Teherbe ejtette kiskorú nevelt lányát a magyar reformkor vezéralakja
A 19. század elején Fáy Andrásról (1786-1864) ódákat zengtek kortársai. Irodalmi és politikai mozgalmak aktív tagjaként, prózaíró-publicistaként, mesegyűjtőként, a Pesti Hírlap állandó szerzőjeként általános elismerés övezte. Unokatestvére, Szemere Pál, aki barátja és harcostársa is volt, „a nemzet mindenese” címet ragasztotta rá. Mikszáth Kálmán ezt még tovább ragozta:
„Ha Széchenyi nincs, őt illeti a legnagyobb magyar titulusa, ha Deák nincs, ő nevezhető a haza bölcsének, így azonban maradt végig a nemzet mindenese.”
A hízelgő szavaknak volt némi jogalapja, hiszen a négy nyelven beszélő polihisztor rendkívül gazdag életművet hagyott hátra.
Fáy András először joggyakornok, majd szolgabíró és táblabíró volt, utána nyergelt át az irodalomra. Prózai vígelbeszéléseivel új műfajt teremtett, erkölcsi célzatú meséi pedig sikert sikerre halmoztak. A Kisfaludy Társaság alapító tagja és 1837-40-ig igazgatója volt, majd 1840-ben neki köszönhetően alakult meg Pesten az első magyarországi takarékpénztár, ahol segédigazgatói posztot töltött be. A kezdeményezés végigszántotta az országot, ugyanis nyolc év alatt harminckét vidéki fiókkal bővült a hálózat. 1845-ben még az MTA helyettes elnökeként is tovább növelte befolyását. A szabadságharc leverése után nem vállalt több közszereplést, azonban rengeteget írt, többek között az első magyar társadalmi regényt, A Bélteky-házat 1832-ben.
Fáy híres volt még ezeken felül a leánynevelésről alkotott nézeteivel, több könyvet is publikált a témában. Azt vallotta, hogy a korabeli lánynevelő intézetekben elterjedt francia stílus teljesen haszontalan, mivel kidomborítja a felesleges fényűzést, a hímzés rontja a látást, a zenetanulással pedig ilyen rövid órák alatt nem lehet magas szintet elérni.
Ezek helyett a polgári lét praktikus háztartási ismereteit, józan pénzköltést, ország- és nyelvismeretet, illemet és társalgási szabályokat tanított volna nekik.
„Én nem bámulandó hires nevezetes, hanem bóldog és bóldogitó nőket kivánok neveltetni, földi lényeket, erényszerető tisztelő ugyan, de nem gyarlóság-nélküli magyar leányokat kivánok képeztetni honi intézeteinkben, jó nőket, anyákat, polgárnékat, tiszteletere, szeretetre méltó asszonyokat; ’s van e’ józan ember a’ hazában, ki ne ohajtná ezt?” – foglalta össze gondolatait a Nőnevelés és nőnevelő-intézetek hazánkban című könyvében.
Voltak ennél árnyaltabb elképzelései is, például hogy egy valóban művelt nő nem küzd a nemek egyenjogúságáért, és a túlművelt nők felsőbbrendűsködőek. Azt hirdette, hogy egy nő mindig legyen szerény, mind külsőségekben, mind társaságban, és csak akkor szólaljon meg, ha tudásában biztos, de akkor sem túl gyakran. Összességében azt szerette volna, ha a lányokat tudományos nevelés helyett reális ítélőképességgel vértezik fel az iskolákban.
Nem volt túl jó véleménnyel a házasság intézményéről, de azért kifejtette ebben a témakörben is a nézeteit:
„Szükség tudni a fiatal nőnek, miként ember nem lehetvén hiba nélkül, férje sem leend, valamint maga sincs a’ nélkül; kölcsönös türelem, kölcsönös engedékenység tehát első feltétele a’ házassági életnek. Nem fog mások előtt panaszkodni, vagy épen kikelni férje’ gyengéi ellen; mit jó vagy csak okos nő is nem teszen soha. Tudni kell, melyek azon módok és eszközök, mikkel férjének becsülését, ’s ezen alapuló szeretetét ne csak megnyerhesse, hanem biztosan meg is tarthassa.”
Lapozz a folytatásért:
