Azok az emberek, akik egy picit is jártasak a zenetörténelemben, valószínűleg találkoztak már annak a fekete-fehér foltos, csupasz kutyusnak a képmásával, amely félrefordított fejjel ül egy gramofontölcsér előtt.

A négylábú több mint 100 esztendeje tűnik fel

különböző hanglemezeken, logókon és dísztárgyakon, azonban nagyon kevesen ismerik az idillinek tűnő jelenet nem túl vidám történetét.

Nipper 1884-ben született egy angol nagyvárosban, Bristolban. Kölyökkutyaként előszeretettel csipkedte a vendégek lábát, innen kapta a nevét is (az angol nip szó egyik jelentése: megharap, megcsíp). Eredetileg egy színpadtervező, Mark Henry Barraud házi kedvence volt, aki puszta szórakozásból néha fonográffal rögzítette a saját hangját.

A férfi három évvel Nipper születése után meghalt, így a kutyus Mark öccséhez, a festőművész Francis Barraudhoz került fonográfjával, a lemezeivel és a többi ingóságával együtt. Egyik nap Francis éppen a fivére hangfelvételeit hallgatta, amikor szokatlan dolog történt:

Nipper felismerte néhai gazdájának a szavait, és vágyakozva telepedett a tölcséres készülék elé nosztalgiázni.

A festőművészt annyira megihlette a jelenet, hogy később, a kutyus halála után ecsetet ragadott, és vászonra vitte a hűséges házi kedvencet.

Így született meg 1899-ben az eredeti festmény, amelynek a művész a nem túl ötletes Dog looking at and listening to a Phonograph (Egy fonográfot néző és hallgató kutya) munkacímet adta. Barraud nagy áttörést remélt az alkotástól, így megpróbálta eljuttatni különböző kiállításokra és magazinokhoz, sőt, még a fonográfokat gyártó The Edison Bell Company-nek is elküldte. Nipper portréja senkinek sem kellett; az emberek először nem is értették, hogy miért pont egy kutya hallgatja a készüléket.

Végül egy vadonatúj cég, a The Gramophone Company alapítója vásárolta meg tőle a használati jogot azzal a feltétellel, hogy készít egy második festményt is Nipperről, amelyre az Edison-féle fonográf helyett a Berliner-féle gramofon kerül majd. Barraud azonnal rábólintott az ajánlatra - mindössze egy gramofont kért cserébe, amely alapján megfesthette a művet.

Érdekesség, hogy a The Gramophone Company és egy másik cég egyesülésével jött létre 1931 márciusában az Electric and Musical Industries, a világ negyedik legnagyobb zenekiadója. Nem véletlen, hogy az eredeti festményt is az EMI Music londoni központjában állították ki.

Egy igazán jó címre is szüksége volt az alkotásnak, így pályázatot írtak ki rá. A nyertes egy Ralph Mountain nevű úriember volt az azóta már közismertté vált szlogennel: His Master’s Voice (A Gazdi Hanga). A jelmondat nagyon jó reklámnak bizonyult, hiszen azt sugallta, hogy a cég gramofonjai olyan tökéletes hangminőségben szólnak, hogy még egy kutya is felismeri általuk a saját gazdájának a hangját.

Nipper először nem Angliában vált igazán ismertté. A logó amerikai jogait egy Victor Talking Machine Company nevű cég vásárolta meg; 1902-től minden Victor-kiadványon ott szerepelt Barraud festményének leegyszerűsített változata. Az első HMV üzletet 1921-ben nyitották meg a londoni Oxford Streeten, ahol lemezborítók, szalagcímek, promóciós termékek és zenei reklámanyagok tízezreit borították a hűséges Jack Russell- keverék képmásai. Napjainkban a His Master’s Voice (HMV) Nagy-Britanniában és Kanadában egy könyv- és lemezkereskedő cég, amelynek természetesen továbbra is a gramofont hallgató bűbájos házi kedvenc a logója.

A kutyus a 20. század első évtizedeiben olyan népszerű volt, hogy ráfestették edényekre, készítettek róla nyakkendőt, dísztárgyakat és plüssfigurákat is. A legkisebb Nipper-emlék egy sótartó volt, a legnagyobb pedig az RCA New York-i székházát díszítő négytonnás embléma. Barraud a haláláig összesen 24 másolatot festett az eredeti műről különböző megbízásokra.

Nippernek még szobrot is állítottak, illetve egy utcát is elneveztek róla a sírhelyéhez közel 2010-ben.

Ha érdekes volt a cikk, oszd meg ismerőseiddel is!

— Tudod, mi bizonyítja, hogy a szocializmus magasabb rendű társadalmi forma, mint a kapitalizmus?

— Hát az, hogy mindent kibír: lustálkodást, pazarlást, felelőtlenséget. A kapitalizmus ebbe már régen belepusztult volna ...

Egy kis pesti humor a hetvenes évekből, a selejtgyártás legendás évtizedeinek közepéről. Ahhoz, hogy megértsük a vicc lényegét, el kell merülnünk egy kicsit a szocialista ipar minőségi előírásokat kreatívan értelmező világába. Nézzünk is néhány hajmeresztő példát!

A munkálatok még éppen csak megindultak, amikor kétségbeesetten hívták a tervezőt. Az általa készített anyagokon jelölt talajszintek ugyanis semmiképpen sem jöttek ki a helyszíni méréseknél. A tervező a helyszínre sietett, és a munkások szeme láttára mért mindent újra. Nem találják ki: a szintezés tökéletesre sikerült! Mint ahogyan a kivitelező új mérése is. A hosszas fejvakargatás nyomán a kivitelező által használt szintezőre terelődött a gyanú, és a vizsgálat be is bizonyította a sejtéseket. A szintező skáláján volt egy fél méteres kihagyás (a 25-ös beosztás után a 30-as következett), ráadásul több helyen felcserélték a bevésések sorrendjét is. Egy olcsó eszköz selejtes kivitelezése hosszú időre leállította az építkezést, és ki tudja hány illesztési hibát és egyebet hozott még „tető alá” azelőtt.

Minden mást eldobva kísérletezzenek ki egy ötvözetet, mely alkalmas dobozossör gyártására. Ők szót is fogadtak, és teljes kapacitással a munkába vetették magukat. Bár az országban minden más fejlesztési folyamat azonnal megakadt, ez a projekt alig egy év alatt sikert hozott. Minden megvolt: elismerés, anyagilag és szellemileg, gyári ünneplés, stb., majd jött a kijózanodás. Végül közölték a lelkes fejlesztőcsapattal, hogy Magyarországon nincsen sörösdoboz-gyártó gépsor, és annak beszerzését nem is tervezi senki még vagy tíz évig.

A két példa jól mutatja, hogy

Ha pedig azt gondolnánk, hogy elszigetelt esetekről van szó, akkor nézzünk pár számot arról, hogy mennyire is volt jellemző a selejttermelés a hatvanas-nyolcvanas évek magyar iparában!

Míg akkor 85, 1970-ben már csak 83 százaléknyi eladható terméket sikerült legyártani. Ugyanakkor ez csupán az átlag volt. Az egyik termékcsoportban a három hét alatt legyártott 20 ezer méter anyagból 15 599 méternyit küldött vissza a kereskedelem, mert jóval keskenyebbre sikerült az előírtnál. Ehhez képest

selejtaránya nem is tűnik olyan rossznak (persze akkori viszonyok között). Ők 1,2 millió darab elkészült furatot ellenőriztek a gyárban egy hónap alatt, melyből 40 ezer lett selejt, mintegy 600 ezer forintnyi kárt okozva.

Az okozott kár nagyságáról egyébként a Kohó- és Gépipari Minisztérium adatai beszélnek a legegyértelműbben. Ők az 1961-es évben egy utazókiállítást szerveztek az alájuk tartozó üzemek azévi selejtjeiből, és ennek keretében ismertették az adatokat. Számításuk szerint a teljes selejtkár abban az évben megközelítette az 1 milliárd(!) forintot.

Persze könnyű erre azt mondani, hogy a közösnek soha nincsen gazdája - elég ma csak a céges autókat vagy a hányatott sorsú tömegközlekedési eszközöket megvizsgálni - azonban néhány példa rámutat, hogy itt bizony a teljes rendszer a hibázásra épült.

Az ellenőrzés kimutatta, hogy egy hibás öntvény miatt sikerült ezt a döbbenetes adatot produkálni. Az öntödében viszont a Hajdúságira mutogattak, hiszen év közben döntöttek többször a szóban forgó öntvény átvételének leállításáról, majd újraindításáról. Az öntöde szerint ilyenkor a munkásoknak minden alkalommal újra be kellett tanulniuk a műveletet, mintha megint szakmunkástanulókká változtak volna. Az eredmény: a roncsolással ellenőrzött öntvények közül 16-ot kellett összetörni, mire az első hibátlant megtalálta a MEO. Persze volt más, hasonló példa is.

ám időközben befutott egy külföldi (tőkés) megrendelés. A magyarok számára végzett munka rögtön a kevésbé fontos tennivalók közé került, és külső megoldást kezdtek keresni. Találtak is! A Nagyszentjánosi Állami Gazdaság almaraktárában (!) találtak pár ráérő köszörűst, akik rögtön neki is álltak a Rába motorblokkoknak. A közel 40 százalékos selejttermelés ebben az esetben már szinte hízelgőnek tűnik...

Persze sokáig lehetne sorolni a példákat, ám könnyű belátni, hogy egy rendszerben, ahol a lényeg a teljes foglalkoztatás, és kizárólag a gyártási darabszám túlteljesítése ér jutalmat, ott kódolva van a nemtörődömség, a hozzá nem értés. A terveket pedig többnyire politikailag megbízható emberek készítették szakértők helyett, és hasonló emberek ellenőrizték annak betartatását is. Igaza volt a viccnek, a piacgazdaság valóban nem bírta volna ezt ki...

Tizenegy évig nevelgetett virágokat egy Kistiszaháton élő asszony egy olyan cserépben, amiről azóta kiderült, hogy egy 2300 éves kelta edény - számolt be róla a Szabad Európa.

A köcsögöt először Nagy István és barátai találták meg 1991-ben egy illegális homokbányánál, benne egy csecsemő koponyájával. Nem tulajdonítottak neki nagy jelentőséget, ezért otthagyták. Tizenhárom évvel később a nővére, Nagy Irénke újra megtalálta az edényt, amikor a férjével elment homokért a bányához.

2015-ben jött a fordulópont, amikor találkozott egy amatőr helytörténésszel, Karászi Zsolttal, aki épp a régi temetők állapotát mérte fel. Irénke akkor mesélte el neki, hogy évekkel ezelőtt rábukkant egy régi edényre. A helytörténész rögtön izgatott lett ettől, meg is nézte a kaspót, amiben akkor is virág volt. Ő hívta fel a Jósa András Múzeumot, hogy jöjjenek, nézzék meg ők is.

De nem először kerül elő egy unikális kelta edény Kistiszaháton: 2011-ben egy úgynevezett álkantharoszt találtak, amelyet emberfejek díszítettek. Ez olyan ritka lelet, hogy eddig összesen 5 darabot fedeztek fel a Kárpát-medencében.

A Jósa András Múzeum régészei felásták az illegális homokbánya területét, de nem találtak újabb leleteket.

December végén a Ferenczy Múzeumi Centrum régészeti kutatásokat végzett Újlengyel középkori lelőhelyén, melynek során egy egyedülálló, közel 7000 darabos éremkincsleletre bukkantak, írja a múzeum a Facebook-oldalán.

Mint írják, a kétnapos mentőfeltárást Nagy Balázs, a múzeum numizmatikusa vezette a Közösségi Régészeti Egyesület önkénteseivel összefogásban. A kutatást az alapozta meg, hogy 2019-ben már előkerült innen egy közel 150 darabból álló, 1455-ben záródó éremlelet.

"A felszíni pénzek sűrűsödési irányát figyelembe véve a szakemberek egy 1x1 méteres aknát nyitottak meg, ebből került elő egy edény, aminek a hasát a pénzekkel együtt kitépte az eke. Ritkán figyelhető meg ilyen jól, hogy hogyan rombolja, bolygatja meg a mélyszántás a földben rejtőző emlékeket. A kincs esetében az eke pont kettétörte az érmeket tartalmazó edényt, és egy adott irányban elhúzta azokat, így követni lehetett a széthúzott, kupacokban heverő pénzeket. A széttört edényt nem lehetett egy darabban tartani, így a benne lévő érmeket a helyszínen felszedték" - számoltak be a feltárásról.

A legkorábbi érme egy Lucius Verus (161–169) ezüst denarius, továbbá egy tucat aquileiai denárt, illetve javában I. Mátyás (1458–1490), II. Ulászló (1490–1516), valamint II. Lajos (1516-1526) korabeli denárokat és obulusokat tartalmazott. A felszedés során I. Mátyás (1458–1490) korabeli aranyforintot is találtak. A mosás során figyeltek fel egy vatikáni denárra, ami II. Pius (1458–1464) pápa pénzkibocsátásából származik és igen ritka éremnek számít Magyarországon.

A szakemberek szerint a leletegyüttes korabeli összértéke körülbelül 74 aranyforinttal lehetett azonos, amin az akkori időben 7 lovat, ma pedig egy luxusautót lehetne vásárolni.

A régészek szerint a kincsek elrejtését okozó támadás az 1526. évi török pusztítással hozható összefüggésbe, pontosabban amikor a török had 1526-ban Ibrahim pasa vezetésével Budáról Szeged irányába haladt.

"Magyarországon a mohácsi csatát követő török pusztításhoz kapcsolódó, ilyen nagyságú kincsleletek ritkák. Pest megyében a késő középkorból ez a legnagyobb értékű éremkincs, ami eddig előkerült, így komoly kutatási eredménynek számít" - jegyezték meg a bejegyzésben.

A múzeum a lelőhely és a kincs felderítését szeretné tovább folytatni a következő időszakban.

Nem lenne túlzás, ha a 19. századi Londont egy nagy wc-ként jellemeznénk - írja kutatása előszavaként Judith Flanders angol történész, aki párhuzamot vont a nagy kolerajárvány és Covid-19 vírust megelőző időszak között.

Leginkább azért, mert 1856-ig nem is volt ilyen az angol fővárosban. London hulladékát és szennyvízét így a Temzébe engedték. Ez még akkor is szörnyű lenne, ha az ivóvizet nem innen nyerték volna, de így katasztrófához vezetett.

Nem kell orvosszakértőnek lenni ahhoz, hogy kitaláljuk, mi történt ezután. A városban elviselhetetlen lett a bűz, amit egészen addig nem oldottak meg, amíg nem tört ki egy tömeges halálos járvány, vagyis a kolera.

A kolera megjelenése után jó pár évbe telt az emberiségnek, mire rájött, hogy ez a szennyezett víz által terjedő betegség. Ez akkor történt meg, amikor John Snow bebizonyította, hogy egy szennyezett kút tíz nap alatt 500 ember halálát okozta. A betegséget azzal állította meg, hogy leszerelte egy kút fogantyúját, amit utána nem lehetett használni.

Akkoriban éppúgy, ahogy az az új betegségek kitörésénél azóta is lenni szokott, sokan spekulálni kezdtek, vagy összeesküvés-elméleteket gyártottak.

Mielőtt bárki is elítélné a 19 századi embereket, lássuk, mit állapított meg Judith Flanders történész a koronavírusjárvánnyal kapcsolatban. A párhuzam kísérteties.

A szakember egy korabeli jegyzőkönyvet idéz.

- olvasható a dokumentumban.

Just so we are all clear that nothing changes. This, on the 1832 cholera epidemic. pic.twitter.com/iAdEdabqBw— Judith Flanders (@JudithFlanders) December 26, 2020

A betegségtagadás nem csak a műveletlenekre volt igaz. A sunderlandi üzletemberek tanácsa szerint a kolera csak közönséges bélpanasz volt, és sokkal kevesebben haltak meg a járvány alatt, mint máskor békeidőkben.

Úgy tűnik – szerte a világon – a kolerára adott reakciók is ismerősek lehetnek. A londoni kolerajárványnak végül a parlament vetett véget, amikor elegük lett a bűzölgő Temzéből, és 18 nap alatt összegyűjtötték a pénzt egy új szennyvízelvezető rendszer kiépítésére.