Brad Pittet ritkán lehet vegytiszta akciófilm főszerepében látni, pláne manapság, amikor amúgy is válogatósabb a szerepeit illetően. A John Wick, az Atomszőke, a Deadpool 2., valamint a Halálos iramban: Hobbs és Shaw rendezőjének, David Leitch-nek mégis sikerült megnyernie korunk egyik legnagyobb filmsztárját, ráadásul nem is akármire.
A gyilkos járat ugyanis egy teljesen kattant, ultrabrutális, poénokban és belsőségekben bővelkedő eszement akciómóka, amiben kétszeres Oscar-díjas színészünk olyasmikre kényszerül, amit filmen eddig nem igazán láthattunk tőle.
De kezdjük az elején, mi is pontosan ez A gyilkos járat, avagy eredeti címén Bullet Train, avagy még eredetibb (japán) címén Mariabitoru. Ez utóbbi ugyanis egy 2010-ben megjelent japán regény Iszaka Kotaro tollából: egy fekete humorú thriller öt bérgyilkosról, akik egy Tokióból Moriokába tartó vonaton utaznak, és felfedezik, hogy a küldetéseik összefüggenek, így kérdéses, melyikük éli túl a halálos robogást.
A japán könyvre azonban nem a hazájában, hanem egyenesen Hollywoodban figyeltek fel, a Sony pedig néhány változtatással és néhány szupersztárral felvértezve küldte mozikba a szeletelős tölténybalettet.
A gyilkos járatban a helyszín és miliő megmaradt, csak a szerelvény Tokióból most Kiotóba tart, és természetesen több japán karaktert (köztük a főszereplő Katicát) amerikanizáltak, hogy így szerepelhessen a filmben többek között Brad Pitt, Sandra Bullock, Aaron Taylor-Johnson (Kick-Ass), Brian Tyree Henry (Örökkévalók), Joey King (A csókfülke-trilógia), Michael Shannon (Tőrbe ejtve), Logan Lerman (Percy Jackson-filmek) és Zazie Beetz (Deadpool 2.) is.
Ez a díszes kompánia, kiegészítve Hiroyuki Sanadával (Az utolsó szamuráj) és Andrew Kojival (Kígyószem: G.I. Joe - A kezdetek) találja magát egy villámgyors vonaton, ki-ki más-más feladattal, egymás ellenfeleiként.
Persze itt csak fedőnevek vannak, Katica, Mandarin, Citrom, Herceg, Farkas, Darázs, ilyesmik, de nem is várhatunk mást egy ilyen sötét és gyilkos hajlamú bábúkkal megpakolt sakktáblán, amelyen az utolsó pillanatig kétséges, hogy hányan maradnak talpon, és végül ki adja a mattot.
Katica (Pitt) csak egy aktatáska lenyúlása végett szállt fel a sikló veszedelemre, az ikrek, Mandarin (Taylor-Johnson) és Citrom (Henry) pedig egy maffiafőnök fiát és egy rakás lóvét próbálnak visszaszállítani az apához/tulajhoz. Az ártatlan küllemű, de nagyon is veszedelmes Herceg (King) bosszúszomjas tervet forral, ahogyan Farkas (Bad Bunny) is. Ellentéten azonban a sakk-kal, itt semmi sem csak fekete és fehér, hiszen, bár egyikük sem egy angyal, azért a személyiségjegyeik merőben mások.
David Leitch és forgatókönyvírója, Zak Olkewicz (A félelem utcája: 1978) érezhetően megpróbálták elkészíteni a 2020-as évek első nagy kultfilmjét az akció zsánerén belül. Lásd: film közbeni karakterkiírások, extravagáns kamerakezelés, a mellékalakok minisztorijai, vicceskedő, laza dialógusok, a retrós zene- és betétdalhasználat, az adott helyzethez nem illő tárgyak, párbeszédek, események, az x percenként adagolt fordulatok és persze a CGI-vérrel bőségesen dúsított brutalitás. S noha ezek némelyike működik is, azért Zak Olkewicz nem Quentin Tarantino, ahogy Leitch sem, így a próbálkozások jó része hangtalanul csapódik be mellettünk, nevetés, hökkenés vagy szemgúvadás nélkül.
A menősködés így izzadtságszagúvá és kissé túltolttá korcsosul, A gyilkos járat töménységére nem ártott volna a „kevesebb néha több”-elvet alkalmazni.
Azért elkeseredni sem kell, Leitch ugyanis van annyira profi, hogy az akciókat változatosan, látványosan és ötletesen tárja elénk, ráadásul felettébb pörgősen: A gyilkos járat 126 perces játékideje során legalábbis nem sok időnk van a szusszanásra, folyamatosan érkeznek a bunyók, a lövöldözések és a vérengzések.
Emellett pedig a karakterek sokszínűsége is gondoskodik arról, hogy ne lankadjon figyelmünk a film nézése közben.
Nem is lett volna itt alapvetően semmi baj, ha az alkotók egy kicsit visszafogták volna magukat, bár az kétségtelen, hogy A gyilkos járat alaphelyzete, őrült sodrása és még őrültebb akciói emlékezetessé teszik a látottakat, s Pitték lelkesedése is átsüt a vászonról, így végső soron érdemes jegyet váltani a filmre és vele együtt erre a vonatra. Attól a fránya érzéstől azonban, hogy ebből azért többet ki lehetett volna hozni, nehezen tudunk majd megszabadulni.
Brad Pittet ritkán lehet vegytiszta akciófilm főszerepében látni, pláne manapság, amikor amúgy is válogatósabb a szerepeit illetően. A John Wick, az Atomszőke, a Deadpool 2., valamint a Halálos iramban: Hobbs és Shaw rendezőjének, David Leitch-nek mégis sikerült megnyernie korunk egyik legnagyobb filmsztárját, ráadásul nem is akármire.
A gyilkos járat ugyanis egy teljesen kattant, ultrabrutális, poénokban és belsőségekben bővelkedő eszement akciómóka, amiben kétszeres Oscar-díjas színészünk olyasmikre kényszerül, amit filmen eddig nem igazán láthattunk tőle.
De kezdjük az elején, mi is pontosan ez A gyilkos járat, avagy eredeti címén Bullet Train, avagy még eredetibb (japán) címén Mariabitoru. Ez utóbbi ugyanis egy 2010-ben megjelent japán regény Iszaka Kotaro tollából: egy fekete humorú thriller öt bérgyilkosról, akik egy Tokióból Moriokába tartó vonaton utaznak, és felfedezik, hogy a küldetéseik összefüggenek, így kérdéses, melyikük éli túl a halálos robogást.
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
Véresre kaparta a falat a 27 éves Soós Imre, mégis öngyilkosságnak zárták le a halálát
A Jászai Mari-díjas színészt 1957-ben feleségével együtt találták holtan egy budai lakásban, gázmérgezés végzett velük. A helyszíni nyomok és egy későbbi ügynöki jelentés azonban idegenkezűségre utalnak.
Egy 27 éves filmsztár, akit egy ország imádott, és akinek a nevét a cannes-i filmfesztivál után a nemzetközi sajtó is megjegyezte, holtan fekszik egy budai lakás teakonyhájában. A levegő sűrű a gáztól. A hivatalos közlemény szerint Soós Imre és felesége, dr. Perjési Hedvig 1957. június 20-án önkezével vetett véget életének. A kortársak és a későbbi nyomok azonban egy egészen más, sötétebb történetet mesélnek: a színész körmei véresek voltak, az ajtót, a küszöböt és a falat kaparta, mintha utolsó erejével is menekülni próbált volna. Ma, születésének 96. évfordulóján, február 12-én az ő pályája és máig lezáratlan tragédiája elevenedik fel.
Ki volt ez a fiatalember, aki ilyen rövid idő alatt a magyar filmtörténet kultikus alakjává vált?
Soós Imre 1930. február 12-én született Balmazújvároson. A legenda szerint a Szabad Nép hirdetésére jelentkezett a Színművészeti Főiskolára, ahol mezítláb, elementáris erővel szavalta Petőfit. Ezzel az ösztönös, mégis fegyelmezett játékkal, jellegzetes, fátyolos hangjával robbant be a köztudatba. Pályája üstökösként ívelt felfelé: 1952 és 1955 között a Debreceni Csokonai Színház, majd haláláig a budapesti Madách Színház tagja volt.
1954-ben, mindössze 24 évesen Jászai Mari-díjjal tüntették ki. Olyan klasszikus szerepekben bizonyított, mint Shakespeare Rómeója vagy Benedek a Sok hűhó semmiért-ből.
A filmvászon tette országosan ismertté. Olyan alkotásokban játszott, mint a Talpalatnyi föld, a Lúdas Matyi és a Liliomfi. A csúcsot és a nemzetközi áttörés lehetőségét Fábri Zoltán 1955-ös remekműve, a Körhinta hozta el. A filmben Törőcsik Marival alkotott párosa a magyar filmtörténet egyik legemlékezetesebb kettőse. A film ikonikus táncjelenete a felszabadulás és a szerelem szimbólumává vált.
A Körhintát 1956-ban a cannes-i filmfesztivál versenyprogramjába is beválogatták, ahol a fiatal francia kritikus, François Truffaut is lelkendezve írt róla. Törőcsik Mari évtizedekkel később egy rövid mondattal utalt a forgatáson szövődött különleges kapcsolatra: „…kicsit egymásba is szerettek.”
A sikerek mögött azonban egyre mélyülő belső vívódás húzódott. A Rákosi-korszak kultúrpolitikája ráerőltette a „paraszti hős” skatulyáját, amiből kétségbeesetten próbált kitörni. Az 1956-os forradalom utáni légkör, szerelme, Ferrari Violetta disszidálása és a szakmai mellőzöttség érzése idegösszeomláshoz vezettek.
A János Kórházban kezelték, itt ismerkedett meg a nála tíz évvel idősebb orvossal, dr. Perjési Hedviggel, akit hamarosan feleségül vett. Ez a kapcsolat pecsételte meg a sorsát.
A hivatalos verzió, amit a Népszabadság 1957. június 22-i száma is közölt, egyértelmű volt: „…holtan találták Soós Imre 27 éves színművészt és feleségét… a rendőri bizottság megállapította, hogy … világítógázzal öngyilkos lett.” A lakás belülről volt bezárva. Az Index által feltárt későbbi visszaemlékezések és dokumentumok azonban rémisztő részleteket tártak fel.
A helyszínen egy cédulát találtak, amelyen állítólag ez állt: „Anyu, ne bántsatok senkit, én vagyok a gyilkos.” A mondatot Perjési Hedvig testvére idézte fel. Egy, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában őrzött ügynöki jelentés még sötétebb képet fest a nőről, aki a jelentés szerint korábban már megpróbálta megölni előző vőlegényét.
„Már régen az öngyilkosság volt a mániája… Altatót fecskendezett vőlegényébe, de annak volt annyi ereje, hogy a kinyitott gázcsapot elzárja” – áll a dokumentumban.
A jelek arra utalnak, hogy a felesége beadott neki valamilyen szert, majd megnyitotta a gázcsapot. Soós Imre felébredhetett a kábultságból, és utolsó erejével próbált menekülni, de a bezárt ajtón már nem jutott ki. A gondos, teljes körű vizsgálat elmaradt, a halálesetet gyorsan lezárták kettős öngyilkosságként. Soós Imre sírja a Farkasréti temetőben található, a Nemzeti Sírkert részeként védelem alatt áll. Rövid, de annál fényesebb pályája, a Körhinta nemzetközi sikere és halálának máig tisztázatlan körülményei legendává tették.
Egy 27 éves filmsztár, akit egy ország imádott, és akinek a nevét a cannes-i filmfesztivál után a nemzetközi sajtó is megjegyezte, holtan fekszik egy budai lakás teakonyhájában. A levegő sűrű a gáztól. A hivatalos közlemény szerint Soós Imre és felesége, dr. Perjési Hedvig 1957. június 20-án önkezével vetett véget életének. A kortársak és a későbbi nyomok azonban egy egészen más, sötétebb történetet mesélnek: a színész körmei véresek voltak, az ajtót, a küszöböt és a falat kaparta, mintha utolsó erejével is menekülni próbált volna. Ma, születésének 96. évfordulóján, február 12-én az ő pályája és máig lezáratlan tragédiája elevenedik fel.
Ki volt ez a fiatalember, aki ilyen rövid idő alatt a magyar filmtörténet kultikus alakjává vált?
Soós Imre 1930. február 12-én született Balmazújvároson. A legenda szerint a Szabad Nép hirdetésére jelentkezett a Színművészeti Főiskolára, ahol mezítláb, elementáris erővel szavalta Petőfit. Ezzel az ösztönös, mégis fegyelmezett játékkal, jellegzetes, fátyolos hangjával robbant be a köztudatba. Pályája üstökösként ívelt felfelé: 1952 és 1955 között a Debreceni Csokonai Színház, majd haláláig a budapesti Madách Színház tagja volt.
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
Leslie William Nielsen éppen 100 évvel ezelőtt, 1926. február 11-én született Kanadában, Saskatchewan tartomány Regina nevű városában. Édesanyja, Mabel Elizabeth Davies Walesből emigrált Kanadába, édesapja, Ingvard Eversen Nielsen pedig dán származású rendőr volt a Kanadai Királyi Lovasrendőrségnél. Volt egy bátjya is, Erik Nielsen, aki hosszú ideig kanadai parlamenti képviselő, kabinetminiszter, 1984-től 1986-ig pedig Kanada miniszterelnök-helyettese volt. Nielsen a gyermekkorát az Északi-sarkvidéken töltötte, mivel az apja ott szolgált. Egyszer elmesélte, hogy ott is tanult meg járni. A családfő, Ingvard állítólag erőszakos ember volt, gyakran verte a feleségét és a fiait is.
Leslie, hogy elmeneküljön a bántalmazásokkal teli gyerekkorából, 17 évesen belépett a Kanadai Királyi Légierőbe, annak ellenére, hogy jogilag siket volt, már gyerekkora óta hallókészüléket kellett viselnie.
„Nagyon nehéz színésznek lenni, mivel minden attól függ, hogy a megfelelő szöveget mondd a megfelelő időben, te viszont nem hallod a jelzéseket. El sem tudom mondani, hányszor kellett volna azt kérdeznem, hogy »Mi?«, ha nem lett volna hallókészülékem. Tehát ez a szerkentyű életmentő, és lehetővé teszi, hogy gyakoroljam a mesterségemet” – nyilatkozta erről egyszer Nielsen.
A második világháború alatt egyébként légi lövészként szolgált repülős bevetéseken. A háború után aztán a torontói Lorne Greene Academy of Radio Arts színművészeti akadémiára iratkozott be. A tanulmányai alatt ösztöndíjat kapott a New York-i Neighborhood Playhouse színházba, ahol színpadi és zenei tanulmányokat folytatott, mielőtt 1950-ben megkapta első komolyabb televíziós szerepét a Studio One című antológiasorozat egyik epizódjában.
Nem hajthatott fogatot
Az ötvenes évek elején számos kisebb szerepet kapott jóképű statisztaként, mellékszereplőként. Mivel már akkor is kiváló orgánuma volt, dokumentumfilmekben és reklámokban működött még közre narrátorként, hogy megkeresse a megélhetéshez szükséges pénzt. Ő azonban ennél többre vágyott, arról álmodozott, hogy Hollywood nagy nevű sztárja lesz. 1956-ban aztán kapott egy kis szerepet első játékfilmjében, a The Vagabond King című romantikus musicalben. A film bukás volt, de a producer, Nicholas Nayfack megkedvelte a fiatal és jóképű Nielsent, és felajánlotta neki, hogy beválogatja egy éppen készülő sci-fibe, a Tiltott bolygóba (1956). Nielsen természetesen kapva kapott az alkalmon, s ő lett az egyik főszereplő. A film (ShakespeareA vihara az űrben, ami valójában forradalmi volt, a Star Trek előfutárának tekintik) pedig nagy sikert aratott. Annyira, hogy Nielsen is népszerű lett, így szerződést kapott az MGM-nél.
Több évnyi kisebb szerepek és színészi küzdelmek után végre nevet szerzett magának. Pár évvel később nagyon szeretett volna szerepelni a Ben-Hurban (1959), így jelentkezett a meghallgatásra is, Messala szerepére, de nem járt sikerrel, Stephen Boyd lett a befutó. Ekkorra az MGM-mel kötött szerződése lejárt, így már szabadon dolgozhatott máshol, és így is tett.
Az 1960-as évektől kezdve a filmek iránti lelkesedése alábbhagyott, már sokkal szórakoztatóbbnak találta a tévés munkákat, ezért feladta az álmát, hogy hollywoodi sztár legyen, és inkább a képernyőkre költözött.
Akkoriban számos tévésorozatban szerepelt, például az Alfred Hitchcock bemutatjában, A szökevényben, a Peyton Place-ben vagy a The Wild Wild Westben. Ám ezekben is mindig mellékszerepekben tűnt fel, soha nem lehetett ő a főhős. Visszatért oda, ahol az ötvenes évek elején kezdte, a kisebb és másodlagos szerepekhez, csak most már a vászon helyett a tévében.
Hülyeség komolyan
Nielsent addig komoly drámai színészként tartották számon, ráadásul jóképű is volt, csupán nem kapott olyan szerepeket, amelyekkel bizonyíthatta volna a tehetségét és rátermettségét. 1969-ben aztán elcsípett egy főszerepet a The Bold Ones: The Protectors című kemény és nyers zsarusorozatban, ami azonban nem tartott sokáig, mindössze hét rész után levették a műsorról. A hetvenes években így visszatért a kisebb szerepekhez olyan sorozatokban, mint a San Francisco utcáin, a M.A.S.H., a Hawaii Five-O, a Kojak, a Kung Fu, a S.W.A.T., sőt, 1971-ben és 1975-ben a Columbóban is feltűnt. S persze azért akadtak mozifilmek is, például az évtized egyik népszerű katasztrófafilmje, a Poszeidon katasztrófa (1972), az 1977-es Az állatok napja (amiben többek között villámlások közepette félmeztelenül harcol egy medvével) vagy a Lángoló város (1979).
Majd 1980-ban jött a nagy áttörés! Egy testvérpár, David és Jerry Zucker, valamint írótársuk, Jim Abrahams (azaz a ZAZ trió) 1977-ben nagy sikert arattak a The Kentucky Fried Movie című vígjátékukkal, ezért egy újabb szokatlan komédiával akartak előállni. Akkoriban népszerűek voltak az Airport-filmek, ők pedig át szerették volna dolgozni a kevéssé ismert, 1957-es katasztrófadarabot, a Zero Hour!-t, méghozzá a sajátos abszurd humorukkal nyakon öntve.
Ebből született meg az 1980-as Airplane!, amelyben talán a film legemlékezetesebb karakterét éppen Leslie Nielsen játszotta az orvos Dr. Rumackként.
Zuckerék azért választották őt erre a tőle eddig felettébb szokatlan vígjátéki szerepre, mert olyan nagyszerű drámai színész volt, s úgy gondolták, széles körben nem ismert, de azért felismerhető arcokkal elhitethetik a nézőkkel, hogy az Airplane! komoly katasztrófafilmnek tűnik, és a hangulata is az, a poénok pedig sokkal nagyobbat ütnek, ha drámai színészek komoly, rezzenéstelen arccal mondják el azokat. A tervük bejött, az Airplane! új műfajt teremtett a komédián belül.
A paródiák fapofa királya
Nielsen pedig rákapott a vígjáték ízére, és sikerült később ebből karriert csinálnia. Ennek köszönhető az is, hogy manapság az egyik legnagyobb nevettetőként emlékezünk rá. A ZAZ trió 1982-ben előállt a Nagyon különleges ügyosztály című sorozattal, amelyben Leslie Nielsen játszotta Frank Drebin (a magyar szinkronban Drebil) detektívfelügyelőt, egy kifejezetten Nielsen számára megalkotott szerepet. Az Airplane!-től eltérően azonban a Nagyon különleges ügyosztály nem volt nagy siker a tévében. Csupán hat epizódot forgattak belőle, és ezek közül csak négy került adásba, mielőtt az ABC csatorna kaszálta a szériát. Aztán később levetítették az utolsó két részt is.
„Ez az a fajta humor, ami nem való a televízióba, mert oda kellett figyelni rá” – magyarázta később Nielsen a sikertelenség okát, utalva arra, hogy a televíziózás már akkoriban is csupán háttértevékenység volt, az emberek általában más dolgot csináltak közben.
Szerencsére a Nagyon különleges ügyosztály mégis kifizetődő lett, hiszen valami sokkal nagyobb született belőle később. A Paramount ugyanis megszerezte a sorozat VHS-forgalmazási jogait, és 1985-ben kiadta mind a hat epizódot. A kazetták nagy sikert arattak, a stúdió ezért felkereste Zuckeréket, hogy kérnek még ebből. Így végül 1988-ban megjelent a Csupasz pisztoly, az elkaszált tévésorozat egész estés filmváltozata.
Nielsen természetesen visszatért Frank Drebinként, s ez lett az első főszerepe egy mozifilmben több mint 30 év után. A közönség zabálta a Csupasz pisztolyt, ez a fajta humor a moziban sokkal nagyobb sikert aratott, nagyobbat az Airplane!-nél is. Nielsen pedig évtizedeken át tartó küzdelem után, 62 évesen végre világsztár lett.
Ezt követően a stúdiók kifejezetten Nielsen főszereplésével készülő paródiafilmeket rendeltek, így született meg a kilencvenes évek paródiafilmes őrülete. Jött a Bújj, bújj, ördög! (1990), a Csupasz pisztoly 2 ½ (1991), a Csupasz pisztoly 33 1/3 (1994), a Drakula halott és élvezi (1995), a Drágám, add az életed! (1996), a Sziki-szökevény (1998) vagy a Horrorra akadva harmadik (2003) és negyedik (2006) része.
Nielsent ugyanakkor a való életben sem lehetett komolyan venni. Például mindig felbukkant a világ különböző talk show-iban kedvenc poénjával, egy egyszerű fingógéppel, amelyet az interjú közepén sütött el általában.
Sosem állt le, világszerte milliókat nevettetett meg egészen a 2010-es, 84 éves korában bekövetkezett haláláig.
Szellentéssel a sírba
Nielsen összesen négyszer házasodott: Monica Boyer éjszakai klubénekesnővel 1950 és 1956 között voltak házasok, Alisande Ullmannal 1958 és 1973 között, Bobbye Brooks Oliverrel 1981-től 1983-ig, végül Barbaree Earllel 2001-től Leslie haláláig. Két lánya született a második, egyben leghosszabb házasságából: Thea és Maura. A kései éveiben Barbaree-vel az arizonai Paradise Valley-ben és a floridai Fort Lauderdale-ben éltek.
2010 novemberében Nielsen rosszul lett, így a Fort Lauderdale-ben található Holy Cross Kórházba szállították. November 28-án a színész unokaöccse, Doug a Winnipeg-i CJOB rádióállomásnak elmondta, hogy a nagybátyja 84 éves korában, a családja és a barátai körében örökre elaludt, a halálát tüdőgyulladás okozta, keleti parti idő szerint délután 5:30 körül. Nielsen holttestét a Fort Lauderdale-i Evergreen temetőben helyezték végső nyugalomra 2010. december 7-én, amelynek során elsüthette utolsó poénját: a síremlékére ugyanis még korábban a „Let 'er rip”, azaz „Ereszd ki!” feliratot választotta (az eredeti angol szöveg több szinten is megállja a helyét, hiszen a fingós poén mellett arra is utalhat, hogy hagyják őt nyugodni). A temetésen természetesen a Csupasz pisztoly zenéje szólt.
Leslie William Nielsen éppen 100 évvel ezelőtt, 1926. február 11-én született Kanadában, Saskatchewan tartomány Regina nevű városában. Édesanyja, Mabel Elizabeth Davies Walesből emigrált Kanadába, édesapja, Ingvard Eversen Nielsen pedig dán származású rendőr volt a Kanadai Királyi Lovasrendőrségnél. Volt egy bátjya is, Erik Nielsen, aki hosszú ideig kanadai parlamenti képviselő, kabinetminiszter, 1984-től 1986-ig pedig Kanada miniszterelnök-helyettese volt. Nielsen a gyermekkorát az Északi-sarkvidéken töltötte, mivel az apja ott szolgált. Egyszer elmesélte, hogy ott is tanult meg járni. A családfő, Ingvard állítólag erőszakos ember volt, gyakran verte a feleségét és a fiait is.
Leslie, hogy elmeneküljön a bántalmazásokkal teli gyerekkorából, 17 évesen belépett a Kanadai Királyi Légierőbe, annak ellenére, hogy jogilag siket volt, már gyerekkora óta hallókészüléket kellett viselnie.
„Nagyon nehéz színésznek lenni, mivel minden attól függ, hogy a megfelelő szöveget mondd a megfelelő időben, te viszont nem hallod a jelzéseket. El sem tudom mondani, hányszor kellett volna azt kérdeznem, hogy »Mi?«, ha nem lett volna hallókészülékem. Tehát ez a szerkentyű életmentő, és lehetővé teszi, hogy gyakoroljam a mesterségemet” – nyilatkozta erről egyszer Nielsen.
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
Még nincs vége A Nagy Ő-nek: a finálé után kibeszélőműsor indul, Kiara Lord is visszatér
Az utolsó adás után a párkereső műsor főszereplői utoljára gyűlnek össze, hogy egymás szemébe mondják az igazságot. Kiderül az is, milyen kapcsolatban van a forgatások óta Stohl András a végső választottjával.
Péntek este véget ér A Nagy Ő legújabb évada, a nézők pedig végre megtudják, hogy a népszerű színész-műsorvezető, Stohl András kit választ: Kiara Lordot vagy Kiss Krisztát.
Az utolsó epizód után azonnal indul a kibeszélőműsor, amelyben a főszereplők együtt idézik fel a forgatások legemlékezetesebb pillanatait és a végső döntésig vezető utat.
A műsor lehetőséget ad arra is, hogy a párjelöltek és Stohl András egymás szemébe mondják az igazságot. A beszélgetéseket a realityhez hasonlóan Lékai-Kiss Ramóna vezeti majd, a nagy Ő mellett pedig Kiara, Kriszta, Böbe és Gina térnek vissza egy utolsó közös szereplésre.
Az előzetesből kiderül, hogy a hölgyek nem fognak finomkodni egymással. Böbe például elmondja, hogyan élte meg a sárga rózsás incidenst, és kiderül az is, hogy Kiara megsajnálta-e őt az ellopott randi miatt. A nézők arra is választ kapnak, mi lehetett volna András és Gina között, ha a szőkeség megnyílik a férfinak. Kiderül, melyik nővel kapcsolatban ismeri el Stohl András, hogy rengeteg hibát követett el vele szemben, és még csak észre sem vette, hogy hibázik.
A színész-műsorvezető azt is elárulja majd, milyen kapcsolatban van a forgatások óta a választottjával, akit a péntek esti fináléban fog megnevezni.
Péntek este véget ér A Nagy Ő legújabb évada, a nézők pedig végre megtudják, hogy a népszerű színész-műsorvezető, Stohl András kit választ: Kiara Lordot vagy Kiss Krisztát.
Az utolsó epizód után azonnal indul a kibeszélőműsor, amelyben a főszereplők együtt idézik fel a forgatások legemlékezetesebb pillanatait és a végső döntésig vezető utat.
A műsor lehetőséget ad arra is, hogy a párjelöltek és Stohl András egymás szemébe mondják az igazságot. A beszélgetéseket a realityhez hasonlóan Lékai-Kiss Ramóna vezeti majd, a nagy Ő mellett pedig Kiara, Kriszta, Böbe és Gina térnek vissza egy utolsó közös szereplésre.
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
Susanna Fogel író-rendező-producer főként női történetekkel, nőkről szóló, a nőket különféle, sokszor férfiak helyébe helyező sztorikkal pakolta tele a filmográfiáját. Hozzá kapcsolódik például A légikísérő és az Anne Frank bújtatója című sorozatok, az Éretlenségi című vígjáték forgatókönyve, vagy a Magyarországon forgatott, 2018-as A kém, aki dobott engem, amit egyúttal meg is rendezett. S úgy tűnik, megtetszett neki a kémtéma, sőt, kis hazánk is, ugyanis ezúttal újra ötvözte a kettőt. Ismét Budapestre utazott a stábjával, hogy leforgassa az íróként, producerként, rendezőként és kreátorként is jegyzett Ponies című hidegháborús dráma-thrillersorozatot (nálunk a SkyShowtime-on látható). S bár eddigi darabjai főként a nevettetés nemes céljával készültek, ezúttal Fogel komolyabb vizekre evezett, bár a humort így sem tudta teljesen mellőzni, úgy tűnik, az már mindig a lényének része marad. És ez jól is van így.
A Poniesban rengeteg budapesti helyszínt ismerhetünk fel, bár csodaszép fővárosunk ezúttal sem önmagát alakítja: mint oly sokszor, most is Moszkvának álcázza magát.
1977-ben járunk. Két „PONI”, azaz „person of no interest” (a hírszerzés nyelvén „érdektelen személy”) névtelenül dolgozik titkárnőként az amerikai nagykövetségen. Egészen addig, amíg férjeiket (John Mcmillan, Louis Boyer) rejtélyes körülmények között meggyilkolják, a két nő pedig úgy dönt, kiderítik, mi történt a párjaikkal, és beállnak CIA-ügynöknek. Bea (Emilia Clarke) egy komoly, túlképzett, szovjet bevándorlók oroszul is beszélő gyermeke. Társa, Twila (Haley Lu Richardson) pedig egy kisvárosi lány, aki ugyanolyan nyers, mint amennyire félelem nélküli. Együtt dolgoznak azon, hogy feltárjanak egy szerteágazó hidegháborús összeesküvést, és megoldják azt a rejtélyt, amely miatt özvegyek lettek.
A Poniesban tehát Susanna Fogel folytatja hagyományát, és érdekfeszítően mesél két nőről, akik egy abszolúte férfiak uralta világban (nem elég a kémes terep, a nőket lenéző tematikára még a korszak is rátesz egy lapáttal) kénytelenek boldogulni beépített ügynökökként, noha semmiféle ilyen képzésük nem volt korábban. Titkárnők voltak és feleségek. Viszont mindketten eszesek, elszántak és bátrak, mindez pedig már elég is ahhoz, hogy a KGB elleni életveszélyes játszmába kezdjenek, ráadásul szovjet felségterületen. Gyorsan be is indulnak az események, amikor felbukkan egy kegyetlen KGB-ügynök, Andrej (Artjom Gilz), és randevúra hívja Beát…
A Ponies alaphangon egy szórakoztató, fordulatos, időnként könnyed, máskor pedig meglepően erőszakos és komor kémjátszma. Nekünk, magyaroknak mégis sokkal emlékezetesebb és érdekesebb néznivaló lesz, természetesen a hazai vonatkozásoknak köszönhetően.
Valószínűleg kétszer kell majd megnéznünk az epizódokat, hiszen az első megtekintés minden bizonnyal azzal fog telni (a budapestieknek legalábbis feltétlenül), hogy próbáljuk felismerni vagy kideríteni, melyik külső jelenetet a főváros melyik pontján rögzítettek, mely idegen városelemeket tettek be az utómunka során CGI-jal a magyar látképbe (Kreml, sztálinkák stb.), s egyáltalán melyik utcát vagy teret látjuk épp? Így viszont lemaradunk a pergő párbeszédekről és a szereplők közti dinamikákról. Saját tapasztalat, újra kell nézni majd ezt-azt, higgyétek el!
Mivel itthon forgott, az is elkerülhetetlen volt, hogy feltűnjenek benne kiváló magyar színészek is, jöhet tehát az arcfelismerős játék is! A legnagyobb szerepeket Walters Lili (Senki szigete, Egynyári kaland, Drakulics elvtárs, Űrpiknik, Apatigris) és Mácsai Pál (Hanussen, Torzók, A temetetlen halott, Rokonok, Testről és lélekről, Terápia, A besúgó) kapták az összesen nyolc részt számláló Poniesban: előbbi a fiatal, szovjet piaci árust, Ivannát, utóbbi a kémkiképző Emile-t alakítja. Rajtuk kívül pedig olyan hazai arcokat lehet még felismerni kisebb szerepekben, mint Törőcsik Franciska (ő manapság sehonnan sem hiányozhat), Trokán Nóra, Fehér Panna, Ferencz Attila, Bartos Ágnes, Karácsonyi Zoltán, Holl Zsuzsanna, Schmidt Sára, Mészáros Piroska, Szóka Roland vagy Törköly Levente.
Mácsai és Walters egyébként nagyot is játszanak, abszolút egyenrangúak a nemzetközi sztárokkal és a főszereplőkkel. Emilia Clarke (Trónok harca, Solo: Egy Star Wars történet, Mielőtt megismertelek, Múlt karácsony, Titkos invázió) és Haley Lu Richardson (A Fehér Lótusz, Egy magányos tinédzser, Széttörve, Két lépés távolság, Nemterhes) egyébként emlékezetes páros, nyilván a karakterek, Bea és Twila elütő személyiségjegyei miatt is, jól kiegészítik egymást. Az egyik a laza, nagydumás és jól improvizáló, a másik a megfontolt, konszolidált és eltökélt.
Abban viszont megegyeznek, hogy mindkettejük számára új ez a kémesdi, így eleinte meg vannak rettenve, de szívesen vesznek részt benne eddigi életük után, amelyet főként a sarokban töltöttek. Így örömmel lépnek most az előtérbe, és veszik kezükbe az események irányítását.
A Ponies nem találja fel a spanyolviaszt, és nem is rukkol elő igazán forradalmi dolgokkal, de erős alapokról indul, amikből érdekes és izgalmas sztoriszálakat fejt ki. Igazából szinte ugyanaz a helyzet itt is, mint Susanna Fogel korábbi filmjében, A kém, aki dobott engembenMila Kunisszal és Kate McKinnonnal, csak most a hetvenes években járunk, komolyabb az atmoszféra, és nagyobbak a tétek. S persze a színvonal is megugrott a pozitív irányba.
Susanna Fogel író-rendező-producer főként női történetekkel, nőkről szóló, a nőket különféle, sokszor férfiak helyébe helyező sztorikkal pakolta tele a filmográfiáját. Hozzá kapcsolódik például A légikísérő és az Anne Frank bújtatója című sorozatok, az Éretlenségi című vígjáték forgatókönyve, vagy a Magyarországon forgatott, 2018-as A kém, aki dobott engem, amit egyúttal meg is rendezett. S úgy tűnik, megtetszett neki a kémtéma, sőt, kis hazánk is, ugyanis ezúttal újra ötvözte a kettőt. Ismét Budapestre utazott a stábjával, hogy leforgassa az íróként, producerként, rendezőként és kreátorként is jegyzett Ponies című hidegháborús dráma-thrillersorozatot (nálunk a SkyShowtime-on látható). S bár eddigi darabjai főként a nevettetés nemes céljával készültek, ezúttal Fogel komolyabb vizekre evezett, bár a humort így sem tudta teljesen mellőzni, úgy tűnik, az már mindig a lényének része marad. És ez jól is van így.
A Poniesban rengeteg budapesti helyszínt ismerhetünk fel, bár csodaszép fővárosunk ezúttal sem önmagát alakítja: mint oly sokszor, most is Moszkvának álcázza magát.
1977-ben járunk. Két „PONI”, azaz „person of no interest” (a hírszerzés nyelvén „érdektelen személy”) névtelenül dolgozik titkárnőként az amerikai nagykövetségen. Egészen addig, amíg férjeiket (John Mcmillan, Louis Boyer) rejtélyes körülmények között meggyilkolják, a két nő pedig úgy dönt, kiderítik, mi történt a párjaikkal, és beállnak CIA-ügynöknek. Bea (Emilia Clarke) egy komoly, túlképzett, szovjet bevándorlók oroszul is beszélő gyermeke. Társa, Twila (Haley Lu Richardson) pedig egy kisvárosi lány, aki ugyanolyan nyers, mint amennyire félelem nélküli. Együtt dolgoznak azon, hogy feltárjanak egy szerteágazó hidegháborús összeesküvést, és megoldják azt a rejtélyt, amely miatt özvegyek lettek.
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
