Ő volt a zenetörténelem leghűségesebb kutyája
Azok az emberek, akik egy picit is jártasak a zenetörténelemben, valószínűleg találkoztak már annak a fekete-fehér foltos, csupasz kutyusnak a képmásával, amely félrefordított fejjel ül egy gramofontölcsér előtt.
A négylábú több mint 100 esztendeje tűnik fel
különböző hanglemezeken, logókon és dísztárgyakon, azonban nagyon kevesen ismerik az idillinek tűnő jelenet nem túl vidám történetét.
Nipper 1884-ben született egy angol nagyvárosban, Bristolban. Kölyökkutyaként előszeretettel csipkedte a vendégek lábát, innen kapta a nevét is (az angol nip szó egyik jelentése: megharap, megcsíp). Eredetileg egy színpadtervező, Mark Henry Barraud házi kedvence volt, aki puszta szórakozásból néha fonográffal rögzítette a saját hangját.
A férfi három évvel Nipper születése után meghalt, így a kutyus Mark öccséhez, a festőművész Francis Barraudhoz került fonográfjával, a lemezeivel és a többi ingóságával együtt. Egyik nap Francis éppen a fivére hangfelvételeit hallgatta, amikor szokatlan dolog történt:
Nipper felismerte néhai gazdájának a szavait, és vágyakozva telepedett a tölcséres készülék elé nosztalgiázni.
A festőművészt annyira megihlette a jelenet, hogy később, a kutyus halála után ecsetet ragadott, és vászonra vitte a hűséges házi kedvencet.
Így született meg 1899-ben az eredeti festmény, amelynek a művész a nem túl ötletes Dog looking at and listening to a Phonograph (Egy fonográfot néző és hallgató kutya) munkacímet adta. Barraud nagy áttörést remélt az alkotástól, így megpróbálta eljuttatni különböző kiállításokra és magazinokhoz, sőt, még a fonográfokat gyártó The Edison Bell Company-nek is elküldte. Nipper portréja senkinek sem kellett; az emberek először nem is értették, hogy miért pont egy kutya hallgatja a készüléket.
Végül egy vadonatúj cég, a The Gramophone Company alapítója vásárolta meg tőle a használati jogot azzal a feltétellel, hogy készít egy második festményt is Nipperről, amelyre az Edison-féle fonográf helyett a Berliner-féle gramofon kerül majd. Barraud azonnal rábólintott az ajánlatra - mindössze egy gramofont kért cserébe, amely alapján megfesthette a művet.
Érdekesség, hogy a The Gramophone Company és egy másik cég egyesülésével jött létre 1931 márciusában az Electric and Musical Industries, a világ negyedik legnagyobb zenekiadója. Nem véletlen, hogy az eredeti festményt is az EMI Music londoni központjában állították ki.
A gramofon tulajdonképpen a lemezjátszók őse. Működési elve megegyezik a fonográféval, annyi különbséggel, hogy a készülék a hangot nem hengerre, hanem egy lapos korongra rögzíti. Továbbá gramofonnal otthoni körülmények között kizárólag hallgatni lehetett a hangot, felvenni már nem. A hozzá tartozó lemezek stúdiókban, illetve gyárakban készültek, amelyek – a fonográfhengerekkel ellentétben – már sokszorosíthatóak voltak.
Egy igazán jó címre is szüksége volt az alkotásnak, így pályázatot írtak ki rá. A nyertes egy Ralph Mountain nevű úriember volt az azóta már közismertté vált szlogennel: His Master’s Voice (A Gazdi Hanga). A jelmondat nagyon jó reklámnak bizonyult, hiszen azt sugallta, hogy a cég gramofonjai olyan tökéletes hangminőségben szólnak, hogy még egy kutya is felismeri általuk a saját gazdájának a hangját.
Nipper először nem Angliában vált igazán ismertté. A logó amerikai jogait egy Victor Talking Machine Company nevű cég vásárolta meg; 1902-től minden Victor-kiadványon ott szerepelt Barraud festményének leegyszerűsített változata. Az első HMV üzletet 1921-ben nyitották meg a londoni Oxford Streeten, ahol lemezborítók, szalagcímek, promóciós termékek és zenei reklámanyagok tízezreit borították a hűséges Jack Russell- keverék képmásai. Napjainkban a His Master’s Voice (HMV) Nagy-Britanniában és Kanadában egy könyv- és lemezkereskedő cég, amelynek természetesen továbbra is a gramofont hallgató bűbájos házi kedvenc a logója.
A kutyus a 20. század első évtizedeiben olyan népszerű volt, hogy ráfestették edényekre, készítettek róla nyakkendőt, dísztárgyakat és plüssfigurákat is. A legkisebb Nipper-emlék egy sótartó volt, a legnagyobb pedig az RCA New York-i székházát díszítő négytonnás embléma. Barraud a haláláig összesen 24 másolatot festett az eredeti műről különböző megbízásokra.
Nippernek még szobrot is állítottak, illetve egy utcát is elneveztek róla a sírhelyéhez közel 2010-ben.
Ha érdekes volt a cikk, oszd meg ismerőseiddel is!
