Link másolása

Új kisfilm került fel Bödőcs Tibor YouTube-oldalára: a mintegy 4 és fél perces alkotás két főszereplője Znamenák István és Csákányi Eszter.

A kérvény című opus egy Wes Anderson-szerű miliőben játszódik, és lényegében egy kérvény felolvasásából áll, na meg a hangos csattanóból. De az egészben benne van az „elmúthatvanév” Magyarországa, persze a megfelelően vicces, ironikus körítéssel. A kérvény című kispróza egyébként Bödőcs Prímszámok hóesésben című kötetének egyik fejezete.

Amolyan igazi Bödőcs-humor, két lazán odapakolt nagyszerű színészi alakítással.

De felesleges is ennél több, nézzük a kisfilmet:


Link másolása
KÖVESS MINKET:

KULT
A Rovatból
Nem Zendaya cicijével próbálja eladni a filmjét Luca Guadagnino a Challengersben
Április 25-től játsszák a hazai mozik a Challengerst. Zendaya eddigi pályafutásának talán legfontosabb filmjét készítette el, és mindent meg is mutatott a cél érdekében.

Link másolása

FIGYELEM: A CIKK APRÓ SPOILEREKET TARTALMAZ!

Napok óta azon töprengek, miért is tetszett ennyire a Challengers. Hiszen ha az ember nagy vonalakban elmondja a sztorit, talán fel sem kelti a figyelmet. Szerelmi háromszög, a tenisz, mint az emberi kapcsolatok, játszmák metaforája, bla-bla-bla. De ahogy sokszor hangsúlyozzuk, a művészet fő kérdése a nem a „mit”, hanem a „hogyan”.

Luca Guadagnino rendező az egyszerű hozzávalókat mesterien elegyíti, a romantikus drámából már-már lélektani thrillert csinál. Az első pillanatban megalapozza az egész filmen átívelő feszültséget. Két férfi teniszezik. Izmosak, leharcoltak, feszültek. Már-már mitikus alakok. Csatájukat a nézőtérről figyeli egy szépséges nő.

A három szempárt látjuk egymás mellé vágva, és rögtön tudjuk, miről van szó, mi is lehet a valódi tétje ennek az összecsapásnak.

Ezután a film ügyesen ugrálva az idősíkokon azt mutatja be, hogy jutottak el a szereplők eddig a pontig.

Tashi (Zendaya) ígéretes teniszcsillagnak indult, ám egy sérülés miatt le kellett mondani az álmairól. Manapság férje, Art Donaldson (Mike Faist) teniszcsillag edzője és menedzsere, akivel van egy közös lányuk is. Art rossz passzban van, sorra veszti a meccseit, szíve legmélyén már szívesen visszavonulna, de fél, hogy elveszti felesége megbecsülését, ha feladja. Ám mindannyiuk életét felrázza, amikor egy kisebb rangú versenyen Art szembe találja magát Patrickkal (Josh O’Connor), aki egykor a legjobb barátja volt, egészen addig, amíg meg nem ismerkedtek Tashival.

Mindenképpen ki kell emelni még Trent Reznor és Atticus Ross zenéjét. Mert bármennyire jó is a rendező és a szereplőgárda, voltak olyan helyek a filmben, ahol egyedül a lüktető soundtrack biztosította a feszültséget, anélkül túl hosszú és lapos lett volna egy-egy snitt.

Bámulatos a fényképezés, minden beállítás talál, olykor egyenesen a száguldó labda szemszögéből látjuk a meccseket. Bár a filmben végig erős az erotikus túlfűtöttség, Luca Guadagnino remek ízléssel bánik a kérdéssel. Nem Zendaya cicijével próbálja eladni a filmjét, sosem látszik több, mint ami indokolt, és ami szükséges ahhoz, hogy plusz töltetet adjon egy-egy jelenetnek. Egyébként is túl sok a történés, amit követni kell ahhoz, hogy a szemünket legeltessük. Kimondottan szokatlan módon ebben a filmben sokkal többet vetkőznek a pasik.

Nem is emlékszem, láttam-e valaha olyan mainstream amerikai (vagy bármilyen) filmet, ahol a férfi öltözőt mutatják a maga természetes valóságában.

Itt ez is megtörtént. Sőt, Guadagnino attól sem fél, hogy kicsit behozza a képbe a látens homoszexualitás kérdését. Mindezt kellő lazasággal és humorral teszi.

Félreértés ne essen, a Challengers nem a szexről, és még csak nem is a teniszről szól. Ahogy maga Tashi ki is mondja valahol a film elején: a tenisz nem sport, hanem emberi kapcsolat. Akkor lesz jó egy meccs, ha a pályán lévő két ember szinte eggyé válik, tökéletesen érti egymást.

A Challengers három zseniális színész és egy nem kevésbé nagyszerű rendező összmunkájától lett az, ami, de ez mégiscsak Zendaya filmje, ő a csúcstámadó, a többiek az alaptábort biztosítják neki. A még mindig nagyon fiatal színésznő nem is választhatott volna jobb filmet, hogy megmutassa tehetségét azok számára, akik eddig legfeljebb a Pókember-filmekben és a Dűnében találkoztak vele.

A szép színésznők sokszor úgy próbálnak kitörni a skatulyából, hogy csúnya, vagy legalábbis a nőiességüket háttérbe szorító női karakterek bőrébe bújnak. Zendaya más utat választott: maximálisan kihasználja előnyös külsejét, erotikus kisugárzását, sőt, maga a szerep is arról szól részben, hogy egy vonzereje tudatában lévő fiatal nő miként manipulálja az életében lévő férfiakat. De közben láthatjuk fiatal lányként, anyukaként, femme fatale-ként, üzletasszonyként és tehetetlenül szerelmes nőként is. A színészi sokoldalúság olyan skáláját vonultatja fel, amire kevés szerep nyújt lehetőséget.

Kisujjában van a színész és a nő egész eszköztára, és így könnyedén az ujja köré csavar mindenkit.

Link másolása
KÖVESS MINKET:


A Rovatból
Több mint száz év után került elő egy eddig ismeretlen írás Agatha Christie-től
Az első Poirot-regénye környékén írhatta az első világháború alatt.

Link másolása

Váratlan szerzőre bukkantak egy, a Brit Pszichoanalitikus Társaság archívumában talált magazin hasábjain: minden idők legtöbb könyvet eladott regényírójára, Agatha Christie-re.

A magazint Sylvia Payne, a psziszhoanalízis brit úttörőjének papírjai között találták meg, aki még az első világháborúban, nővérként ismerkedett meg a krimi későbbi koronázatlan királynőjével.

A Mit csináltunk a Nagy Háborúban című, hatvanoldalas, saját készítésű szatirikus magazin is ebből az időből származik és Christie, Payne, illetve kolléganőik különböző írásait tartalmazza: novellákat, verseket, színdarabokat – és egy képregényt is egy mérgezéses esetről, amit Christie és szintén nővér barátnői „követtek el”.

Christie a magazinban elsősorban a kérdezz-felelek rovat vezetőjeként szerepel, ahol képzeletbeli olvasók kérdéseire válaszol, válaszait Agatha néni néven szignózva,

de rejtvényoldalt is szerkesztett, továbbá írt egy bírósági álhíreket tartalmazó rovatot.

A belsős nővérmagazint könnyed, pozitív hangvétele miatt minden bizonnyal saját maguk lelkesítésére készítették a nővérek, akik nap mint nap szembesültek a világháború borzalmaival a Franciaországból hazatért brit háborús sebesültek révén.

Christie nagyjából a magazin keletkezésekor írhatta első regényét is, A titokzatos stylesi esetet, a később legendássá vált Hercule Poirot detektív főszereplésével, de ekkor még senki sem sejthette, hogy az írónő könyveinek eladását csak Shakespeare és a Biblia tudja majd megelőzni, ugyanis első regényének kéziratát három éven át hat különböző kiadó utasította vissza.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Meghalt András Ferenc
A nemzet művészének rendezőként olyan filmek fűzödnek a nevéhez, mint a Veri az ördög a feleségét vagy a Dögkeselyű. 81 éves volt.

Link másolása

Nyolcvanegy éves korában elhunyt András Ferenc Kossuth- és Balázs Béla-díjas filmrendező, forgatókönyvíró, producer, érdemes művész, a nemzet művésze – jelentette be csütörtökön Szombathelyen Kollarik Tamás, a Nemzeti Média-és Hírközlési Hatóság elnöki főtanácsadója és Lovass Tibor, a Savaria Filmakadémia elnöke a 11. Savaria Filmszemle keretében rendezett médiakonferencián.

András Ferenc, a Savaria Filmszemle életműdíjas zsűritagja emléke előtt a konferencia résztvevői néma felállással tisztelegtek.

A Színház- és Filmművészeti Egyetem MTI-hez eljuttatott közleménye szerint az intézmény harmadéves filmrendező osztályának osztályvezető tanára csütörtökön hajnalban hunyt el.

András Ferenc 1942. november 24-én született Budapesten, 1973-ban szerzett rendezői diplomát a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. Életében mindvégig jelentős szerepet játszott a film és a televízió. Pályáját 1962-ben kezdte a Magyar Televízióban, majd dolgozott a filmiparban is, ahol a korszak legnagyobb rendezőivel működött együtt, köztük Ranódy Lászlóval és Makk Károllyal.

Rendezőként és forgatókönyvíróként olyan rendkívüli alkotások kötődnek a nevéhez, mint a Veri az ördög a feleségét, a Dögkeselyű, A kárókatonák még nem jöttek vissza, a Családi kör vagy a Törvénytelen című film – olvasható az SZFE méltatásban.

Mint írták, András Ferenc 1977-ben aláírta a Demokratikus Chartát, kifejezve tiltakozását a csehszlovákiai diktatúra intézkedései ellen, a politikai nyilatkozat támogatása miatt hosszú ideig nem forgathatott újabb játékfilmet.

A nyolcvanas években a MAFILM színésztársulatának vezetője volt, majd később a Dialóg Filmstúdiót irányította. Produceri tevékenysége mellett meghatározó szerepet vállalt a szinkronszakma alakításában, valamint a Duna Televízió szinkronműhelyének korszakos vezetője volt. Szerteágazó tudása és tapasztalata ellenére viszonylag későn kezdett tanítani: 2021-től volt az Színház- és Filmművészeti Egyetem filmrendező osztályának osztályvezető oktatója, aranydiplomáját pedig 2023-ban vehette át ugyanitt - emelik ki a közleményben.

András Ferenc halálával a magyar film világa kiváló alkotót veszített el, emlékét a filmjein és oktatói munkáján keresztül őrzi a Színház- és Filmművészeti Egyetem

– írták.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk