Számtalanszor csodáltuk már meg a Lilaruhás nőt, az egyik leghíresebb magyar festményt. Szinyei Merse Pál munkája elsőre elbűvöli a nézőt színeivel, szépségével és az olyan finom részletekkel, mint szereplőjének arca vagy ölében nyugvó kezei, amelyek alól kikandikál pár szál virág.
Azt azonban nem sokan tudják, mennyi keserűség rejtőzik a kép mögött, milyen családi tragédiák, szakmai kudarcok, kemény kritikák kísérték a festő és modellje életét. Azt is csak kevesen tudják, mi lett később a halhatatlan festmény halandó modelljével és festőjével, Probstner Zsófiával és Szinyei Merse Pállal.
Szinyei Merse Pál Probstner Zsófiáról készített portréja
Szinyei Merse Pál régi nemesi család sarja volt. Földbirtokaikból éltek, gazdálkodással foglalkoztak. A későbbi festő 1845-ben született, 1864-ben iratkozott be a müncheni festőakadémiára. Több éves tanulás, gyakorlás következett, a szüneteket pedig a családi birtokon, Jernyén töltötte. (Ez a mai Szlovákia területén fekvő ötezres lélekszámú község.) A Faun és nimfa, az Ruhaszárítás, az Anya és gyermekei című képe ebből a korszakból származik. 1869 végén hazatért, hogy a család földbirtokát igazgassa, mivel apja megbetegedett. Szinyei Merse Pál többször próbálkozott azzal, hogy önálló egzisztenciát teremtsen, ám mindig visszatért a családi birtokra.
Nyáry Krisztián így írja le a festő és a "lilaruhás nő" megismerkedését
"Az 1873-as év fordulópont volt a 28 éves Szinyei Merse Pál életében. Befejezte a saját maga által is fő művének tartott festményét, a Majálist, és beleszeretett barátja gyámleányába, Probstner Zsófiába.
Mindez Münchenben történt, ahová Jernyéről, a családi birtokról érkezett 1872-ben. Zsófia nővéréhez hasonlóan vonzódott a művészetekhez és a művészekhez. Sokat látogatta a fiatal festőt műtermében, és végigkísérte a Majális születését, amelynek egyik modellje éppen nővére, Mária volt. A kép 1873 elején készült el, márciusban már ki is állították a müncheni Kunstvereinben
A festmény óriási sikert aratott, nem is annyira a közönség, mint inkább a festők körében. Szinyei úgy érezte, festő lett, ebből fog megélni, és nem megy vissza Jernyére gazdálkodni. Elküldte képét a bécsi világkiállításra, és megkérte Zsófia kezét."
Probstner Zsófia és Szinyei Merse Pál 1873-ban kötött házasságot. A következő évben az ifjú feleség saját készítésű ruhájában ült modellt a festőnek. Így készült a Lilaruhás nő.
A pár első gyermekét várta, és mint azt később Probstner Zsófia elmondta, a pici gyorsan fejlődött, ezért a ruha egyre szűkebbé vált. A kép másik érdekessége, hogy nem a szabadban készült, a tájat, a hátteret "fejből" varázsolta mögé Szinyei Merse Pál. A festmény előzményei közé tartozott egy korábbi próbálkozás is, amelyen sárga ruhában látható Probstner Zsófia.
A sárga ruhás portré
A Lilaruhás nő
Az első gyermek, Félix születését a következő egy évtizedben öt lány követte. Közülük azonban Zsófia tíz évesen, Mária öt évesen és Valéria két évesen halt meg. Mindhármukat a diftéria vitte el, akkoriban ugyanis nem voltak védőoltások. A diftéria - magyar népi nevén torokgyík - lázzal, gyulladással járó betegség. A magas gyermekhalandóság egyik oka hazánkban a torokgyík volt; a kis betegek gyakorlatilag fulladásos halált haltak.
A családi tragédiákat még tovább súlyosbította, hogy a festő gyakran került vagy apatikus, vagy agresszív hangulatba. Ebben közrejátszott az is, hogy Szinyei Merse Pál műveit vegyes érzelmekkel fogadták. A Lilaruhás nő a közönség körében sikert aratott, a szakma azonban még évtizedekkel később is fanyalgott. "A Lilaruhás nő felemás alkotás. (...) A műteremmé alakított szalonban dolgozott - ezzel magyarázható az árnyék sajátos jellege -, amelyet az akkor éppen Párizsból hazaérkezett Mednyánszky László erősen megkritizált. Szinyei Merse azonban nem fogadta el a plein air festésre vonatkozó tanácsokat" írja Végvári Pál 1986-ban, majd így folytatja: "színvonala nem éri el a Majálisét, keményebb és nem olyan egységes: a baráti tanácsok, kritikák, együttérzések nélkül alkotó művész izolációjának eredménye."
A helybéliek is gyakran megszólták Szinyei Merse Pált. Egy Probstner Zsófiával készült interjúban a már agg korú hölgy így vallott erről az időről: "No, meg nem is voltunk nagyon boldogok akkoriban. Sikert vártunk a Majálistól, s az elmaradt. Pali nem bánta, őt csak maga a festés érdekelte. Akkor élt igazán, ha mezítláb festhetett, és csiklandozta a fű a talpát. Én ezért haragudtam: mi lesz, ha valaki meglátja így?... Még bolondnak tartják! Annak is tartották.
"
Egyre többen pusmogtak a fülembe: meghibbant ez az ember. Ahelyett, hogy vadászna, politizálna, mint a többi urak, fest!
De miket! Hegyet meg mezőt... Még jó, hogy itt lakhattok a szülőknél, különben még koplalnotok kellene!"
A jernyei birtok a házzal
Szinyei Merse Pál hullámzó kedélyállapota, dühkitörései annyira elviselhetetlenné váltak, hogy a felesége 1887-ben elköltözött az életben maradt Erzsébettel és Adrienne-nel, és a házasság felbontását kezdeményezte. A válás után Ghillány Imre későbbi földművelésügyi miniszterhez ment feleségül. Öt közös gyermekük lett. Szinyei Merse Adrienne azonban alig 18 évesen meghalt agyhártyagyulladásban...
A festő abbahagyta az alkotói tevékenységet és a politikai életbe vetette magát. 1896-ban megválasztották a héthársi kerület országgyűlési képviselőjének. Közéleti szerepvállalása mellett folyamatosan vezette a rá maradt jernyei földbirtokot.
Az 1890-es évek közepén tért vissza a festészethez, és 1920-ban bekövetkezett haláláig alkotott.
Probstner Zsófia túlélte összes, Szinyei Merse Páltól született gyermekét. Öregségére egyedül maradt, utolsó éveiről Gobbi Hilda Közben... című önéletrajzi könyvéből tudunk. Gobbi Hilda szívós munkájának köszönhető ugyanis, hogy a II. világháború után egy lakatlanná vált egykori kupleráj épületében, a Magyar utcában létrejöhetett a támasz és támogatás nélkül maradt öreg színészek otthona.
"Az otthonokba csak színészeket vagy színházi dolgozókat vettünk föl. Egyetlen kivétel volt ez alól: Szinyei Merse Pál felesége, a "Lilaruhás nő".
"
Rossz körülmények között élve, 99 éves korában kérte felvételét, és 102 éves koráig volt az otthon lakója.
Ott ült, furcsa törökös pongyolájában, egyenes derékkal, valami török fezzel a fején - mert a haja már gyérült -, és valami csodálatos eleganciát árasztott. Alig hallott, látott, de a szellemi képességei épek voltak, S amikor külföldiek jöttek látogatóba (...), bemutatták őket a "Lilaruhás nőnek" is. (...) A franciáknak franciául, az angoloknak angolul válaszolt. Százéves korában hárman is megfestették az arcképét."
A 17 évesen meghalt szépségkirálynő, Molnár Csilla tragédiájáról nyilatkozott a börtönben ülő testvére
A Blikk exkluzív interjút készített Molnár Csilla börtönben ülő testvérével, aki egy vétlen nőt gyilkolt meg az utcán. Fásy Ádámmal és Csehák Hajnalka pszichológussal próbálták megfejteni, mi vezethetett a tragédiához.
Az egész országot megrendítette, amikor 1986-ban Molnár Csilla, a Magyarország Szépe verseny győztese öngyilkosságot követett el.
Kilenc hónap alatt Molnár Csilla a legnagyobb magasságokból olyan mélységbe zuhant: 1985. október 5-én a fonyódi lányt, amikor a Kongresszusi Központban megnyerte a Miss Hungary szépségversenyt, majd 1986 júliusában a 17 éves gimnazista lány öngyilkosságot követett el.
A Blikk TV Fásy Ádámmal és Csehák Hajnalka pszichológussal próbálta megfejteni, mi vezethetett a tragédiához. Exkluzív interjút készítettek Molnár Csilla börtönben ülő testvérével, aki egy vétlen nőt gyilkolt meg az utcán.
Csak egy pillanatra engedte el kétéves kisfia kezét a bevásárlóközpontban, soha többé nem látta élve
Bár az eset 31 éve történt, máig az egyik legnagyobb közfelháborodást kiváltó ügy marad Nagy-Britanniában. Az elkövető két tízéves fiú volt, akik brutális kegyetlenséggel gyilkoltak – máig nem tudni, miért.
1993. február 12-én a kétéves James Bulger eltűnt édesanyja mellől egy népes bevásárlóközpontban, a nagy-britanniai Bootle-ban. Pár nappal később vonatsíneken bukkantak kettévágott holttestére, de az világos volt, hogy a halálát nem gázolás okozta.
Pokolban köttetett barátság
Robert Thompson és Jon Venerables 1993-ban mindössze tíz évesek voltak. Ugyanabba a liverpooli iskolába jártak, és hasonlítottak abban, hogy nem volt példamutató a magatartásuk, de kisebb bolti lopásoknál nem merészkedtek messzebb. Csak a balhé kedvéért loptak, mert az elemelt tárgyakat gyakran még az üzletben behajították a liftaknába.
Egyiküknek sem volt otthon szerető családja: Thompsont és hat testvérét az anyjuk egyedül nevelte, aki depressziós volt, és gyakran nyúlt az üveg után. Venables-t is elhagyta az apja, az anyja pedig durván bánt a fiával, és számtalan férfi fordult meg náluk.
Thompson és Venables a gyilkosság napján – mint annyiszor máskor – az iskolakerülés mellett döntött. Szokás szerint a bootle-i bevásárlóközpontban ütötték el az időt, ám ezúttal valami újat terveztek.
Mint utólag kiderült, nem a későbbi áldozatuk volt az első, akit aznap megpróbáltak elcsábítani és magukkal vinni. Egy anyuka felfigyelt rá, hogy két fiú megpróbálja felhívni magára a gyerekei figyelmét. Pár pillanattal később hároméves kislányának és kétéves kisfiának nyoma veszett. Az anyuka gyorsan megtalálta az egyiket, aki azt mondta, hogy az öccse kiment egy fiúval. Az anya kiszaladt, és meg is találta őt Thompson és Venables társaságában, akik gyorsan eltűntek a színről.
Aztán addig lődörögtek tovább, amíg meg nem látták James Bulgert. Bár az anyukája fogta a kezét, csak egy pillanatra, amíg fizetett, elengedte. Mire ismét lenézett, a fiának már hűlt helye volt. Később azt mondta:
„Nem kellett volna elengednem a kezét. Ez volt a legnagyobb hiba, amit valaha elkövettem.”
A biztonsági kamerák rögzítették, amint a három gyerek 3 óra 42 perckor elhagyja a bevásárlóközpontot. Akkorra már az édesanya értesítette a biztonsági szolgálatot, és számtalanszor bemondták a hangosbemondón, hogy eltűnt egy gyerek. 4 óra 15-re világossá vált, hogy értesíteni kell a rendőrséget.
Festéket öntöttek a szemébe
Eközben Thompson és Venables messzire vitték prédájukat, egy másik város felé. Akik látták őket az utcán, azt hitték róluk, hogy testvérek, de volt, akinek feltűnt a két idősebb agresszív viselkedése.
Utólag jelentkeztek a hatóságoknál szemtanúk, akik szerint Thompson és Venables durván bántak a gyerekkel, rángatták és ütötték. Néhányan meg is állították és kérdőre vonták őket, de aztán abban a hiszemben engedték őket tovább, hogy a kicsit hazaviszik, de volt, akinek azt mondták, hogy a rendőrségre. A járókelők közül később sokan mélységesen bánták, hogy nem avatkoztak közbe.
Thompson és Venables Waltonba, egy vasúti sín közelébe terelte az áldozatát.
Kék festéket öntöttek a szemébe, hogy megvakítsák. Téglákkal és kövekkel ütötték, rugdosták, a szájába elemeket tömtek. Végül egy tízkilós vasrúddal fejbe vágták.
Csak ettől az ütéstől tíz helyen repedt meg a koponyája. James Bulger összességében 42 súlyos sérülést szenvedett. Utolsó szavaival az anyukáját hívta.
A gyilkosság után a kisfiú testét a vonatsínre fektették, mert azt hitték, hogy ezzel balesetnek álcázzák. Egy vonat valóban kettévágta az apró holttestet, de világos volt, hogy nem ez okozta a halálát. Két nap múltán talált rá egy csapat környéken játszó tinédzser.
Névtelen telefonáló és utóélet
A biztonsági kamera felvétele alapján a rendőrök eleinte 13-14 éves elkövetőket kerestek, de elkezdtek utánajárni annak is, hogy aznap ki hiányzott a közeli iskolákból. Végül egy névtelen bejelentőnek köszönhetően bukkantak nyomra. A telefonáló megnevezte Thompsont és Venables-t, akinek ugyanaz a kék festék maradt a kabátján, amit Bulger kínzásához használtak. A nyomozók nemcsak a lopott kék festéket találták meg, hanem Thompson cipőjén vérnyomokra is felfigyeltek.
A két fiút február 18-án vették őrizetbe. Thompson eleinte mindent tagadott, de Venables rövid idő elteltével vallomást tett. „Én öltem meg. Megmondanák az anyukájának, hogy sajnálom?” – kérdezte. A kihallgatást végző nyomozó, Phil Roberts utólag azt mondta: „azon a napon magával az ördöggel néztem szembe, a barátságuk a pokolban köttetett”.
A szakértők a tárgyaláson úgy nyilatkoztak, hogy mindkét gyerek különbséget tudott tenni jó és rossz között, és egyikük sem szociopata. A pszichiáterek azonban a motivációjukat nem tudták megnevezni, és
a mai napig nem derült ki, mi vitte rá a fiúkat arra, hogy gyilkoljanak.
Thompson és Venables lett a legfiatalabb gyilkosságért elítélt elkövető a modern brit történelemben. Javítóintézetbe kerültek, az elzárást 18 éves korukban lehetett felülvizsgálni.
2001-ben ki is szabadultak, és az országos felháborodás miatt, amely az ügyüket övezte, új személyazonossággal kezdhettek új életet. Bár mindig is Thompsont sejtették a gyilkosság értelmi szerzőjének, neki többé nem volt dolga a törvénnyel. Venables azonban ma is rács mögött ül. Többször is pedofil képek és gyermekbántalmazásról készült felvételek birtoklásáért ítélték el. Utoljára tavaly decemberben vizsgálták felül kegyelmi kérvényét, és elutasították azt.
Kéz- és lábnélküli csontvázak kerültek elő Adolf Hitler egykori keleti fronti főhadiszállásánál, a Farkasveremnél, a mai Lengyelország területén – írja az MTI.
A helyszínen öt csontvázat azonosítottak: három felnőtt, egy csecsemő és egy gyerek maradványaira találtak rá, méghozzá Hermann Göring, a Luftwaffe egykori parancsnokának villájában.
A leleteket egy amatőr régészekből álló csoport fedezte fel, sőt megtörténhet, hogy a maradványok nem a második világháború idejéből származnak, talán később temették őket oda.
Az ügyben a hatóságok nyomozást indítottak, eredményt azonban még nem született.
A Farkasveremként elhíresült búvóhely a Harmadik Birodalom elsőszámú főhadiszállása volt a keleti fronton. A komplexumot maguk a nácik próbálták lerombolni 1945-ben, amikor visszavonultak az előrenyomuló Vörös Hadsereg elől.
A baleset, ami alapjaiban változtatott meg egy egész sportágat – 30 éve halt meg Ayrton Senna
A Forma-1 történetének legtragikusabb hétvégéje volt az 1994-es San Marino-i nagydíj három napja. Cikkünkben megpróbáltuk összeszedni, milyen hatással van a sportágra mai napig a néhai pilóta élete és halála.
1994. május 1-jén olyan baleset történt a Forma-1-es autós világbajnokság San Marinó-i nagydíján, ami minden túlzás nélkül azóta is kihat a sportág mindennapjaira, és a maga idejében nemcsak a sportrovatokba, de a legfőbb hírek közé is bekerült. Meghalt ugyanis az akkori Forma-1 leghíresebb és legnépszerűbb versenyzője, a háromszoros világbajnok brazil, Ayrton Senna.
Azon a hétvégén ráadásul nem az övé volt az első haláleset: egy nappal korábban szintén a pályán vesztette életét az újonc osztrák, Roland Ratzenberger. De hogy megértsük, miért rázta meg ez a két haláleset alapjaiban a sportágat, egy kicsit visszább kell mennünk az időben.
Keringő a halállal
A Forma-1 veszélyes üzem – a sportág sebességét, a pályák karakterisztikáját és a fizika szabályait ismerve ezt valószínűleg mindannyian tudjuk. Ahogy mindenki tisztában lehet azzal is, hogy messze nem Ratzenberger és Senna halála volt az első a Forma-1 történetében – hanem egészen pontosan a 33. és 34. olyan eset volt, amikor a Forma-1-es pilóta világbajnoki hétvégén veszítette életét. (Ebbe beleszámoltuk az 1950 és 1959 között a világbajnokságba tartozó indianapolisi 500 mérföldes versenyeket is. Nem vettük figyelembe ugyanakkor azokat, akik teszteken vagy aktív F1-es pilótáként más kategóriában hunytak el, velük ez a szám átlépi a 40-et.)
A Forma-1-es autós világbajnokság az 1950-es években rajtolt el, és az elejétől kezdve kísérték a tragédiák. Az, hogy az 1950-es években még relatíve kevesebb halálos baleset volt a Forma-1-ben, első sorban annak volt köszönhető, hogy egy évben kevesebb versenyt rendeztek, nem pedig annak, hogy biztonságosabb lett volna a sport. Aki megnézi az akkori pilóták ruházatát, szembesülhet vele, hogy gyakran egy szál ingben, néha még csokornyakkendőt is kötve vezettek a versenyzők, és azok a fejvédők, amiket használtak, a mai bukósisakokhoz képest talán nem is nevezhetők sisakoknak, inkább álltak közelebb egyszerű sapkákhoz.
Juan Manuel Fangio az 1953-as Albi Nagydíjon, fotó: Bettmann – Getty Images
Aztán az 1960-as években tovább gyorsult a Forma-1, egyre több versenyt is rendeztek, a hetvenes években pedig a különböző szárnyaknak és aerodinamikai elemeknek köszönhetően olyan elképesztő sebességnövekedésen mentek keresztül az autók, amit nem követtek szorosan a biztonsági előírások, emiatt pedig a 70-es években kimagaslóan sok pilóta halt meg edzésen, teszteken vagy versenyeken.
Két, nehezen ellenőrizhető, de akár igaznak is tekinthető történet jól jellemzi a korszakot. A 70-es évek versenyzői gyakran fogalmaztak úgy, hogy az év eleji pilótafotózások alkalmával szinte biztosak voltak abban, hogy a 28-30 versenyzőből már nem mindenki lesz életben közülük az évad utolsó versenyének leintése után. Másrészt tartja magát az a legenda, hogy a korszakban a versenyzők barátnői, feleségei, ha elutaztak kedvesükkel egy versenyhelyszínre, minden esetben csomagoltak magukkal fekete ruhát, mert minden esély megvolt rá, hogy a hétvégén reprezentálniuk kell gyászukat. Az viszont biztos, hogy az 1996-os világbajnok, Damon Hill már a hatvanas évekről is úgy mesélt: apja (a kétszeres bajnok Graham Hill) két ok miatt utazott el otthonról több napra: vagy versenyezni ment, vagy valamelyik versenyzőtársa temetésére...
Ebben az időszakban azonban nemcsak a technika és a gyorsaság változott a Forma-1-ben, hanem a gondolkodásmód is. Részben a 40-es évektől időben távolodva kikoptak azok a pilóták, akik a háborús generációhoz tartoztak, és akiknek versenyzői szocializációja még a II. világháború előtt kezdődött. Azok tehát, akik – némi túlzással persze – ha nem háromszáz kilométer/óra felett száguldó, életveszélyes autókat tereltek volna csekély biztonságú aszfaltcsíkokon, akkor a harctéren lőtték volna az ellent – szintén az életük kockáztatása árán. Röviden: változott a halálhoz való általános viszony.
Másrészt megérkeztek a sportba a szponzorok. A Forma-1 egyszerre kezdett kőkemény üzlet, és ezzel szoros összefüggésben egyre népszerűbb sportesemény, sok esetben családi program lenni. A pályák egyre rövidebbek és beláthatóbbak, a versenyek egyre szervezettebbek lettek, és mindenekelőtt tévétársaságok tucatjai, majd százai vitték a versenyek képét nézők millióinak, majd százmillióinak. Apák és fiúk, nagyapák és unokák vasárnap délutáni szórakozásába egyre kevésbé fértek bele az inkább horrorfilmekbe illő sérülések, halálesetek, az égő roncsokból és apró darabokra tört autókból kihalászott holttestek látványa.
Éppen ezért az 1970-es években már elkezdődtek olyan törekvések, hogy valahogy biztonságosabbá tegyék a Forma-1-et – legalább annyira, hogy a halálos baleseteket visszaszorítsák. Elévülhetetlen érdeme volt ebben az akkor nemrég visszavonult Jackie Stewart háromszoros világbajnok versenyzőnek, aki már aktív pályafutása során is, és később még inkább folyamatosan a sportág biztonsági intézkedéseinek szószólója lett.
Többek között az ő igyekezetének is köszönhető, hogy az 1980-as évekre a Forma-1 lényegesen biztonságosabb sportággá vált, mint volt az 1970-esekben. 1980 és 1989 között összesen négy pilóta veszítette életét Forma-1-es autóban, ami az addigi közel harminchoz képest meglehetősen csekély számnak volt mondható, bár természetesen még így is több volt, mint ideálisnak számító nulla. Az 1980-as évek halottai között azonban ott volt a rendkívül népszerű pilóta, a Ferrari csapat legendás sztárja, Gilles Villeneuve, aki a '82-es belga nagydíj edzésén szenvedett halálos balesetet.
Ez akkora sokk volt a sportágnak, hogy még tovább erősítette azt a véleményt, hogy a Forma-1-et valahogy biztonságosabbá, kevéssé életveszélyessé kell tenni. Villeneuve-ön kívül a korszakból meg kell még említenünk Riccardo Paletti nevét, aki néhány héttel később veszítette életét a Kanadai Nagydíjon. Ő, bár kevésbé ismert név, történetünk szempontjából azért fontos, mert az ő halálával zárult le egy korszak a Forma-1-ben.
Paletti halála után 12 éven keresztül nem történt halálos baleset a Forma-1-es versenyhétvégén.
(Az igazsághoz hozzátartozik, hogy 1986-ban egy Elio de Angelis nevű, igen kedvelt és sikeres olasz pilóta életét vesztette egy teszt során a franciaországi Paul Ricard versenypályán.) 1994-ig a sportág megúszta a hétvégéket halálos áldozat nélkül, ami egyértelműen mutatta: a Forma-1 biztonságosabbá vált.
Az 1990-es évek elején többek között az aerodinamikai újításoknak, az automata váltó bevezetésének és más technikai módosításoknak köszönhetően a Forma-1-es autók rendkívül gyorssakká váltak, több szakértő pedig már figyelmeztetett arra, hogy a sebesség ilyen szintű hajszolása óhatatlanul tragédiához is vezethet. Mások azonban ezeket a véleményeket vészmadárkodásnak érezték, és azt gondolták: az 1990-es évek elejére a Forma-1 végképp megszűnt életveszélyes sportnak lenni. Éppen ezért is volt olyan kiábrándító 1994. április 30-a és május 1-je.
Út a legfeketébb hétvégéig
Szintén fontos megjegyezni, hogy ebben az időszakban éppen egy korszakváltáson volt túl a Forma-1. 1991-ben visszavonult a háromszoros világbajnok Nelson Piquet, 1992-ben a friss világbajnok Nigel Mansell, 1993-ban pedig a négyszeres világelső Alain Prost.
Azaz egymás után távoztak a „régi nagyok”, a 80-as évek legendás versenyzői. Közülük mindössze Ayrton Senna maradt a porondon. Igaz, ő abban az évben, 1994-ben szerződött a Williams-Renault csapatához, ami az előző két évben nagy fölénnyel nyerte a világbajnokságot, és mindenki arra számított, hogy a legjobb pilóta igazolása a legjobb csapathoz egyértelműen újabb világbajnoki címet, sőt címeket fog eredményezni.
A teljes képhez persze érdemes megjegyezni, hogy ezekben az években már feltűntek olyan, később nagy nevekké vált pilóták, mint Damon Hill, Mika Häkkinen, Eddie Irvine, Rubens Barrichello és mindenek előtt a későbbi hétszeres világbajnok, Michael Schumacher, aki egyértelműen a korszak legkomolyabb fiatal sztárja volt. A legnagyobbak visszavonulása miatt azonban extra nagy figyelem övezte a korszak egyértelműen legjobb pilótáját, Ayrton Sennát.
Az 1994-es szezont a brazil ennek ellenére két nullázással kezdte, hiszen mind az évadnyitó hazai nagydíján, mind a másodikként megrendezett csendes-óceáni futamon kiesett. A helyzetet a szempontjából súlyosbította, hogy mindkét versenyt Michael Schumacher nyerte meg, ami azt jelentette, hogy a német húsz ponttal vezetett egy olyan világbajnoki rendszerben, ahol 10 pont járt a győztesnek, 6 a második helyezettnek, csak hatan szereztek pontos, és a mai 23-24-gyel szemben csak 16 futam volt arra, hogy Senna beérje legnagyobb riválisát. Nem túlzás tehát kijelenteni, hogy viszonylag frusztráltan érkezett meg a Williams csapat és a háromszoros világbajnok is a San Marino-i Nagydíj hétvégéjére, ami már pénteken kis híján tragédiával indult.
Az első időmérő edzésen a célegyenest megelőző sikánnál a Jordan csapat fiatal brazil pilótája, Rubens Barrichello 220 kilométer/óra körüli sebességnél a levegőbe emelkedett az autójával, majd nyílegyenesen a gumifalba csapódott, egészen hátborzongató látványt keltve a nézőkben. Hogy mennyire, azt az alábbi videó is mutatja:
Rubens Barrichello súlyos balesete, Imola, 1994
Azonnal mentők érkeztek a pályára, Barrichellót a közeli kórházba vitték, de kiderült, hogy szerencsére egy kézsérülésen és egy orrcsonttörésen túl nem lett komolyabb baja, és mindössze a hétvégi futamot kellett kihagynia.
Éppen fellélegezhettek volna a szurkolók, amikor megtörtént az akkoriban már szinte elképzelhetetlennek tűnő tragédia. Április 30-án, szombaton az időmérő edzés során a Simtek versenyzője, a 34 éves újonc, Roland Ratzenberger nagy sebességgel haladt a pályán, amikor letört autója első szárnya, és az így irányíthatatlanná vált autó több mint 300 kilométer/órás sebességgel a falnak csapódott. Az már az élőképeken látszott, hogy nagy a baj, mert Ratzenberger feje lekonyult az autóban, világos volt, hogy nincsen eszméleténél. Hamarosan kiderült, hogy bekövetkezett a legrosszabb:
Ratzenberger még a helyszínen belehalt csigolya- és koponyasérülésébe.
Ratzenbergernek esélye sem volt a túlélésre. Fotó: YouTube
1982, vagyis 12 év után ismét volt halálos áldozata egy Forma-1-es hétvégének, ami miatt a sportág vezetősége rögtönzött válságstábot hívott össze. Ennek során az is felmerült, hogy a pálya talán nem alkalmas a hétvége további lebonyolítására. A versenyzők és a szervezők azonban a folytatás mellett döntöttek. A helyszíni felvételeket tekintve ma már különösen feltűnő lehet Ayrton Senna viselkedése: a korszak legnagyobb sztárja rendkívül gondterhelten járt a versenyigazgatósághoz, és egyértelműen kezébe vette az irányítást a nagydíj további alakulása szempontjából. Egy darabig maga is hezitált azon, jó ötlet-e folytatni a hétvégét.
A vasárnapi futam aztán szintén egy hátborzongató ütközéssel indult: a mezőny hátsó traktusában a portugál Pedro Lamy későn vette észre, hogy a Benetton finn versenyzőjének, JJ Lehtónak lefulladt Benetton-Fordja, és hátulról telibetrafálta azt. Szerencsére mindketten megúszták sérülés nélkül, a verseny első öt körét azonban a biztonsági autó mögött futotta a mezőny.
Az újraindítás utáni második, azaz összesen a verseny hetedik körében azután bekövetkezett a Forma-1 történetének minden bizonnyal legismertebb balesete: Ayrton Senna Williams-Renault-ja nem tudta bevenni a nagysebességű balos Tamburello-kanyart, több mint 300 kilométer/órával elhagyta a pályát, majd némi lassulás után, 211-gyel a pálya melletti betonfalnak csapódott. A jobb első kerék leszakadt és fejbe találta a brazil pilótát, a felfüggesztés egy darabja pedig behatolt a pilóta sisakjába, azon kevés hely egyikén, ahol ez megtörténhetett. Sennát rövid helyszíni ellátás után mentőhelikopterrel hamar a bolognai Maggiore kórházba szállították. Bár hivatalosan csak 18 óra 40 perckor jelentették be, később kiderült, hogy a halál időpontjának 14:17-et, vagyis az ütközés idejét jelölték meg.
Ugyan a közeli képeken látni lehetett, hogy Senna feje nem sokkal a baleset után megmozdult, és még többször újraélesztették, de orvosai később elmondták, hogy fejsérüléseit semmiképp nem élhette volna túl.
Hogy mekkora hatással volt Sennára Ratzenberger szombati halála, mi sem mutatja jobban, mint hogy vasárnap az autójából a testét kiszedő orvosok egy véres osztrák zászlót találtak a gázpedál mellett. A brazil a verseny végén ezt tervezte lobogtatni elhunyt versenyzőtársa emlékére...
A legenda életének utolsó pillanatai. Fotó: Alberto Pizzoli/Sygma – Getty Images
Egy legendás élet és öröksége
Ayrton Senna da Silva 1960. március 21-én született Sao Paulóban. Otthoni gokartsikerei után viszonylag hamar Európába költözött, hogy autóversenyzői karriert futhasson be. Alsóbb kategóriás bizonyításai után 24 évesen, 1984-ben mutatkozott be a Forma-1-ben. Első évében a gyengécske Toleman csapattal kis híján győzni tudott a Monacói Nagydíjon, és két további dobogójával egyértelműen jelezte, hogy komolyak a szándékai.
Ennek megfelelően már '85-ben elszerződött a középcsapattá szelídült korábbi sokszoros világbajnok Lotushoz, ahol szédületes győzelmekkel és rendszeres pontszerzésekkel tette egyértelművé, hogy a legnagyobbak között a helye. Az ő igazi ideje aztán 1988-ban jött el: az akkori legjobb csapathoz, a McLarenhez szerződve abban az évben csapattársával, Alain Prosttal senkinek nem hagytak esélyt: 16 futamból 15-öt megnyertek, Senna pedig behúzta az egyéni világbajnoki címet. 1989-ben ezt Prost kicsavarta a kezéből, de eddigre a folytonos rivalizálás miatt viszonyuk annyira megromlott, hogy a francia elszerződött a Ferrarihoz. Senna így 1990-ben és '91-ben is megszerezte a vb-címet, mielőtt a McLaren lassú hanyatlásba kezdett.
Senna pályafutása csúcsán, az 1990-es Belga Nagydíjon. Fotó: Paul-Henri Cahier/Getty Images
Bár az autó már messze nem mutatta a régi formáját, Senna 1992-ben és '93-ban sem volt esélytelen. Ugyanakkor Williams csapat Renault motorral kötött házassága hosszú időre bebiztosította a konkurens csapat dominanciáját – és már sosem tudjuk meg, hogy a frissen igazolt Sennával és a San Marino-i tragédia nélkül meddig juthattak volna.
Senna háromszor nyert világbajnokságot: akkor ennél több összetett elsőség csak két ember (Alain Prost és Juan Manuel Fangio) neve mellett szerepelt. 41 futamgyőzelménél addig csak Prost szerzett többet (51-et), és az elmúlt 30 évben is csak Hamilton, Schumacher, Sebastian Vettel és újabban Max Verstappen tudta megelőzni a ranglistán. A mindenben kimagasló brazil igazi ereje azonban az edzéseken mutatkozott meg: az akkor abszolút rekordnak számító 65 pole pozícióját sokáig megdönthetetlennek gondolták, és ezen a listán még manapság is harmadik, Hamilton és Schumacher mögött. Pusztán számokkal persze nehéz visszaadni a mindig a határon autózó, minden lehetőséget megragadó, és sokszor az észszerű kockázatvállalás határát is átlépő pilóta eredményeit.
Brazíliában 1994. május elseje után több napos nemzeti gyászt rendeltek el, a legenda temetésén pedig százezrek vonultak az utcára. Nem véletlenül. Már életében is közismert volt, halála után pedig sorra kerültek nyilvánosságra azok az adományok, amiket Senna nehéz sorsú gyerekek megsegítésére szánt. Neki magának sosem született gyereke, de egyes számítások szerint brazil fiatalok ezreinek segíthetett a nehéz sorból kiemelkedésben. Nem csoda, hogy az egyébként nem mindig könnyű természetű pilótát hazájában rengetegen már-már vallásos tisztelettel szerették, legendája pedig 30 évvel halála után sem kopott meg.
Ezen túl azonban nem is olyan egyszerű megfogalmazni, mit jelentett élete és halála a Forma-1-nek. Az imolai tragédia után szinte azonnal komoly biztonsági intézkedéseket vezettek be a sportban. Számos aszfaltcsíkot átlakatottak: először csak ad hoc módon, néhány plusz lassítót barkácsolva a legveszélyesebb pontokra, később pedig szinte minden pályán komoly és átfogó intézkedéseket vezettek be: kezdve a vonalvezetések megváltoztatásán, a bukóterek kiszélesítésén és biztonságosabbá tételén át a pályát övező falakig semmit nem hagyott érintetlenül a brazil legenda halála.
Néhány év, majd a következő évtizedek alatt pedig szinte mindent megváltoztattak az autókon és a ruházaton is: a mai versenygépek már sokkal nagyobb terhelést bírnak ki, mint őseik, a tűzálló ruhákban akár percekig a lángok közt ragadva sem szenvednek égési sérüléseket a pilóták, az autókon megjelent a fejsérüléseket meggátló „glória” (halo), a versenyzői felszerelésnek pedig alapkelléke lett a HANS (Head and Neck Restrain System, azaz fej- és nyakmerevítő rendszer), ami komoly védelmet nyújt nagyerejű ütközések esetén – hogy csak néhányat említsünk a több tucat változás közül.
Ayrton Senna tragikus halálának hatását kevés dologgal lehet jobban érzékeltetni, mint hogy bár az azóta eltelt 30 évben is volt számos látványos és veszélyes ütközés, a San Marino-i fekete hétvége után 20 és fél éven át nem történt halálos baleset a Forma-1-ben. (A 2014 őszén szerencsétlenül járt francia Jules Bianchi 9 hónap kóma után 2015-ben halt bele a Japán Nagydíjon szerzett sérüléseibe.)
Természetesen nem lehet megmondani, hogy Ayrton Senna halála nélkül, és az 1994-ben érvényben lévő szabályok megtartása mellett mi minden történhetett volna másképpen, de az biztos, hogy a Forma-1-en túl az egész gyorsasági autóversenyzés világában sem maradt már semmi ugyanolyan, mint '94. május elseje előtt volt. A kérlelhetetlen győzni akarásával, minden esetben a maximális teljesítmény hajszolásával és a mindent a győzelemre feltevő habitusával már életében legendává vált Senna kétségkívül a sportág, sőt az egész sportvilág egyik legnagyobb hatású személyiségévé vált. Olyannyira, hogy talán vitatkozhatunk is egy interjúban elhangzott mondataival. Mikor istenhitéről kérdezték, Senna egy alkalommal így fogalmazott:
„csak azért, mert hiszek Istenben, még nem jelenti azt, hogy teljesen védve vagyok. Nem azt jelenti, hogy halhatatlan lennék.”
Az elmúlt 30 évet tekintve kimondhatjuk: egy kicsit talán mégis.
Juan Manuel Fangio az 1953-as Albi Nagydíjon, fotó: Bettmann – Getty Images
Ratzenbergernek esélye sem volt a túlélésre. Fotó: YouTube
A legenda életének utolsó pillanatai. Fotó: Alberto Pizzoli/Sygma – Getty Images
Senna pályafutása csúcsán, az 1990-es Belga Nagydíjon. Fotó: Paul-Henri Cahier/Getty Images
