A régi magyar mesekönyvek örökérvényű színfoltját jelentik a Sicc-kötetek. Több generáció nőtt fel a legendás vers-meséken, amelyek szókimondó humorán mindig a felnőttek kacagtak hangosabban. Mindezt Kálmán Jenőnek (1885-1968) köszönhetjük, akiről kevésbé köztudott, hogy előtte a magyar kabaré műfaját alapozta meg hazánkban. Az is eléggé érdekes élettörténeti mérföldkő volt, amikor frontszolgálat után Jenő egy szibériai hadifogolytáborban színitársulatot szervezett, rendszeres fellépésekkel.

Siccet, a fekete-fehér cicát sokan hungarikumnak hiszik, holott eredetileg amerikai, és Felix névre hallgat.

A Bibliotéka Kiadó vásárolta meg a nyugaton befutott képregény jogait a két világháború között, utána kapta a magyar nevet.

Kálmán Jenő szellemes négysorosaival sokkal nívósabbá vált a magyar változat, mint az eredeti – nem versbe szedett – képregény. Nem beszélve Tankó Béla (1885-1982) bájos, szerethető rajzairól, amelyek már a hazai közízlésnek lettek kitalálva. Megelevenedett színes tollai nyomán a szeleburdi macska nagy ellensége, Róka Rudi, illetve Sniff, a vizsla és Hápi kacsa egyaránt.

A mesekönyveknek nagy sikere lett Magyarországon, amely annak is szólt, hogy friss, laza hangnemet ütöttek meg a rímek: nyoma sem volt bennük a megszokott sémáknak. Például a Sicc Meseországban című történetben Sicc nem várja tétlenül, hogy majd holmi csókra felébredjen Hófehérke, hanem megragad egy új divatlapot, hiszen

„…nincs olyan nő, ki föl nem ébred / új divatról hogyha szó van. /- Muti!- Sikolt Hófehérke, / és felül a koporsóban.”

Kálmán Jenő annyira örült a várakozásokat felülmúló sikerének, hogy egész életében sorra gyártotta a Sicc-életművet, illetve diafilmeket és kifestőket is készített belőlük.

A fentiek nem összekeverendők a szintén Sicc névre hallgató – Szórakoztató időtöltések, cseles csalafintaságok alcímű – könyvekkel, amelyek Grätzer József (1897-1945) munkáját dicsérik. Rengeteg gyermek otthoni szórakozását jelentették ezek a kötetek, hiszen a bennük rejlő feladványokhoz csupa olyan dologra volt szükség, amelyek minden háztartásban fellelhetők voltak.

A szerző fantáziája nyomán egy egész ifjúság tudta, hogy megannyi izgalmas dolgot lehet kezdeni egy bottal, doboz gyufával, pohárral vagy papírral egyaránt.

Grätzer József arról volt ismeretes, hogy szenzációs keresztrejtvényeket készített: majdnem 150 rejtvényújság konkrétan belőle élt. Már amelyik nem csak plagizálta, azaz szó és fizetség nélkül ellopta a munkáit. Erről egy anekdota is fennmaradt: egyszer egy újság feladványában a „Grätzertől lopva” szöveg rajzolódott ki a megfejtéskor, a tanulságos eset után azonban érdekes módon mindig kifizették őt.

Nem véletlen, hogy a verbális bravúrjaival halhatatlanságot szerzett Karinthy Frigyes titkárként alkalmazta őt. József aktívan közreműködött az író könyveinek kiadásában és köteteinek összeállításában, de elsősorban Karinthy családjának pénzügyeit rendezte. Ugyanakkor nem volt kifizetődő ötlet felvetni a munkaadójának, hogy nem kellene többet költeni a bevételnél: a tanácsot követően a feleség, Böhm Aranka kirúgatta a titkárt. Azonban utána is jó viszonyt ápolt egymással a két tehetséges szerző, sőt, Grätzer első könyvéhez Karinthy írta az előszót.

Források: Móra, Moly, Névpont, Wikipédia: Pat Sullivan, Wikipédia: Grätzer József

— Tudod, mi bizonyítja, hogy a szocializmus magasabb rendű társadalmi forma, mint a kapitalizmus?

— Hát az, hogy mindent kibír: lustálkodást, pazarlást, felelőtlenséget. A kapitalizmus ebbe már régen belepusztult volna ...

Egy kis pesti humor a hetvenes évekből, a selejtgyártás legendás évtizedeinek közepéről. Ahhoz, hogy megértsük a vicc lényegét, el kell merülnünk egy kicsit a szocialista ipar minőségi előírásokat kreatívan értelmező világába. Nézzünk is néhány hajmeresztő példát!

A munkálatok még éppen csak megindultak, amikor kétségbeesetten hívták a tervezőt. Az általa készített anyagokon jelölt talajszintek ugyanis semmiképpen sem jöttek ki a helyszíni méréseknél. A tervező a helyszínre sietett, és a munkások szeme láttára mért mindent újra. Nem találják ki: a szintezés tökéletesre sikerült! Mint ahogyan a kivitelező új mérése is. A hosszas fejvakargatás nyomán a kivitelező által használt szintezőre terelődött a gyanú, és a vizsgálat be is bizonyította a sejtéseket. A szintező skáláján volt egy fél méteres kihagyás (a 25-ös beosztás után a 30-as következett), ráadásul több helyen felcserélték a bevésések sorrendjét is. Egy olcsó eszköz selejtes kivitelezése hosszú időre leállította az építkezést, és ki tudja hány illesztési hibát és egyebet hozott még „tető alá” azelőtt.

Minden mást eldobva kísérletezzenek ki egy ötvözetet, mely alkalmas dobozossör gyártására. Ők szót is fogadtak, és teljes kapacitással a munkába vetették magukat. Bár az országban minden más fejlesztési folyamat azonnal megakadt, ez a projekt alig egy év alatt sikert hozott. Minden megvolt: elismerés, anyagilag és szellemileg, gyári ünneplés, stb., majd jött a kijózanodás. Végül közölték a lelkes fejlesztőcsapattal, hogy Magyarországon nincsen sörösdoboz-gyártó gépsor, és annak beszerzését nem is tervezi senki még vagy tíz évig.

A két példa jól mutatja, hogy

Ha pedig azt gondolnánk, hogy elszigetelt esetekről van szó, akkor nézzünk pár számot arról, hogy mennyire is volt jellemző a selejttermelés a hatvanas-nyolcvanas évek magyar iparában!

Míg akkor 85, 1970-ben már csak 83 százaléknyi eladható terméket sikerült legyártani. Ugyanakkor ez csupán az átlag volt. Az egyik termékcsoportban a három hét alatt legyártott 20 ezer méter anyagból 15 599 méternyit küldött vissza a kereskedelem, mert jóval keskenyebbre sikerült az előírtnál. Ehhez képest

selejtaránya nem is tűnik olyan rossznak (persze akkori viszonyok között). Ők 1,2 millió darab elkészült furatot ellenőriztek a gyárban egy hónap alatt, melyből 40 ezer lett selejt, mintegy 600 ezer forintnyi kárt okozva.

Az okozott kár nagyságáról egyébként a Kohó- és Gépipari Minisztérium adatai beszélnek a legegyértelműbben. Ők az 1961-es évben egy utazókiállítást szerveztek az alájuk tartozó üzemek azévi selejtjeiből, és ennek keretében ismertették az adatokat. Számításuk szerint a teljes selejtkár abban az évben megközelítette az 1 milliárd(!) forintot.

Persze könnyű erre azt mondani, hogy a közösnek soha nincsen gazdája - elég ma csak a céges autókat vagy a hányatott sorsú tömegközlekedési eszközöket megvizsgálni - azonban néhány példa rámutat, hogy itt bizony a teljes rendszer a hibázásra épült.

Az ellenőrzés kimutatta, hogy egy hibás öntvény miatt sikerült ezt a döbbenetes adatot produkálni. Az öntödében viszont a Hajdúságira mutogattak, hiszen év közben döntöttek többször a szóban forgó öntvény átvételének leállításáról, majd újraindításáról. Az öntöde szerint ilyenkor a munkásoknak minden alkalommal újra be kellett tanulniuk a műveletet, mintha megint szakmunkástanulókká változtak volna. Az eredmény: a roncsolással ellenőrzött öntvények közül 16-ot kellett összetörni, mire az első hibátlant megtalálta a MEO. Persze volt más, hasonló példa is.

ám időközben befutott egy külföldi (tőkés) megrendelés. A magyarok számára végzett munka rögtön a kevésbé fontos tennivalók közé került, és külső megoldást kezdtek keresni. Találtak is! A Nagyszentjánosi Állami Gazdaság almaraktárában (!) találtak pár ráérő köszörűst, akik rögtön neki is álltak a Rába motorblokkoknak. A közel 40 százalékos selejttermelés ebben az esetben már szinte hízelgőnek tűnik...

Persze sokáig lehetne sorolni a példákat, ám könnyű belátni, hogy egy rendszerben, ahol a lényeg a teljes foglalkoztatás, és kizárólag a gyártási darabszám túlteljesítése ér jutalmat, ott kódolva van a nemtörődömség, a hozzá nem értés. A terveket pedig többnyire politikailag megbízható emberek készítették szakértők helyett, és hasonló emberek ellenőrizték annak betartatását is. Igaza volt a viccnek, a piacgazdaság valóban nem bírta volna ezt ki...

December végén a Ferenczy Múzeumi Centrum régészeti kutatásokat végzett Újlengyel középkori lelőhelyén, melynek során egy egyedülálló, közel 7000 darabos éremkincsleletre bukkantak, írja a múzeum a Facebook-oldalán.

Mint írják, a kétnapos mentőfeltárást Nagy Balázs, a múzeum numizmatikusa vezette a Közösségi Régészeti Egyesület önkénteseivel összefogásban. A kutatást az alapozta meg, hogy 2019-ben már előkerült innen egy közel 150 darabból álló, 1455-ben záródó éremlelet.

"A felszíni pénzek sűrűsödési irányát figyelembe véve a szakemberek egy 1x1 méteres aknát nyitottak meg, ebből került elő egy edény, aminek a hasát a pénzekkel együtt kitépte az eke. Ritkán figyelhető meg ilyen jól, hogy hogyan rombolja, bolygatja meg a mélyszántás a földben rejtőző emlékeket. A kincs esetében az eke pont kettétörte az érmeket tartalmazó edényt, és egy adott irányban elhúzta azokat, így követni lehetett a széthúzott, kupacokban heverő pénzeket. A széttört edényt nem lehetett egy darabban tartani, így a benne lévő érmeket a helyszínen felszedték" - számoltak be a feltárásról.

A legkorábbi érme egy Lucius Verus (161–169) ezüst denarius, továbbá egy tucat aquileiai denárt, illetve javában I. Mátyás (1458–1490), II. Ulászló (1490–1516), valamint II. Lajos (1516-1526) korabeli denárokat és obulusokat tartalmazott. A felszedés során I. Mátyás (1458–1490) korabeli aranyforintot is találtak. A mosás során figyeltek fel egy vatikáni denárra, ami II. Pius (1458–1464) pápa pénzkibocsátásából származik és igen ritka éremnek számít Magyarországon.

A szakemberek szerint a leletegyüttes korabeli összértéke körülbelül 74 aranyforinttal lehetett azonos, amin az akkori időben 7 lovat, ma pedig egy luxusautót lehetne vásárolni.

A régészek szerint a kincsek elrejtését okozó támadás az 1526. évi török pusztítással hozható összefüggésbe, pontosabban amikor a török had 1526-ban Ibrahim pasa vezetésével Budáról Szeged irányába haladt.

"Magyarországon a mohácsi csatát követő török pusztításhoz kapcsolódó, ilyen nagyságú kincsleletek ritkák. Pest megyében a késő középkorból ez a legnagyobb értékű éremkincs, ami eddig előkerült, így komoly kutatási eredménynek számít" - jegyezték meg a bejegyzésben.

A múzeum a lelőhely és a kincs felderítését szeretné tovább folytatni a következő időszakban.

Nem lenne túlzás, ha a 19. századi Londont egy nagy wc-ként jellemeznénk - írja kutatása előszavaként Judith Flanders angol történész, aki párhuzamot vont a nagy kolerajárvány és Covid-19 vírust megelőző időszak között.

Leginkább azért, mert 1856-ig nem is volt ilyen az angol fővárosban. London hulladékát és szennyvízét így a Temzébe engedték. Ez még akkor is szörnyű lenne, ha az ivóvizet nem innen nyerték volna, de így katasztrófához vezetett.

Nem kell orvosszakértőnek lenni ahhoz, hogy kitaláljuk, mi történt ezután. A városban elviselhetetlen lett a bűz, amit egészen addig nem oldottak meg, amíg nem tört ki egy tömeges halálos járvány, vagyis a kolera.

A kolera megjelenése után jó pár évbe telt az emberiségnek, mire rájött, hogy ez a szennyezett víz által terjedő betegség. Ez akkor történt meg, amikor John Snow bebizonyította, hogy egy szennyezett kút tíz nap alatt 500 ember halálát okozta. A betegséget azzal állította meg, hogy leszerelte egy kút fogantyúját, amit utána nem lehetett használni.

Akkoriban éppúgy, ahogy az az új betegségek kitörésénél azóta is lenni szokott, sokan spekulálni kezdtek, vagy összeesküvés-elméleteket gyártottak.

Mielőtt bárki is elítélné a 19 századi embereket, lássuk, mit állapított meg Judith Flanders történész a koronavírusjárvánnyal kapcsolatban. A párhuzam kísérteties.

A szakember egy korabeli jegyzőkönyvet idéz.

- olvasható a dokumentumban.

Just so we are all clear that nothing changes. This, on the 1832 cholera epidemic. pic.twitter.com/iAdEdabqBw— Judith Flanders (@JudithFlanders) December 26, 2020

A betegségtagadás nem csak a műveletlenekre volt igaz. A sunderlandi üzletemberek tanácsa szerint a kolera csak közönséges bélpanasz volt, és sokkal kevesebben haltak meg a járvány alatt, mint máskor békeidőkben.

Úgy tűnik – szerte a világon – a kolerára adott reakciók is ismerősek lehetnek. A londoni kolerajárványnak végül a parlament vetett véget, amikor elegük lett a bűzölgő Temzéből, és 18 nap alatt összegyűjtötték a pénzt egy új szennyvízelvezető rendszer kiépítésére.

1943. január 12-én kezdődött - a második világháborúban - a szovjet Vörös Hadsereg támadása a Don-kanyarban. A 250 ezer fős 2. magyar hadsereg kötelékéhez tartozó honvédek és munkaszolgálatosok közül mintegy 125-130 ezren estek el, sebesültek meg, vagy estek fogságba.

A magyar katonák kötelességtudatból és kitartásból jelesre vizsgáztak, életüket adták a hazáért, bajtársaikért, még úgy is, hogy nem volt sokuknak megfelelő fegyverzete, felszerelése és ruházata sem. Nemcsak az ellenséggel, hanem a -30 C-fokkal is meg kellett küzdeniük.

Két nap leforgása alatt a szovjetek teljesen áttörték a IV. hadtest védelmét. A honvédek nem tudtak új arcvonalat kialakítani, ezért visszavonulásba, illetve menekülésbe kezdtek. Másnap már a III. hadtestet támadta az ellenség, a német hadvezetés pedig továbbra sem küldte a felmentést és megtiltották a magyar hadsereg számára a visszavonulást. Január 15-én már pánik tört ki, a katonák eldobták fegyvereiket és visszavonultak.

Január 18-án a bekerített III. hadtest kivételével már nem voltak magyar csapatok a Donnál. Az ellen nem álló menekülőket lefegyverezték, majd hagyták őket tovább menekülni, a fegyverteleneket pedig nem bántották. A rendkívüli hidegben minden éjszaka a legyengült, lerongyolódott emberek ezrei fagytak halálra, az életben maradottak pedig tovább vánszorogtak, keresve az utat vissza Magyarországra. Melegedni, megpihenni az elpusztított, felgyújtott falvak tüzénél tudtak, táplálékul a megfagyott lovak húsát ehették.

A III. hadtesttel a németek minősíthetetlenül, megalázó módon bántak. Megtiltották, hogy az utakat használják, vagy éjszakára behúzódjanak a falvakba. Március 3-ig 2913 tiszt és 61.116 fő legénység érkezett be. Az elesettek és fogságba esettek pontos számát megállapítani nem lehet.

Vitéz Bányai József a doni tragédiában vesztette életét. Édesanyjának írt szívszorító levelet.

Kovács József tartalékos címzetes szakaszvezető több zöld színű tábori lapot küldött haza feleségének és gyermekeinek. Két levelét sikerült cenzúrázatlanul - a szabadságra távozó ismerőseivel - elküldenie.

Feleségének szóló első levelében a útjukról és megérkezésükről írt:

„Drága Anyukám! Most feketén írok, nem tudom, eljut-e hozzád. Andrássi őrmesterrel találkoztunk Novij Oszkolban és megy haza szabadságra, megígérte, hogy elviszi. Ebben megírhatom a valódit. Bizony, elég sok szenvedés után jutottunk eddig és még megyünk tovább. 12 napig voltunk vonaton, 2 napot Bjelgorodban pihentünk és utána 4 nap gyalogoltunk.

Képzeld, hogy jól lehetünk lakva, talán ha megérkezünk, jobb lesz. Máskülönben egészséges vagyok, a gyaloglást eddig még jól bírtam. Csak az a baj, hogy nagy hóban kell menni, de majdcsak megsegít az Isten. Imádkozzál, én nem tudok, úgy el vagyok már fásulva és még talán vadulva is el leszünk, ha már bent leszünk az első vonalban, mert oda megyünk.

Hogy vagytok, egészséges vagy-e már? És a gyerekek hogy vannak, jók-e? Mondd meg nekik, hogy én kérem, legyenek jók, tanuljanak szorgalmasan. Irénkének is írtam egy képeslapot Bjelgorodból. Tudod, hogy mennyire vagyok hozzátok? 2860 km-re. Ha ezt gyalog kellene megtenni, egy fél évre volna szükség, napi 10-15 km átlaggal. (…) Vigyázz te is magadra és a gyerekekre is! A segélyt megkapod-e? Pontosan írd meg, írjál meg mindent, csak amit most írtam, arról ne írjál. Isten veletek, sokszor csókollak benneteket és mindenkit. A viszontlátásra, szerető férjed: Józsi. Tábori szám: 233/111”

1942 decemberének közepén ismét lehetősége adódott egy cenzúrázatlan levél hazaküldésére. Ebben így írt:

„Drága Anyukám! Itt küldök egy kis csomagot a gyerekeknek, két doboz sajtot egy szabadságos katonától. Jánoshidai fiú, a neve Csapkó Mátyás honvéd. Tőle küldjél egy kis csomagot, ha majd jön vissza. (…)

(…) Drága Anyukám! Én jól vagyok, itt nincs semmi baj, csend van, messze vannak az oroszok hozzánk, csak vaktában lövöldöznek, mi is, ők is. Tehát ne aggódjál, vigyázok magamra, amennyire csak lehet, talán a tavasszal hazamegyek, ha nem is véglegesen, de szabadságra azt hiszem, ha a zászlóaljat váltják, én is megyek velük. Bár úgy lenne, még nem tudja senki (…) Egy kicsit hideg van, más bajunk nincs. Az étkezés az nem az elsőrangú, tehát nem úgy van, ahogyan mondják, milyen jó dolga van az első vonalbeli bakának. Ha nagy a hó, talán be sem jön a főtt étel, a száraz koszt meg elég kevés. Isten veletek, csókollak benneteket, a viszontlátásra! Szerető férjed: Jóska. A gyerekeket csókold meg helyettem.”

Kovács József tartalékos címzetes szakaszvezető 1943. január 26-án tűnt el (Kis) Nyikolajevka keleti térségében. Felesége és három gyermeke hiába várta haza évek hosszú során keresztül, több tízezer honvédhez és munkaszolgálatoshoz hasonlóan ő is ottmaradt a Don-kanyarban - írta a Felvidék.ma.

Rahó Etelka egyike volt azoknak a hősöknek, akik a II. világháborúban sebesült katonákat ápoltak és - sokszor gyalog - bejárták egész Kelet-Európát. Alakja egy Don-kanyarról szóló eposzban jelenik meg.