„Mocskos egy feladat ez” – kibeszéletlen magyar sorsról forgatott filmet Nagy Dénes
A mozikban a Berlinálén Ezüst Medve-díjat nyert Természetes fény, ami akkor üt igazán, ha úgy ülünk be rá, hogy félretesszük a klasszikus háborús filmekkel kapcsolatos elvárásainkat.
Mocsaras, havas erdei úton katonák vonulnak. Semmibe révedő tekintetek, vállakon lóbált fegyverek és megfeketedett ujjak között szorított cigarettacsonkok villannak fel a téli szürkeségben, majd a sáros egyenruhában menetelő, elcsigázott testeket pásztázó kézikamera megpihen egy arcon. Semetka István alhadnagyén (Szabó Ferenc), akiről anélkül tudjuk, hogy ő lesz a főszereplő, hogy egyetlen szót szólna. És valóban: az ő nézőpontjából látjuk majd az eseményeket, rajta keresztül, vele együtt kell megtalálnunk a fogódzókat a megfoghatatlanban, az értelmet az értelmetlenségben. De ne szaladjunk ennyire előre.
A tábori fotósként is alkalmazott Semetka egyike annak a 90 ezer magyar honvédnak, akiket a második világháború közepe táján abból a célból vezényeltek a németek által megszállt szovjet területekre, hogy kiiktassák az erdőben és a falvakban bujkáló partizánokat. Mocskos egy feladat ez, ilyet nem választ magától az ember, ahogy szülőföldet sem, de a parancs az parancs, és Semetka jó magyar hazafi. Ebben a csúfos történelmi pillanatban pedig az a jó magyar hazafi, aki kiszolgálja a német érdekeket, vagyis tevőlegesen asszisztál egy megveszekedett pszichopata népirtásához és világuralmi törekvéseihez.
A második világháború magyar hadiveszteségeivel kapcsolatban mindenkinek kapásból beugrik a Don-kanyar, de arról a közel százezer honvédről, akiket a németek által elfoglalt szovjet területekre küldtek partizánokra vadászni, egészen a közelmúltig nem illett beszélni.
Azokról a magyar katonákról, akik a mai Ukrajna területén fekvő brjanszki erdőben és környékén felsőbb utasításra, válogatott kegyetlenséggel irtottak ki komplett falvakat asszonyostul, gyerekestül a bárhol megbújni képes ellenség rajtaütéseitől rettegve.
A csendet Závada Pál törte meg Természetes fény című regényével, amit sokan a huszadik század magyar sorstörténetét feldolgozó szépirodalmi művek egyik legjobbikaként tartanak számon. A Závada-kötettel majdnem egyidőben, 2015-ben jelent meg Ungváry Krisztián Magyar megszálló csapatok a Szovjetunióban, 1941–1944 című könyve, ami történetírásunkban elsőként számol be hazánk fiainak a szovjet partizánháborúban és az ukrajnai népirtásban vállalt szerepéről töredékes forrásokra, hadinaplókra, visszaemlékezésekre és periratokra támaszkodva.
Nagy Dénes, aki dokumentumfilmek és fesztiválgyőztes kisfilmek (Együtt, Lágy eső) után érkezett meg első nagyjátékfilmjéhez, erre a két hiánypótló munkára támaszkodott a Természetes fény forgatókönyvének megírásakor. A sok évtizedet felölelő Závada-regény egyetlen, de talán legfontosabb momentumát emelte ki, történész szakértőnek pedig magát Ungváryt kérte fel. A rendező egy maroknyi magyar honvéd partizánvadász ténykedésének azt a néhány napját dolgozza fel, amik kezdetben lényegében eseménytelenül telnek, hogy végül egy olyan megrázó fordulatban csúcsosodjanak ki, ami visszavonhatatlanul változtatja meg a főszereplő Semetka hátralévő életét, és kérdőjelez meg számunkra is sok mindent, amit eleink második világháborús részvételével kapcsolatban tudni véltünk.
Bravúros a rendező részéről ennek a feszültséggel teli eseménytelenségnek a bemutatása, az ehhez tökéletesen idomuló, hiteles képi világ megteremtése pedig a két állandó alkotótárs, Dobos Tamás operatőr (Apaföld, Genezis) és Ágh Márton látvány- és jelmeztervező (Drakulics elvtárs, Szelíd teremtés – A Frankenstein terv) munkáját dicséri. De hogy igazán átélhetővé váljon számunkra ez a bravúr, meg kell ismernünk ennek a mozgóképnek a sajátos törvényszerűségeit.
Mert a Természetes fény akkor üt igazán, ha félretesszük a klasszikus háborús filmekkel kapcsolatos dramaturgiai elvárásainkat.
Itt nincs mindentudó elbeszélő, aki vezeti a nézőt, csak egymással átfedésbe soha nem kerülő nézőpontok vannak és egy sor kérdés, amire nem kapunk egyértelmű válaszokat. Ebből a történetből hiányoznak a szó megszokott értelmében vett hősök is, erre pedig nagyon jól ráerősít az az alkotói döntés, hogy csupa itthon ismeretlen vagy amatőr színészt látunk, akik ízes tájszólással beszélnek, már ha beszélnek egyáltalán.
Ebben a filmben nem világos, hogy ki a rossz és ki a jó, ki az üldöző és ki az üldözött. Nem tudni, hogy a vétkes valóban vétkes-e vagy ő maga az áldozat. A falubeliek lehet, hogy nem tudnak semmit, de meglehet, hogy tényleg partizánokat bújtatnak a padláson. Pont ilyen lehetett ez a háború, és éppen ezért remek film a Természetes fény, ami nem megérteni, hanem megérezni segít ezt a földi poklot. Egy posztmodern regény posztmodern feldolgozása, egy jellegzetesen huszadik századi magyar sorstörténet átláthatatlan motivációkkal és néma hősökkel. Egy figyelemreméltó elsőfilm egy európai szintű magyar rendezőtől.
Horváth László 1940-ben született Budapesten, majd Radványi Géza rendező fedezte fel, ezután pedig számos magyar filmben szerepelt.
1956 után Münchenbe emigrált, reklámfilmeket készített és rendezőasszisztensként dolgozott. 1980-ban hazajött Magyarországra, és élete utolsó éveiben a Soproni Petőfi Színházban dolgozott.
Meglepő magyarázattal állt elő egy geológus a Mona Lisa eredetéről. Leonardo Da Vinci festménye régóta foglalkoztatja az embereket, sokan szerették volna már megfejteni, hogy hol készült a sejtelmesen mosolygó nő portréja. Vitáztak már arról, hogy valódi-a háttér, vagy csak egy képzeletbeli táj?
Az olasz geológus, aki egyben művészettörténész is, azt állítja, hogy megoldotta az évszázados rejtélyt - írja a The Guardian.
Ann Pizzorusso hosszú kutatás után arra jutott, hogy a festő a Comói-tó partján lévő, lombardiai Lecco városának számos felismerhető vonását felhasználta. Szerinte beazonosította:
- a hidat (a 14. századi Azzone Visconti-híd),
- a tavat (a Comói-tó mellett található Lago di Garlate)
- a hegyvonulatot (az Alpok dél-nyugati része, amely a Garlate-tó fölé magasodik).
Azt dokumentumok is igazolják, hogy Leonardo járt ezen a vidéken.
Voltak már hasonló elméletek arról, hogy a képen látható táj az észak-olaszországi kisváros, Bobbio környékét ábrázolja. Egy másik szerint a toszkán település, Arezzo hídja látható rajta.
A geológus szerint azonban nem elég a hidat figyelembe venni, mert sok hasonló épült abban az időszakban Európában.
"Mindenki a hídról beszél, de senki nem hozza szóba a földrajzot. A geológusok nem nézegetnek képeket, a művészettörténészek pedig nem foglalkoznak a geológiával. A művészettörténészek mindig azt mondják, hogy Leonardo a képzelőerejét használta, de ha odaadod ezt a képet a világ bármelyik geológusának, ugyanazt fogja mondani, amit én is mondtam Leccóról. Már azok is látják a hasonlóságot, akik nem földrajtudósok"
– mondta a szakértő.
Szerinte most már minden kétséget kizáróan sikerült bizonyítania, hogy megtalálta a helyszínt, ami Mona Lisa mögött látható.
Az ArtWatch UK szervezet igazgatója, Michael Daley szerint sok spekuláció hallható, de Pizzorusso állításai meggyőzőek. A Louvre egyik tanácsadója szerint is Pizzorusso tökéletesen birtokában van a táj beazonosításához szükséges tudományos ismereteknek.
A geológus a napokban mutatja be a bizonyítékokat egy konferencián.
Egy tanára brutálisan bánt vele, idősek otthonában volt ápoló, és jó ideig nincstelenként tengődött – Cate Blanchett 55 éves
Csak a főiskola alatt döbbent rá, hogy jól tud színészkedni, és érdekli is ez a világ, azóta pedig nagyjából mindent elért, amit egy színésznő elérhet. Cate Blanchett karrier- és életútja sok feltörekvő szakmabeli számára adhat reményt és motivációt.
Cate Blanchett karrierjében a hollywoodi A-listás színésznőként szerzett hírnév és a sokkal csendesebb színpadi munka ötvöződik. Hatalmas szakmai sikerei és sok-sok éve töretlen népszerűsége azonban nem törölték el annak az emlékét, hogy egykor nincstelen színésznő volt, aki a megélhetésért küzdött. Blanchett mindig is ügyelt arra, hogy megfizesse a tartozását azoknak a színházi közösségeknek, amelyek elindították a karrierjét, és végül világsztárrá tették.
„Szeretem az idős embereket”
Catherine Elise Blanchett 1969. május 14-én született az ausztráliai Melbourne-ben. Édesanyja, June ausztrál volt, tanárként és ingatlanfejlesztőként dolgozott, s akkor találkozott Cate apjával, Roberttel, az amerikai haditengerészet tisztjével, amikor a férfi hajója Melbourne-ben lerobbant. Két hetet töltöttek együtt, majd három éven át szerelmesleveleket váltottak, mielőtt Robert végre visszatérhetett Ausztráliába, ahol ő és June összeházasodtak. Három gyermekük született: Bob, Catherine és Genevieve, ebben a sorrendben.
Cate korai gyermekkora eseménytelenül telt, egészen 10 éves koráig, amikor az apja szívrohamban meghalt, így June-nak egyedül kellett felnevelnie a gyerekeket.
Cate már többször is nyilatkozta, hogy nincs sok emléke a gyerekkoráról, de alkalmanként leírta a család körülményeit Robert halála után: „Apám meghalt, amikor még kicsi voltam, és utána anyámnak elég nehéz dolga volt. Fontos volt számára, hogy minden gyermeke jó oktatásban részesüljön, ezért rengeteget dolgozott, sőt, adósságba is verte magát, hogy ezt ki tudja fizetni.”
A színésznő is igyekezett segíteni a család anyagi terheinek enyhítésében. 14 évesen szélsőséges lépéseket tett annak érdekében, hogy megszerezze első állását: ápolóként dolgozott egy idősek otthonában: „Hazudtam a korommal kapcsolatban, mert jogilag túl fiatal voltam még hozzá. Az általános iskola után mentem oda. A szakács már korábban elkészítette az ételt, én pedig felmelegítettem, felszolgáltam, majd leültem beszélgetni a bentlakókkal, aztán feltakarítottam, elmosogattam, és hazamentem. Igazából élveztem ezt a munkát, és az idős embereket is szeretem. Miután apám meghalt, a nagymamám beköltözött hozzánk, és mindig is hihetetlen kiváltságnak tartottam, hogy egy olyan házban élhettem, ahol három generáció lakott együtt.
Sok embert megrémít az öregség, az, hogy olyan emberek között van, akik alapvetően a végüket járják. Engem viszont ez lenyűgöz.
Csodálatos dolog olyasvalaki körül lenni, aki jól éli az életét.” Cate-nek pedig annyira tetszett ez a munka, hogy még a húszas éveiben is az idősek otthonában dolgozott.
„Nem kerestem pénzt”
Noha a fentiek tükrében a tinédzser Blanchett eléggé komolynak, kiegyensúlyozottnak és józannak tűnik, a személyiségének azért volt egy lázadóbb oldala is. Például megvolt a maga goth és punk korszaka: 15 évesen leborotválta a fejét, ami miatt majdnem kirúgták az idősek otthonából. Cate már sokszor félig extrovertáltként, félig nyárfalevéként jellemezte magát, de a színészet iránti szenvedélye csak főiskolásként jött elő. A Melbourne-i Egyetemre iratkozott be művészettörténet-szakra, ahol aztán elkezdett diákdarabokban szerepelni. Az egyik előadáson a húga a nézőtéren ült, és később azt mondta neki: „Már nem látlak téged a színpadon, csak a karaktert látom." Ez pedig arra késztette Cate-et, hogy fontolóra vegye a színészi karriert.
Végül otthagyta az egyetemet, hogy utazgasson, és éppen Egyiptomban volt egy fitying nélkül, amikor megkapta első mozgóképes szerepét statisztaként a Kaboria című, bokszolókról szóló, 1990-ben bemutatott egyiptomi musical egyik táncjelenetében (elmondása szerint falafelt ígértek neki a szereplésért, szóval elmondhatja magáról, hogy falafelért dolgozott). Ausztráliába visszatérve Sydney-be költözött, és beiratkozott a tekintélyes National Institute of Dramatic Art iskolába. Mint később elmondta, az anyagi helyzete továbbra is bizonytalan maradt: „Sydney nagyon drága város, és amikor kijöttem a színművészeti suliból, egy albérletben laktam, ahol a szobám... nos, volt ugyan ablak, de az egy téglafalra nézett. Nem dolgoztam, nem kerestem pénzt, így amim volt, azt úgy kellett beosztanom, hogy minden második nap meg tudjak inni egy kávét egy kávézóban."
„Brutálisan bánt velem egy rendező”
Ez az állapot azonban hamarosan megváltozott. Miután 1992-ben lediplomázott, Cate végre elkezdett szerepeket kapni, kezdve egy rangos produkcióban Ausztrália egyik legelismertebb színésze, Geoffrey Rush partnereként: David MametOleanna című színdarabjának sydney-i előadásában. Ezzel egy ötéves színházi időszak vette kezdetét sok népszerű darabbal, valamint alkalmi televíziós munkákhoz is hívták őt. Ez a pár év elmondása szerint időnként kifejezetten kemény volt a számára: „Amikor azt látjuk, hogy a fiatal élsportolók a végsőkig feszítik a testük kapacitását, hogy erősebbek és gyorsabbak legyenek, azt valahogy megértjük, sőt, tiszteljük ezt a folyamatot. És sokan nem fogadták még el, hogy ennek a kreatív művészetekben is meg kell történnie, ha át akarjuk lépni a korlátokat.
És igen, ez egy nagyon is kemény, véraláfutásos élmény lehet. Én magam is átéltem ezt. A karrierem elején volt, hogy brutálisan bánt velem egy rendező a próbateremben.
Mégis hatalmas áttörést értem el emiatt. Hogy őszinte legyek, nem lennék most itt, ha nem történt volna velem ilyesmi.”
A megterhelő tanulási időszak azonban meghozta gyümölcsét: Cate 1997-ben játszotta első nagyobb filmszerepét Bruce Beresford (Az Úr kegyelméből, Miss Daisy sofőrje, Afrika koktél, Az utolsó tánc) Láger az édenkertben című filmjében, egy évre rá pedig már az Oscar-gálán is feltűnhetett, hiszen az 1998-as Elizabeth című történelmi drámában nyújtott alakításáért a legjobb színésznőnek járó díjra jelölték (ebben szintén feltűnt régi színházi partnere, Geoffrey Rush). Az Elizabeth után pedig nem volt megállás.
Bár Blanchett talán leginkább A Gyűrűk Ura-trilógia Galadrieljeként nyújtott éteri alakításáról ismert, eddigi két Oscar-díja (a 2004-es Aviátorért és a 2013-as Blue Jasmine-ért), valamint további hat jelölése (Elizabeth, Egy botrány részletei, I’m Not There: Bob Dylan életei, Elizabeth: Az aranykor, Carol, Tár) az ausztrál Oscar-történelem legsikeresebb színésznőjévé teszi.
Ami azonban ennél is figyelemre méltóbb, az a színház iránti töretlen elkötelezettsége. Cate és férje, a drámaíró Andrew Upton 2008-ban a Sydney Theatre Company művészeti vezetői lettek, és egy időre Hollywoodtól is eltávolodtak, hogy csakis a színpadra koncentrálhassanak.
Ez közvetlenül azután történt, hogy Blanchett elérte azt a szakmai bravúrt, hogy ugyanabban az évben két színészi Oscar-díjra is jelölték két különböző filmért (a legjobb női mellékszereplőként az I’m Not There: Bob Dylan életeiért, valamint a legjobb női főszereplőként az Elizabeth: Az aranykorért) ez pedig a díjátadó 96 éves története során mindössze 10 másik színésznek sikerült. A 2008-as Oscar-gála idején már leforgatta az Indiana Jones negyedik részét és a Benjamin Button különös életét, majd közel három évig nem lehetett őt látni mozgóképben, mivel a színi társulatával turnézott a Ványa bácsi és A vágy villamosa című előadásokkal.
„Eltávolítottuk az íróasztalt”
A színházi évek kapcsán pedig Blanchett elárulta, a férjével próbáltak nem szokványos módon hozzáállni a munkához: „Amikor megosztottam a Sydney Theatre Company vezetését Andrew-val, az első dolog, amit tettünk, hogy eltávolítottuk az íróasztalt az irodánkból. Andrew azt mondta: »Ez nem lehet olyan cég, ahol a főnök egy íróasztal mögött ül.« Azért tettük, mert fontosnak tartottuk a szimbólumok erejét. Rájöttünk, hogy ha a fiatal vagy feltörekvő színészek belépnek a terembe, és azt látják, hogy a művészeti vezetők egy íróasztal mögött ülnek, akkor megfélemlítve érezhetik magukat, és ez akadályozza a mély és őszinte beszélgetéseket.”
Csak 2010-ben láthattuk legközelebb Blanchettet a mozikban, méghozzá Ridley ScottRobin Hoodjában, majd jött a Hannah: Gyilkos természet (2011), A hobbit-trilógia első része (2012), majd Woody AllenBlue Jasmine-je, amelyért 2014-ben megkapta a második Oscar-díját, ezúttal már a legjobb női főszerepért, (Az első díját az Aviátor női mellékszerepéért érdemelte ki). A streaming előretörésével a 2020-as években pedig kipróbálta magát tévésorozatokban is a Bevándorlók Ausztráliábannal és a Mrs. Americával, utóbbiért többek között Emmy- és Golden Globe-jelölés is járt neki.
Cate azonban mindemellett méltán híres emberbarátként, humanitáriusként és aktivistaként is. Leginkább az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának jószolgálati nagyköveteként tevékenykedik, de számos társadalmi kérdésben is nyilvánosan szót kért, sőt, Hollywood eredendő szexizmusát is kikezdte már: a nemek közötti egyenlőtlenséget, illetve a színésznők családi és szakmai élete összeegyeztetésének nehézségeit hangosan bíráló kritikáival.
Családi idill
A színésznő és a férje, Andrew Upton egyébként Ausztráliában ismerkedtek meg az 1990-es évek közepén, és 1997. december 29-én álltak az oltár elé, vagyis idén ünneplik majd a 27. házassági évfordulójukat. Három vér szerinti fiuk (2001: Dashiell, 2004: Roman, 2008: Ignatius) és egy 2015-ben adoptált lányuk (Edith) van. Blanchett elmondta, hogy a férjével már első fiuk születése óta örökbe akartak fogadni, és végül sikerült ezt a vágyukat is valóra váltani.
Miután közel 10 évig az angliai Brighton volt a család fő otthona, 2006-ban visszatértek a szülőföldjükre, Ausztráliába. Blanchett azzal magyarázta a költözést, hogy állandó otthont szerettek volna a gyerekeiknek, és közelebb akartak lenni a családjukhoz.
Sydney Hunters Hill nevű külvárosában éltek, 2007-ben pedig alaposan felújították az otthonukat, hogy környezetbarátabb legyen. 2015-ben adták el a házukat, majd a következő év elején vásároltak egy 9000 négyzetméteres patinás ingatlant az angliai Crowborough-ban, Kelet-Sussexben, ahol azóta is élnek.
A csapból is ő folyik majd
S hogy miben láthatjuk a közeljövőben az 55. életévébe lépett színésznőt? Szerencsére továbbra is sok mindenben. Idén például a régóta várt, Borderlands című sci-fi-akciófilmben, ami egy népszerű videójáték adaptációja lesz Eli Roth rendezésében, ez augusztus 8-án érkezik majd a hazai mozikba. Még ezelőtt, most májusban, Cannes-ban debütál a Rumours című komédiája, amelyben Blanchett többek között Alicia Vikanderrel és Charles Dance-szel játszik együtt, és ami arról szól, hogy hét gazdag demokrácia vezetője eltéved az erdőben, miközben egy globális válságról szóló nyilatkozatot fogalmaznak meg, majd veszélybe kerülnek, miközben megpróbálják megtalálni a kiutat.
Szintén 2024-ben érkezik az Apple TV+ felületére Alfonso Cuarón (Az ember gyermeke, Gravitáció) Disclaimer című sorozata, amiben Blanchett játssza Catherine Ravenscroftot, a televíziós dokumentumfilmes újságírót, akinek a munkája arra épül, hogy feltárja régóta elismert intézmények . A szereplőtársai között lesz egy Oscar-díjas és három Oscar-jelölt színész: Kevin Kline (A hal neve: Wanda), Sacha Baron Cohen (A chicagói 7-ek tárgyalása), Kodi-Smit McPhee (A kutya karmai közt) és Lesley Manville (Fantomszál) is. Illetve szintén túl van már Jim Jarmusch új filmje, a Father, Mother, Sister, Brother felvételein is, amelynek története még nem ismert, de azt már tudni, hogy Blanchetten kívül feltűnik még benne Charlotte Rampling és Vicky Krieps is.
Kórházi kezelésre szorul Jordán Tamás. A Nemzet Színésze azonban a Blikknek azt mondta, hogy már sokkal jobban van, és hamarosan újra színpadra áll.
Jordán eddig szinte minden nemzet színésze választáson részt vett. A Blikk szerint ezért is volt feltűnő, hogy nem volt ott május 3-án a Nemzeti Színházban, amikor a testület Kulka Jánosnak szavazta meg a címet.
„Kórházba kerültem egy kisebb beavatkozás miatt, amiről bővebben nem szeretnék beszélni. Annyit viszont mindenki megnyugtatására elárulhatok, hogy nem baleset ért, a probléma gyógyítható és szerencsére nem is súlyos. Hála Istennek, már sokkal jobban vagyok. Ha minden jól megy, vasárnap már otthon lehetek, hamarosan pedig újra színpadra állhatok”
- mondta a lapnak Jordán Tamás. Mint kiderült, a színésznek már egy április végi előadását is le kellett mondania.
