KULT
A Rovatból

Zenélt, utat keresett és álmodozott, hogy jobbak legyünk – 80 éve született John Lennon

A rock muszáj-mártírja lett negyvenévesen.


Valószínűleg ösztönösen választottam 1968-ban, 12 évesen kedvencemnek a Beatles-ből John Lennont. Elvégre nem volt hozzá még elegendő zenei műveltségem, hogy tisztában legyek az ő muzsikusi értékeivel, a nagy lázadáshoz való viszonyát is éppen csak kapisgáltam, és még szemüvegem sem volt, hogy valamiféle sorsközösséget vállalhassak vele. Lehet, az volt benne számomra tudat alatt rokonszenves, hogy szinte nem láttam róla két egyforma fotót: az egyiken huncut kamaszos cipóarc villant ki a gombafej alól, máskor blazírt úriember-paródiának tűnt szögletes vörös bajuszával, megint máskor kissé riadt, eltévedt fiatalemberként pislogott ki szegényeknek való látüvege mögül. De láttam őt spirituálisan átszellemültnek, dühösnek, szerelmesen szelídnek, sőt, olyan keserű mosollyal is az arcán, mintha azt akarná mondani: az vagyok, aki vagyok, és mindenki tehet nekem egy szívességet.

Egyszerűen hihetetlen, hogy John Lennon ma lenne 80 éves. Ennél már csak az a hihetetlenebb, hogy ebből a 80-ból csak a felét élte meg, alig múlt 40, amikor elvették tőlünk.

De most nem a 20.század egyik legaljasabb merényletéről, nemzedékünk kiheverhetetlen gyászáról akarok írni. Hanem az élő John Lennonról, aki bennünk van, így jelenidőben, zenéjével, gondolataival, humorával, szenvedélyeivel, álmaival.

John Lennon egy van, és benne sokféle John Lennon. Az igazi, család nélkül felnőtt, liverpooli prolifiú, akiből lehet, hogy kültelki vagány, iszákos börtöntöltelék lett volna, ha nem kapja meg a számára egyetlen üdvözítő nevelést a rock and rolltól. A keménységgel álcázott sérülékeny lélek végig ott maradt benne, még a hangjában is. Hallgassuk csak meg az erősen önéletrajzi ihletésű Help! című Beatles-dalt, vagy a már-már „punkos” Run For Your Life-ot: a belülről táplálkozó elemi erőt is belengi a szorongás, a bizonytalanság fátyla. Nemcsak magánemberként és közszereplőként volt megrögzött polgárpukkasztó – jól ismert felkonferálása: „Az olcsó helyeken ülők tapsoljanak, a drága jegyek tulajdonosai csörgessék az ékszereiket” -  de a Beatles pályafutásának legmeglepőbb zenei húzásai mögött is rendre ő volt.

Talán egyetlen kortárs brit zenész sem akadt akik ennyire beépítették volna drogos tapasztalataikat, mint a Beatles, és a legmaradandóbb darabokat – I’m Only Sleeping, Lucy in The Sky With Diamonds, Strawberry Fields Forever, Glass Onion – mind Lennon jegyzi. És ne hagyjuk ki az I Am The Walrust sem, amely az amúgy is totálisan „elszállt” Magical Mystery Tourt zárja, és amelynek értelmén máig vitatkoznak filológusok és pszichiáterek. De John palettája már a Beatles-ben is a szép szerelmes daloktól (Girl, In My Life) a hangkollázsokig (Revolution 9) a társasági élet leheletfinom metafórájától (Cry Baby Cry) a új dimenziók kereséséig (Across the Universe) terjedt.

És közben John Lennon gondolkodott és véleményt mondott. Két könyve, az In His Own Write (1964) és a Spaniard In The Work (1965) szinte a Monty Python előfutárának tekinthető abszurd, nonszensz humorával, és szófacsarásaival, amelyek gyakorlatilag lehetetlenné teszik a hiteles fordítását bármely nyelvre.

A két kötet írásai és karikatúrái gyilkosan ironikus képet festenek a megcsontosodott konzervativizmusával és viktoriánus álszent erkölcseivel szembenézni kénytelen brit társadalomról.

Ne feledjük, 1963-ban bukott meg a tory Harold McMillan kormánya a hadügyminiszter John Profumo afférja miatt, miután az illető úr a londoni szovjet katonai attaséval osztozott egy Christine Keeler nevű örömlány bájain. Persze Lennonnak az utódról, a másik Haroldról, Wilsonról sem volt sokkal jobb véleménye, megválasztását „general erection”-nek nevezte. Az írás élete végéig mindennapi kenyere maradt: számos karcolata, visszaemlékezése jelent meg a 80-as évek közepén Skywriting By Word of Mouth címen, néhány éve magyarul is publikált levelei szintén izgalmas kordokumentumok.

Aztán 1966-ban jelent meg a „Népszerűbbek vagyunk Jézus Krisztusnál” címen elhíresült Evening Standard-interjú a Beatles amerikai turnéjának beharangozásaként, mire a tengerentúli bigott keresztény közösségek máglyákat raktak az együttes lemezeiből és fotóiból. Az eset egyébként a bulvármédia manipulációjának iskolapéldája: Lennon ugyanis arról beszélt, hogy az egyházak nem törődnek a fiatalokkal, nem akarják őket megnyerni, így hát nem csoda, ha egy beat-zenekar népszerűbb lesz, mint Jézus Krisztus…

Az 1968-as világmozgalom rá is nagy hatást gyakorolt, de hamar rádöbbent, hogy az erőszak nem járható út, és a „forradalomból” nem lesz semmi, ha még a vezetőik sem tudják, hogy mit akarnak. Persze a Revolutiont is félreértették, megalkuvással vádolták Lennont – az idő mégis őt igazolta.

Nem kizárt, hogy a Beatles szétválásának egyik oka éppen John közéletisége volt, különösen a bandán belüli fő riválisa, Paul McCartney volt az, aki szigorúan távol tartotta magát a politikától és inkább hitt a hagyományos brit kispolgári értékekben.

Lennon azonban következetesen ment tovább a maga útján, oldalán immár élete szerelmével, Yoko Onóval, akiben nemcsak lelki-szellemi társát, szexuális partnerét és múzsáját találta meg, hanem a gyerekkora óta hiába keresett anyafigurát is.

Mindig volt valami csakazértis exhibicionizmus John és Yoko közös fellépéseiben, erotikus lemezeikben, kísérleti filmjeikben vagy bizarr demonstrációikban - ágyban a békéért Amsterdamban és Torontóban, zsákba bújás, a „Háborúnak vége” óriásplakátok a világ nagy fővárosaiban - hiszen nagyon nehezen fogadták el őket együtt: egyrészt felháborítónak találták, hogy egy „vágottszemű” nő feldúlja egy brit kedvenc házasságát, másrészt pedig John és Yoko külön-külön is besorolhatatlanok voltak, hát még együtt… Csakhogy Lennon szólókarrierjében éppen ez a nagyon különc és nagyon militáns korszaka jelentette a csúcspontot. Ekkor születnek a nagy békedalok – Give Peace A Chance, Imagine, Happy Xmas (The War Is Over) – az olyan politikai-társadalmi töltésű számok, mint a Working Class Hero, a Power To The People, a Woman Is The Nigger of The World.

De fénykorát élte a lírikus Lennon is, de több dalában is nyíltan beszélt súlyos alkohol-problémáiról (Cold Turkey, Whatever Gets You Thru the Night). Könyvtárnyit hordtak már össze a pár másfél évig tartó szakításáról – a teljes igazságot alighanem soha nem tudjuk meg -  de szerelmük ezt is kibírta. 1975-ben – egy évvel a Lennont „halállistáján” tartó Richard Nixon elnök bukása után - megkapták az amerikai letelepedési jogot, megszületett közös gyermekük, Sean. A sztárságba belefáradt Lennon pedig végre élhette egy New York-i hétköznapi ember mindennapi életét.

Ki tudja, mi lett volna a sorsa, hogyha nem támad újra kedve zenélni, és Yokóval közös, szenvedélyes, mégis bölcsességgel teli lemezük, a Double Fantasy nyomán nem kerül újra az érdeklődés középpontjába? Lehet, hogy akkor nem talál rá egy tudathasadásos fiatalember, akinek beteges vágya, hogy „valaki legyen”, akár gyilkosság árán is, és nemcsak hírneve miatt választja ki Lennont, hanem azért is, mert ő volt potenciális célpontjai közül a legkönnyebben megközelíthető. John számára ugyanis az is hozzátartozott nehezen visszaszerzett szabadságához, hogy New York-ban szabadon járhatott-kelhetett anélkül, hogy rajongók és paparazzók rohamától kelljen félnie, mint hazájában és nem is tartott testőröket.

De végül is ő alkotó ember volt, az ihletnek nem lehet parancsolni, ha jönni akar és nagy öröm lehetett számára minden elvárás terhe nélkül újra lemezt készíteni.

És bár a Double Fantasy valódi értékelését sokáig elhomályosította a tragédia, ennyi év után elmondhatjuk, hogy több dalnak is méltó helye van a Lennon-életműben: a kisfiához írt Beautiful Boy, a gyönyörű szerelmi vallomás Woman, amelyben köszönetet mond Yokónak, aki „megértette a férfiban élő kisgyermeket”, vagy a Watching The Wheels, amelyben válaszol azoknak, akik irigylik megszenvedett belső békéjét.

John Lennon bízott abban, hogy egyszer előjön az emberek jobbik énje, de azért nem voltak illúziói. „Bár megváltoznátok” – énekli a Borsőrmester végén az A Day In The Life-ban, az önzés, az olcsó szenzáció-éhség tűpontos látleletében. Az Imagine-ben egy olyan világról beszél, ahol megszűnik mindaz, ami gúzsba köt mindenkit, megszűnik az „enyém-tiéd” átka, nem lesznek olyan eszmék, amelyekért ölni vagy meghalni kell. „Mondhatjátok, hogy álmodom/de nem vagyok magam”. A halála után megjelent Nobody Told Me azonban arra utal, hogy nagyon is tisztán látta, hogy olyan világot élünk, amelyben „mindig történik valami, s mégsem haladunk.”

„Minden rendben lesz a végén. Ha nincs minden rendben, akkor még nincs itt a vég” – ez egyike John Lennon legfontosabb mondatainak. Tartozunk neki annyival, hogy elhisszük neki.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Amikor a múlt színpadra lép: így kel új életre Cseh Tamás és Bereményi Géza klasszikusa
Cseh Tamás és Bereményi Géza közel félévszázados, helykereső albuma, a Frontátvonulás fiatal színházcsinálók kezei között született újjá – a különleges előadás július 28-án látható a Városmajori Szabadtéri Színpadon.


Az, hogy egyelőre viszonylag kevesen ismerik a Sicc Production nevét, véletlenül sem az általuk készített előadások minőségéről, sokkal inkább arról tanúskodik, hogy milyen nehéz ma a minket körülvevő zajban kiszűrni a tiszta hangokat.

Aki ugyanis már látta és hallotta a Színház- és Filmművészeti Egyetemen Novák Eszter és Selmeczi György irányítása mellett 2024-ben végzett zenés színészosztály valamelyik produkcióját, az azonnal függő lesz.

És bár első ránézésre a tegnaphoz mintha több közük lenne, mint a mához, jegyezzük meg jól a nevüket, mert valójában ők a jövő.

Kapkodás nélkül, ütemesen épül a repertoárjuk. Eddig bemutatták Nagy Feró kis híján elfeledett, punk-rockoperaként emlegetett Hamletjét, illetve Majd, ha fagy! címmel neoreneszánsz rallyt vezényeltek, éles párhuzamot vonva többek között a százévekkel ezelőtti London és a mai Budapest között. És ha nem is épp Shakespeare korához, de azért a mából szemlélve erősen a régi időkhöz látszik kötődni a 2024 nyarán bemutatott, azóta folyamatosan játszott, fesztiváljáró Frontátvonulás is.

Koncert, színház, koncertszínház a műfaj: Cseh Tamás és Bereményi Géza azonos című albuma jelenti a kiindulópontot a delikát találkozáshoz. Ha már találkozás: Ecsedi a pesti flaszteren futkos fel s alá, hogy rátaláljon barátjára, Vizire, aki két liter kávélikőr elfogyasztása után megvilágosodik, és a Keleti pályaudvarra megy, ami azonban csak egy álpályaudvar, ahova és ahonnan „nem érkeznek és nem is indulnak” vonatok... A játszók szülei (óvatosan mondjuk: nagyszülei...) generációjának jól ismert a létező szocializmusban, a hetvenes évek legvégén fogant kerettörténet, de vajon mi közük mindehhez a mai pesti srácoknak?

Krasznai Vilmos zene- és szövegérzékeny, a muzikális helyzeteket színházivá emelő rendezésében hat fiatalember kelti életre az összes karaktert. Kerek Dávid, Liber Ágoston, Fülöp Kristóf (egyben az előadás zenei vezetője), Turi Péter, Sas Zoltán és Vatamány Atanáz magabiztosan teremt néhány gesztussal és minimális számú kellékkel hiánytalan világot, ami véletlenül sem másolja a nyolcvanas évek egyszerre áporodott és kedélyes hétköznapjait. A frissdiplomás színészek ennél vakmerőbbek, de nagyon is jól teszik, hogy mernek kockáztatni: a mai magyar fiatalok kilátástalansága, reményvesztettsége, a sokakat nyomasztó politikai és társadalmi légkör nem erőszakolt üzenetként, hanem megélt tapasztalatként jelenik meg a színen.

Cseh Tamás-estet sokat láttunk már, fogunk is még, de a Sicc Production Frontátvonulása nem áll be a sorba:

egyes dalokat teljesen újrahangszereltek, másoknak a vokális előadásmódját változtatták meg, és az egész zenei világot szigorú dramaturgiai megfontolások mentén gondolták tovább.

Céljuk egyértelmű: ez az est nem az üres tiszteletről, hanem az emblematikus album és mondanivalója mély értéséről és feltétel nélküli szeretetéről szól. A hat szereplő kézről kézre adja a nyolc hangszert, már csak azért is, mert a szűk, de átjárható cellákból épült jelzésszerű díszlet összezárja őket. És épp ez a lényeg, vagyis az, hogy ők is szorosan összezárnak, és így néznek kihívóan a holnap szemébe.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
„A toi toi vécék tetejéről játszottunk az utcán rekedt közönségnek” – Besh o droM-interjú
A több mint 25 éve aktívan koncertező zenekar két tagja, Barcza Gergő és Pettik Ádám elsősorban a Művészetek Völgyéhez kapcsolódó emlékeiről mesélt nekünk.


A Besh o droM története szorosan összefonódik a Művészetek Völgyével: 1999-es megalakulásuk óta visszatérő fellépők a kapolcsi központú fesztiválon. Az utóbbi időben több alkalommal is szabályos tömegjelenetek alakultak ki a koncertjeiken, mivel sokkal többen voltak kíváncsiak rájuk, mint a helyszín befogadóképessége, ahol játszottak. Idén azonban biztosan nem fenyeget ez a veszély, ugyanis most először a Panoráma Színpadon kaptak helyet. Ebből az alkalomból kérdeztük a zenekar két alapítóját.

– Mi az első emléketek a Művészetek Völgyéről, akár látogatóként, akár fellépőként?

Pettik Ádám: Ando Drom koncert a romok között 30 éve, iszonyat katartikus volt, ott dőlt el véglegesen, hogy világzenével fogok leginkább foglalkozni.

Barcza Gergő: Nekem is ugyanebből az évből van a legelső emlékem, nagyon élveztem a kellemesen kaotikus, teljesen újszerű falusi fesztiválhangulatot. Emlékszem, reggelente lehetetlen volt péksüteményhez jutni, a kisboltokból már hajnalban elfogyott a kifli, zsömle. A piaci résbe azonnal meg is érkezett a házi palacsinta...

– Itthon és világszerte is rengeteg fesztiválon játszottatok az elmúlt 26 évben. Van-e bármi, ami miatt a Völgy kiemelkedik ebből a mezőnyből?

Ádám: A legtöbb helyszínen ezen a fesztiválon játszottunk, és magasan kiemelkedik a tavalyelőtti, toi-toi vécék tetejéről az utcán ragadt közönségnek adott koncertünk.

Kicsit többen ragadtak kint, mint ahányan befértek a Kocsor udvarba, de a technikusok kegyetlen, buligyilkos főnöke nem engedte elhúzni a hátsó függönyt, pedig akkor legalább hátulról láthatta volna a koncertet szegény hoppon maradt közönségünk. Ezért akinek a zenekarban zsinór nélküli mikrofonja volt, az időnként a színpad háta mögé ment és a támfal tetejéről játszott a kint rekedt tömegnek.

A fal alatt az utcán, kissé jobb oldalt volt három mobil wc, aminek a tetejére viszonylag könnyen át lehetett lépni az alacsony kerítésen keresztül, és Légrádi úr óriási sikert aratott, amikor úgy döntött, hogy az egyik szólóját onnan fogja celebrálni. Nem szakadt be.

Gergő: Nagy lendülettel én is fel akartam ugrani az egyikre, de rögtön elképzeltem, ahogy szomorúan kászálódok ki a szörpből, így inkább kihagytam. Légrádi Gábor, fiatalabb és könnyebb kollégánk viszont valóban nem tétovázott, felpattant az egyik tetejére, onnan fújta. Remekül szórakozott mindenki.

– Az olvasztótégely elég jó kifejezés a zenétekre. Mennyi mindent szívtatok magatokba a kezdetekhez képest ebben a bő két és fél évtizedben?

Ádám: Az operetten és k-popon kívül mindent.

Gergő: Az én fejemben folyton megy a zene, csak akkor áll meg egy-egy pillanatra, ha meghallok valami más zenét egy külső hangforrásból. Akkor betárazom azt az agyam megfelelő polcára. Zeneírás közben aztán onnan dől ki a megfelelő zenei anyag, gondolkozni nem is nagyon kell.

– Mindketten nagyobbrészt külföldön éltek. Egy átlagos évben hányszor ingáztok Budapest, Bristol és Jeruzsálem között, és hány koncertfelkérésre kell nemet mondanotok logisztikai okokból?

Ádám: Nem túl sok buli marad el ilyen okból, 15-20 alkalommal biztos megfordulok, és jóformán az egész nyarat itt töltöm.

Gergő: én is igyekszem minél gyakrabban jönni, de a Közel-Keleten nem mindíg úgy történnek a dolgok, ahogy azt az ember eltervezi.

– Mi a fő tevékenységetek, amikor nem vagytok Magyarországon és nem a zenekarral foglalkoztok?

Ádám: Szervezem a további bulikat, intézem a zenekar és a saját ügyeimet, tagja vagyok a Bujdosó oktettnek és kvartettnek, valamint van egy új kvartettünk Babindák-Juhász-Papesch-Pettik néven. Zajlik az élet.

Gergő: Írom, gyártom a többiek segítségével a Besh o droM zenéjét, nálam állnak össze a három országban felvett zenei anyagok, intézem a zenekar külföldi útjait.

Amikor épp nincs háború, és általában nincs, akkor a legkülönbözőbb helyeken, stadionoktól az utcazene-fesztiválokig minden lehetséges helyszínen fellépek, gyakran szinte éjjel-nappal. Most épp leggyakrabban az óvóhelyen ülök, de a zene ott is megy a fejemben.

– Ádám többször is fellépett már a Duckshell vendégeként, és elmondta, hogy ők a kedvenc fiatal zenekara. Kiket követtek/kedveltek még a jelenlegi hazai színtérről?

Ádám: Sickratmen, cserihanna, Zsiványjazz és még sokan mások.

– Egyike vagytok annak a nem túl sok zenekarnak, akik saját Patreon-oldalt üzemeltetnek, a legutóbbi lemezetek költségeit is közösségi finanszírozással igyekeztetek előteremteni. Mennyire jelentős ez a láb a bevételeitekben?

Ádám: Reméljük, lesz még sokkal jobb is.

Gergő: Első körben összegyűlt egy kicsi, de annál kitartóbb támogatói kör. Hálásak vagyunk nekik, mindenkit bíztatunk, hogy nézzen el hozzánk, legyen a támogatónk egy kávé árával, vagy akár többel.

– Idén első alkalommal játszotok a Völgyben a Panoráma Színpadon. Mekkora szintlépés ez számotokra?

Ádám: Játszottunk már a Völgyben nagyszínpadon többször is, bár akkor nem ott volt még és nem így hívták, csak aztán a Bárka színpadhoz és később a Kocsor Házhoz való hűségünk ezt a dolgot felülírta.

Ez a helyzet tavalyelőtt tarthatatlanná vált és azóta akkora színpadon játszunk, hogy végre odafér az egész közönségünk. Nem hiszem, hogy zavarba jönnénk, ha már a montreali jazz fesztiválon nem jöttünk 25 ezer ember előtt 4 alkalommal.

– Lesz-e a alkalmatok több időt is a fesztiválon tölteni a koncerten túl? Ha igen, mit szeretnétek még mindenképp megnézni?

Ádám: Tervezem, tervezzük, de ameddig nem sikerül megfejteni, hogy melyik napokon tudok maradni, addig nem fájdítom a szívem. Mókus udvarába biztos elnézek, mert ott valahogy mindig valami izgalmas történik.

Gergő: Minden évben körbejárjuk a helyszíneket, idén sem lesz másképp.

Jegyvásárlás a fesztiválra EZEN A LINKEN lehetséges, a részletes programot ITT találod.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Lemondta a fellépését a Sziget egyik fő előadója, kiderült, ki jön helyette
A Sziget szervezői gyorsan reagáltak a váratlan fejleményre, így a pénteki napon szintén világsztár zárja a Nagyszínpad programját.


Váratlan bejelentést tett a Sziget Fesztivál: A$AP Rocky lemondta több augusztusi európai koncertjét, köztük a budapestit is. A szervezők azonban gyorsan pótolták a kieső előadót, így

augusztus 8-án, pénteken a Nagyszínpad fő fellépője Kid Cudi lesz.

A Grammy-díjas rapper, énekes és producer a 2000-es évek végén robbant be a köztudatba. Debütáló albuma, a Man on the Moon: The End of Day rögtön hatalmas siker lett, és dupla platinalemezzé vált. Azóta több mint 22 millió lemezt adott el világszerte, és két Grammy-díjat is bezsebelt.

Kid Cudi, polgári nevén Scott Ramon Seguro Mescudi jelenleg új albumán dolgozik, amelynek első dala Neverland címmel idén májusban jelent meg. Érdekesség, hogy Travis Scott is tőle kapta a művésznevében szereplő „Scott” nevet, mert Cudit gyerekkora óta példaképének tekinti.

A Sziget Fesztivál idén augusztus 6. és 11. között várja a látogatókat. A fellépők között ott lesz Shawn Mendes, Armin Van Buuren, Nelly Furtado, Papa Roach és Anima is. A zenei programok mellett színházi előadások, cirkusz és más különleges élmények is várják a fesztiválozókat.

(via Blikk)


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Zombiszülés, gerinckitépés, kitakart nemi szervek – A 28 évvel később nem cicózik, mégis az év egyik legmeghatóbb és legjobb filmje
A 28 nappal később Oscar-díjas rendezője visszatért, hogy megmutassa, van még kraft ebben a horrorműfajban: nos, rendesen megmutatta.


Nem 28, „csupán” 23 évvel ezelőtt kezdődött történetünk, 2002 őszén, amikor bemutatták az angliai mozik a Sekély sírhant, a Trainspotting, Az élet sója és A part rendezője, Danny Boyle új zombifilmjét, a 28 nappal későbbet (a magyar vásznakra 2003 februárjában pattant fel). A legtöbben ebben a filmben ismerték meg a később Oscar-díjassá váló Cillian Murphyt, valamint a később Oscar-jelöltté avanzsáló Naomie Harrist (Brendan Gleeson és Christopher Eccleston azért már elég ismertek voltak ekkor is). A forgatókönyvet Alex Garland írta, akit azóta olyan filmek direktoraként is ismerhetünk, mint az Ex Machina, az Expedíció, az Ők, a Polgárháború vagy a Hadviselés.

A 28 nappal később sztorija szerint egy olyan vírus kezdett el fertőzni az Egyesült Királyságban, amely dühöngő, vérhányó vadállattá aljasított mindenkit, akit megfertőzött, a maroknyi túlélő pedig próbált menedéket találni a szigetországban.

A mindössze 8 millió dolláros büdzsé pedig szépen meg is térült, hiszen világszinten kb. 75 milliót szedett össze a film.

Érkezett is öt évvel később, 2007-ben a folytatás, a 28 héttel később, amit már nem Boyle rendezett, hanem a 2001-es Intactóval nagyot gurító spanyol fenegyerek, Juan Carlos Fresnadillo (továbbá: Betolakodók, A hercegnő és a sárkány), aki Robert Carlyle-t, Rose Byrne-t, az akkor még viszonylag ismeretlen Jeremy Rennert, Idris Elbát és Imogen Pootsot küldte csatázni Londonba a zombihaddal, kb. fél évvel az első rész eseményei után. S bár nem volt olyan jó, mint az első rész (nem is Garland írta), és kb. dupla költségvetéssel nagyjából ugyanannyit is hozott, azért még mindig szép sikernek könyvelték el az alkotók, és el is kezdték tervezgetni a harmadik etapot, a 28 hónappal későbbet, nagyjából egy 2010-es mozipremierrel. Legalábbis erről számolt be Alex Garland, ám ebből végül nem lett semmi, mivel a Fox Searchlighton belül olyan embereknél voltak a jogok, akik úgy döntöttek, hogy nem állnak szóba egymással, így az újabb zombiterveknek is lőttek egy időre.

Majdnem tíz évvel később azonban Danny Boyle és Alex Garland újra elővették korábbi sikerüket, a jogok Andrew Mcdonald producer hathatós közreműködésének hála átkerültek a Sonyhoz, s így elkezdtek dolgozni egy új trilógián, ami az azóta eltelt hosszú idő miatt, kihagyva címében a hónapot, rögtön 28 évvel később lett.

Ennek első epizódja került most a mozikba, méghozzá újra Boyle rendezésében, aki az első rész óta Oscar-díjas rendező lett a Gettómilliomosnak köszönhetően, és olyan további filmeket álmodott a vászonra, mint a Milliók (2004), a Napfény (2007), a 127 óra (2010), a Transz (2013), a Steve Jobs (2015), a T2 Trainspotting (2017), legutóbb pedig a Yesterday 2019-ben. Vagyis Boyle hat év után csüccsent vissza a direktori székbe, hogy bebizonyítsa, továbbra is megvan a monyója, ráadásul ismét egy Alex Garland-forgatókönyvből garázdálkodhatott.

Boyle-nak pedig sikerült is a bizonyítás, mivel a 28 évvel később talán az eddigi legjobb epizód lett, ráadásul úgy, hogy nem feltétlenül (vagy egyáltalán nem) azt kaptuk, amire számítottunk. A sztori szerint a vírus elszabadulása óta 28 év telt el, Nagy-Britannia és Írország pedig sziget mivoltukból fakadóan karantén alá kerültek, a világ többi pontjáról sikerült kiszorítani a halálos kórt. Persze a veszélyzónában is vannak túlélők, közülük ismerünk meg egy kis szigeten élő közösséget, benne Jamie-t (Aaron Taylor-Johnson), a súlyos beteg feleségét, Islát (Jodie Comer) és a 12 éves kisfiukat, Spike-ot (Alfie Williams). Jamie úgy dönt, Spike elég érett már ahhoz, hogy elvigye őt a kerítéseiken túlra, a szárazföldre zombivadászatra, a túra azonban nem várt fordulatot hoz a gyerkőc életébe: megtudja, hogy odakint él magányosan egy kattant orvos, Dr. Kelso, akikből nem sok maradt, és talán ő segíthetne meggyógyítani a zavarodott édesanyját, akivel a többiek tudta nélkül útra is kel zombiföldön a vágyott cél felé.

A 28 évvel később alapvetően nem hazudtolja meg önmagát: véres, kegyetlen, izgalmas. A fertőzöttek minden fajtája durva és rendkívül félelmetes (bár valami fura oknál fogva, talán hogy elkerüljék az X korhatár-besorolást, itthon is kitakarták a pucér zombik nemi szervét), Danny Boyle pedig közel a hetvenhez is bizonyítja, hogy semmit nem veszített a fenegyerekségéből, s éppolyan profi direktor, mint a harmincas-negyvenes éveiben.

Ez a film ugyanis rendkívül intenzív, és próbára teszi a nézők türelmét. Rendkívül gyors vágásokkal, áttűnésekkel és furcsa zenékkel, hanghatásokkal operál, ráadásul a jelenetek nagy többségét iPhone 15 Pro Max okostelefonokkal rögzítette a szintén Oscar-díjas operatőr, Anthony Dod Mantle, ami egyedi képi világot és atmoszférát kölcsönöz a sztorinak. Atmoszféra pedig akad bőven, Boyle nagyon ért ahhoz, hogy kézzelfoghatóvá, nyomasztóvá, élővé, veszélyessé, vagy akár reménytelivé tegyen egy történetet, pontosabban a világot, ahol az játszódik.

A 28 évvel későbbnek azonban van egy olyan vetülete is, amire talán nem sokan számítottak egy 18-as karikás zombis horrortól: hatalmas szíve van, és hihetetlenül megható.

Bizony, fogalmazhatunk úgy is, hogy egy könnyfacsaró zombis horrorral van dolgunk.

Az új és fantasztikus színészi felfedezett, Alfie Williams egymaga viszi el a hátán a filmet, pedig olyan „segítői” vannak, mint Aaron Taylor-Johnson, Jodie Comer és Ralph Fiennes, de hát ez igazából az ő felnövéstörténete, amely során már ilyen fiatalon kénytelen felelősséget vállalni, és mindent megtenni azokért, akiket szeret. Ralph Fiennesnak pedig, aki a sztorinak csak egy későbbi pontján bukkan fel, szintén egy csodás és emlékezetes karakter jutott, ő a film lezárásában játszik hatalmas szerepet, és micsoda lezárás az!

Nem is érdemes többet elárulni a filmről, ami biztosan sokakat kikészít majd, ám az kétségtelen, hogy egy egyenesen az elevenünkbe vágó, nyers, mégis rendkívül érzelmes mestermű lett Danny Boyle új 28-filmjéből. Aki pedig értetlenül áll a több mint fura utolsó jelenettől, ne feledje, hogy kb. fél év múlva, 2026 januárjában érkezik az új trilógia már leforgott második (összesítve a franchise negyedik) része, a 28 Years Later: The Bone Temple (28 évvel később: A csonttemplom), amit viszont nem Danny Boyle rendezett, hanem Nia DaCosta (Little Woods, 2021-es Kampókéz), akinek azt üzenjük: még vért, még verejtéket, még könnyeket!


Link másolása
KÖVESS MINKET: