2020 őszén volt kereken fél évszázada, hogy az ikonikus TU-154-es repülőgép, becenevén „Nagyvas” először érintette az akkori Ferihegyi Repülőtér betonját. Ennek apropóján látogatást tettünk az egyik kiállított példánynál az Aeroparkban, és ha már ott voltunk, vetettünk egy pillantást a TU-134-es „Kistuskó” gépre is, ami december 22-én ünnepelte 48 évvel ezelőtti első magyar leszállását.
Az Aeropark ügyvezető-helyettese, egyben a múzeum széles körben ismert videós tartalmainak felelős szerkesztője, Kránitz Balázs kalauzolt bennünket körbe.
A TU-154-es repülőgép 1970. november 13-án szállt le először Magyarországon. A Malévnek szánt első utasszállító, az Aeroparkban is megtalálható HA-LCA lajstromjelű gép pedig 1973. szeptember 5-én érkezett Budapestre. A gép a Malév színeiben 2001. március 31-ig közlekedett, és érdekesség, hogy az oroszoknál is az ötvenes szám lett végül a nyerő: ez év őszén nyugdíjazták ugyanis ezt a géptípust 50 (!) levegőben töltött év után.
A gép története amiatt is speciális, hogy más, Tupoljev gyártású társaival ellentétben neki nem volt katonai elődje. Ez azt jelentette, hogy a Tupoljev szovjet tervezőiroda akkoriban ezt a típust a szovjet államvezetés megbízásából a teljes alapoktól kezdte el tervezni, kifejezetten utasszállító célokra, míg az összes többi, szintén polgári repülésben üzemelő társát katonai gépekből fejlesztették ki. A TU-114-es utasszállítót például a TU-95-ös vadászgépből alakították át polgári célokra.
Repülési hatótávolsága 5-6 óra volt, ez egy Boeing 737-es repülőgép hatótávjának felel meg – távolsági összehasonlításban hazánkból számítva a Kanári-szigetek, Dubai rádiuszt fedi le.
De a TU-154-es teljesített különjáratokat, kormányjáratokat is, köztük Kádár Jánossal vagy Göncz Árpáddal a fedélzeten: a gép megfordult Indiában, Vietnámban, Indonéziában, sőt, Japánban is. Fent említett paraméterei folytán ezen távolabbi régiókat így természetesen csak útmegszakításokkal érte el.
A TU-154-es repülőgép különlegességét az adta, hogy viszonylag sok utast (légitársaságtól függően 140-170-et) rövid idő alatt tudott elvinni rendkívül erős hajtóműveivel, amiknek jelentős zajosságát is köszönhette. Ezeket a hajtóműveket olyan szinten túltervezték, hogy sok pilóta szerint más típusokkal a légitársaságok bizonyos útvonalakat nem tudtak megcsinálni akkoriban, amire viszont a TU-154-es nagyon is képes volt.
Ezért hajtóműveinek is köszönheti a gép a Nagyvas becenevet. Ha már hajtómű: a TU-154-esnek többek között a Kairó-Budapest útvonalon nyaranta mindig napfelkelte előtt kellett felszállnia az egyiptomi fővárosból, mert az afrikai időjárás és az ottani kifutópálya sajátosságai miatt később, a túl magas hőmérséklet miatt már nem tudta volna időben elhagyni a futópályát.
Több különleges esemény is történt a típus gépeivel, köztük a TU-154 HA-LCA-val: 1982. november 27-én például Varsóban egy fegyveres katona a Leningrádból érkező és Budapestre tartó a repülőgépet Nyugat-Berlinbe akarta eltéríteni, de kísérletet még a földön meghiúsították a lengyelek.
Fura volt az Aeroparkban a gépek között úgy barangolni, hogy nem lepte el ezeket a csodás monstrumokat se gyerekzsivaj, se az eddig megszokott látogatók sokasága: bár a múzeum ajándékboltja továbbra is üzemel, Kránitz Balázsék azonnal készek kinyitni a teljes parkot, amint a vírussal kapcsolatos közösségi intézkedések ismét lazulni fognak.
(Információk forrása: Aeropark)
2020 őszén volt kereken fél évszázada, hogy az ikonikus TU-154-es repülőgép, becenevén „Nagyvas” először érintette az akkori Ferihegyi Repülőtér betonját. Ennek apropóján látogatást tettünk az egyik kiállított példánynál az Aeroparkban, és ha már ott voltunk, vetettünk egy pillantást a TU-134-es „Kistuskó” gépre is, ami december 22-én ünnepelte 48 évvel ezelőtti első magyar leszállását.
Az Aeropark ügyvezető-helyettese, egyben a múzeum széles körben ismert videós tartalmainak felelős szerkesztője, Kránitz Balázs kalauzolt bennünket körbe.
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
Sokan emlékeznek még egy 2000-es, felkavaró bűncselekményre.
Ma, március 9-én, napra pontosan 26 éve történt.
A II. kerületi Üdülő utcai villa, amely egykor Soproni Ágnes otthona volt, ma szellemjárta romhalmaz, és szomorú mementója az egész országot megrázó anyagyilkosságnak.
Soproni Ágnes, született Schwartz Ágnes, az 1970-es és 80-as években filmekben, tévéjátékokban, színházban és szinkronban egyaránt foglalkoztatott színésznő volt. A sikeres pálya 2000 márciusában tragikus véget ért.
Négy nappal a gyilkosság után, 2000. március 13-án a színésznő fia, P. András jelentette be a Budapesti Rendőr-főkapitányságon, hogy az édesanyja eltűnt.
Ezt követően a 21 éves fiatalember
egy televízió-műsorban könnyes szemmel kért segítséget édesanyja felkutatásához.
Fél éven át senki nem tudta, mi lehet a nővel, ám akkor az államigazgatási eljárásból gyilkossági nyomozás lett.
A rendőrség sajtótájékoztatón tette közzé, hogy a gyilkosság elkövetésével az áldozat fiát és annak barátját, a 26 éves L. Zsoltot gyanúsítják. Az ügy részletei szó szerint sokkolták a közvéleményt.
A vallomások szerint L. Zsolt egy kábeldarabbal fejbe verte az alvó asszonyt, aki erre felriadt. Dulakodni kezdtek, s eközben a fiatalember megfojtotta a nőt.
A gyilkosság után a holttest mellett néztek végig egy filmet, hogy miként tüntessék el a maradványokat. A két fiú ezután hajnalig kocsikázott, és 50 ezer forintot azonnal le is vettek az áldozat bankszámlájáról.
Az áldozat fia a Balatonra utazott, ahonnan anyja telefonjáról többször SMS-üzeneteket küldött a sajátjára, elterelő műveletként.
Az utolsó üzenet azt tartalmazta, hogy „etesd meg a kutyákat”. Barátja eközben feldarabolta a holttestet, nejlonzsákba csomagolta, majd a Solymár közeli erdőkben együtt ásták el.
A nyomozás során kiderült, hogy a motiváció a nyereségvágy volt. P. András és anyja kapcsolata évekkel azelőtt megromlott, egyrészt anyagi, másrészt generációs problémák miatt.
A fiút az anyagiasság állandóan feszítette, rendszeresen kért kölcsön, emellett mobiltelefonokkal üzletelt; hajléktalanokat vett rá, hogy a nevükre mobiltelefont vegyenek neki, amelyeket aztán ő pénzzé tett.
A barátjával ellopták Soproni Ágnes Fiat Seicentóját is, amit szétbontottak és az alkatrészeket értékesítették. A fiú úgy gondolta, akkor tud anyagiak terén új életet kezdeni, ha a számára "útban lévő" anyja meghal.
Mivel nem mert kezet emelni az anyjára, 8 millió forintot ígért barátjának a gyilkosságért, amiből végül 400 ezer forintot fizetett ki. Abban a tudatban élt, hogy a gyilkosság után azonnal hozzájut a vagyonhoz. „De magával a holttá nyilvánítási eljárással nem volt tisztában, nem tudta, hogy a vagyonhoz csak öt év múlva fér hozzá. Később ez komoly csalódást okozott neki” – jegyezte meg Petőfi Attila vezérőrnagy a Blikk cikke szerint.
Annak idején a bűnügy tárgyalásakor kiderült, hogy rendőri mulasztás is történhetett.
"A mindvégig zárt ajtók mögött folyt büntetőperről annyit közöltek a hatóságok, hogy a rendőrezredes 2000. február 14-én
olyan információ birtokába jutott, amely szerint egy "Pepó" gúnynevű személy meg akarja öletni az édesanyját.
A tiszt azonban erről csak Soproni Ágnes meggyilkolása után, március 30-án tájékoztatta elöljáróját" - írta az Index akkoriban.
Az ügy harmadrendű vádlottjának, D. Beátának pedig azért kellett a bíróság elé állnia, mert P. András neki is felajánlotta a 8 millió forintot a gyilkosságért. Ő sem tájékoztatta P. András terveiről a hatóságokat.
A Legfelsőbb Bíróság 2003-ban jogerősen életfogytig tartó fegyházra ítélte a tettest és a felbujtót; a döntés szerint L. Zsolt legkorábban 35, P. András 40 év elteltével bocsátható feltételesen szabadlábra.
A színésznő egykori budai villája a gyilkosság óta üresen áll. Mára nemcsak leromlott állapotú, hanem gyakorlatilag romhalmaz. Ami mozdítható és értékes volt, azt már elhordták a házból. A pusztuláshoz egy, az üres ingatlanba beköltözött hajléktalanok által okozott tűz is hozzájárult.
Már csak az urbexesek keresik fel, hogy évről évre bemutassák, hogyan néz ki a ház, mi maradt belőle.
Az ügy a magyar kriminalisztika egyik legbrutálisabb eseteként vonult be a történelembe.
Az alábbi videón az elhagyott villa látható:
Sokan emlékeznek még egy 2000-es, felkavaró bűncselekményre.
Ma, március 9-én, napra pontosan 26 éve történt.
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
Képzeljünk el egy szobát a pesti belváros szívében. Nem egy palotát, nem is egy miniszteri dolgozót, hanem egy egybenyitott, kéthelyiséges szállodai szobát. Az egyik sarokban egy gyalupad áll, a levegőben „cabanos” szivar sűrű füstje terjeng. A falon költők arcképei lógnak, az asztalon pedig nem államiratok, hanem egy tölgyfa doboz. A díványon egy idősödő, köpcös úr ül, akihez reggeltől estig zarándokol a nemzet színe-java: arisztokraták, politikusok, újságírók. Ez a 72-es szoba az Angol Királynő szállóban, a lakója pedig Deák Ferenc, a haza bölcse. Itt, a forgács és a szivarfüst között születtek meg azok a gondolatok, amelyek elvezettek a kiegyezéshez és egy új korszakhoz.
Az ország legbefolyásosabb embere egy hotelszobából irányította a nemzet sorsát, miközben nem volt sem felesége, sem saját háztartása.
Deák Ferenc 1854. november 11-én, Szent Márton napján költözött végleg Pestre, hátat fordítva a zalai gazdálkodásnak. Pár nap után az Angol Királynőben telepedett le, amely a mai V. kerületben, a korabeli politikai és társasági élet epicentrumában állt, közel a mai Vigadóhoz. A döntés mögött egy tudatos stratégia húzódott: Deák felismerte, hogy a valódi befolyást csak a központból, a sűrűjéből lehet gyakorolni.
„Pest maga országunk fővárosa, s a míveltségnek, kereskedésnek és tudományoknak fészke…”
– írta már évekkel korábban. A hotel nem csupán lakhely volt, hanem egy nyitott ajtajú, informális politikai szalon, ahol a délelőtti órákban bárki felkereshette, aki az ország sorsát a szívén viselte. Amikor 1854-ben Pestre érkezett,
a Pesti Napló diadalmasan közölte: „Deák Ferencz megérkezett s ezentúl állandóul Pesten fog lakni.”
A kortársak szerint Deákot a „szinte megdöbbentő józansága” tartotta távol a házasságtól. Nem volt aszkéta, kedvelte a nők társaságát, de hiányzott belőle az a szenvedély, ami egy ilyen kötelékhez kell. Ezt a távolságtartást ő maga is finom öniróniával kezelte. Egy baráti beszélgetés során, amikor a nősülés került szóba, mosolyogva zárta le a témát. „No lásd, ha megházasodtam volna, most vén asszony várna rám a szobában s talán a nyoszolyában is” – rögzítette a pillanatot Eötvös Károly a Deák Ferencz és családja című művében.
A szállodai élet praktikus előnyökkel is járt: mentesítette a saját háztartás fenntartásának gondjaitól, így minden idejét és energiáját a közéletnek szentelhette.
A 72-es szoba világa a puritán egyszerűség és a szellemi pezsgés különös egyvelege volt. Nevelt gyámleánya, Széll Kálmánné Vörösmarty Ilona visszaemlékezései szerint a nappali központi eleme az íróasztal volt, amely felett Vörösmarty, Kisfaludy, Kölcsey és Berzsenyi arcképe függött.
A másik meghatározó bútor a dívány volt, amelyen üldögélve fogadta vendégeit. A lakosztály hamarosan fogalommá vált. „Pesten, Deák Ferenc szobája az »Angol Királynő« szálló hetvenkettedik száma alatt, volt az a hely, hova az ország előkelői, a nemzet művelt köre elzarándokolt…” A napirend egyszerű volt: a délelőtt a nyitott fogadóóráké, a délután pedig a bizalmas megbeszéléseké, amikor például gróf Andrássy Gyula érkezett egyeztetni.
Ha Deák magányra vágyott, a jelzés egyértelmű volt: a folyosó felől a zárban hagyott kulcsot egyszerűen bevette a szobába.
Amikor nem dolgozott, a gyalupad mellett talált kikapcsolódást, fafaragással, pipafejek és sétapálcák készítésével foglalatoskodott.
Egy ilyen életforma fenntartása komoly anyagi hátteret igényelt. Deák pénzügyi modellje éppolyan letisztult és racionális volt, mint a politikai stratégiája. Amikor 1854-ben eladta Kehida körüli, ezer holdas birtokát gróf Széchenyi István feleségének 55 000 forintért, az ügylet nem egyszerű adásvétel volt. A vételár egy részéből rendezte adósságait, a fennmaradó tőkéből pedig
a Széchenyi család évi 600 körmöci arany, azaz körülbelül 2912 forint életjáradékot biztosított számára.
Ehhez jött még hozzá az országgyűlési tevékenysége idején kapott évi 2100–2200 forintos képviselői tiszteletdíj.
A korabeli összegek mai értékének meghatározása két eltérő módszerrel lehetséges. Ha a forint vásárlóerejét vesszük alapul, egy 1867-es forint ma körülbelül 4758 forintnak felel meg. Ezzel számolva Deák teljes éves jövedelme mai áron 24–32 millió forint között mozgott, a kétszobás szállodai lakrész becsült éves díja pedig 2–5 millió forint körül lehetett. Egy másik megközelítés az aranyfedezet:
a 600 aranydukát körülbelül 2,09 kilogramm színaranyat jelent, amelynek piaci értéke a mai árfolyamokon meghaladná a 110 millió forintot.
A 72-es szoba azonban több volt, mint egy kényelmes lakhely; a modern magyar politika egyik legfontosabb műhelyévé vált. Itt formálódtak az 1861-es felirati javaslat kulcsmondatai, itt született meg a híres „Húsvéti cikk” koncepciója 1865-ben, és itt zajlottak a kiegyezéshez vezető legfontosabb háttéregyeztetések. Deák a puritán környezetben, a ceremóniákat mellőzve teremtett olyan légkört, ahol a lényegről lehetett beszélni. Jellemző, hogy 1867-ben Ferenc József koronázásának pompáját betegségre hivatkozva kihagyta, és a szobájában maradt.
Élete utolsó szakaszában egészsége megromlott. 1875 közepén elhagyta az Angol Királynőt, és nevelt gyámleánya otthonába költözött. A 72-es szoba csendes lett, a politikai zarándokhely bezárta kapuit. Deák Ferenc 1876. január 28-án hunyt el.
Képzeljünk el egy szobát a pesti belváros szívében. Nem egy palotát, nem is egy miniszteri dolgozót, hanem egy egybenyitott, kéthelyiséges szállodai szobát. Az egyik sarokban egy gyalupad áll, a levegőben „cabanos” szivar sűrű füstje terjeng. A falon költők arcképei lógnak, az asztalon pedig nem államiratok, hanem egy tölgyfa doboz. A díványon egy idősödő, köpcös úr ül, akihez reggeltől estig zarándokol a nemzet színe-java: arisztokraták, politikusok, újságírók. Ez a 72-es szoba az Angol Királynő szállóban, a lakója pedig Deák Ferenc, a haza bölcse. Itt, a forgács és a szivarfüst között születtek meg azok a gondolatok, amelyek elvezettek a kiegyezéshez és egy új korszakhoz.
Az ország legbefolyásosabb embere egy hotelszobából irányította a nemzet sorsát, miközben nem volt sem felesége, sem saját háztartása.
Deák Ferenc 1854. november 11-én, Szent Márton napján költözött végleg Pestre, hátat fordítva a zalai gazdálkodásnak. Pár nap után az Angol Királynőben telepedett le, amely a mai V. kerületben, a korabeli politikai és társasági élet epicentrumában állt, közel a mai Vigadóhoz. A döntés mögött egy tudatos stratégia húzódott: Deák felismerte, hogy a valódi befolyást csak a központból, a sűrűjéből lehet gyakorolni.
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
„Néhány fillérért eladták” – ma 280 ezer forintot ér a papír, ami Kylie Minogue ősének kivégzéséről szól
A 19. századi kivégzési röpiratokat olcsó papírra nyomtatták, ezért nagyon kevés példány maradt fenn. A ritkaságnak és a meglepő családi kapcsolatnak köszönhetően a dokumentum a vártnál magasabb áron talált gazdára.
Kalapács alá került egy ritka 19. századi röpirat, amely a popsztár Kylie Minogue egyik ősének kivégzését meséli el. A dokumentum nem csupán egy korabeli bűneset történetét őrzi, hanem egy meglepő családi szálat is feltár.
A gloucesteri Chorley's Auctioneers árverésén 650 fontért talált gazdára a lap, jócskán felülmúlva a 400–600 fontos becsértéket – írta a Múlt-kor.
A röpirat a 69 éves Dinah Riddiford és a 22 éves John Williams halálának „igaz és részletes beszámolójaként” mutatja be az eseményeket. Mindkettőjüket 1816. szeptember 7-én végezték ki a gloucesteri börtönben.
A bíróság azért ítélte halálra őket, mert több házba betörtek, és különféle tárgyakat, köztük ruhákat, szalonnát és egy rézüstöt loptak el.
A korszakban az ilyen bűncselekményekért gyakran járt halálbüntetés, a kivégzések pedig nyilvános, elrettentésnek szánt események voltak.
A 19. század elején a kivégzésekhez gyakran kapcsolódtak röpiratok, amelyekben ismertették a bűncselekmény részleteit és az elítéltek sorsát.
A szóban forgó dokumentumot valószínűleg a kivégzés napján osztogatták a nézők között, hogy figyelmeztessék őket a bűn következményeire. Werner Freundel, a Chorley's Auctioneers munkatársa szerint az ilyen kiadványokat rendszerint az esküdtszéki tárgyalások idején nyomtatták.
Freundel elmondta, hogy a röpiratok nagyon olcsó papírra készültek, ezért kevés példány maradt fenn belőlük.
„Nagyon olcsó papírra nyomtatták őket, és időnként néhány fillérért eladták azoknak, akik haza akarták vinni és felolvasni a tágabb családnak” – mondta. Hozzátette, éppen a gyenge minőség teszi különösen ritkává, ha egy ilyen dokumentum fennmarad.
Kalapács alá került egy ritka 19. századi röpirat, amely a popsztár Kylie Minogue egyik ősének kivégzését meséli el. A dokumentum nem csupán egy korabeli bűneset történetét őrzi, hanem egy meglepő családi szálat is feltár.
A gloucesteri Chorley's Auctioneers árverésén 650 fontért talált gazdára a lap, jócskán felülmúlva a 400–600 fontos becsértéket – írta a Múlt-kor.
A röpirat a 69 éves Dinah Riddiford és a 22 éves John Williams halálának „igaz és részletes beszámolójaként” mutatja be az eseményeket. Mindkettőjüket 1816. szeptember 7-én végezték ki a gloucesteri börtönben.
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
„Istenem! Ez beszél!” – 150 éve ezzel a felkiáltással kezdődött a forradalom, ami ma a zsebünkben csörög
II. Dom Pedro brazil császár reagált így a telefon 1876-os bemutatójára. A nagy sajtóvisszhangot kapott esemény indította el Alexander Graham Bell találmányának globális elterjedését.
Van az a pillanat, amikor a telefon megcsörren, és az ember szíve egy pillanatra megáll. Várjuk a hívást egy állásinterjúról, egy távoli rokontól, vagy attól az egy embertől, akinek a hangját a világon a legjobban szeretnénk hallani.
Ez az egyszerű, mindennapos dráma, a remény és a feszültség keveréke ma már annyira természetes, mint a levegővétel.
Pedig pontosan 150 évvel ezelőtt, egy hideg márciusi napon ez még a legmerészebb sci-fi írók fantáziáját is felülmúlta.
Ezen a napon, március 7-én ugyanis egy Alexander Graham Bell nevű skót feltaláló egy darab papírt kapott kézhez, ami örökre megváltoztatta az emberi kapcsolatokat.
Nem egy drámai első hívás történt ezen a napon, hanem valami sokkal prózaibb, mégis sorsfordítóbb: kiadták a 174,465-ös számú amerikai szabadalmat a „Távírás továbbfejlesztésére”. Ez volt a telefon hivatalos születési anyakönyvi kivonata.
A valódi premierre, az első hangra, ami átszáguldott a dróton, még három napot kellett várni. Március 10-én Bell a bostoni laboratóriumában ült, míg asszisztense, Thomas Watson egy másik szobában várakozott.
A két helyiséget egy kezdetleges szerkezet kötötte össze. Bell véletlenül savat öntött a nadrágjára, és a hirtelen fájdalomtól felkiáltott a készülékbe. A szomszéd szobában Watson füléhez egy recsegő, de tisztán érthető mondat jutott el: „Mr. Watson, jöjjön ide, látni akarom.” Nem volt világmegváltó üzenet, nem volt benne költészet, csak egy egyszerű, emberi kérés. Mégis ez volt az a mondat, ami áttörte a távolság falát.
Bell azonnal felismerte a pillanat jelentőségét. Még aznap levelet írt apjának, amelyben egy döbbenetesen pontos jóslatot fogalmazott meg: „…jön az a nap, amikor a távíró vezetékeit ugyanúgy bevezetik majd a házakba, mint a vizet vagy a gázt…” – írta a Library of Congress által őrzött eredeti dokumentumban.
A világot magával ragadta az innováció. A kor egyik legelismertebb tudósa, Sir William Thomson, a későbbi Lord Kelvin a philadelphiai Centenáriumi Kiállításon látva a készüléket kijelentette, hogy a telefon „messze a legnagyobb csodája az elektromos távírónak.”
Az anekdota szerint a bemutatón szintén jelen lévő II. Dom Pedro brazil császár, amikor először a füléhez emelte a kagylót, hitetlenkedve kiáltott fel: „Istenem! Ez beszél!” A laboratóriumi kísérletek után a következő nagy kihívás a távolság legyőzése volt. 1876 augusztusában Bell a kanadai Brantford és a tőle 13 kilométerre fekvő Paris városa között létesített sikeres összeköttetést, bizonyítva, hogy a hangot nemcsak a szomszéd szobába, hanem kilométerekre is el lehet juttatni.
Az igazi csúcsteljesítményre azonban 1915-ig kellett várni. Január 25-én egy ceremoniális hívás keretében kapcsolták New Yorkot és San Franciscót. Bell a keleti parton ismét elmondta a történelmi mondatot Watsonnak, aki a nyugati parton hallgatta. A transzkontinentális hívás nem volt olcsó mulatság: három percért 20,70 dollárt kellett fizetni, ami mai névértéken számolva körülbelül 6 660 forintnak felel meg.
A korai időkben a hívásokat telefonközpontos kisasszonyok kapcsolták manuálisan.
A „Kérem a számot?” kérdés egy egész korszakot határozott meg, ahol a vonal túlsó végén mindig egy emberi hang fogadott. Vidéken elterjedtek a „parti-vonalak”, ahol több háztartás osztozott egyetlen vonalon.
Ha csengett a telefon, mindenkinél csengett, és aki hamarabb felvette, az hallhatta a beszélgetést – ez volt a pletyka és a közösségi híráramlás hőskora. Az automatizálás forradalmát Almon Strowger hozta el, akinek rendszerét először 1892-ben, az indianai La Porte-ban helyezték üzembe. Ezzel megszületett a tárcsás telefon, amely évtizedekre meghatározta a telefonálás élményét.
A korszak ikonikus darabja, a Bell System „Model 500” készüléke szinte elpusztíthatatlannak bizonyult; ha leesett, inkább a padló bánta.
A következő nagy ugrás 1963 novemberében jött el, amikor a Bell System bevezette a nyomógombos, „Touch-Tone” szolgáltatást.
A tárcsa lassú, kerregő hangját felváltotta a gombok gyors, dallamos „bip-bip” hangja, ami utat nyitott a későbbi, bonyolultabb telefonos szolgáltatások előtt.
Régen a központost kértük, ma a telefonunk kér arcfelismerést. Régen a távolsági hívást percre pontosan megterveztük, ma egy videóhívás alatt csetelünk, hangulatjeleket küldünk, és még egy szűrőt is ráteszünk az arcunkra, ha épp nyúzottnak érezzük magunkat. A szomszéddal közös parti-vonal helyett ma közös családi csoportjaink vannak, ahol a nagymama is GIF-ekkel kommunikál.
A telefon ma már egy zsebben hordott szuperszámítógép, amelyen a klasszikus hanghívás lassan kisebbségbe kerül az üzenetek, videók és közösségi média mellett.
Bell nevét joggal kötjük a telefonhoz, de nem volt egyedül. Más feltalálók, mint Antonio Meucci, Philipp Reis vagy Elisha Gray is dolgoztak a hang elektromos továbbításán. A szabadalmi versenyfutásból azonban végül Bell került ki győztesen azon a bizonyos 1876. március 7-i napon, és az ő neve forrt egybe a találmánnyal.
Van az a pillanat, amikor a telefon megcsörren, és az ember szíve egy pillanatra megáll. Várjuk a hívást egy állásinterjúról, egy távoli rokontól, vagy attól az egy embertől, akinek a hangját a világon a legjobban szeretnénk hallani.
Ez az egyszerű, mindennapos dráma, a remény és a feszültség keveréke ma már annyira természetes, mint a levegővétel.
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
