Aranyhajú, Gyémánttorkú Percy, aki leénekelte az eget – Robert Plant 75 éves
Amikor 1968 nyarán az Anglia egyik legjobb gitárosának tartott Jimmy Page egy birminghami klubban meghallgatott egy szőke, markáns arcú, kirobbanó hangerejű, rendkívüli hangfekvésű és énektechnikájú fiatalembert, azt hitte, hogy ennek az ifjú titánnak valami súlyos jellemhibája lehet, különben nem tengődne egy névtelen vidéki bandában. Aztán, miután hamar szót értettek, és a fiút felvillanyozta a lehetőség, hogy a híres Yardbirds új formációjának tagja lehet, a Page lakóhajóján tartott első próba már meg is teremtette köztük az összhangot. Kiderült, hogy semmi baj vele,
Robert Anthony Plant azonban akkor ott abban a birminghami klubban jókor volt jó helyen. Már nem kellett más, minthogy meggyőzze őserejű dobos barátját, Bonzo Bonhamet, hogy tegye át ő is a székhelyét Londonba, míg Page befűzte basszusgitárosnak a kor legkeresettebb stúdiózenész-hangszerelőjét, bizonyos John Paul Jonest. És a négy fiú együtt hamarosan ugyanolyan fogalommá vált a pop-rock világban, mint az első Fab Four, a Beatles, igaz, nem New Yardbirds, hanem Led Zeppelin néven.
Az egykori csiszolatlan gyémánttorok ma ünnepli 75.születésnapját.
Robert Plant, aki 2009 óta a Brit Birodalom Rendjének (CBE) parancsnoki fokozatát viseli, 1948. augusztus 20-án jött a világra a közép-angliai West Bromwichban. Apja, idősebb Robert Plant mérnök volt, a II. világháború idején a Brit Királyi Légierőnél szolgált, anyja, Annie Romanichal cigány származású. Fia vélhetően tőle örökölte muzikalitását és a más kultúrák iránti érdeklődését.
Tizenhat éves korában otthagyta a családot és a gimnáziumot, Birminghambe ment, ahol útmunkásként kereste kenyerét – itt alapozta meg később sokszor megcsodált fizikumát – és közben egy sor helyi bluesbandával énekelt, még néhány kislemezt is felvettek velük. A közép-angliai város akkoriban már a szigetország egyik rockbázisának számított, innen indult a Spencer Davis Group, a Traffic, a Moody Blues, később a Black Sabbath. Így jutott el az énekest kereső Page-hez a szinte kimondhatatlan nevű Hobbstweedle híre. A folytatást ismerjük.
A Led Zeppelin marandandóságának titka a négy muzsikus tökéletes vegyülete volt, ebben az egyik főszerepet Plant hangja játszotta.
Legkiemelkedőbb felvételein, a Dazed And Confused-ban, a Since I’ve Been Loving You-ban, a Gallows Pole-ban, a Kashmirban, az Achilles’ Last Standben, és nem utolsósorban a Stairway To Heavenben valóságos egyszemélyes drámákat ad elő, de új ízt adott a lírai daloknak is, erre talán a Going To California a legszebb példa. Tehát ahogy a Zepet sem lehet beskatulyázni a hard rock kategóriájába, úgy Plant is már kezdetektől túlnőtt e kereteken. Hangjának erejére jellemző, hogy egy dániai koncerten elnémult a mikrofonja, és túlénekelte társai elektromos dübörgését.
Ehhez képest folyton kétségei voltak képességeivel kapcsolatban. Saját bevallása szerint így született meg ikonikus mozdulata, loboncos fejének hátravetése, amelyet később sokan utánoztak, akárcsak kézmozdulatait, kemény ajakbiggyesztéseit, saját tengelye körüli forgásait, és azt, ahogyan a kontroll-ládára tette a lábát egy-egy erősen koncentrált pillanatban.
Plant írta az együttes gyakran misztikus-spirituális utalásokkal teli szövegeit is. Nem véletlen, hogy beceneve, a „Percy” nyomán Arthur király lovagjára, Percivalra (Parsifal) gondolhatunk – ilyen szerepet játszott a The Song Remains The Same című Zep-koncertfilm „portré-klipjében” - bár egyesek szerint van az elnevezésnek némi 18 éven felüli tartalma is. És ez sem lenne meglepő: Plantből, miközben a színpadon utolsó porcikájáig átélte a zenét, mindig sugárzott belőle az erőteljes, ugyanakkor rejtélyes férfiasság is.
Néhány éve nyilatkozta, hogy sok kortársa, aki a mai napig színpadon van, csupán a múltjából él, és nem veszi észre saját leépülését. Ő ezt ügyesen kikerülte, új zenéibe beépítve a régóta kedvelt keleti, főleg arab, indiai hatásokat, nem feledve a bluest, a rock and rollt, és ifjúsága pszichedelikus hangulatait sem.
Éppen ezért volt olyan izgalmas, amikor a 90-es években újra egymásra találtak Page-dzsel és a No Quarter – Unledded című albumon egyfajta világzenei értelmezést adtak a korábbi Zep-daloknak. Ezt a vonalat vitte tovább a 2000-es években a Strange Sensation együttesével, amellyel a Szigeten is láthattuk. Szólólemezei, mindenekelőtt a Songs At Eleven (1982), a Now and Zen (1988), és a The Mighty Rearranger (2005) is méltóak régi hírnevéhez. Ismét más irányt vett Alison Krauss amerikai country-énekesnővel való együttműködése. Vele jelenleg is turnézik, közös szerzeményeik mellett természetesen a Zep-klasszikusok is felcsendülnek, némileg áthangszerelve Robert idősödő hangjára.
Egy rajongónak, aki a sors szeszélye folytán újságíró is, vannak olyan pillanatai az életében, amikor úgy érzi: maga a Jóisten hívta meg egy kávéra. Így éreztem magam 1993. május 27-én, amikor a Petőfi Csarnok szabadterén tartott koncertje előtt, amikor több kollégával együtt fogadott az öltözőjében, miközben a magyar rockszakma színe-java szinte vallásos tisztelettel járult hozzá „audenciára”. Aztán a bulin, amikor két nyitószám után belevágott a Ramble Onba, még a legyek is elfelejtettek zümmögni… Öt évvel később ismét szemben ülhettem vele, amikor Jimmy Page-dzsel közösen bűvöltek el minket. Emlékszem, valakinek megszólalt a telefonja, mire Robert csak ennyit mondott: „Tagadj le nyugodtan…”. A BS-beli bulijuk valóságos vérátömlesztés volt a műzenékbe belefáradt közönségnek, még akkor is, ha a Stairway To Heaven néhány akkordja csak „beetetés”.
Természetesen ott voltam a Szigeten is, máig állítom, hogy hősöm méltatlan körülmények között lépett fel, és egy évvel később ismét a Pecsában, amely előtt telefonon adott nekem interjút egyenesen Isztambulból, ahol török cigányzenészekkel játszott. A turnémenedzserek figyelmeztettek, hogy a recepción Mr. Charlie Kane-t kérjem. Az Aranypolgár helyett, akinek nevén bejelentkezett, maga az Aranyhajú szólalt meg a vonal másik végén: „Robert Plant vagyok a 21.századból” – mondta.
Arról beszélt, hogy tehetségét Isten ajándékának tekinti, ami szüntelenül fejlesztenie kell, és ebben nagy szüksége van arra az energiára, amit a közönségtől kap. Elmesélte, hogy amikor Jimmy Page-dzsel Marokkóban jártak, egyszer egy olyan családnál szálltak meg, ahol még tévé sem volt, és vacsora után mindenki elkezdett énekelni és táncolni. Azt szerette volna, ha az este soha nem ér véget. A Led Zeppelinről pedig úgy vélekedett, hogy az a zene, amit évtizedekkel ezelőtt játszottak, érintetlen maradt, ugyanolyan erős, mint régen, tehát nincsen szükségük arra, hogy nosztalgiázzanak.
Így vagyok ezzel én is, aki 55 éve követem a Zep és Robert Plant munkásságát. Ha megszólalnak, a zene sodrában az idő semmissé válik.
