„Itt voltam a vonzó és ijesztő nagyvárosban” - Szabó Lőrinc így érkezett annak idején a Keletibe

Sokan emlékeznek még egy 2000-es, felkavaró bűncselekményre.

Ma, március 9-én, napra pontosan 26 éve történt.

Soproni Ágnes, született Schwartz Ágnes, az 1970-es és 80-as években filmekben, tévéjátékokban, színházban és szinkronban egyaránt foglalkoztatott színésznő volt. A sikeres pálya 2000 márciusában tragikus véget ért.

Ezt követően a 21 éves fiatalember

Fél éven át senki nem tudta, mi lehet a nővel, ám akkor az államigazgatási eljárásból gyilkossági nyomozás lett.

A vallomások szerint L. Zsolt egy kábeldarabbal fejbe verte az alvó asszonyt, aki erre felriadt. Dulakodni kezdtek, s eközben a fiatalember megfojtotta a nőt.

A gyilkosság után a holttest mellett néztek végig egy filmet, hogy miként tüntessék el a maradványokat. A két fiú ezután hajnalig kocsikázott, és 50 ezer forintot azonnal le is vettek az áldozat bankszámlájáról.

Az utolsó üzenet azt tartalmazta, hogy „etesd meg a kutyákat”. Barátja eközben feldarabolta a holttestet, nejlonzsákba csomagolta, majd a Solymár közeli erdőkben együtt ásták el.

A fiút az anyagiasság állandóan feszítette, rendszeresen kért kölcsön, emellett mobiltelefonokkal üzletelt; hajléktalanokat vett rá, hogy a nevükre mobiltelefont vegyenek neki, amelyeket aztán ő pénzzé tett.

A barátjával ellopták Soproni Ágnes Fiat Seicentóját is, amit szétbontottak és az alkatrészeket értékesítették. A fiú úgy gondolta, akkor tud anyagiak terén új életet kezdeni, ha a számára "útban lévő" anyja meghal.

Mivel nem mert kezet emelni az anyjára, 8 millió forintot ígért barátjának a gyilkosságért, amiből végül 400 ezer forintot fizetett ki. Abban a tudatban élt, hogy a gyilkosság után azonnal hozzájut a vagyonhoz. „De magával a holttá nyilvánítási eljárással nem volt tisztában, nem tudta, hogy a vagyonhoz csak öt év múlva fér hozzá. Később ez komoly csalódást okozott neki” – jegyezte meg Petőfi Attila vezérőrnagy a Blikk cikke szerint.

Annak idején a bűnügy tárgyalásakor kiderült, hogy rendőri mulasztás is történhetett.

"A mindvégig zárt ajtók mögött folyt büntetőperről annyit közöltek a hatóságok, hogy a rendőrezredes 2000. február 14-én

A tiszt azonban erről csak Soproni Ágnes meggyilkolása után, március 30-án tájékoztatta elöljáróját" - írta az Index akkoriban.

A Legfelsőbb Bíróság 2003-ban jogerősen életfogytig tartó fegyházra ítélte a tettest és a felbujtót; a döntés szerint L. Zsolt legkorábban 35, P. András 40 év elteltével bocsátható feltételesen szabadlábra.

A színésznő egykori budai villája a gyilkosság óta üresen áll. Mára nemcsak leromlott állapotú, hanem gyakorlatilag romhalmaz. Ami mozdítható és értékes volt, azt már elhordták a házból. A pusztuláshoz egy, az üres ingatlanba beköltözött hajléktalanok által okozott tűz is hozzájárult.

Már csak az urbexesek keresik fel, hogy évről évre bemutassák, hogyan néz ki a ház, mi maradt belőle.

Az ügy a magyar kriminalisztika egyik legbrutálisabb eseteként vonult be a történelembe.

Az alábbi videón az elhagyott villa látható:

Képzeljünk el egy szobát a pesti belváros szívében. Nem egy palotát, nem is egy miniszteri dolgozót, hanem egy egybenyitott, kéthelyiséges szállodai szobát. Az egyik sarokban egy gyalupad áll, a levegőben „cabanos” szivar sűrű füstje terjeng. A falon költők arcképei lógnak, az asztalon pedig nem államiratok, hanem egy tölgyfa doboz. A díványon egy idősödő, köpcös úr ül, akihez reggeltől estig zarándokol a nemzet színe-java: arisztokraták, politikusok, újságírók. Ez a 72-es szoba az Angol Királynő szállóban, a lakója pedig Deák Ferenc, a haza bölcse. Itt, a forgács és a szivarfüst között születtek meg azok a gondolatok, amelyek elvezettek a kiegyezéshez és egy új korszakhoz.

Deák Ferenc 1854. november 11-én, Szent Márton napján költözött végleg Pestre, hátat fordítva a zalai gazdálkodásnak. Pár nap után az Angol Királynőben telepedett le, amely a mai V. kerületben, a korabeli politikai és társasági élet epicentrumában állt, közel a mai Vigadóhoz. A döntés mögött egy tudatos stratégia húzódott: Deák felismerte, hogy a valódi befolyást csak a központból, a sűrűjéből lehet gyakorolni.

– írta már évekkel korábban. A hotel nem csupán lakhely volt, hanem egy nyitott ajtajú, informális politikai szalon, ahol a délelőtti órákban bárki felkereshette, aki az ország sorsát a szívén viselte. Amikor 1854-ben Pestre érkezett,

A kortársak szerint Deákot a „szinte megdöbbentő józansága” tartotta távol a házasságtól. Nem volt aszkéta, kedvelte a nők társaságát, de hiányzott belőle az a szenvedély, ami egy ilyen kötelékhez kell. Ezt a távolságtartást ő maga is finom öniróniával kezelte. Egy baráti beszélgetés során, amikor a nősülés került szóba, mosolyogva zárta le a témát. „No lásd, ha megházasodtam volna, most vén asszony várna rám a szobában s talán a nyoszolyában is” – rögzítette a pillanatot Eötvös Károly a Deák Ferencz és családja című művében.

A 72-es szoba világa a puritán egyszerűség és a szellemi pezsgés különös egyvelege volt. Nevelt gyámleánya, Széll Kálmánné Vörösmarty Ilona visszaemlékezései szerint a nappali központi eleme az íróasztal volt, amely felett Vörösmarty, Kisfaludy, Kölcsey és Berzsenyi arcképe függött.

A másik meghatározó bútor a dívány volt, amelyen üldögélve fogadta vendégeit. A lakosztály hamarosan fogalommá vált. „Pesten, Deák Ferenc szobája az »Angol Királynő« szálló hetvenkettedik száma alatt, volt az a hely, hova az ország előkelői, a nemzet művelt köre elzarándokolt…” A napirend egyszerű volt: a délelőtt a nyitott fogadóóráké, a délután pedig a bizalmas megbeszéléseké, amikor például gróf Andrássy Gyula érkezett egyeztetni.

Amikor nem dolgozott, a gyalupad mellett talált kikapcsolódást, fafaragással, pipafejek és sétapálcák készítésével foglalatoskodott.

Egy ilyen életforma fenntartása komoly anyagi hátteret igényelt. Deák pénzügyi modellje éppolyan letisztult és racionális volt, mint a politikai stratégiája. Amikor 1854-ben eladta Kehida körüli, ezer holdas birtokát gróf Széchenyi István feleségének 55 000 forintért, az ügylet nem egyszerű adásvétel volt. A vételár egy részéből rendezte adósságait, a fennmaradó tőkéből pedig

Ehhez jött még hozzá az országgyűlési tevékenysége idején kapott évi 2100–2200 forintos képviselői tiszteletdíj.

A korabeli összegek mai értékének meghatározása két eltérő módszerrel lehetséges. Ha a forint vásárlóerejét vesszük alapul, egy 1867-es forint ma körülbelül 4758 forintnak felel meg. Ezzel számolva Deák teljes éves jövedelme mai áron 24–32 millió forint között mozgott, a kétszobás szállodai lakrész becsült éves díja pedig 2–5 millió forint körül lehetett. Egy másik megközelítés az aranyfedezet:

A 72-es szoba azonban több volt, mint egy kényelmes lakhely; a modern magyar politika egyik legfontosabb műhelyévé vált. Itt formálódtak az 1861-es felirati javaslat kulcsmondatai, itt született meg a híres „Húsvéti cikk” koncepciója 1865-ben, és itt zajlottak a kiegyezéshez vezető legfontosabb háttéregyeztetések. Deák a puritán környezetben, a ceremóniákat mellőzve teremtett olyan légkört, ahol a lényegről lehetett beszélni. Jellemző, hogy 1867-ben Ferenc József koronázásának pompáját betegségre hivatkozva kihagyta, és a szobájában maradt.

Élete utolsó szakaszában egészsége megromlott. 1875 közepén elhagyta az Angol Királynőt, és nevelt gyámleánya otthonába költözött. A 72-es szoba csendes lett, a politikai zarándokhely bezárta kapuit. Deák Ferenc 1876. január 28-án hunyt el.

Kalapács alá került egy ritka 19. századi röpirat, amely a popsztár Kylie Minogue egyik ősének kivégzését meséli el. A dokumentum nem csupán egy korabeli bűneset történetét őrzi, hanem egy meglepő családi szálat is feltár.

A röpirat a 69 éves Dinah Riddiford és a 22 éves John Williams halálának „igaz és részletes beszámolójaként” mutatja be az eseményeket. Mindkettőjüket 1816. szeptember 7-én végezték ki a gloucesteri börtönben.

A bíróság azért ítélte halálra őket, mert több házba betörtek, és különféle tárgyakat, köztük ruhákat, szalonnát és egy rézüstöt loptak el.

A 19. század elején a kivégzésekhez gyakran kapcsolódtak röpiratok, amelyekben ismertették a bűncselekmény részleteit és az elítéltek sorsát.

A szóban forgó dokumentumot valószínűleg a kivégzés napján osztogatták a nézők között, hogy figyelmeztessék őket a bűn következményeire. Werner Freundel, a Chorley's Auctioneers munkatársa szerint az ilyen kiadványokat rendszerint az esküdtszéki tárgyalások idején nyomtatták.

„Nagyon olcsó papírra nyomtatták őket, és időnként néhány fillérért eladták azoknak, akik haza akarták vinni és felolvasni a tágabb családnak” – mondta. Hozzátette, éppen a gyenge minőség teszi különösen ritkává, ha egy ilyen dokumentum fennmarad.

Via BBC

Van az a pillanat, amikor a telefon megcsörren, és az ember szíve egy pillanatra megáll. Várjuk a hívást egy állásinterjúról, egy távoli rokontól, vagy attól az egy embertől, akinek a hangját a világon a legjobban szeretnénk hallani.

Ez az egyszerű, mindennapos dráma, a remény és a feszültség keveréke ma már annyira természetes, mint a levegővétel.

Ezen a napon, március 7-én ugyanis egy Alexander Graham Bell nevű skót feltaláló egy darab papírt kapott kézhez, ami örökre megváltoztatta az emberi kapcsolatokat.

A valódi premierre, az első hangra, ami átszáguldott a dróton, még három napot kellett várni. Március 10-én Bell a bostoni laboratóriumában ült, míg asszisztense, Thomas Watson egy másik szobában várakozott.

A két helyiséget egy kezdetleges szerkezet kötötte össze. Bell véletlenül savat öntött a nadrágjára, és a hirtelen fájdalomtól felkiáltott a készülékbe. A szomszéd szobában Watson füléhez egy recsegő, de tisztán érthető mondat jutott el: „Mr. Watson, jöjjön ide, látni akarom.” Nem volt világmegváltó üzenet, nem volt benne költészet, csak egy egyszerű, emberi kérés. Mégis ez volt az a mondat, ami áttörte a távolság falát.

A világot magával ragadta az innováció. A kor egyik legelismertebb tudósa, Sir William Thomson, a későbbi Lord Kelvin a philadelphiai Centenáriumi Kiállításon látva a készüléket kijelentette, hogy a telefon „messze a legnagyobb csodája az elektromos távírónak.”

Az anekdota szerint a bemutatón szintén jelen lévő II. Dom Pedro brazil császár, amikor először a füléhez emelte a kagylót, hitetlenkedve kiáltott fel: „Istenem! Ez beszél!” A laboratóriumi kísérletek után a következő nagy kihívás a távolság legyőzése volt. 1876 augusztusában Bell a kanadai Brantford és a tőle 13 kilométerre fekvő Paris városa között létesített sikeres összeköttetést, bizonyítva, hogy a hangot nemcsak a szomszéd szobába, hanem kilométerekre is el lehet juttatni.

Az igazi csúcsteljesítményre azonban 1915-ig kellett várni. Január 25-én egy ceremoniális hívás keretében kapcsolták New Yorkot és San Franciscót. Bell a keleti parton ismét elmondta a történelmi mondatot Watsonnak, aki a nyugati parton hallgatta. A transzkontinentális hívás nem volt olcsó mulatság: három percért 20,70 dollárt kellett fizetni, ami mai névértéken számolva körülbelül 6 660 forintnak felel meg.

A „Kérem a számot?” kérdés egy egész korszakot határozott meg, ahol a vonal túlsó végén mindig egy emberi hang fogadott. Vidéken elterjedtek a „parti-vonalak”, ahol több háztartás osztozott egyetlen vonalon.

Ha csengett a telefon, mindenkinél csengett, és aki hamarabb felvette, az hallhatta a beszélgetést – ez volt a pletyka és a közösségi híráramlás hőskora. Az automatizálás forradalmát Almon Strowger hozta el, akinek rendszerét először 1892-ben, az indianai La Porte-ban helyezték üzembe. Ezzel megszületett a tárcsás telefon, amely évtizedekre meghatározta a telefonálás élményét.

A következő nagy ugrás 1963 novemberében jött el, amikor a Bell System bevezette a nyomógombos, „Touch-Tone” szolgáltatást.

A tárcsa lassú, kerregő hangját felváltotta a gombok gyors, dallamos „bip-bip” hangja, ami utat nyitott a későbbi, bonyolultabb telefonos szolgáltatások előtt.

Régen a központost kértük, ma a telefonunk kér arcfelismerést. Régen a távolsági hívást percre pontosan megterveztük, ma egy videóhívás alatt csetelünk, hangulatjeleket küldünk, és még egy szűrőt is ráteszünk az arcunkra, ha épp nyúzottnak érezzük magunkat. A szomszéddal közös parti-vonal helyett ma közös családi csoportjaink vannak, ahol a nagymama is GIF-ekkel kommunikál.

Bell nevét joggal kötjük a telefonhoz, de nem volt egyedül. Más feltalálók, mint Antonio Meucci, Philipp Reis vagy Elisha Gray is dolgoztak a hang elektromos továbbításán. A szabadalmi versenyfutásból azonban végül Bell került ki győztesen azon a bizonyos 1876. március 7-i napon, és az ő neve forrt egybe a találmánnyal.