Miértünk hajtasz, ezért vagyunk melletted – Hobo 77. születésnapi koncertje a Papp László Arénában
Drága Hobo, nem szégyelltük a könnyeinket, ahogyan Te sem, amikor kijöttél és megláttad azt a 15 ezer embert, aki érted volt itt, hogy szeretetükkel újabb energiákkal vegyenek Téged körül. Nagyon sokan féltettünk, de tudtuk, hogy Neked még dolgod van és itt a helyed közöttünk, a dalokkal, a versekkel, dühöddel, pimasz humoroddal. És együtt búcsúztunk Allen Ginsberg Halál-Apa bluesával Barátaidtól, Baksától, Bendzsitől, Meckytől, akik a mi halottaink is.
És erről eszembe jutott, hogy először éppen „Apánk” 1986-os Petőfi Csarnok-beli fellépése előtt váltottunk néhány szót, aztán két év múlva, ugyanott, az Amerikai ima-ested után rám bíztad a Jim Morrison-könyv megírását, amelyhez minden segítséget megadtál. Emlékszem a vég nélküli beszélgetésekre Gyorskocsi utcai lakásodon, hogy mit röhögtünk egymáson, amikor mindketten balkézzel szeltük a kenyeret. Aztán 1991-ben éppen László-napra jelent meg a könyv, néhány nappal később két óra hosszat a rádióban idéztük fel Jimet, majd irány Kapolcs, ahol éjfélkor a csillagos ég alatt József Attilát mondtál-énekeltél.
És sorolhatnám órákon át: a bulikat a Lágymányosi Közösségi Házban, egyszer Mikuláskor akkor hatéves nagyfiam elénekelte veletek a Hull a pelyhes fehér hót, majd nagy megrökönyödésedre a Rock and Roll doktort kérte; a Múzeumkertet, amikor az Enyém, tiéd, miénk közben kiszóltál nekem: „Tiéd, ugye, Lacikám, a Doors..;
A Kobucitól az Arénáig, a Merlintől a Nemzeti Színházig, Viszockijtól Magyar Joe-ig, és persze ott voltam az első sorban a Légy ostoba bemutatóján, amelynek születését végig követhettem, a Tudod, hogy nincs bocsánatot pedig már Párommal együtt néztük, mert addigra mindketten megtaláltuk azt a csodálatos Nőt, akik nem azért vannak mellettünk, mert nem jutott jobb nekik. És irigyellek, hogy az Oroszlánszelídítő vallomását a balerinának nem én írtam.
Ki hitte volna, hogy 30 évvel a „vadászok kivonulása” után is jogos a figyelmeztetés: ne aludj el még? Hogy ma is operett-ország vagyunk, csak épp a Két Latabár hiányzik? Hogy a makaón Nobel-díjat elnyerő „igazi” Gorcsev Iván valóságos szent kései utódaihoz képest? Hogy egyre több az utcán a „Kis ember”, akikkel senki sem törődik? Hogy ma is az a kérdés, hogy ki vagy és nem az, hogy mit csinálsz és hogyan élsz? Hogy tényleg ez a szabadság, amire vágytunk – persze, hogy nem – és hogy még mindig a legtöbb babér a príma lakájoknak terem? Hogy közös Stones-kedvencünk, a Gimme Shelter betoldott versszakaival valóban segélykiáltássá vált? (Azért egy Tina Turneres vokál még belefért volna…) És közben száguldott az idő, észre sem vettük, hogy már két és fél órája vagy színpadon
Kicsit megijedtünk, amikor lementél, csak nincs valami baj, úgy tűnt, mintha a zenekar már túl hosszan játssza a Hetedik intróját, aztán hál’Istennek megjelentél a küzdőtéren, és veled együtt mondta a sokaság a megunhatatlan sorokat – kissé össze-vissza, itt-ott Téged is belezavartak – és persze nem maradt el a közös „ámen”: „A hetedik Te magad légy”.
A Viharban születtem mindig torokszorító, most különösen azzá lett Mecky utolsó felvételével, de azért végül mégis hű maradtál ígéretedhez, mert nemcsak Kis Piroska a miénk, hanem a jó öreg Johnny B. Goode is, most és mindörökké. És lehet, hogy valamennyien térdig járunk a szarban (juszt sem pontozom ki), de amíg tudunk szeretni, amíg fülünk dalaidhoz, szavaidhoz, addig olyan nagy baj nincsen.
És ne dicsekedj „hajlott koroddal”, Öreg Medve! Én, aki jelenleg a magam 66-os útját taposom (az igazi a bakancslistámon van), szeretnék 11 év múlva olyan erőben lenni és olyan tisztán látni a világ dolgait, mint Te.
És ha majd nem hajtasz miértünk, akkor is melletted leszünk.