Lévay György: A budapesti Semmelweist Amerika legjobb egyetemén is ismerik
Lévay György 2010 őszén egy agyhártyagyulladás következtében kómába esett, és számos testrészét amputálni kellett. A Pázmány Péter Katolikus Egyetem Információtechnológiai Karának hallgatója nem adta fel, ma már sikeres kutatónak mondhatja magát.
- Mi történt a műtétek után? Mikor tért vissza az egyetemre?
- Nagyjából egy évvel az amputációk után kezdtem újból a tanulmányaimmal foglalkozni. Csak egy-két tárgyat vettem fel, ritkán jártam be, de az egyetemen maximálisan támogattak mindenben. Ekkoriban hálózattervezéssel foglalkoztam, de amikor 2012 elején megkaptam az első protézisemet, nagyon hamar rájöttem, hogy egyáltalán nem jó, nem az, amire számítottam. Ekkor kezdtem inkább robotikával és irányítás elmélettel foglalkozni annak érdekében, hogy protézisek fejlesztésével foglalkozhassam.
Úgy gondoltam, ha már ez történt velem, és ha már mérnök vagyok, akkor ez egy jó kombináció.
2014 januárjában diplomáztam, ezután elnyertem a Fullbright ösztöndíjat, amely segítségével kijuthattam a baltimore-i Johns Hopkins egyetemre, két éves mesterképzésre. Egy olyan laborban dolgoztam, amely irányítás és érzékelés visszacsatolással foglalkozik. Ott mélyültem el igazán ebben a kutatási-fejlesztési irányban. A labor kapcsolatban állt egy olyan céggel, amely a fejlesztések termékesítésével foglalkoznak, amely önmagában is egy komoly folyamat. Jelenleg is ennek a cégnek dolgozom Magyarországról, és keresünk olyan kutatásokat, amelyeket ki lehet vinni a piacra.
- Össze tudnád foglalni úgy, hogy akár még én is értsem, hogy hol tartott a robotprotézisek technikája akkor, amikor ezzel foglalkozni kezdtél, és mennyit sikerült azóta javítani a helyzeten, neked is köszönhetően?
- Az igazság az, hogy kifejezetten az én munkámnak még nem köszönhető semmilyen fejlesztés. Most tartunk ott, hogy ami az én kutatásom volt ebben a laborban, azzal nyertünk egy pályázatot az Egyesült Államokban, hogy ebből terméket csinálhassunk. De a kutatási folyamatok mindig nagyon lassúak. Ráadásul mivel a protézisek orvosi eszköznek minősülnek, ezért még inkább soká tart az engedélyezési folyamatokon végigmenni. Tehát amikor az én amputációm történt, nagyjából ott tartott a technológia, ahol most tart. Ez nem olyan, mint az iPhone, nem jön ki minden évben új robotkar. Nagyon sokat kell várni a változásokra. Arra pedig, hogy komoly változás történjen, még többet. Ez a kutatási terület még gyerekcipőben jár. Hiába foglalkoznak vele évtizedek óta, annyira összetett a probléma, hogy nehéz hirtelen világmegváltó megoldásokat találni.
Olyan ez, mint a repülőknél. Kezdődött a Wright fivérekkel, akik 10 másodpercig képesek voltak a levegőben maradni. Azután eltelt néhány évtized, mire valaki nagy nehezen át tudta repülni az Atlanti-óceánt, aminek még mindig nem volt konkrét gyakorlati haszna, mégis előrelépés volt. Most pedig már óránként ezrével repülik át az emberek az óceánt. Mi a saját területünkön még valahol a kettő között járunk.
- Attól tartok, a robotikával és a mesterséges intelligenciával kapcsolatos fogalmaink inkább táplálkoznak a Terminátor filmekből, mint a tudományos szaklapok forgatásából. Mi az, amit már meg tudunk oldani ember és gép összekapcsolódásában, mi az, amit valószínűleg meg fogunk tudni tenni záros időn belül, és mi az, ami biztosan nem lesz lehetséges?
- Olyan szerintem nincs, amire biztosan azt mondhatnánk, hogy soha nem lesz lehetséges. Hogy mennyi időbe telik, az más kérdés. Már csak azért is, mert azok a problémák, amelyeket most ismerünk, és azok az elképzeléseink, amelyek most vannak, a jelenlegi technológiai ismereteinkre alapozzuk, és ez többnyire határt szab a fantáziánknak.
Nem véletlen, hogy az igazán jó sci-fi írók olyan dolgokat láttak előre, amelyek a saját korukban elképzelhetetlennek számítottak, mégis, idővel bebizonyosodott, hogy igazuk volt. A valódi robotprotézisek messze nem tartanak ott, mint a sci-fi filmekben. Ehhez ugyanis először tudnunk kellene, hogyan működik az agyunk.
Az is elég bonyolult, ahogyan az agyunk tudatja a testünkkel, hogyan kellene mozogni, de az még bonyolultabb, hogy az információt, az érzékelést hogyan hozza vissza. Ez a klasszikus fekete doboz effektus. Próbálunk beledugdosni dolgokat, kicsit megbökdösni, hátha csinál valamit, és ebből kitalálni, hogy reagál, de valójában fogalmunk sincs róla, hogy mi van ebben a fekete dobozban. Még hosszú évtizedek telnek el, mire elérhetjük, hogy az agyat közvetlenül összeköthessük a gépekkel.
A robotprotézis minden alkatrésze évtizedek óta létezik már valamilyen formában. Az elmélet mögötte még régebben megvan, például az izomjelek olvasása. A mesterséges intelligencia algoritmusa, amit használunk, több mint száz éves. A mechanikai elvek is mind létező elméletek.
De technológiában csak most jutottunk el odáig, hogy mindezt bele lehet sűríteni egy protézis méretű dologba. De ahhoz, hogy összekapcsoljuk a gépet az aggyal, ahhoz még az elméletünk sincs meg. Tehát ha száz évbe telt az, hogy valamit, aminek az elmélete megvolt, bele lehetett építeni egy gépbe, mennyi ideig tart megvalósítani valamit, aminek még az elmélete sincs meg? Onnantól, hogy valaki elkezdi a kutatásait, addig, hogy a fejlesztéséből kész termék lesz, 6-7 év telik el. És ez még nem hatalmas változás, csupán valami apró javítás.
- Az elmúlt hónapokban Magyarországon sok vita övezte az innovációt. Például, hogy mennyire érdemes állami szinten támogatni az olyan kutatásokat, amelyek nem járnak közvetlen anyagi haszonnal.
- A kutatás célja nem az anyagi haszon hajtása. Két oldala van a dolognak. Ha anyagi haszon alapján akarjuk eldönteni, hogy mit támogassunk, azt a cégekre kell hagyni. A cégek kutatásfejlesztése abszolút célzott, arra fókuszál, amire nekik szükségük van.
Csakhogy Kelet-Európában, a posztkommunista országokban, mivel nem voltak magánvállalatok, nem alakult ki annak a kultúrája, hogy a cégek belefolyjanak az egyetemek működésébe, támogassanak bizonyos kutatásokat. Ezen mindenképp javítani kéne. Állami szinten viszont pusztán tudományos alapon kellene eldőlnie, hogy mi kap támogatást és mi nem. Nem lehet tudni, hogy mi az, ami hosszútávon hasznot fog hajtani.
Az évszázadok során számtalanszor előfordult, hogy bizonyos kutatások során teljesen véletlenül jöttek olyan eredmények, amelyek azután globális változást okoztak az emberek életében.
Ez persze csupán egy idealista elképzelés. Ha korlátozottak az erőforrások, akkor ezt valahol kordában kell tartani. Nem tartom irreális elképzelésnek, hogy egy olyan országban, mint Magyarország, ahol nincs végtelen pénz erre, valamilyen formában leszűkítsék, mire költsük el a támogatásokat.
Véleményem szerint teljesen mindegy, hogy ki osztja el a pénzt addig, amíg a bírálók elsődleges szempontja a tudomány érdekeinek előremozdítása.
De igazából mindkét oldallal kapcsolatban hallottam meggyőző, logikus érveket olyan tudósoktól, akiket tisztelek, és tudom, hogy valóban a tudomány céljai vezérlik őket.
- Melyek azok a területek, amelyeken a magyarok kiemelkedően jók?
- Én alapvetően nyilván a mérnöki részére látok rá. De azt tudom, hogy Magyarországon az elméleti tudás nagyon magas. Részben nyilván az oktatás színvonala miatt, részben talán a társadalmi háttér miatt. Matematikában, fizikában nagyon jók vagyunk. Az orvostudomány a mai napig nagyon erős.
A Johns Hopkinshoz tartozik az egyik legerősebb orvostudományi egyetem a világon. A legtöbb orvos, akivel ott beszéltem, ismerte a Semmelweis Egyetemet. A mérnöki tudományoknál ott tartunk jelenleg, hogy nem annyira a hardware-re kell rámenni, hanem az elméleti tudásra. A programozásra, a mesterséges intelligenciák, virtuális valóságok fejlesztésére kell összpontosítani. Ezeket relatív alacsony költségvetésből nagyon hatékonyan lehet fejleszteni, és azt gondolom, hogy a magyar programozók erre alkalmasak. Nem véletlenül jön ide egy csomó cég. Nem csak azért, mert olcsó a munkaerő, hanem mert megbízható is ezen a területen. De természetesen mindenkinek a maga területe felé húz a szíve, éppen ezért sosem szabad ezeket a döntéseket egy emberre bízni.
- A digitális világ eszközei nyilván megkönnyítik az életünket. Ugyanakkor van egy olyan félelem is, hogy túlságosan elkényelmesítenek, a számítógépek miatt elfelejtünk számolni, a GPS leszoktat a tájékozódásról. Ön szerint mekkora teret kell, szabad, előnyös engednünk a gépeknek az életünkben?
- Úgy gondolom, gyerekkorban fontos, hogy az emberek megismerkedjenek a világgal, és itt most nem a digitális dolgokra gondolok, hanem arra, hogy kint legyenek a szabadban, megtanulják az alapokat, tájékozódjanak. De azt mondani, hogy a technológiai fejlettség elkényelmesít, az ahhoz hasonló, mint ha azt mondták volna néhány ezer évvel ezelőtt, hogy a ló elkényelmesíti az embert, mert már nem kell gyalogolnia. A világ változik és fejlődik. Azért vagyunk emberek, mert képesek vagyunk alkalmazkodni a világhoz. Azért sikerült benépesítenünk a világot, mert ruhákat tudtunk felvenni, tüzet tudtunk gyújtani.
A mai napig azt próbáljuk elérni, hogy a világ alkalmazkodjon hozzánk, miközben a természetünkben az van, hogy mi alkalmazkodjunk világhoz.
A világ változik, és ez ellen nem nagyon tudunk mit tenni. Nem is kell.
A cikk megjelenését a Telekom támogatta.
