A te gyerekeid hisznek még az angyalban?
Barbara posztjai középpontjában a család áll, a gyerekei, a velük átélt élmények, a gyereknevelés során szerzett tapasztalatok, kudarcok. Írásaiban azt szeretné megmutatni, hogy gyerekekkel élni nem mindig rózsaszín, habos-babos tündérmese, néha kifejezetten nehéz, de ennek ellenére minden pillanatáért megéri csinálni, küzdeni, erőn felül teljesíteni.
Hányszor, de hányszor hallottam már a kérdést: "A te gyerekeid még hisznek a karácsonyi Angyalban?". Majd az igenlő válaszom után rögtön jött a következő: "Nem kéne már felvilágosítani őket?".
A válaszom röviden: nem. De hát meg vagyok őrülve? Hiszen becsapom a gyerekeimet, hazudok nekik! Vagy nem. De az is lehet, hogy már rég tudják az igazságot – igen, Nagylány és Nagyfiú évek óta tudja és nem, nem kellett őket felvilágosítani és nem, nem fogtak padlót a felismeréstől -, csak épp jó így nekik, hogy az életük egy kis szeletébe, egy rövid időre beengedik a csodát, még akkor is, ha már tudják a színtiszta igazságot. Mert az igazság mögött igenis ott húzódik a csoda.
De hát angyalok nem léteznek! Tuti? (Mielőtt menekülőre fognád, mondván: na, ezt is elkapta a misztikus gépszíj, a jövőbe lát, na, meg a múltba, tenyérből jósol és hisz a természetfelettiekben, gyorsan leszögezem, szó sincs erről. Valami másról annál inkább. De erről később.)
Na, szóval.
A karácsonyi rituálé, szokásrendszer kialakítása minden családban más és más. Én tizenhat éven át együtt éltem az apai nagyszüleimmel, így a karácsonyok is közösek voltak. Gyakorlatilag félfelnőtt voltam már, amikor először tapasztaltam meg a ténylegesen, csak a nagyon szűk – anya, apa, gyerek(ek) – családban eltöltött karácsony élményét. És annyira más volt. Nem jobb, nem szebb, nem csillogóbb stb., egyszerűen más. Szó sincs arról, hogy ne szerettem volna a nagyszüleimet és nem volt jó, hogy ők is velünk együtt ünnepeltek Szenteste, de valahogy érződött a különbség.
Már akkor elhatároztam, hogy ha nekem valaha is lesz családom – és megtehetem, mert nem lesz a környezetemben magányos, egyedül élő szülő, vagy olyan valaki, akinek nagyon is számít, hogy leültessük magunk közé az ünnepi asztalhoz -, akkor a Szenteste csak rólunk fog szólni, nem fogom sehova se rángatni őket, nem rohanunk az egyik ünnepi asztaltól a másikig, hogy a karácsony misztikuma helyett az legyen a csoda, hogy mindenhova odaérünk időben és nem késsük le a csengőszót.
És még valamit megfogadtam. Ha lehet és gyerekeim is benne lesznek, akkor én nem fosztom meg őket a karácsony misztériumától – ami, mint hívő család számára, így is, úgy is megvan -, attól, hogy titok lengje körbe az ünnepet és mindent megteszek, hogy egy kis csodába csomagoljam a rideg valóságot. (Ezzel nem azt állítom, hogy bármilyen másik módszer rossz, ez a mi döntésünk, nekünk így jó.)
(Elárulom, hogy én a kezdetektől tudtam, hogy a szüleim veszik az ajándékot. Valahogy így alakult. De mindig hiányzott a csoda. Mert, ha már tudtam, hogy a szüleim veszik, akkor semmi sem tartott vissza, hogy kutassak utánuk. És a legtöbb esetben meg is találtam. Most már persze tudom, hogy magammal szúrtam ki, de akkor jobban érdekelt, hogy tudjam, mit kapok, mint a várakozás öröme. Aztán persze mindig megbántam. Talán ez is dolgozott bennem akkor, amikor a karácsonyi Angyal eszméje mellett tettem le a voksomat.)
Nálunk az Angyal hozza az ajándékokat. A szívünkben élő Angyal (=szeretet), aki pontosan tudja, mire vágyik a másik, meghall és megjegyez minden kívánságot, hogy aztán azokat teljesítse belőle, amelyekről biztosan tudja, hogy örömet fognak okozni a célszemélynek. Ez a mi családi misztériumunk, amellyel örök időkre megőrizhetjük a csodát. És amelyben teljesen irreleváns és lényegtelen, hogy ki veszi meg ténylegesen a meglepetéseket. Az ötletadón van a hangsúly.
A gyerekeink úgymond folyamatosan nőnek bele az igazságba, de még soha egyikük sem zuhant meg a drámai felismeréstől, hogy tényleg mi vesszük az ajándékokat, soha egyikük sem gondolta, hogy becsaptuk, megaláztuk, vagy éppen belehazudtunk volna a szemébe. Sőt! (Néha egyébként van olyan érzésem, hogy nagyon sok mindent túltolunk, túlaggódunk az anyaságban, szülőségben. Számomra ez is tipikusan az az eset. Én nem hiszem, hogy ez olyan dráma lenne, amitől egy egészséges lelkületű gyerek összeomlik, csak jól kell felépíteni, hogy az eszmélés időszaka után is elfogadható legyen a magyarázat. Ja, ehhez előre kell gondolkodni. Ez együtt jár a szülőséggel. Talán ez az egyik legnehezebb dolog benne. De mi végre élnénk kihívások nélkül?)
Porhintés? Szemfényvesztés? Hazugság? Nem. Miért? A magyarázat roppant egyszerű.
Boldizsár Ildikó meseterapeuta szerint: "A csodában nem hinni kell, hanem élni szükséges vele."
