Már négyévesen férjhez adták, aztán beleszeretett a férjébe, és fellázadtak a szülői tervek ellen
Az egykori magyar királylány és lengyel királynő, Hedvig szerelmi élete nem volt túl szerencsés, de megtérítette egész Litvániát, és híres volt jótékony tetteiről.
Inkább odaígérték a szomorkodó leány kezét a litván nagyfejedelemnek, Jagelló Ulászlónak, de ő sokáig csak a szerelme miatt sírt és nem kívánt egy barbárhoz hozzámenni. 1386-ban végül megérkezett a litván csapat, élén a több mint két évtizeddel idősebb vőlegénnyel, Ulászlóval. A kérő megígérte, hogy vele együtt az egész litván nép megkeresztelkedik és egyesül Lengyelországgal. Addigra Hedvig belenyugodott a sorsába és az a misszió tartotta benne a lelket, hogy miatta vesz fel keresztséget egy egész nép. 1386-ban ez meg is történt, azzal együtt, hogy Hedvig nyilvánosan visszavonta a gyermekkori házassági ígéretét. VI. Orbán pápa csak azért bonthatta fel a négyévesen kötött frigyet, mert az nem lett elhálva.
Hedvig onnantól II. Ulászlóval az oldalán vezette frissen megkeresztelkedett alattvalóit, az immár összevont litván-lengyel népet, és valóban sokat tett értük egész életében. A békés, meggyőzés-alapú térítést részesítette előnyben férje erőszakos módszereivel szemben. Kollégiumot alapított litván teológusoknak, sőt, Rómában magánál a pápánál szólt annak érdekében, hogy a krakkói egyetemen lehessen teológiát tanulni.
Mindig segítette a betegeket és árvákat, sokszor személyesen, és gyakran imádkozott térdelve a keresztje előtt. A hercegnő művelt, több nyelven beszélő asszony hírében állt, aki pártolta a tudósokat és a művészeket egyaránt.
Elérte, hogy jóban legyen Lengyelország a Német Lovagrend katonaállammal, amely a monarchia egyik fő riválisa volt.
Már életében elterjedtek olyan tettei, amelyeket csodának könyveltek el. Ilyen legenda volt, hogy rózsává változott a kötényében a koldusnak szánt étel, amint férje számonkérte őt. A leghíresebb anekdota szerint, amikor Hedvig a Wawel székesegyházának építésekor egy nincstelen munkásnak odaadta a drágakövekkel díszített cipőjét, a távozó királynő lába nyoma ott maradt a kövön. Ez az állítólagos csoda-kődarab Krakkó egyik templomának turisztikai látványossága a mai napig.
Egyszer Hedvig hazalátogatott Magyarországra, ahol nővérével, Máriával nagy körutazást tettek. A két testvér így még utoljára együtt tudott tölteni egy kis időt, ugyanis nem sokkal később Mária hirtelen elhunyt. Hedvig halála sem volt kevésbé tragikus, őt – és kislányát, Jagelló Erzsébet Bonifáciát – a gyermekágyi láz vitte sírba.
Hedvig boldoggá avatása már a XV. században elkezdődött, aztán félbemaradt, és végül majdnem hatszáz évvel a halála után, 1997-ben avatta hivatalosan szentté II. János Pál pápa.
Ezzel az egykori magyar királylány és lengyel királynő összesen négy nemzet (Magyarország, Lengyelország, Litvánia és Ruténföld) köztársaságának lett a védőszentje. Hazánkban a diósgyőri várban egy apró csontja őrzi emlékét a kápolna oltárán.
Nagy Lajos magyar király és a boszniai Kotromanić Erzsébet királyné harmadik leányaként született Anjou Hedvig magyar hercegnő 1373-ban.
A szülők jó előre gondoskodtak a vérvonalról: eljegyezték a mindössze négyéves Hedviget a nyolcéves Habsburg Vilmossal, Lipót osztrák herceg fiával. Az esztergomi érsek még össze is adta a gyerekeket egy ál-szertartás keretein belül Hainburgban.
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
Több mint harminc éven át tartott Ferenc József császár viszonya egy színésznővel.
A kapcsolatról pedig nemcsak tudott, de eleinte még támogatta is a felesége, Erzsébet királyné, a magyarok imádott Sisije.
Ám sértettségében titokban gúnyverset írt a riválisáról.
A császár és Katharina Schratt kapcsolata nyílt titok volt a bécsi udvarban.
1883-ban mutatták be a színésznőt I. Ferenc Józsefnek. Viszonyuk csak két évvel később, 1885-ben bontakozott ki, és egészen a császár 1916-os haláláig tartott, egy rövid, 1900 és 1901 közötti megszakítással.
Katharina Schratt 1853. szeptember 11-én született a Bécs melletti Badenben, egy kereskedő lányaként. Már hatévesen a színház érdekelte, és hiába próbálták szülei eltéríteni, tizenhét évesen szülővárosában debütált. Később a bécsi Burgtheater tagja lett, ahol 1887-ben elnyerte az „udvari színésznő” címet is.
1879-ben férjhez ment báró ittebei Kiss Miklós magyar nemeshez, akitől fia született, de a pár később elvált.
A császári házaspár, Ferenc József és Sisi negyedik gyermekük, Mária Valéria születése után lényegében külön éltek. A császárné sokat utazgatott külföldön, és hogy „kárpótolja” férjét, támogatta annak kapcsolatát a színésznővel.
Olyannyira, hogy Katarina Schrattot sikerült elfogadtatnia a bécsi udvarral is, sőt, előfordult, hogy a császár, Sisi, a legifjabb hercegnő és Katharina négyesben ment nyaralni.
Ferenc József idővel beleszeretett a nála 23 évvel fiatalabb színésznőbe, aki nyugalmat és egyszerűséget biztosított a politikától megfáradt uralkodónak. A szakirodalom egy része ugyanakkor a fennmaradt levelek alapján a kapcsolatot inkább mély, „intim barátságként” értelmezi.
A politikába ugyan az uralkodó szeretőjének nem volt beleszólása, befolyását jól jellemzi egy udvari kamarás mondása, mely a szerepkörét frappánsan így foglalta össze: „Ő volt az ablak, amelyen át a császár a világba tekintett.”
A császár állítólag vagyonokat költött rá, villát kapott a Schönbrunnhoz közeli Gloriettegassén, valamint Bad Ischlben is. Mindemellett az uralkodó fizette Katarina Schratt játékszenvedélyének költségeit is.
A császárné, Vagyis Erzsébet 1898-as meggyilkolása után is folytatódott a továbbra is diszkréten kezelt viszony.
Ferenc József 1916-os halálakor azonban a rokonok nem engedték, hogy a temetésen megjelenjen.
Katarina Schratt a császár halála után visszavonultan élt, mélyen vallásos lett, és visszautasította a memoárírásra tett ajánlatokat. 1940-ben hunyt el.
Schratt ugyanakkor sok mindenben utánozta a császárnét, Sisi pedig, aki híres volt szépségéről, egy gúnyversben kritizálta is őt: „Úgy véli, ő Titánia, / s ligetben pajzánul szökell, / pedig hiú e mánia: / kövér a Schratt, fogynia kell.”
Több mint harminc éven át tartott Ferenc József császár viszonya egy színésznővel.
A kapcsolatról pedig nemcsak tudott, de eleinte még támogatta is a felesége, Erzsébet királyné, a magyarok imádott Sisije.
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
Pontosan 60 éve, 1966 január 24-én történt az egyik legsúlyosabb légikatasztrófa.
A Mont Blanc oldalának csapódott az Air India 101-es, Bombayból Genf felé tartó járata.
A fedélzeten lévő 117 ember – 106 utas és 11 fős személyzet – közül senki sem élte túl a katasztrófát.
Az áldozatok közt volt Homi J. Bhabha, az indiai atomprogram atyja is.
A hegy és az olvadó Bossons-gleccser azóta is folyamatosan felszínre hozza a tragédia nyomait: leveleket, újságokat, ékszereket és emberi maradványokat.
A Boeing 707-es, „Kanchenjunga” névre keresztelt gép Bombayból indult, majd Újdelhi és Bejrút érintésével közeledett Genf felé, ahol üzemanyagot kellett volna felvennie.
A genfi irányítótoronnyal folytatott utolsó beszélgetés során a pilóta azt hitte, már elrepült a Mont Blanc felett, ezért süllyedést kért és kezdett meg.
Az irányítás jelezte, hogy a gép még a hegygerinc felett van, de a kommunikáció félreérthető volt, és a gép egyik navigációs berendezése már Bejrút óta hibásan működött.
A francia balesetvizsgáló hivatal, a BEA hivatalos jelentése szerint a szerencsétlenséget kontrollált repülés közbeni földnek ütközés okozta, vagyis a működőképes repülőgép a pilóta téves helyzetértékelése miatt csapódott a hegynek. A becsapódás közép-európai idő szerint reggel 8 óra 2 perckor történt a Rocher de la Tournette gerinc közelében, mintegy 4750 méteres magasságban.
Az áldozatok között volt Homi Jehangir Bhabha, az Indiai Atomenergia-bizottság elnöke, akinek halála nemzeti gyászt okozott. Indira Gandhi, India akkori miniszterelnöke így emlékezett meg róla: „Dr. Homi Bhabha elvesztése… súlyos csapás a nemzet számára.”
Kísérteties módon már korábban is ezen a helyszínen történt végzetes repülőgép baleset.
1950. november 3-án szinte ugyanott zuhant le a „Malabar Princess” nevű Lockheed L-749-es gép, 48 ember halálát okozva.
A két roncs közelsége miatt a gleccserből előkerülő leletekről néha nehéz megállapítani, melyik tragédiából származnak.
Az elmúlt évtizedekben a klímaváltozás miatt gyorsuló olvadás egyre több tárgyat és emberi maradványt hozott a felszínre. 2012-ben egy indiai diplomáciai postazsák került elő, amelyet visszajuttattak az indiai hatóságoknak.
2013-ban egy francia hegymászó smaragdokkal, zafírokkal és rubinokkal teli fémdobozt talált.
Mivel az áldozatok örököseit nem sikerült felkutatni, a francia törvények értelmében 2021-ben a mintegy 150 ezer euró (mai árfolyamon körülbelül 57,8 millió forint) értékű kincset elosztották a megtaláló és Chamonix önkormányzata között.
2017-ben egy francia kutató, Daniel Roche emberi maradványokra, egy kézre és egy lábszárra bukkant. „Sohasem találtam még ekkora emberi maradványokat” – mondta a BFMTV-nek. Stéphane Bozon, a chamonix-i hegyi csendőrség parancsnoka hozzátette: „Ezek a maradványok nagy valószínűséggel nem ugyanahhoz a testhez tartoznak.”
2020-ban egy közeli hegyi kávézó üzemeltetője, Timothée Mottin 1966-ból származó, jó állapotú indiai újságokat talált a jégben. „Most száradnak, de nagyon jó állapotban vannak… olvashatók” – mondta a The Guardiannek.
A szerencsétlenség utáni napokban a szétszóródott levelek és könnyű tárgyak miatt felmerült a fedélzeti robbanás gyanúja, de a hivatalos vizsgálat ezt egyértelműen kizárta. A francia hatóságok végleges következtetése szerint a gépet nem szabotázs, hanem a pilóta hibája, a meghibásodott műszer és a félreértett kommunikáció együttesen vezette a hegynek.
Január 25-e a technológiai kor egyik legbaljósabb évfordulója. Ezen a napon két fontos dolog történt 58 év különbséggel: megszületett a „robot” szó egy prágai színpadon, majd egy michigani gyárban testet öltve először oltott ki emberéletet.
A kettős dátum egy irodalmi ötlet és egy ipari baleset hátborzongató összefonódása, egy történet arról, hogyan vált a kitalált szolga valós veszélyforrássá.
A történet 1921-ben kezdődött, amikor Karel ČapekR.U.R. (Rossum univerzális robotjai) című darabja világhódító útjára indult. A mű mesterséges munkásaira Čapek eredetileg a latin eredetű „labori” szót akarta használni, de bátyja, a festő és író Josef Čapek egy jobbat javasolt. Évtizedekkel később, 1933-ban a Lidové noviny hasábjain Karel Čapek felidézte a pillanatot: a szót valójában nem a R.U.R. szerzője találta ki, ő csak életre hívta. A szerző elmondása szerint
tanácstalan volt, hogyan nevezze a mesterséges munkásokat, mire a bátyja odavetette: „Akkor nevezd őket robotoknak.”
A cseh „robota” szóból – ami kényszermunkát, robotolást jelent – származó kifejezés tökéletesen illett a képbe. Bár a darab világpremierjét egy adminisztratív csúszás miatt valójában január 2-án tartották Hradec Královéban, a január 25-i prágaiNemzeti Színházbeli bemutató tette a szót és a koncepciót világszerte ismertté.
Čapek robotjai azonban nem azok voltak, amivé később a technológia tette őket. Nem fémből, nem fogaskerekekből álltak. Egy 1935-ös írásában külön hangsúlyozta, hogy az ő robotjai biológiai alapon, kémiai úton létrehozott lények, akik külsőre megkülönböztethetetlenek az embertől. Nem gépek voltak, hanem élőlények, akiket munkára teremtettek. Čapek kifejezetten tiltakozott a „bádogember” kép ellen, amely már akkor kezdett ráragadni a robot fogalmára.
A valóság azonban nem követte ezt a finom, morális dilemmákra építő víziót. A valóság egy fémből és fogaskerekekből álló ipari szerkezetet tett meg a történet tragikus főszereplőjévé.
Napra pontosan 58 évvel a prágai premier után, 1979. január 25-én a Ford Motor Company Flat Rock-i gyáregységében a 25 éves Robert Williams dolgozott. Az üzemben egy ötemeletes, nagy sűrűségű alkatrésztároló rendszert egy hatalmas, Litton Industries által gyártott robotkar szolgált ki.
A gép feladata egyszerű volt: a polcokról kiemelni a szükséges alkatrészeket, gyorsabban, pontosabban és fáradhatatlanul, ahogyan azt az automatizálástól elvárjuk.
Amikor a rendszer meghibásodott, Williams felmászott a tároló harmadik szintjére, hogy kézzel vegyen ki egy alkatrészt. Eközben a közel egytonnás, pontosan 907 kilogramm súlyú robotkar nem állt meg. Nem lassított. Nem jelzett. Nem „vette észre” az embert. A programját követte, ahogyan arra tervezték, és hátulról fejbe ütötte Williamst. A férfi azonnal meghalt. Holttestét a kollégái csak körülbelül fél órával később találták meg.
A Guinness az első robot okozta emberi halálesetként tartja számon az esetet.
A balesetet bírósági eljárás követte. Robert Williams családja pert indított a robotot gyártó Litton Industries ellen, azzal érvelve, hogy a gép nem volt felszerelve megfelelő biztonsági berendezésekkel. Nem volt semmilyen hangjelzés, ami a mozgására figyelmeztetett volna, és semmilyen érzékelő, ami leállította volna a gépet, ha ember lép a munkaterületébe. 1983-ban az esküdtszék a családnak ítélt tízmillió dolláros kártérítést, ami mai árfolyamon körülbelül 3,3 milliárd forintnak felel meg.
A tragédiát hosszú bírósági eljárás követte. Robert Williams családja pert indított a Litton Industries ellen, azzal az érvvel, hogy a robotot nem látták el megfelelő biztonsági berendezésekkel.
Nem volt hangjelzés, amely figyelmeztetett volna a mozgására. Nem volt érzékelő, amely leállította volna, ha ember lép a munkaterületére. 1983-ban az esküdtszék tízmillió dolláros kártérítést ítélt meg a családnak – ez mai árfolyamon nagyjából 3,3 milliárd forint.
„A kérdés, azt hiszem, az, hogy »Ki kit szolgál?«” – fogalmazott Paul Rosen, a család ügyvédje. Majd hozzátette: „Nagyon óvatosnak kell lennünk, hogy ne lépjünk vissza az ipari forradalom idején vallott nézetekhez, miszerint az emberek feláldozhatók a termelés oltárán.”
A szakértők igyekeztek lehűteni az érzelmeket. Ronald Arkin, a Georgia Tech robotikai kutatója szerint Williams halála ipari baleset volt, nem több. Szerinte a hangsúly nem a gép „szándékán”, hanem a hiányos biztonsági szabályozáson volt.
És valóban:
a tragédia után világszerte szigorodtak az ipari automatizálásra vonatkozó előírások. Megjelentek a védőkerítések, a fényfüggönyök, a vészleállító rendszerek. A robotok biztonságosabbak lettek.
Csak éppen a kérdés maradt ugyanaz, mint amit Čapek darabja már 1921-ben feltett: mi történik akkor, amikor a munkára teremtett lény – legyen az biológiai vagy gépi – elveszíti az arcát, és puszta funkcióvá válik? És felmerül az a kérdés is, hogy miért vagyunk annyira biztosak abban, hogy mindig mi leszünk azok, akiket szolgálnak.
Január 25-e a technológiai kor egyik legbaljósabb évfordulója. Ezen a napon két fontos dolog történt 58 év különbséggel: megszületett a „robot” szó egy prágai színpadon, majd egy michigani gyárban testet öltve először oltott ki emberéletet.
A kettős dátum egy irodalmi ötlet és egy ipari baleset hátborzongató összefonódása, egy történet arról, hogyan vált a kitalált szolga valós veszélyforrássá.
A történet 1921-ben kezdődött, amikor Karel ČapekR.U.R. (Rossum univerzális robotjai) című darabja világhódító útjára indult. A mű mesterséges munkásaira Čapek eredetileg a latin eredetű „labori” szót akarta használni, de bátyja, a festő és író Josef Čapek egy jobbat javasolt. Évtizedekkel később, 1933-ban a Lidové noviny hasábjain Karel Čapek felidézte a pillanatot: a szót valójában nem a R.U.R. szerzője találta ki, ő csak életre hívta. A szerző elmondása szerint
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
114 évbvel ezelőtt jött a világra Elizabeth Gladys „Millvina” Dean, a Titanic legfiatalabb utasa és utolsó túlélője.
Alig két hónapos csecsemőként lett részese a világ leghíresebb hajószerencsétlenségének, egy olyan utazáson, ami a családja számára az új életet jelentett volna.
Szülei Angliából készültek Amerikába kivándorolni, hogy a kansasi Wichitában dohányboltot nyissanak. A korabeli szénsztrájk miatt azonban az eredeti hajójegyüket a Titanicra módosították, ahol a harmadosztályon kaptak helyet.
A végzetes éjszakán, amikor a hajó jéghegynek ütközött, Millvina apja azonnal a kabinba rohant, felöltöztette a gyerekeket, és a fedélzetre küldte a családot.
Anyja később így emlékezett vissza az utolsó pillanatokra: „Búcsút intettem, ő pedig azt mondta, később utánunk jön.” Millvina, az édesanyja és testvére mentőcsónakba került, és a Carpathia mentőhajó fedélzetén élték túl a katasztrófát. Édesapjuk odaveszett.
Millvina egészen nyolcéves koráig nem is tudta, hogy a Titanicon utazott.
Évtizedekig csendes életet élt, a tragédia emléke csak a hetvenes éveiben kezdte újra foglalkoztatni, miután a roncs 1985-ös felfedezése után hirtelen a figyelem középpontjába került.
„Amíg 1985-ben meg nem találták a Titanic roncsait, senkit sem érdekeltem. Ki számít rá, hogy ilyen idősen lesz híres?”
– mondta később egy interjúban. Ezt követően a világ számos pontjára hívták meg rendezvényekre és kiállításokra. 1998-ban az Egyesült Államokba utazott egy Titanic-rendezvényre Springfieldbe, majd 1999-ben Montréalba is ellátogatott. Tervei szerint 2006-ban is részt vett volna a katasztrófa 94. évfordulójára rendezett megemlékezésén, de egy csípőtörés megakadályozta ebben.
2007 októberében, Barbara West Dainton halála után Millvina Dean lett a Titanic utolsó élő túlélője. Idős korára azonban anyagi nehézségekkel küzdött, és kénytelen volt a Titanicról származó emléktárgyait elárverezni, hogy fizetni tudja az idősotthon költségeit.
A hírre a Titanic című film rendezője, James Cameron, valamint a főszereplők, Leonardo DiCaprio és Kate Winslet is felfigyeltek, és egy alapítványon keresztül támogatták őt. „Megtiszteltetés számunkra, hogy hozzájárulhatunk a Millvina Alapítványhoz” – nyilatkozták közösen.
Millvina sosem nézte meg az 1997-es filmet, és kritikusan viszonyult a tragédia szórakoztatóipari feldolgozásaihoz.
Amikor a Doctor Who című sorozat egyik epizódjában egy „Titanic” nevű űrhajó szerepelt, élesen bírálta az ötletet. „A Titanic története tragédia volt, ami annyi családot szakított szét. Elvesztettem az apámat, aki ott fekszik a roncsok között. Tiszteletlenségnek tartom, hogy egy ilyen tragédiából szórakoztató műsort csináljanak.”
Millvina Dean 2009. május 31-én, 97 éves korában hunyt el.
Az alábbi archív felvételen arról beszélt, hogyan kerültek a Titanicra:
114 évbvel ezelőtt jött a világra Elizabeth Gladys „Millvina” Dean, a Titanic legfiatalabb utasa és utolsó túlélője.
Alig két hónapos csecsemőként lett részese a világ leghíresebb hajószerencsétlenségének, egy olyan utazáson, ami a családja számára az új életet jelentett volna.
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
