„Önök azt mondják, hogy ez lehetetlen. De igen, ez lehetséges!” – Soha nem felejtem el ezt a két mondatot, amit valamikor a 80-as évek elején egy francia tv-csatornán egy neves történész többször is megismételt a Rajk-perről szóló előadásában. Kafka hátborzongatóan megfoghatatlan „bűnügyéről”, A perről sem hitte volna senki, hogy valósággá válhat, pedig csak néhány évtizednek kellett eltelnie, itt, Európában.

1949-ben, a Rákosi-diktatúra totálissá válásának évében „imperialista-titoista összeesküvés” koholt vádjával letartóztatták Rajk Lászlót, a Magyar Dolgozók Pártja egyik vezető személyiségét, volt belügy-, majd külügyminisztert. Több társával együtt halálra ítélték és kivégezték őket. Ezzel egyidőben folytak az egyre reménytelenebb tárgyalások a magyar hatóságok és a frissen alakult Izrael állam között 30 ezer magyar zsidó kivándorlásáról. Erre kreált a kommunista vezetés, ahogyan „Sztálin elvtárs legjobb magyar tanítványa” elszólta magát, „sok álmatlan éjszakán” a Rajk-per kapcsán, mintegy mellékszálként egy „cionista összeesküvést”, természetesen Moszkvával szoros együttműködésben.

A regény először 2002-ben jelent meg, s majdnem 20 évvel később ennek javított kiadását publikálta az író a Scolar kiadó gondozásában. Ennek okairól is beszélgetett Szántó T. Gábor és írótársa, Wirth Imre a Margó Könyvfesztiválon.

„A regény keletkezésével kapcsolatban a düh az első dolog, ami eszembe jut. A szélsőjobboldali sajtó akkoriban a kommunizmus kapcsán állandóan a zsidókat emlegette, és sokan megpróbáltak úgy tenni, mintha az egész a zsidók bűne lenne – emlékezett az író. Gyűlt bennem a düh, aztán úgy döntöttem: ha zsidó származásúak belekeveredtek a kommunizmusba vagy szerepet vállaltak az államvédelemben, nézzük meg azt is, hogy az áldozatok között hogyan szerepeltek. Így sokkal szélesebb perspektíva nyílik előttünk, és nem lehet könnyű kézzel hirdetni mindenféle előítéletes világképeket. Sőt, ha komolyabban megvizsgáljuk a kommunista mozgalom hátterét, láthatjuk, hogy szegényparaszti és munkás közegből is kerültek be az ÁVH-ba. Az a kérdés, hogy mi vitt arra sok értelmiségi vagy munkás hátterű zsidót, hogy elszakadva saját származási közegüktől, vallásuktól, egy világmegváltó célokat kitűző mozgalomban vállaljanak szerepet. De ugyanez a kérdés felvethető keresztény perspektívából: a szegénység, az egyenlőség, mint érték, ugyanígy megjelenik a keresztény tanokban is és aki komolyan veszi ezeket a tanokat, a szociális igazságosság hiánya ugyanúgy késztethetett embereket, hogy belépjenek a kommunista mozgalomba.

A történet három szálon fut. Van egy műgyűjtő polgárcsalád, amely még a II. világháború után is irodalmi szalont visz, az ő lányuk lesz kommunista és megy férjhez egy államvédelmi tiszthez. A harmadik szál pedig egy vallásos cionistáé, egy Garay téri kereskedőé, akit a Rajk-per kapcsán letartóztatnak és kihallgatója az éppen ügyvédi hivatásától megfosztott polgári családfő veje lesz. Az események egy hétben sűrűsödnek össze, de közben a flash-back technikával kirajzolódik valamennyiük múltja és mindaz, ami idáig vezette őket.

A könyvben szinte végig eszmék ütköznek egymással, mégsincs olyan érzése az embernek, hogy egy tézisregényt olvas – vetette fel Wirth Imre. „Egy nagyon széles társadalmi pannót igyekeztem felfesteni és a kor világát megjeleníteni. Mindig az volt az érzésem, hogy szellemi életünk azt sugallja: Magyarországon 1944-ben a vészkorszakkal lezárult a zsidóság története. Ez részben igaz, elsősorban vidéken, ahol megszűnt az ultraortodox vallásos élet a kelet-magyarországi, kárpátaljai, erdélyi zsidóság deportálásával és tömeges halálával. A túlélő zsidóság azonban nagyon sokszínű, izgalmas világot jelentett, különösen 1956-ig és úgy éreztem: ezt is meg kell mutatni, mert ez egy hiányzó eleme a magyar kultúrának, a magyar irodalomnak. E könyv, miközben egy kisebbségi perspektívából néz rá a történelem útjára, a nagytotál mögött nagyon érdekes részletek bukkannak elé” – válaszolta Szántó T. Gábor, aki könyvében nemcsak a zsidósággal, a vallással kapcsolatos, az asszimilációból és a kirekesztésből született tabukat próbálja ledönteni. „Ma is léteznek falak, engem viszont a puszta érdeklődésem helyezett rendszereken kívülre, hogy ezekkel foglalkozzam, mert irodalmi szempontból is nagyon izgalmasak. Nem a pillanatnyi magyar kulturális horizontokkal kell foglalkozni, hanem akkor kell megírni, amíg még élnek bizonyos emlékek, még meg lehet szólaltatni embereket.”

Az író megemlítette, hogy a javítás mindenekelőtt alapos húzásokat jelentett. Először 10 évvel az első megjelenés után tudott hozzányúlni a kézirathoz, majd a következő években még kétszer, és nem tartja kizártnak, hogy egy esetleges újabb kiadásnál még tovább tudná tömöríteni. „Az az információmennyiség, amit az ember megpróbál beleszuszakolni a regénybe, mindig több, mint amennyire a könyvnek szüksége van. A húzás folyamata majdnem olyan fontos, mint a megírásé, de erre csak bizonyos idő után képes ember. Úgy érzem, nekem kellett ez a 10-15 év tapasztalat, hogy kihagyjam azt, amit fölöslegesnek érzek, vagy elviszi az olvasói figyelmet, vagy csak az én tudásom számára fontos, de a történet befogadásához, élvezetéhez túl sok”.

Szántó T. Gábor két megrázó részletet olvasott fel a könyvből. Az első a cionista embermentőből lett ávós Benedek elbizonytalanodását éri tetten. A másodikban pedig a letartóztatott Friedmann felesége kéri számon az óvodából a hatóság által elvitt gyermekeit az óvónőn, akin Auschwitzban Mengele kísérletezett és soha többé nem lehet gyereke. És rögtön szembekerül a vallási törvény, mely szerint „az ember nem válogathat az övéi közül”, és a haláltáborbeli „szelekció” kitörölhetetlen borzalma.

A szerző végig ki tud tartani amellett, hogy ne ítélkezzen – hívta fel a figyelmet Wirth Imre.

Emellett a döntéshelyzetek olykor valamilyen zsidó vallási törvényben vagy hagyományban is értelmeződnek. Minden szereplőnek megvan a maga igazsága, és ez alól nem kivétel Benedek figurája sem.

„Egy olyan holokauszt-túlélőről van szó, aki arra teszi fel az életét, hogy az új igazságszolgáltatásban szerepet vállal, és sodródik az eseményekkel, amit Friedmann a szemére is vet: először csak nyilasokat vertek, aztán már mindenkit. Hová vezet ez? És ez bemutatja a diktatúra borzalmas önfelőrlő mechanizmusát, ahogy mindig ellenségeket keres, az ellenségkeresésben egyre beljebb megy a társadalomban és a végén jószerével már nem lesz, aki nem ellenség. Benedeknek is megvan a maga drámája, mert van egy főnöke, aki elvárásokat fogalmaz meg, akivel szemben van egy bizonyos apakomplexusa, és akinek teljesíteni akar. A rendszer ilyen rétegezett volt: voltak a megszállott fanatikusok, a kétség nélküliek és voltak, akik őrlődtek, de ellátták a szerepüket és maguk is részei lettek a mechanizmusnak. Ennek megmutatása is tétje volt a könyvnek” – magyarázta az író.

A regény egyik kulcskérdése az alijázás, a zsidók Izraelbe való kivándorlása. „1944 után vagyunk, sokaknak nincs visszaút a régi életükbe, és úgy érzik, hogy a kivándorlás jelenti majd számukra a természetes közeget, ahol megtalálhatják önmagukat, az otthonukat, biztonságukat. Ez bizonyos fokig álom volt, mert akik kimentek, azoknak éppen a függetlenségi háború és az arab államok támadása közepette kellett letelepedniük, így az egyik drámai szituációból a másikba cseppentek. De itt súlyos kérdések merültek fel a világégés után: az is, hogy menni vagy maradni, vagy egy új világ eszméjét átültetni a gyakorlatba. Számunkra ma már szinte érthetetlen, hogy miként tudtak elhinni egy ilyen hagymázas víziót, de ez 1944 után sokak számára egyáltalán nem tűnt annak, és nemcsak a holokauszt-túlélőknek” – mondta Szántó T. Gábor, emlékeztetve a könyv rabbi-figurája kapcsán arra, hogy 1944-ben emberek sokaságának világképe, hite omlott össze, esett szét számukra a gondviselő isten képe. De sokan voltak, akik valóban felszabadulásként élték meg 1945-öt, és bár megdöbbentette őket a Rajk-per, legalább 1956-ig, esetleg még azután is, töretlenül hittek magában a kommunista eszmében, néha még akkor is, ha érintettek voltak a törvénytelenségekben.

„Tudatos döntés volt megmutatni e házaspárokat a szexualitásukban is. Valamennyien másképp viszonyulnak egymáshoz a gátlásaikkal, traumáikkal, az élet alapvető kérdéseivel szemben eszköztelenül és tehetetlenül élik meg a maguk szexualitását. Egy ilyen aktus után döbben rá az egyik nő, hogy nincs köze a férjéhez. A külvilág hatással van arra, hogy az emberek hogyan viszonyulnak egymáshoz az intim szférában is.”

Én magam egy nappal e beszélgetés előtt fejeztem be a regényt, az utolsó 150 oldalt szinte egy lélegzetre olvastam el, de a korábbi fejezetek is egészen szokatlan elevenséggel szólaltak meg bennem. Egyetlen pillanatig sem tudtam szabadulni attól a gondolattól, hogy a könyv szinte valamennyi szereplőjét többszörös identitászavar fojtogatja egy olyan korban, ahol megszűnnek a szilárd kapaszkodópontok, legyen szó akár hitről, népről, vagy hazáról, amihez tartozni akarunk. De az sem hagyott nyugodni, hogy egy diktatúrában bárkiből lehet áldozat, csak éppen „rosszkor kell lenni rossz helyen”.

„Ezek az emberek egzisztenciális krízisen mentek át, ennek hatását hordozzák a különböző identitásválságok azoknál is, akiknek megmaradt a vallásos hitük, de azoknál is, akiknek bűntudatuk van a túlélésük miatt. Nekem íróként nagyon érdekes volt láttatni azt, hogy az államvédelem új, fiatal nemzedékében megjelenő munkás- és parasztkáderek hogyan integrálódnak a rendszerbe, hogyan hatja át a szervezetet az egymással szembeni gyanakvás, hogyan válik valaki a rendszer védelmezőjéből egyszer csak célponttá. És hogyan hisznek a közvetlen beosztottjai abban egy „kattintás” nyomán, hogy ő is elkövetett valamit. Ez a paranoia önmagában is egy identitászavar” – válaszolta felvetésemre Szántó T. Gábor.