„Amikor elkerülök egy rossz embert, jobb emberré válok” – beszélgetés Dinnyés Józseffel költészetről, emberségről, hitről

Dinnyés Józseffel mindig élmény találkozni, mert egész személyisége ellenáll a hagyományos interjú-szabályoknak.

Először vagy 30 éve beszélgettünk Jóskával egy vonat peronján, mindketten Egerből előadásról tartottunk hazafelé, és némi bor mellett kitárgyaltuk a világ dolgait. Azóta sincs ez másként, ha összefutunk, akár van célja a beszélgetésnek, akár nincs. Most, hogy közelgő 70. születésnapja kapcsán ülünk le a Segovia gitárbolt pincéjében, majdnem elfelejtem elindítani a hangfelvételt, mert Jóska belevág a dolgok közepébe.

– Nemrégiben csoda történt velem. Egy általános iskolai diáktársammal találkoztam, akivel egy napon születtem. Egy ideig elszakadtunk egymástól, mert Inárcsra költözött. Egyszer csak jelentkezik, hogy verskedvelők összejárnak. Ma, amikor vers-ínséges idők vannak, az inárcsi ifjú versbarátok találkoznak, és egymásnak verseket olvasnak fel. Meghívtak oda engem is. Ez olyan csodaszámba megy, az 50-es, 60-as években versmondó találkozók voltak, a 70-es években „kerestük Petőfit”, aztán Radnótit, József Attilát. Ezrek gyűltek össze, a televízió egyenesben közvetített, aztán elfogyott a nézőközönség. És lám, itt van egy kistelepülés, ahol 15-20 verskedvelő megosztja egymással élményeit.

– Tavaly volt pályakezdésed fél évszázados évfordulója, most pedig már csak hetek választanak el 70. születésnapodtól. Ennek előszele, hogy 32 év után ismét bakelit LP-d jelent meg Dallamos közérzetem címmel. Vannak rajta olyan klasszikusok, mint a Hozz egy szál virágot, vagy a Nézek és látok, vannak újabbak is, de mindegyik aktuális.

– Minden tulajdonságunkat magunkban hordozzuk, nem változunk. Legfeljebb az egymáshoz való viszonyunk változik, ezért hisszük, hogy a másik ember változik. Amikor elkerülök egy rossz embert, jobb emberré válok. Legutóbb írtam egy dalt arról, hogy miben voltam én bűnös. Egyik szakaszban bevallom, hogy szóba álltam ócska, hazug emberekkel, ezáltal magam is közéjük tartozóvá lettem, de amikor megszakítottam velük a kapcsolatot, szinte megtisztultnak éreztem magam.

Én nem tapostam senkinek a vállára, hogy magasabb legyek, senkit nem aláztam meg, hogy fölé kerüljek, inkább a jó emberek oldalára álltam.

Ez az én életem dalszerzésben, olvasmányélményekben és alkotásban egyaránt.

– A lemezen az akusztikus gitárod és szájharmonikád mellett Horváth János játszik elektromos gitáron. Némelyik dal hangzása a korai Bob Dylanére emlékeztet. A fiataloknak eláruljuk, hogy pályád kezdetén emlegettek Téged „Bob Dinnyésként” is, de aztán más utat választottál.

– A bőgő ellenpont, ami itt elhangzik, az egész világon azonos, a francia sanzon világából Georges Brassens a példa. Valamikor bőgő-szakosként kezdtem, és megkértem Jánost, hogy riffekkel díszítse ki a szakaszindító dallamokat. A rádiósok ugyanis nem szívesen játsszák az egy szál gitáros dalokat a tömör hangszerelésű popzenék között, mert „likasnak” érzik általuk a programot, félórákat pedig nem áldoznak ránk. Ezekkel a kis hangszerelésekkel azért már sikerült bekerülnünk ide-oda – akkor meg a szövegekkel lógunk ki…

–Mivel a Te dalaid az élő megszólalásban teljesednek ki, megérdemelnél egy igazi koncertlemezt, rajta leghíresebb dalaiddal, köztük Utassy József Zúg, márciusával, vagy a Hell István vers írt Hajnali énekkel, amelynek sorait nemrégiben egy HÉV-aluljáró falán olvastam…

– Azokhoz nagyon jól szervezett előadásokra lett volna szükség. Például Túrkevén a Református Gyülekezeti Házban egy éven át minden hónapban tartottam egy előadást, 500 év magyar történelmét meséltem el énekelt versekkel. Minden előadásban voltak „összefoglaló dalok” és a búcsúrész már közös énekléssé alakult át. Az ilyesmihez azonban ismertség, összeszokottság kellene. A pop-zenészeknek könnyű dolguk van, mert a daluk refrénje hatvanszor elhangzik hetente a rádióban, televízióban, a rajongók megtanulják ezeket, hamarabb, mint egy József Attila-verset – bár erre is van már ragyogó példa Hobónál – de ez is a médiában való folyamatos jelenlétnek köszönhető. Olyan is előfordult velem az elmúlt tíz évben, hogy megérkeztem valahová, és láttam, hogy 20-25 éves fiatalemberek pengetnek. Játsszák az én dalaimat, de rosszul tudják a szöveget. Odaszólok nekik: „Te, haver, megmutatom, én hogy tanultam.” Odaadják a gitárt, mert megbízhatónak látnak. Eljátszom. „Hú, öreg, honnan tudod?” „Én írtam”. Van, aki rögtön elintéz, mint vén hülyét, de aztán valaki megismer, és kiderül, hogy az apáiktól tanulták, akikkel nekem „élő kapcsolatom” volt. Harminc éven át jártam keresztül-kasul, a „talpammal térképeztem fel Magyarországot”.

– Végül is a kényszer is szülte ezt a választásodat.

-Igen, mert nem lehettem annyit a rádióban, a tv-ben, amennyit szerettem volna. Egyszer bekerültem egy ORI-műsorba, Kabos Lászlóval, Alfonzóval, és a prózai művek közé kellett egy énekes. Egyszer hazafelé azt mondta nekem Alfonzó: „Fiam, te olyan vagy, mint a Latabárok. Nem volt tévé, akkor még filmekben sem játszottak, amikor elmentek minden faluba és két-három év után mindenki tudta, hogy kik ők. Te is ezt csinálod. Csak így tovább!” Akkor elhatároztam, hogy addig megyek, amíg el nem kopik a lábam. És még nem kopott el.

– Számodra a magyar költészet őrzése és továbbadása életcéllá vált.

-Szegedi gyerek vagyok - ez nagyon fontos -, és édesanyám révén könyvtárban nőttem fel. A könyvtári rosszalkodásom abban állt, hogy levettem a könyveket a polcról. És a szegedi könyvtár havonta vendégül látott kiváló írókat. Elmehettem a közeli kocsmába konyakért Tersánszky Józsi Jenő részére, vagy szódavizet hozhattam Veres Péternek, Czine Mihály hozta az Erdélyhez hűséges magyar írókat, költőket... csak ámultam. Amikor dalírásra adtam a fejemet, a szegedi költők, Petri Csathó Ferenc, vagy Rigó Béla egyöntetűen megmondták, hogy hol rossz a rím, hol követek el prozódiai hibákat. Veress Miklós egy komplett repertoárt javított ki. Mindig az alkotáson keresztül tanítottak, így lett minden vers olyan, mint amikor egy szabó rád szab egy öltönyt.

Egy idő után már csak olyan verset énekeltem, amihez közöm van.

Szó sem lehetett arról, hogy azért énekeljek el egy verset november 7-én, hogy nagyobbat tapsoljon a párttitkár, de ma sem lennék ilyesmire képes…

Bertolt Brecht két zeneszerzőjének, Kurt Weill-nek és Paul Dessaunak hatalmas sikere volt a „proletkult” idején, a II. Világháború után azonban nem voltak hajlandók többé 4/4-ben dalt írni, mert „menetelni lehet rá.”. Szegedi kritikusaim hozzájuk hasonlították korai dalaimat 1966-68-ban.

A költészet változtatta meg az anyanyelvhez való viszonyomat is. Rátaláltam az erdélyi, a felvidéki és más tájak költészetére, és ezek által elkezdtem megtanulni a tájnyelveket. Nemrégiben Debrecenben majdnem egy órán keresztül, 8-10 percenként váltogattam a tájnyelveket: hol palóc, hol békési tájszólásban, hol erdélyi hanglejtéssel… Amikor a verset nyomtatásban elolvassuk, az egységes magyar nyelvet látjuk, de a költő azt tájnyelven fogalmazta meg. Amikor tehát élő szóban, dalban akarok egy verset felidézni, nem árt, ha a költő tájnyelvén olvassuk el, hamarabb előkerülnek a vers titkai. Találkoztam egy költővel, Bella Istvánnal, aki Budapesten élt, faltam a verseit, és mégsem tudtam 2-3-nál többet megzenésíteni. Aztán egyszer elkerültem a szülőfalujába, hallottam a helyieket beszélni, és fél éven belül született István immár bennem élő verseiből egy teljes műsor.

Egyébként én ma is „őző” nyelvjárásban beszélek, főleg, ha felidegesítenek, vagy becsületemben próbálnak megsérteni.

Hosszabb időt töltöttem a Hajdúságban, hogy leszokjak róla. Montágh Imre tanár úrral jártuk az iskolákat nyelvhelyességi gyakorlatokkal, és én mutattam meg a példákat. Egyszer jöttünk hazafelé és a tanár úr megkérdezte: „Jóska, mondd már meg, Te szegedi vagy, vagy debreceni?”

-Sok költővel alakult ki az évek során bensőséges viszonyod.

-Gál Sándort kerestem fel kassai otthonában, hogy megmutassam neki általam megzenésített verseit. Kérdezte, mit tudok még felvidéki költőktől. Kulcsár Ferenc, Zs. Nagy Lajos, Tőzsér Árpád verseiből énekeltem neki. Érdeklődött, hogy az anyaországban kik a barátaim. Elmeséltem neki, hogy Buda Ferivel 1971 óta ismerjük egymást, ő küldött el Ratkó Józsefhez, így ismerkedtem meg a „Hetek” költőcsoporttal, majd a „Kilencekkel”, köztük Utassy Józseffel, és tőlük is mutattam egy-egy dalt. Buda Feritől énekelni kezdtem: „Foganni könnyű. Világra jöttem/suhogó kések között születtem”. És ekkor a szoba másik sarkában egy nagy támlájú, az utcafronti ablakra néző fotel megfordult. Egy gyűrött arcú férfiember ült benne. „Ez egy jó ritmus. Én tudok egy másikat: „Villamos vágtat, mintha vad futna/megadón fekszik alá az utca”. És Tőzsér Árpád 144 soros, Férfikor, így jöjj című versét ott egy ültő helyében végigmondta. Pedig elég másnaposnak tűnt, beszélgetésünket végigszundikálta, de amikor ezt a ritmust meghallotta, azonnal feleszmélt. Zs. Nagy Lajos volt…

-A közönséghez való kapcsolatod is egészen különleges, egyrészt ez a műfaj egy intim befogadást igényel, másrészt pedig tanítva verselsz iskolákban, énekelsz gyülekezetekben, de börtönökben is.

-Még a Kádár-rendszer idején volt egy váci általános iskolai tanár, aki bejárt órákat adni a fegyházba. Akkoriban a magyar büntetés-végrehajtásban még kötelező volt elvégezni a 8 általánost. Akkor már volt esélye az elítéltnek, hogy szabadulása után valamit tanuljon, vagy jogosítványt szerezzen. Az ő szervezésében jártam be rendhagyó magyarórákat tartani. Egy idő után már önállóan is mentem, majd az egyik nevelő megkérdezte, hogy van-e kedvem elmenni Tökölre, a fiatalkorúak börtönébe. Így adtak kézről-kézre, „kulturális bűnözőként”. Jött a rendszerváltás, és abban a csomagban, amiben a halálbüntetés eltörlését szavaztuk meg, benne volt a börtönbeli kötelező programok eltörlése, így a reggeli tornával együtt az iskolavégzést is kihúztuk a fogvatartottak alól. Tanulhatnak, de pénzért. De amikor belefért nekik az idejükbe, mert a súlyzót nyomják, miért nem a fejüket erősítik? Én azóta is csinálom, minden évben végig járom a magyar börtönöket, alapítója tagja vagyok Roszik Gábor lelkész úrral a Nemzetközi Börtönmissziós Társaságnak, létrehoztuk a börtönlelkészek egyesületét. Emellett nagyon fontos volt számomra a szociális intézetekhez való kötődésem: sok művésztársam, civil életből való ismerősöm lett alkoholista. Egy időben magam is rábíztam a felejtést a pohárra, amikor nehéz helyzetben voltam. Elmentem ezekbe az intézményekbe énekelni és beszéltem arról, hogy milyen akarat kell ahhoz, hogy ez elmúljon. Miután körberöhögtek, eszembe jutott Ady Endre, aki nagyon sokat kínlódott az alkohol-függőségével, és sokat írt is erről. A magyar Pimodán című prózai írásából vettem ki részleteket, költeményekkel egészítettem ki, így kialakult egy lánc az alkohol és a magyar ember találkozásáról. Ezt olyan átéléssel hallgatták a gyógyulni vágyó, gondolkodni akaró emberek, hogy még az orvosok, pszichológusok is meglepődtek az eredményességén.

Megértették, hogy „ferdült agyaknak mindig egy a sorsa”, tudták, hogy róluk van szó, és van kiút.

Mindennek megvan a gyönyörűséges tartalma és formája, amit egyeztetni lehet. Olyan ez, mint a szerelmespár első randevúja: a férfiember nagy, hosszú, kamaszos léptekkel vonszolja a lányt maga után, aki csak tipeg, de a harmadik sétánál a fiú már rövidebbeket lép, a kislány hosszabbakat. Ilyen a művész és a közönség kapcsolata is. Egy idő után megtanuljuk egymást. Amíg ezt fel tudom mutatni, addig nincs baj.

-Egész pályafutásod során megmaradtál függetlennek.

-Pályám első éveiben KISZ-építőtáborokban énekeltem, ezt időnként azóta is a szememre vetik, de hát akkor más táborok nem voltak. Aztán bekerültem a „rosszabbik oldalra”: miután látták, hogy előző évben végigjártam 80 építőtábort, az Országos Rendező Iroda „hiénái” szerveztek egy divatbemutatót, a Kék Csillag együttessel, három táncdalénekessel és velem, műsorvezetőnek pedig Komlós Jánost választották ki. A gyerekek pedig mindenkit fikáztak, engem is. Szörnyű volt, amikor ez a hivatalosan támogatott valami rátelepedett az ifjúsági kultúrára. Bár az előadóművészi működési engedélyem az ORI-hoz kötött, ezt a továbbiakban nem vállaltam.

Ellenben egyre több ifjúsági klub hívott. Egy okos kultúrpolitikus azt mondta, hogy addig jó a népművelők mellett önszerveződő kis csoportokat fenntartani, amíg egy hangadó köré gyűlnek. Akkor nekik otthont kell adni és máris nem kallódó fiatalok lesznek, hanem érdeklődésük alapján irányítható csoportok. Ezt rontotta el a KISZ, amikor a hangadókat elkezdték kulturális vezetőképző táborokba küldeni, hogy majd ott „megkapják az észt” és nem lesz a hatalommal konfliktus. A hangadó, aki szeretett sörözni, bratyizni, csajozni, egyszer csak azt vette észre, hogy részt kellett valamiben vennie, ami elől menekült. A kis közösség felbomlott, felülről kineveztek egy klubvezetőt… Aztán közeledett a „gengszterváltás”, ahogy utólag hívjuk. Lezsák Sándorral, a fiatal költő-tanáremberrel jóban voltunk, nagyon közel állt a szívemhez a Forrás című folyóirat – Buda Ferenc is idetartozott – nagyszerű szociológiai munkákat végeztünk, én is sokat segítettem nekik adatgyűjtésben, hiszen jártam a falvakat. Bács-Kiskun volt az a megye, ahol nem engedték felszámolni a tanyavilágot, mert a pártvezetés, köztük Pozsgay Imre, megértette, hogy éhen fog halni a város, mert eltűnnek az őstermelők által életben tartott piacok. Részt vettem a monori és lakitelki találkozók előkészítésében, a korai MDF megalakulásában. Sokat énekeltem a bős-nagymarosi vízilépcső elleni Dunagate-tüntetéseken, dolgoztam Solt Ottiliáékkal a SZETA-mozgalomban, ott voltam a „repülő egyetemeken”. Aztán amikor bejelentették, hogy az MDF párttá alakul, kiszálltam, mert művész nem lehet párttag.

Tisztelek minden olyan mozgalmat, amelynek tagjai képes más emberek érdekeiért saját egzisztenciájukat kockáztatni, de a tömegek egzisztenciájának kockáztatását már gyanakvással kezelem.

Az 1990-es választások előtt szinte az összes párt megkeresett. Mindegyiknek adtam a daloskönyvemből, hogy válasszák ki, melyeket, énekeljem, ha elmegyek egy gyűlésükre. Majdnem mindegyik ugyanazokat jelölte ki: a Zúgj, márciust, Juhász Ferenc Himnusz-töredékét, a Tiszta forrás, szép szót. Ott volt mottóként a „Határtalanul szeretem a hazámat”, amit Torgyán József, a kisgazdapárt vezérszónoka beszédeibe is befűzte. Akkor miben különböznek a pártok, ha a magyar költészet 100 verséből ugyanazt választják? Ha egy nemzet, egy költészet van, miért van ilyen sok párt?

-Hihetetlen ez az energia, amivel dolgozol. A hitedből merítesz?

-A Mit mondanak a virágok? című dalomban végigveszem az összes embertípust, még a szürkéket is, közben szakaszról szakaszra megy az életről szóló tudósítás. A refrén azonban így hangzik: „Fehér lila sárga piros kisvirág/és Isten mindenkire rátalál”. És ezt nem lehet a 60-as évekre visszavezetni, amikor divat volt virágot tenni a puskacsőbe, de a mostani ál-felebaráti szeretetre sem, mert egyre nehezebb elviselni, hogy én most kit szeressek: aki kimondja a magyar ember igazságát, vagy aki kimondja az Ember igazságát?

Végre sikerült megtudnom, hogy hányféle nemzetiségből vagyok, úgy 150 évre visszamenőleg. Rokonaim között van tót, lengyel – polák, ahogy nálunk mondták – nagyapám székely volt, egyik nagyanyám román, és talán még svábokat is lehet találni közöttük. De kiderült például, hogy egy Győr-Sopron megyei rokonom megkapta a Jad Vasem Világ Igaza kitüntetést – róla senki nem beszélt a családban, egy dalaimat gyűjtő, Prágában élő asszony talált rá, akinek Pozsonyban vannak rokonai. Hordjuk a vérünkben az egész Kárpát-medencét. Olvastam, hogy a keleti embereknek annál nagyobb a becsületük, minél több őst tudnak felsorolni, és ha erről beszélgetni kezdenek, egymást is ki tudják egészíteni. Ha ma ilyesmiről öt magyar 20 percig tudna beszélgetni, már nagyon dicséretes lenne, mert a nagyszülőknél tovább alig jut valaki. Én még tudok egyet s mást az ükapámról. Ha adna az élet még legalább tíz évet, megírhatnám a családom történetét.

Dinnyés Jóska legújabb programja a Versek birodalma – tizenkétszer tizenkettő születésnapi köszöntő hónapról hónapra, amelyben megzenésített versekkel idézi fel naptár szerint az ünnepelt magyar poétákat. A hanganyagot már számos magyar nyelvű rádió műsorára tűzte Torontótól Erdélyig…