A sötét oldal mi magunk vagyunk – 50 éve jelent meg a Pink Floyd The Dark Side of The Moon című korszakos albuma
1973 nyarán Balatonföldváron dolgoztam egy üdülő vitorlás sétahajóján. Remekül éreztem magam matrózként, esténként pedig 17 évemnek megfelelően a helyi zenés helyekre tértem be, ahol élő zene és wurlitzer váltakoztak. Egyik alkalommal a zenegépből egy furcsa basszusfutam ütötte meg a fülemet, egy erőszakosan dekadens ének, majd egy hasonló hangulatú szaxofonszóló, amely egy harsány leütéssel átment gitárimprovizációba. Megnéztem, mi ez az újdonság, és alig hittem a szememnek: a Pink Floyd Money című dala volt.
Akkor már jól ismertem a cambridge-i bandát, volt tőlük egy-két olyan lemezem, amivel nálam konzervatív zenei ízlésű családomat ki lehetett volna üldözni a világból, és el sem tudtam volna képzelni, hogy egyszer olyan közegben hallom egyik dalokat, amelyeket általában a slágereknek tartanak fenn.
A Money a The Dark Side of The Moon című albumuk második oldalát nyitotta, és nemcsak ez a dal lett toplistás, hanem a lemez is – méghozzá hosszú éveken át. A mai napig minden idők legsikeresebb progresszív-rock lemeze lett. Az 1973. március 1-én megjelent LP úgy vitte át a Pink Floydot az elvont „underground” stílusból egy populárisabb hangzásvilágba, hogy közben megőrizték igényességüket, kísérletezőkedvüket, és nem utolsósorban a komor világképüket.
1973 az irányzat, az „egész estés” concept-albumok csúcséve volt. A magas szintű zenei háttérrel rendelkező előadók és együttesek már évek óta egy-egy téma vagy történet köré építették összefüggő kompozícióikat, sok esetben már eleve színpadi produkcióban is gondolkodtak. Ebben az évben olyan máig példaértékű lemezek születtek, mint a Jethro Tull A Passion Play-e, a Yes Tales From Topographic Oceans-e, az Emerson, Lake and Palmer Brain Salad Surgery-je, vagy a The Who Quadropheniája, hogy csak néhányat említsünk a rendkívül gazdag kínálatból. Ezekből, már az egyes darabok hossza miatt sem igen került fel a slágerlistákra, a Pink Floyd egészen ritkaságnak számított – a banda egész történetében egyetlen number one-t tudott produkálni, 1979 végén az Another Brick in the Wallt – a Money mégis széles körben népszerű lett az albumtól függetlenül is.
A rock-világ leghíresebb grafikai stúdiója, a londoni Hypgnosis által készített fekete alapú borítón látható prizma, amelyből egy hétszínű fénytörés nő ki (a hátlapon pedig ugyanennek a fordítottja), pontosan jellemzi a The Dark Side of The Moon közös tőről fakadt sokszínűségét, amelynek háttérében azonban ott van az elpusztíthatatlan sötét oldal.
Repülőtéri katasztrófa. Igazi repülővel, igazi áldozatokkal. Véletlenül eltalált, eltévedt gépek, titkos szigetek, lángban álló országok, tengeröblök felett. Az utolsó csepp üzemanyagig kering a gép. De van rajta valami különleges anyag, amely megállítja a lenti életet. Egyszerre szólal meg minden óra, mégsem mozdul senki. De mindegyik mozdulatlanná merevedett embernek ott dobog a szíve, mint az elátkozott szerelmeseké, akiket az Ördög kővé változtatott, mert megtagadták a parancsait.
Roger Waters, David Gilmour, Rick Wright és Nick Mason csaknem 18 hónapig játszották a Dark Side teljes zeneanyagát, egyes elemeit már 1970-től, együtt a korábbi nagyobb lélegzetű darabjaikkal, mint az Atom Heart Motherrel, vagy az Echoeszal – mielőtt felvették és 1973. március 1-jén megjelentették a lemezt. A zenével együtt kipróbálták élőben a látványos színpadi show-t is. Az eredeti anyag ennél bővebb volt, a koncertekről számos kalózfelvétel készült, és a gyűjtők szerint például az 1972. februárjában a londoni Rainbow-színházból „ellopott” felvételek sokkal jobbak. (A rajongóknak most már van összehasonlítási alapjuk, mivel 2015-ben hivatalosan is kiadták ezt a koncertet dupla CD-n). Az eredmény így is a tökéletesség határát súrolja.
A kezdeti, Speak To Me címet kapott szívdobogást követő sejtelmes Breathe megadja az alaphangot: csak magadra számíthatsz ebben a világban: A pánikot keltő On The Run után, amelynek elektronikus ostinatóját Waters a nevezetes pompei koncert egyik szünetében kísérletezte ki), brutális ébredés a Time bevezetője, mielőtt visszatér a Breathe. Az első oldalt záró The Great Gig In The Sky, amelyhez eredetileg egy komor emelkedő hangsor is fűződik, megalázóan puritán zongorájával egy velőtrázó női sikolyaival egy szado-mazo filmben is megállta volna a helyét. A Money groteszk rock-bluesa remek lehetőség Gilmournak, hogy egy kicsit visszatérjen saját gyökereihez. Az Us and Them az emberek közti kibékíthetetlenségre reflektál egy lírai szaxofonszólóval. És ekkor jön a váltás.
Immár öt év telt el azóta, hogy a Pink Floyd alapítója, énekes-gitáros-zeneszerzője, Syd Barrett, mértéktelen drogfogyasztással súlyosbított bipolaritása miatt kiszállt a bandából, de szellemének, nyomasztó egyéniségének hatása ott lebegett a többiek felett, mind a zenében, mind a gondolatiságban. Egyesek szerint éveken át ott volt a koncerteken, sőt a színfalak között játszott is, de erre máig nincsen semmi bizonyíték.
Az Any Colour You Like hangszeres kompozíciója Wright szintetizátorszólójával, amelyben korábbi Floyd-motívumok is felbukkannak, átvezetnek a lemez kéz utolsó darabjába. Waters mindkettőben félelmetesen eltalálta szövegeiben Syd állapotát. A Brain Damage főhőse egy „fűben heverő holdkóros”. „Bezártad az ajtód/eldobtad a kulcsot/valaki van a fejemben/de nem én vagyok… ha a felhő robban/mennydörög a füled/üvöltesz és nem jön felelet/és ha a bandában hamisan játszanak/a hold sötét oldalán meglátlak”. Az Eclipse pedig e lehangoló sorokkal végződik: „Mindaz, mi lesz/mindaz, mi volt/mindaz, mi lesz/a nap alatt már/minden felhangolt/de a napot eltakarta a hold”. Tehát felejtsük el egyszer s mindenkorra, hogy a Dark Side-nak bármi köze lenne az „űrrockhoz”.
Az album elképesztő sikert aratott: 1973 és 1988 között összesen 736 hétig volt fenn a Billboard 200-as listáján, Nagy-Britanniában és Egyesült Államokban egyaránt 15-szeres platinalemez lett, 50 év alatt több mint 50 millió példányt adtak el belőle világszerte. Magát az együttest is meglepte ezt a hihetetlen népszerűség, amely végleg kivitte őket a „rétegzenészek” kategóriájából. Gilmour évtizedekkel később úgy nyilatkozott, hogy valójában semmi más nem történt, minthogy sikerült a zenei elképzeléseiket megfelelő szövegekkel és egy jól eltalált lemezborítóval elegyíteni.
A Pink Floyd ezzel csúcsra ért, de miközben zenéjük egyre szélesebb tömegeket érintett meg, és a következő lemezzel, a Wish You Were Here-rel úgy tűnt, megszabadulnak Syd Barrett kísértetétől, a zenekar egyre inkább Waters súlyosbodó önimádatának és a világgal szembeni paranoiájának lett a szenvedő alanya. Glmour, Wright és Mason alkotói tevékenysége a háttérbe szorult, mire 1979-ben eljutottak a The Wallig, már szinte Waters „kísérőzenekarává” süllyedtek, és a Floydot egy újabb orbitális siker sem menthette meg a széthullástól.
