2020 őszén volt kereken fél évszázada, hogy az ikonikus TU-154-es repülőgép, becenevén „Nagyvas” először érintette az akkori Ferihegyi Repülőtér betonját. Ennek apropóján látogatást tettünk az egyik kiállított példánynál az Aeroparkban, és ha már ott voltunk, vetettünk egy pillantást a TU-134-es „Kistuskó” gépre is, ami december 22-én ünnepelte 48 évvel ezelőtti első magyar leszállását.
Az Aeropark ügyvezető-helyettese, egyben a múzeum széles körben ismert videós tartalmainak felelős szerkesztője, Kránitz Balázs kalauzolt bennünket körbe.
A TU-154-es repülőgép 1970. november 13-án szállt le először Magyarországon. A Malévnek szánt első utasszállító, az Aeroparkban is megtalálható HA-LCA lajstromjelű gép pedig 1973. szeptember 5-én érkezett Budapestre. A gép a Malév színeiben 2001. március 31-ig közlekedett, és érdekesség, hogy az oroszoknál is az ötvenes szám lett végül a nyerő: ez év őszén nyugdíjazták ugyanis ezt a géptípust 50 (!) levegőben töltött év után.
A gép története amiatt is speciális, hogy más, Tupoljev gyártású társaival ellentétben neki nem volt katonai elődje. Ez azt jelentette, hogy a Tupoljev szovjet tervezőiroda akkoriban ezt a típust a szovjet államvezetés megbízásából a teljes alapoktól kezdte el tervezni, kifejezetten utasszállító célokra, míg az összes többi, szintén polgári repülésben üzemelő társát katonai gépekből fejlesztették ki. A TU-114-es utasszállítót például a TU-95-ös vadászgépből alakították át polgári célokra.
Repülési hatótávolsága 5-6 óra volt, ez egy Boeing 737-es repülőgép hatótávjának felel meg – távolsági összehasonlításban hazánkból számítva a Kanári-szigetek, Dubai rádiuszt fedi le.
De a TU-154-es teljesített különjáratokat, kormányjáratokat is, köztük Kádár Jánossal vagy Göncz Árpáddal a fedélzeten: a gép megfordult Indiában, Vietnámban, Indonéziában, sőt, Japánban is. Fent említett paraméterei folytán ezen távolabbi régiókat így természetesen csak útmegszakításokkal érte el.
A TU-154-es repülőgép különlegességét az adta, hogy viszonylag sok utast (légitársaságtól függően 140-170-et) rövid idő alatt tudott elvinni rendkívül erős hajtóműveivel, amiknek jelentős zajosságát is köszönhette. Ezeket a hajtóműveket olyan szinten túltervezték, hogy sok pilóta szerint más típusokkal a légitársaságok bizonyos útvonalakat nem tudtak megcsinálni akkoriban, amire viszont a TU-154-es nagyon is képes volt.
Ezért hajtóműveinek is köszönheti a gép a Nagyvas becenevet. Ha már hajtómű: a TU-154-esnek többek között a Kairó-Budapest útvonalon nyaranta mindig napfelkelte előtt kellett felszállnia az egyiptomi fővárosból, mert az afrikai időjárás és az ottani kifutópálya sajátosságai miatt később, a túl magas hőmérséklet miatt már nem tudta volna időben elhagyni a futópályát.
Több különleges esemény is történt a típus gépeivel, köztük a TU-154 HA-LCA-val: 1982. november 27-én például Varsóban egy fegyveres katona a Leningrádból érkező és Budapestre tartó a repülőgépet Nyugat-Berlinbe akarta eltéríteni, de kísérletet még a földön meghiúsították a lengyelek.
Fura volt az Aeroparkban a gépek között úgy barangolni, hogy nem lepte el ezeket a csodás monstrumokat se gyerekzsivaj, se az eddig megszokott látogatók sokasága: bár a múzeum ajándékboltja továbbra is üzemel, Kránitz Balázsék azonnal készek kinyitni a teljes parkot, amint a vírussal kapcsolatos közösségi intézkedések ismét lazulni fognak.
(Információk forrása: Aeropark)
2020 őszén volt kereken fél évszázada, hogy az ikonikus TU-154-es repülőgép, becenevén „Nagyvas” először érintette az akkori Ferihegyi Repülőtér betonját. Ennek apropóján látogatást tettünk az egyik kiállított példánynál az Aeroparkban, és ha már ott voltunk, vetettünk egy pillantást a TU-134-es „Kistuskó” gépre is, ami december 22-én ünnepelte 48 évvel ezelőtti első magyar leszállását.
Az Aeropark ügyvezető-helyettese, egyben a múzeum széles körben ismert videós tartalmainak felelős szerkesztője, Kránitz Balázs kalauzolt bennünket körbe.
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
„Mindenkit megölünk!” – 27 éve történt a Columbine középiskolai mészárlás, az Egyesült Államok történelmének egyik legvéresebb iskolai ámokfutása
A hatóságok két és fél évtizeddel később emberölésnek minősítették Anne Marie Hochhalter halálát, aki 26 évvel élte túl a columbine-i lövöldözést. Az elkövetők a támadás során a könyvtárban azt kiabálták: „Minden sportoló álljon fel!”
1999. április 20-án a Columbine Gimnázium neve örökre egyet jelentett a modern kori iskolai erőszakkal – két és fél évtizeddel később pedig egy újabb áldozat halálával hivatalosan is átíródott a mérleg.
Aznap hunyt el Anne Marie Hochhalter, aki a 27 évvel ezelőtti lövöldözésben súlyosan megsebesült és deréktól lefelé lebénult. A halottkém a halál okát emberölésnek minősítette, mivel a támadáskor szerzett sérülései közvetlenül hozzájárultak a halálához. Ezzel a columbine-i áldozatok hivatalos száma 14-re emelkedett – írta az Associated Press.
A két elkövető, a 18 éves Eric Harris és a 17 éves Dylan Klebold eredetileg nem lövöldözést, hanem egy nagyszabású robbantást tervezett. Két, egyenként közel tíz kilós, PB-gázpalackból készült bombát helyeztek el az iskola menzáján, amelyeket helyi idő szerint 11:17-re időzítettek, amikor a legtöbb diák, nagyjából 500 fő tartózkodott ott.
A tervük az volt, hogy a robbanások után a menekülőket a parkolóból lövik le. A menzában elhelyezett bombák azonban a hibás vezetékezés miatt nem robbantak fel.
Miután a tervük kudarcot vallott, a két diák fegyverrel indult az iskola nyugati bejárata felé. Az első lövések 11:19-kor dördültek el, azonnal megölve egy diáklányt, Rachel Scottot. A helyszínen tartózkodó rendőr, Neil Gardner helyettes 11:22 körül kapott riasztást, és szinte azonnal tűzharcba keveredett az egyik támadóval.
Eközben a bent rekedt tanár, Dave Sanders diákok százait terelte biztonságba, amíg őt is halálos lövés nem érte.
A támadók 11:29-kor hatoltak be az iskola könyvtárába, ahol a legtöbb áldozatukkal végeztek. Szemtanúk szerint az egyik elkövető azt kiabálta:
„Minden sportoló álljon fel! Mindegyikőteket meg fogjuk ölni.”
A mészárlás a könyvtárban alig több mint hét percig tartott, ezalatt tíz diákot öltek meg. Az elkövetők 12:08-kor a könyvtárban öngyilkosságot követtek el.
A speciális egységek 12:06-kor hatoltak be az épületbe, kevesebb mint egy órával az első lövések után, a korabeli protokolloknak megfelelően azonban nem nyomultak be azonnal mélyebbre. A rendőrök nem voltak felkészülve egy ilyen szintű fegyveres támadásra.
A késlekedés miatt a súlyosan megsebesült Dave Sanders tanár délután három óra körül elvérzett, mielőtt a segítség elérhetett volna hozzá. Az eset alapjaiban változtatta meg az amerikai rendőrségi taktikát; ennek nyomán vezették be az azonnali behatolást előíró protokollt aktív lövöldöző esetén.
A tragédia után egy hónappal Bill Clinton akkori elnök és a first lady, Hillary Clinton a közösséghez szólt. „Amerika szívét átütötte” – mondta a first lady. Az elnök pedig a fegyvertartási és fegyvervásárlási rendszer hézagos szabályozására hívta fel a figyelmet.
1999. április 20-án a Columbine Gimnázium neve örökre egyet jelentett a modern kori iskolai erőszakkal – két és fél évtizeddel később pedig egy újabb áldozat halálával hivatalosan is átíródott a mérleg.
Aznap hunyt el Anne Marie Hochhalter, aki a 27 évvel ezelőtti lövöldözésben súlyosan megsebesült és deréktól lefelé lebénult. A halottkém a halál okát emberölésnek minősítette, mivel a támadáskor szerzett sérülései közvetlenül hozzájárultak a halálához. Ezzel a columbine-i áldozatok hivatalos száma 14-re emelkedett – írta az Associated Press.
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
Európa hősként ünnepelte, a bécsi udvar elárulta: egy vadkan végzett a magyar történelem egyik legnagyobb hadvezérével
Ötszázoldalas eposzt írt, ellenséges hídját égette fel a tél közepén, és egész nemzetet tanított önvédelemre: 406 éve, a ma elfogadott magyar szakirodalmi adat szerint 1620. május 3-án született Zrínyi Miklós, a költő-hadvezér, akinek életműve ma is egyszerre irodalmi és stratégiai iránytű.
Zrínyi Miklós születésnapja nem csupán egy dátum a naptárban, hanem alkalom arra, hogy felmérjük, mit kezdünk ma egy olyan örökséggel, amely a kard és a toll egységére épült egy olyan korban, amikor a nemzet sorsa naponta forgott kockán.
Zrínyi Miklós főnemesi család sarjaként, többnyelvű műveltséggel felvértezve, itáliai és bécsi hatások között nevelkedett. Ez a kettős látásmód tette lehetővé számára, hogy egyszerre lásson rá a Habsburg-udvar finom politikai játszmáira és a magyar végvári világ kíméletlen realitására. Ez a háttér kovácsolta azzá a hadvezérré és gondolkodóvá, aki a tettekben és a szavakban egyaránt a legmagasabb szintet képviselte.
Pályája a végvárakban indult, ahol a mindennapos portyák és ostromok adták a gyakorlati leckét, de hamar túllépett a napi szintű hadviselésen. Reformtörekvései egy állandó, professzionális, „rendszeres hadsereg” felállítását célozták, felismerve, hogy a portyázó, alkalmi seregekkel nem lehet hosszú távú biztonságot garantálni.
Stratégiai gondolkodásának csúcspontja az 1664-es téli hadjárat volt, amely európai hírnevet szerzett neki.
A Dráva mentén, a tél kellős közepén, fagyos körülmények között mélyen benyomult az ellenséges területre, és felégette a török utánpótlás kulcsfontosságú láncszemét, a monumentális eszeki hidat. Ez a hadművelet nemcsak katonai bravúr volt, hanem politikai üzenet is Bécs és Európa felé: Magyarország képes és hajlandó a saját védelmében kezdeményezni. A merész vállalkozások mögött azonban nemcsak bátorság, hanem egy koherens politikai program is állt.
Zrínyi politikai írásaiban és levelezésében újra és újra visszatért a központi gondolathoz: az országnak a saját erejére kell támaszkodnia.
A „Ne bántsd a magyart!” röpiratától a hadtudományi munkákig mindenhol azt hangsúlyozta, hogy a külső segítség bizonytalan és feltételekhez kötött, a valódi biztonság záloga a belső erő és szervezettség. Folyamatosan egyensúlyozott a Habsburg-udvarral való együttműködés és a magyar érdekek képviselete között, ám tervei többször ütköztek a bécsi udvar döntéseivel.
Ezt a programot emelte elvont eszményből közösségi tapasztalattá tizenöt énekből álló eposza, a Szigeti veszedelem. A mű nem csupán a dédapa, Zrínyi Miklós szigetvári hős tetteinek megéneklése; valójában egy politikai-erkölcsi példázat. Az eposz a hősi önfeláldozáson keresztül mutatja be, hogy a közösségért hozott áldozat a legfőbb erény, és egy maroknyi, de elszánt sereg képes szembeszállni a túlerővel, ha a vezető és a katonák egységet alkotnak.
Zrínyi nyelvi erejével, barokk képeivel és feszültségteremtő dramaturgiájával a magyar irodalom egyik csúcsművét hozta létre, amely egyszerre volt imádság, haditerv és nemzeti program.
A hősi eszmény azonban nemcsak könyvlap, hanem cselekvés – és itt visszakanyarodunk a sorsfordító utolsó hónapokhoz. 1664 nyarán a szentgotthárdi csatában a keresztény seregek győzelmet arattak, de a császári győzelem után megkötött vasvári békét a magyar rendek rendkívül kedvezőtlennek tartották, ami óriási felháborodást keltett.
Ugyanezen év november 18.-án vadászni ment néhány főúrral a Csáktornya melletti erdőbe. Már hazafelé készülődtek, amikor Póka István fővadász horvátul odaszólt Zrínyinek, hogy megsebesített egy vadkant, követte a vérnyomát, és ha utánamennének, még elejthetnék.
Zrínyi nem sokat habozott. Magához vette rövid puskáját, lóra ült, és Póka, valamint egy savoyai fiatalember társaságában elindult a vadkan nyomába. Nem sokkal később Guzics kapitány öccse, Zrínyi olasz inasa és a lovásza is utánuk mentek.
Guzics tért vissza a hírrel, amely pillanatok alatt rémületté változtatta a vadászat végét: Zrínyit súlyos baj érte. A vadkan három sebet ejtett rajta, a lábán és a fején is megsérült, de a halálos seb a nyakán érte.
Bár a korabeli források balesetként írják le az esetet, a hirtelen és tragikus halál szinte azonnal táptalajt adott az összeesküvés-elméleteknek. A halál körüli bizonytalanság csak erősítette a kultuszt, amely a XIX–XXI. században is formálja közgondolkodásunkat.
Zrínyi Miklós egyszerre irodalmi mérték és stratégiai gondolkodó, aki arra tanít, hogy a nagy célokhoz szervezett erő, tiszta vízió és áldozatvállalás szükséges. A kérdés ma is ugyanaz, mint Zrínyi idejében: leszünk-e elég szervezettek és bölcsek ahhoz, hogy a közjót ne csak megénekeljük, hanem meg is védjük?
Zrínyi Miklós születésnapja nem csupán egy dátum a naptárban, hanem alkalom arra, hogy felmérjük, mit kezdünk ma egy olyan örökséggel, amely a kard és a toll egységére épült egy olyan korban, amikor a nemzet sorsa naponta forgott kockán.
Zrínyi Miklós főnemesi család sarjaként, többnyelvű műveltséggel felvértezve, itáliai és bécsi hatások között nevelkedett. Ez a kettős látásmód tette lehetővé számára, hogy egyszerre lásson rá a Habsburg-udvar finom politikai játszmáira és a magyar végvári világ kíméletlen realitására. Ez a háttér kovácsolta azzá a hadvezérré és gondolkodóvá, aki a tettekben és a szavakban egyaránt a legmagasabb szintet képviselte.
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
Amikor 78 éve, 1948. április 11-én a Széchenyi-hegy oldalában megfeszített munkával nekiláttak az Úttörővasút építésének, kevesen sejthették, hogy egyszer Guinness-rekorderré, nemzedékek közös élményévé, s a budai hegyek ikonikus attrakciójává válik.
Ma ugyanazon a pályán, immár Gyermekvasútként, gyerekek irányítják a forgalmat – felelősen, profin, mégis játékos örömmel.
A mai évfordulón ünnepeljük a kisvasutat, amelynek története maga a magyar huszadik század kicsiben, a Rákosi-korszak propagandájától a ma is virágzó közösségépítésig.
Az építkezés 1948. április 11-i megkezdését követően rekordsebességgel haladt a munka: az első, nagyjából három kilométeres szakaszt Széchenyi-hegy és az akkori Előre (ma Virágvölgy) állomás között már július 31-én átadták.
A korabeli sajtó szerint az első szerelvény „pontosan fél tíz órakor indult el”.
A következő év júniusában a vonal elérte Szépjuhásznét (akkor Ságváriliget), majd 1950. augusztus 20-án megindult a forgalom a teljes, Hűvösvölgyig tartó pályán. Bár egy várostörténeti forrás szerint április 11-én a nyomvonalat jelölték ki és a munka másnap indult, a hivatalos narratíva ezt a napot tekinti a kezdőpontnak.
A dátumok mögött azonban egyedülálló működési modell áll, amely a vasút igazi szívét jelenti.
A forgalmi és kereskedelmi feladatokat 10 és 14 év közötti gyermekvasutasok látják el, természetesen felnőtt állomásfőnökök és vasúti szakemberek felügyelete mellett.
A fiatalok komoly tanfolyamon vesznek részt, ahol elsajátítják a szolgálati napló vezetését, a jelzési és biztosítóberendezések kezelését, a váltóállítás szabályait és az utastájékoztatás fortélyait.
Ez a rendszer ma is él és virágzik, tavaly júniusban például 155 újonc tett fogadalmat Hűvösvölgyben.
2015-ben a budapesti Gyermekvasút hivatalosan is bekerült a Guinness Rekordok Könyvébe mint a világ leghosszabb olyan vasútvonala, ahol a forgalmi és kereskedelmi szolgálatot gyermekek látják el.
A hitelesített hossz 11,7018 kilométer. A 760 milliméteres nyomtávú pálya a budai hegyekben kanyarog, 235 méteres szintkülönbséget küzd le, miközben a legnagyobb emelkedője eléri a 3,4 százalékot.
A vonal népszerűsége a hatvanas években érte el a csúcsát, 1961-ben például 800 ezer utast szállított. Ma a teljes menetidő a két végállomás között körülbelül 40-50 perc.
A vonalról csodálatos panorámák nyílnak a környező hegyekre, és számos turistaút csatlakozik az állomásokhoz.
A Gyermekvasút azonban több mint közlekedési eszköz; egyben korszakok lenyomata is. Az ötvenes években a szocialista nevelés és propaganda fontos eszköze volt.
Egy korabeli tudósítás érzékletesen tükrözi a korszak szellemét: „a Pártnak. Rákosi pajtásnak köszönhetjük ezt is!” - írta a Néplap a teljes vonal átadásakor.
Mára ez a narratíva teljesen átalakult. A vasút a közösségépítés, a felelősségvállalás és a pályaválasztás támogatásának színterévé vált, ahol a gyerekek játékosan tanulhatnak bele egy komoly szakmába.
Története tele van apró, érdekes részletekkel is. Kevesen tudják, hogy 1956 és 1973 között a hűvösvölgyi végállomáson mozgólépcső működött, amelyet vasár- és ünnepnapokon, a metró előtti időkben valóságos látványosságként üzemeltettek.
A járműpark is legendás: a „Kis Piri” néven ismert gőzmozdony ma is feltűnik a nosztalgiajáratokon, az egyik jellegzetes Mk45-ös dízelmozdonyt pedig „Bendegúz”-nak keresztelték.
A Gyermekvasút egyszerre időutazás és jövőiskola; a budai hegyek sínpárján 78 éve fut a történelem – ma is, a gyerekek biztos kezű irányításával.
Amikor 78 éve, 1948. április 11-én a Széchenyi-hegy oldalában megfeszített munkával nekiláttak az Úttörővasút építésének, kevesen sejthették, hogy egyszer Guinness-rekorderré, nemzedékek közös élményévé, s a budai hegyek ikonikus attrakciójává válik.
Ma ugyanazon a pályán, immár Gyermekvasútként, gyerekek irányítják a forgalmat – felelősen, profin, mégis játékos örömmel.
A mai évfordulón ünnepeljük a kisvasutat, amelynek története maga a magyar huszadik század kicsiben, a Rákosi-korszak propagandájától a ma is virágzó közösségépítésig.
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
Egy bányászsztrájk miatt fordult tragédiába a Titanic egyetlen magyar utasának élete.
Eredetileg nem is a végzetes útra tartó óceánjáróra, hanem a Lusitaniára váltott jegyet.
Weisz Lipót, a tehetséges szobrász és felesége, a belga Mathilde Françoise Pëde Kanadában szeretett volna új életet kezdeni.
Szénhiány miatt végül a Titanic másodosztályán találták magukat.
Weisz Lipót magyar származását neve is sejteti, és bár a sírfelirata Pestet jelöli meg születési helyeként, a kutatások szerint Veszprémben látta meg a napvilágot.
A fiatalember 19 évesen Angliába emigrált, ahol a bromsgrove-i Iparművészeti Egyesületnél tanult. Itt ismerkedett meg a varrónőként és énekesnőként dolgozó Mathilde-dal, akit feleségül is vett – írta a Promotions.hu.
A tehetséges fafaragó 1911-ben már áthajózott az Atlanti-óceánon, és Montrealban kapott megbízást a helyi Szépművészeti Múzeumtól.
Később Edward Wren bízta meg azzal, hogy a Dominion Express Building homlokzatára kifaragja a korabeli Kanada kilenc tartományát jelképező kőpajzsokat.
Mivel úgy látta, Quebecben meg tud élni a művészetéből, visszautazott Angliába a feleségéért, hogy együtt kezdjék meg közös életüket a tengerentúlon.
Ám a sors közbeszólt.
A Lusitania első osztályára vettek jegyet, de a brit bányászok sztrájkja miatt a Lusitania nem tudott elindulni. Ezért a Weisz házaspárt átirányították a Southamptonból induló Titanicra, a másodosztályra.
A történet szerint Weisz Lipót felszállás előtt a kabátja bélésébe varrta a család teljes vagyonát: mintegy 15 ezer dollár értékű, 21 kilogramm súlyú aranyat.
1912. április 14-én éjjel, egy kései séta után a házaspár épp visszatért a kabinjába, amikor a hajó jéghegynek ütközött. Mathilde a 10-es számú mentőcsónakban kapott helyet, így megmenekült, ám férje a hajóval együtt a fagyos óceánba merült.
Az özvegy április 18-án, a Carpathia fedélzetén érkezett meg New Yorkba, ahol az a veszély fenyegette, hogy nincstelen bevándorlóként visszaküldik Angliába.
A holttestek után kutató Mackay-Bennett hajó azonban megtalálta a 293-as számmal jelölt, mentőmellényes testet, amit a felsőjébe hímzett „W.L.” monogram alapján azonosítottak Weisz Lipótként.
Előkerült az öltönybe rejtett arany is, amit visszaszolgáltattak az özvegyének. Mathilde végül Kanadában maradt, és később újra férjhez ment.
Weisz Lipótot a montréali Baron de Hirsch temetőben helyezték végső nyugalomra.
Sírja sokáig jelöletlen volt, a fejfát csak a katasztrófa századik évfordulóján, 2012 körül állították fel. A sírkövön ez a felirat olvasható: „Leopold Weisz, született 1880 körül Magyarországon, Pesten. 1912. április 15-én halt meg a Titanic katasztrófájában. Nemrég házasodott, és kezdett új életet Montréalban. Tehetséges és ígéretes szobrász, a bromsgrove-i ipartestület tagja, munkáira Montréalban és külföldön egyaránt csodálattal tekintenek.”
Egy bányászsztrájk miatt fordult tragédiába a Titanic egyetlen magyar utasának élete.
Eredetileg nem is a végzetes útra tartó óceánjáróra, hanem a Lusitaniára váltott jegyet.
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
