Krokodilvásárlás és kígyóbűvölők: az első magyar természettudós, aki Afrikában kutatóúton járt
A XIX. század közepén még nem volt olyan hétköznapi dolog Egyiptomba utazni, mint manapság, de Kovács János (1816-1906) magyartanárnak és természetbúvárnak megadatott, mivel egy évtizeden keresztül volt a Tisza család nevelője. Ez a híres nemesi család Magyarországnak két miniszterelnököt és egyéb kiemelkedő karaktereket adott. A fiatal, tüdőbeteg Tisza Domokos miatt – akinek télen jobbat tett a meleg levegő – János is beutazhatta Egyiptomot, mint a házitanítója. Az árvaként felnövő János úgy jutott ehhez a nívós munkához, hogy a Debreceni Református Kollégiumból a berlini egyetemig jutott kiváló tanulmányi eredményeivel, ahol zoológus tanári diplomát szerzett. Hazatérését követően részt vett a Magyar Természettudományi Társulat munkájában.
Kovács János volt tehát az első magyar, aki Afrikában kutatott és dokumentált is. Gyűjtőmunkájához hozzátartozik, hogy akkoriban még nem léteztek olyan nemzetközi természetvédelmi törvények és rendeletek, amelyek szabályozták volna az állatok és növények gyűjtését. János több száz tételből álló állatgyűjteményt hozott létre, amelyben puhatestűek, ízeltlábúak, kétéltűek, hüllők, halak, madarak és emlősök egyaránt megtalálhatóak voltak. Ezek egy részét maga gyűjtötte, lőtte és preparálta, mint a fenti képen látható nílusi repülőkutyát, de voltak olyan darabok is, amelyeket a helyiektől vásárolt, például egy sínai vadkecske preparátuma, egy nílusi víziló koponyája, egy majom csontváza és egy kifejlett krokodil is. Az utóbbiért 25 piasztert, néhány töltés lőport és egy fajansz tányért adott cserébe.
Oktatóként Kovács János közben évtizedekig a debreceni kollégiumban, egykori iskolájában tanított, amíg nyugalomba nem vonult. A természetrajz oktatását egy nívós és komplex természetrajzi gyűjtemény létrehozásával, illetve fejlesztésével tette teljessé, valamint afrikai élményeiről rengeteget mesélt tanítványainak, akik emiatt egymás között az „áfrikai Kovácsinak” nevezték. A bécsi, a berlini és a tübingeni egyetemek neves oktatóinak előadásait hallgatva a legmodernebb természetrajzi ismereteket szívta magába, amelyek jól jöttek kutatásai és tanári munkája során egyaránt. János számos hazai és külföldi természettudóssal levelezett, és még a bécsi földtani társulat is levelező tag¬jává választotta. Arany János is a barátjának vallotta, aki egykori debreceni tanulótársa volt. Egy kedves gesztust is tett a természettudós író barátjának: Kovács János akkor már több éve tanította Tisza Domokost, akinek pont poézisoktatót kerestek, és ő természetesen Arany Jánost ajánlotta be erre a pozícióra.
A kíváncsi természetbúvár a munkája mellett itthon is földtani, őslénytani és zoológiai vizsgálatokat, illetve átfogó természetrajzi kutatásokat végzett. Több mint 20 barlangot vizsgált meg, leginkább Petényi Salamon János természettudóssal, aki a hazai barlangkutatás másik úttörője volt. Közösen szervezett útjuk volt az első olyan expedíció Magyarországon, amely egy terület – pontosabban az erdélyi Bihar-hegység – összes barlangjának megismerésére és feldolgozására irányult. Kovács János még egy új vakbogarat is felfedezett a Fericsei-barlangban: „… egy még eddig egészen ismeretlen bogarat volt szerencsém találni, a Catops fericsensist, s a révi barlangokból szintén több fajta bogarakat, legyeket és pókokat hoztam” – így lelkesedett Kovács János barlangbiológiai megfigyeléseiről és felfedezéséről 1855-ben.
A megvizsgált rengeteg barlang közül Kovács János négyet tartott őslénytani szempontból jelentősnek (Igricz-, Zmeuluj-, Bulsuluj- és a Fericsei-barlang). A barlangi ősfarkas, a barlangi hiéna és a barlangi medve fellelt csontmaradványai mellett komoly érdeklődést váltottak ki szakmai körökben a denevérek és a barlangi ízeltlábúak körében tett megfigyeléseik. Bár régészettel János nem foglalkozott, a barlangokban talált cseréptöredékek is felkeltették érdeklődését: „…arra mutatnak, hogy ezen barlangokat valaha emberek lakták; de az igazi csontbarlangokban, éppen a csontokkal vegyesen emberi lénynek semmi nyomára nem akadtam, s úgy hiszem ezen barlangokból nem lehetne megmutatni, hogy ezen állatfajok kivesztekor már létezett a földön emberfaj, — mit a külföldnek több csontbarlangjaiban már bebizonyítottak. ”
Ezektől a felfedezésektől annyira fellelkesült a két természetbúvár, hogy a legfontosabb barlangbejárásaikon feliratokat – tulajdonképpen korabeli graffitiket – hagytak maguk után a falakon, aláírásaikkal együtt. Utazásuk eredményeiről még abban az évben az Akadémia szakülésén számoltak be.
Kovács János negyven évi szolgálat után, 1896-ban vonult nyugállományba. Szép kort élt meg, 91 évesen hunyt el. Az erdélyi régióban, Szalacson töltötte élete utolsó évtizedét egyik lánya és családja körében.
