News here

MÚLT

Filmben kelnek életre Budapest eltűnt kupolái

Nézd meg velünk a különleges múltidéző kisfilmet, amiben olyan kupolákat mutatnak meg, amiket ma már sajnos nem láthatsz.

Link másolása

Az Elefántos ház hagymakupolája, a Török Bankház tetejét díszítő földgömb és az OTI-székház felhőkarcoló tornya is feltámad az Animatiqua Stúdió újabb fantasztikus kisfilmjében. Az Eltűnt budapesti kupolák rövidfilmben összesen 30 mára eltűnt kupola elevenedik meg, amelyek egykor a főváros szimbólumai voltak.

Ha hozzám hasonlóan te is a múlt századok szerelmese vagy, illetve imádod böngészni a Fortepant, akkor ez a kisfilm neked készült. Igazi időutazás, amely megmutatja, mit láthattak a háború előtt a budapesti polgárok, ha az épületekre tekintettek.

Kép forrása: Animatiqua Stúdió/Fortepan

Az Eltűnt budapesti kupolák tulajdonképp folytatása a háromrészes Eltűnt Budapestnek, és egyben első része a kreatív stúdió tervezett kupolatrilógiájának.

Animatiqua Stúdió és az Eltűnt Budapest

Az Animatiqua Stúdió korábban már három alkalommal is lenyűgözte a közönséget, amikor életet lehelt Budapest építészeti emlékeibe. Az Eltűnt Budapest trilógiában olyan épületeket mutatnak meg, amiket ma már sajnos nem láthatsz, pedig frekventált helyen voltak, és kétségkívül szebb képet adtak Budapestnek, mint a ma helyükön álló épületek.

A filmeket Kondacs András filmrendező és csapata készítette, akiknek szívügyük a magyar műemlékvédelem, így a kreatív stúdió ezt a projektet is önerőből valósította meg.

A múltidéző film különlegessége, hogy építészeti örökségeinket izgalmas és egyedi videótechnikai kombináció segítségével, a modern és régi filmes technikák ötvözésével kelti életre.

A főváros eltűnt kupolái kockáról kockára alakulnak át mozgóképpé archív fotók segítségével, elsősorban a népszerű Fortepan gyűjteményből.

Kép forrása: Animatiqua Stúdió/Fortepan

A film elkészítése körülbelül fél évet vett igénybe, és alapos kutató- és terepmunka áll mögötte. Sok épületet újra befotóztak, vagy egy új képalkotási technológiával 3D-ben is "megépítettek". Rétegekre bontották a kiválasztott épületeket, animálták, majd megmozgatták a kiemelt elemeket, retusáltak, vagy éppen roncsoltak, hogy régies hatást érjenek el.

Kép forrása: Animatiqua Stúdió / Fortepan

A rövidfilm nemcsak visszarepít a letűnt idők szép emlékei közé, hanem rávilágít arra is, hogy a második világháború és a szocializmus milyen súlyos károkat okozott a Budapesti látképben. A bombázások és a szocialista építészet tetődíszmentes programjának egyik legfőbb áldozatai a kupolák voltak.

Az Eltűnt budapesti kupolák premierén Sólymos Sándor, Ybl-díjas építész és filozófus kiemelte a még álló épületek állagmegőrzésének fontosságát. Kondacs András, a projekt alkotója pedig hangsúlyozta, hogy szívügyük a műemlékvédelem, és mivel annyi ikonikus kupola tűnt el a budapesti látványból, ők szeretnék az általuk ismert eszközökkel újra életre kelteni őket. Az Eltűnt budapesti kupolák tehát tulajdonképpen vizuálisan rehabilitálja az épületeket.

>Nézd meg velünk te is az Eltűnt budapesti kupolák rövidfilmet:

Az Animatiqua Stúdió következő projektje egy egész estés, Budapest utcáit életre keltő dokumentumfilm, amelynek már megkezdték az előkészületeit, mi pedig izgatottan várjuk ezt az időutazást is.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk

Címlapról ajánljuk


MÚLT
Ezekkel a szeszekkel és dohánnyal gyilkolták magukat a hetvenes években az emberek – rettenetes élvezeti cikkek a Kádár-korból
Kommersz vermut, asztali bor és kapadohány, melyeknek már a feltalálóit is vesztőhelyre kellett volna vitetni.
Forrás: Tó-retró blog, címkép: Fortepan/Urbán Tamás - szmo.hu
2022. október 06.


Link másolása

A régi, balatoni nyarak illata Pálma gumimatraccal és bambival, a SZOT üdülők strandján... Ezt mind újraélheted vagy megismerheted a Tó-retro blog írásaiból.

Szép dolog a nosztalgia, de van, amit az idő sem tud megszépíteni. Míg gyermekkorunk édességeire vagy az akkoriban forgalmazott üdítőitalokra gondolva a szívünk sajdul meg, addig az alkoholos italok emlékére inkább a fejünk. Az előző rendszer sem repertoárban, sem pedig minőségben nem kényeztette el az élvezeti cikkekre áhítozó proletártömeget. A külföldi kereskedelmi csatornák minimálisra szűkülése a magyar gyártásra terelte a hangsúlyt.

Az alapanyagok és technológiák hiánya és a KGST piac mindent felszívó volta folytán azonban a hazai minőség egy szárnyától megfosztott madár röptének kecsességével süllyedt az abszolút nulla közelébe.

Cikkünkben most három olyan „élvezeti” cikkről emlékezünk meg, ami ma is halk sikolyokat vált ki a velük álmodókból egy izzadt éjszakán.

Éva a kommersz vermut-kísérlet

A hazai szeszesital gyártás legsötétebb időszaka szinte napra pontosan egybe esett a kommunizmus időintervallumával, ami egyáltalán nem véletlen. A gondos, minőség kivitelezés az összes kategóriában félreugrott a tömegtermelés száguldó vonata elől.

A minőségi égetett szeszeket pedig egy csuklásnyi idő alatt felváltotta a kommersz időszak sötétsége.

Korábban már megemlékeztünk az ilyen italokról, így most röviden a lényeg: az ilyen, nitróhígítóra hajazó magisztrális készítmények tisztaszeszből, hígításához használt vízből és – természetesen szintén mesterséges – aromából álltak.

Budapest VII., Erzsébet (Lenin) körút - Rákóczi út sarok, az Éjjel-nappal Közért (Csemege Áruház). 1974. Fortepan/Magyar Rendőr

Így készült például krumpliból gyártott finomszeszből az eredetileg cukornád alapú rum is. Ezt a gyártási mechanizmust ugyan nem Magyarországon találták fel, de a fejemet teszem rá, hogy a kommersz vermut, melyet Éva néven rettegett a népség, a pannon kreativitást dicséri. Hogy megértsük a hazai alkímia éremesélyes teljesítményének lényegét, előbb nézzük, miként készül az igazi vermut!

A világ boldogabbik felén az ilyen italok a legjobb minőségű és semleges ízű borból készülnek. Ezt cukorral, karamellel és egyéb oldatokkal kezelik, miközben 70-80 féle fűszer- és gyógynövényt 20 napig finomszeszben érlelnek. A leszűrt oldatot a már említett borhoz adják és megkezdődik az érlelés. Az egész nem több néhány hónapnál. Persze ezt a hetvenes évek Magyarországán sem dolgozói sem felhasználói oldalon nem várta végig senki. Nálunk a félszáraz (hölgyeknek) és száraz (uraknak) Éva egészen másképpen készült.

Itt fogták a (már említett krumpliból készült) tisztaszeszt, melyet összeházasítottak (valójában összeöntöttek) olyan borral, melyet már a legittasabb bögrecsárdaszökevény is csak a zsebkendőjén átszűrve ivott volna meg, zokogás közepette, némi vízzel. Az így készült alap kapott egy kis ízesítő adalékot, és kész is lett az ital.

Az eredmény 25 forintos, 17,5 százalékos üdítő hatású (eskü így reklámozták) vermut és brutális fejfájás/másnaposság lett. Igazi női ital.

Random Állami Gazdaság rettenet asztali bora

1970-ben a legolcsóbb asztali bor címének büszke tulajdonosa a Kiskunhalasi Állami Gazdaság ezerjója volt. Azonban a 16,7 Ft/7 dl ár környékén több, hasonló versenyző is ringbe szállt a legótvarabb, savanyú, palackozott lőre megtisztelő érdemkeresztjének elnyeréséért. Az asztali bor, mint kategória, nem kommunista találmány, hanem egy ma is létező fogalom.

1977. Fortepan

A borászportál meghatározása szerint „Asztali bornak minősül az az ital, amely osztályba sorolt és megyei fajtalistában szereplő borszőlőfajtákból készült és legalább 13 tömegszázalék természetes eredetű (vagyis szőlőből származó) cukrot tartalmaz. Az asztali borok minimális alkoholtartalma 9%. Ez a megjelölés többnyire a síkvidéki telepítésű borszőlőből készített különösebb fajta- és tájjelleg nélküli tömegborokat takarja.

Asztali borok forgalmazása esetében névként alkalmazható általános vagy fantázianév, a borvidékre nem utaló termőhely, fajtanév külön-külön vagy együttesen. Ilyenek, pl. a Legényes, a Koccintós, vagy a Pincemester.” Összességében nem ezek a készítmények a legesélyesebbek egy borverseny előkelő helyezéseire.

Ráadásul a kommunizmus idejében az ilyen összetételek nem minősültek szentírásnak, hiszen a borok gyakran még szőlőt sem láttak (erről írt cikkünk itt olvasható).

Ciginek látszó kapadohány a déli végekről

Az utolsó versenyző ismertetése előtt már az elején tisztáznunk kell a kapadohány fogalmának jelentését. Bár a mai napig a gyenge minőségű, főleg kézzel sodort cigaretta szinonimájaként él a köztudatban, a kapadohány nagyon is hasznos tagja a növények nemzedékének. A dohány a Nicotiana nemzetség növényeinek friss leveleiből készült mezőgazdasági termék. A nemzetséghez több faj is tartozik, de a legelterjedtebb a közönséges dohány (Nicotiana tabacum). A második leggyakoribb a kapadohány (Nicotiana rustica), aminek magasabb a nikotintartalma. Aki evett már nikotinos rágót, az pontosan tudja, hogy ennek az anyagnak milyen az íze.

Cegléd, 1969. Fortepan/Urbán Tamás

A tömény nikotin csípős, rosszízű förmedvény.

Természetesen a kapadohányból készült cigaretta is olyan erős, hogy a legfüggőbb nikotinhuszárok is inkább szívják a fogukat, mint azt. A kapadohányt ugyan nálunk is töltötték cigarettába a 30-as évekig, ám már akkor is inkább pipában használták. Nem így a Vajdaságban, ahol még a nyolcvanas években is gyártottak Dráva, Zeta és egyéb neveken ilyen szívnivalókat.

Nálunk a hetvenes években már csak a kártevőírtáshoz szükséges nikotin előállítására termesztették a rustica fajtát, és ekkoriban nem is volt sok vevő a Jugoszláv cigarettákra sem, lévén az egész világon nálunk volt a legolcsóbb a cigi. Ez a helyzet persze csakhamar jelentősen megváltozott és a dráguló cigaretta nyomán a „jugók” már fél áron is tudtak seftelni a kapa-förmedvényekkel.

Ha a múlt században imádtál a Balatonnál nyaralni vagy szeretnéd tudni, hogyan nyaraltak a szüleid, neked írták a Tó-retró blogot. Ha pedig szeretnél visszaemlékezni a 70-es, 80-as évekre, és vannak fotóid, amiket szívesen megosztanál, csatlakozz a Retró Insta-csoporthoz!

Ha szívesen olvasnál további meglepő tényeket, izgalmas, rejtélyes sztorikat a Balatonról, nézd meg a Tó-retró blog szerzőjének új könyvét! További részletek és megrendelés itt.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

MÚLT
A Rovatból
Sírkövek hátára írták a tarifát a temetői örömlányok
Vágy és halál morbid kettőse: az ókori bustuáriák koporsókon háltak egy kenyér áráért, egyes kliensek kérésére akár tetszhalottként.

Link másolása

Egy prostituált, aki a város határában, temetkezési helyeken űzte hivatását” – szól egy 1898-as angol lexikon szócikkelye az ókori Rómában tevékenykedő bustuáriákról. Mielőtt még bárki megrökönyödne, a prostitúció olyannyira volt szerteágazó iparág Rómában, hogy

a Krisztus utáni első században több mint 32 000 szexmunkást tartottak nyilván a városban, és valószínűleg ugyanennyien nem voltak bejegyezve.

Számtalan szavuk is volt a legősibbnek tartott mesterség űzőire: a meretricákat szabályozták és adót fizettek, a prostibulák szabadúszók voltak, az ambulaták az utcán jártak, a delicatae magas rangú kurtizánok fedőneve volt, a famosae pedig a tehetős patrícius családok unatkozásból kéjelgő lányait jelentette. A híres Pompei ásatásokat követően derült fény a virágzó szexuális ökoszisztémára, és a római prostitúció hierarchikus skálájának legalján foglaltak helyet a temetői örömlányok, azaz a bustuáriák.

Ezek a sápadtnak, soványnak és betegesnek leírt – tehát gyakorlatilag halottakra emlékeztető – nők gyéren öltözötten vagy meztelenül kínálták a testüket a temetőkben, mauzóleumokban és a földalatti sírokon, kényelmes ágyak helyett a hideg sírköveken.

Minden zegzugot, titkos járatot, útvonalat és rejtett ajtót ismertek ezeken a helyeken. Bizarr szolgáltatásuk az egész Római Birodalomra, sőt, Londinium (a mai London) külvárosára is kiterjedt. A temetői kéjnők általában krétát használtak a sírkövek hátoldalán, hogy reklámozzák az áraikat.

Vendégkörüket sírásók, illetve érzelmileg labilis gyászolók és özvegyek alkották, de akadtak közöttük álnekrofilok is, akik kifejezetten azért választották a bustuáriákat, mert halottakkal szerettek volna közösülni, és ők megteremtették ennek illúzióját azzal, hogy csendesen és ernyedten adták meg magukat.

Míg egy átlagos római bordélyházban az örömlányok minden ügyfél között megmosták magukat az intim területeken a saját kis szobáikban, a bustuariáknál ez nem történt meg, hiszen nem volt hol. Emiatt a temetői prostituáltak előszeretettel használtak parfümöt, hogy elfedjék a halál és a korábbi találkozások szagát. A morbid éjjeli pillangóknak alkonyattól pirkadatig kellett teljesíteni, és csak utána mehettek reggel a nyilvános fürdőbe – és oda is csak akkor, ha elég pénzt kerestek a belépéshez. Ehhez legalább napi két ügyfelet kellett becserkészniük a megélhetéshez:

az egyik kifizetés egy darab kenyérre, a másik pedig arra volt elég, hogy kifizessék a napi lakhatást vagy a fürdőbelépőt. Máskülönben éheztek, és néhányan ezért eleve a temetőben éltek.

Léteznek legendák néhány kísérteties bustuariáról: ilyen volt például Nuctina, aki szemein egy-egy pénzérmével aludt egy sírban, rajta a nevével. Sajnos ahogy a többi kéjnő esetében, náluk is gyakori volt a nem kívánt terhesség, és az ezzel járó csecsemőgyilkosság.

Bár az ún. bustuarie-t a legalacsonyabb rangú és legszegényebb prostituáltnak tartották, népszerűségük kiterjedt az egész birodalomra, és annak bukása után is folytatódott. A vágy és a halál effajta összefonódása mindenesetre érdekes társadalmi és lélektani kérdéseket vet fel. Az 1880-as években Guy de Maupassant is írt a jelenségről az egyik novellájában. Ebben a történetben a Montmartre temetőben találkozik egy férfi a néhai szeretője sírjánál egy kísértetiesen sápadt, gyönyörű fiatal nővel és viszonyt kezd vele. Annak lezárása után is a névtelen lány megszállottja marad, és így emlékezik meg róla: „Nem felejtettem el őt. Rejtélyként, pszichológiai problémaként kísértett az emléke, azon megmagyarázhatatlan kérdések egyike, amelyek megoldása zavarba ejt bennünket.” A történet szerint egy hónappal később egy másik gyászoló férfival találja őt ugyanabban a temetőben, és a hős megkérdezi magában: „Melyik lényfajhoz tartozott ez a sírvadász? Csak egy közönséges lány volt, aki elment a sírok közé olyan férfiakat keresni, akik szomorúak voltak, akiket valami nő, feleség vagy kedves visszaemlékezése kísértett, és még mindig nyugtalanította az eltűnt simogatások emléke? Egyedi volt? Sok ilyen van? Ez egy szakma? Úgy vonulnak fel a temetőben, mint az utcán? Vagy csak az a csodálatra méltó, mélyen filozófiai gondolat nyűgözte le, hogy kiaknázzák a szerelmi emlékeket, amelyeket ezeken a temetkezési helyeken elevenítenek fel?” Maupassant, a 19. századi írók egyik kiválósága feltehetőleg már tudta a választ.

Források: 1, 2, 3 és Budai Lotti: A női szexualitás története c. könyve


Link másolása
KÖVESS MINKET:


MÚLT
A lepukkant magyar kísértetkastély, amelyben gyilkosság és kútbörtön is volt
Az Egyed faluban omladozó Festetics-Batthyány kastély hányattatott sorsa mögött több sötét história is lappang.

Link másolása

Aki betéved manapság a Győr-Moson-Sopron megyében található Egyed falu központjába, egy jobb sorsra érdemes épületet csodálhat meg, az egykori Festetics-Batthyány-kastélyt, amelyet gróf Festetics Károly építtetett a majorsági központnak. A 15. század óta jegyzett települést a középkorban a Festetich, majd a Batthyány család birtokolta. Ugyan az egykor szépséges épület állapota nem teszi lehetővé a látogatást, a nyitott parkból körbejárható, és maga az udvar is több érdekességet tartogat.

A birtok utolsó kertésze váltig állította, hogy az ott álló japánakác, azaz közönséges pagodafa annyira öreg, hogy már az eredetileg ide épített 18. századi barokk kastély kertjét is ez díszítette. Ezt az épületet vásárolta meg Stern (később Egyedi) Artúr, és bontotta le 1882-ben, hogy az akkori trendeknek megfelelően egy romantikus-neogótikus stílusút építtessen a helyére. A végeredmény egy lenyűgöző, bástyás sarkokkal díszített, U-alakú épület volt. Az új tulaj mindössze a Batthyány-család címerét őrizte meg a bontás után emlékbe, amit visszahelyeztetett az új kastély főhomlokzatára.

A kastélypark másik érdekessége volt a falu címerében is szereplő, Nagykútnak nevezett kútbörtön, amely egy többcellás föld alatti téglaépítményt foglalt magában. Ehhez hasonló nem volt sem az országban, sem az egész kontinensen. Ezt egészen a II. világháborúig használta az uradalom, bár akkor már élelmiszerraktárnak.

A háborút követő időszakban az új tulajdonos betemette és megszüntette a pincét, amelynek falaihoz bizonyára rengeteg vér tapadt. És nem csak a börtöntöltelékek vérét ontották ki ebben a hátborzongató múltú épületben…

Stern Artúr ugyanis nem élvezhette ki öregkorára az általa újjáépített kastély kényelmét, mivel 1924-ben megölték. Ez a tény elsőre nem volt egyértelmű: egy reggel a szobalány a napi rutinját végezve gyanúsnak találta, hogy a ház urának lakosztálya nyitva van, holott előző éjjel ő maga zárta be az ajtót, ahogyan szokta. Miután Stern nem reagált a kopogtatásra, a szobalány bement, kinyitotta a spalettákat, és a fényben meglátta az öregúr holttestét.

Stern a földön feküdt, nyakán egy lepedőből sodort hurokkal, amely a fürdőszobai mosdóhoz volt kötözve.

A nő ösztönös sikolya felverte a házat, a szobában összegyűlt minden lakó és felsegítették az ágyra az élettelen testet. A kastélyban élt többek közt Stern Artúr lánya is, aki pénzjutalmat ígért a szolgálóknak és a kiérkező doktornak is, amennyiben diszkréten eltussolják az esetet. Arra hivatkozott, hogy az apja elvonultan élt, magába zárkózva amiatt, hogy egyetlen fia odaveszett a világháborúban, úgyhogy nyilvánvalóan öngyilkosságot követett el.

Igen ám, de nem sikerült eltussolni a dolgot, mivel nyomozás indult az ügyben, amelynek során igen hamar kiderült, hogy Stern Artúr nem önkezével vetett véget életének, hanem a saját veje, Froreich Ernő ölte meg. Az indíték az volt, hogy hiába kérték, Stern nem adott nekik több pénzt, és a gyilkossággal azt szerette volna elérni, hogy megkapják a teljes birtokot és vagyont. Tette után Ernő bevallott mindent a feleségének – mondván, közös életüket szerette volna jobbá tenni –, aki megbocsátotta neki édesapja megölését –, de a rendőrség már nem volt ilyen vajszívű, és másnap már el is vitték a bűnöst, hogy elítéljék.

Visszatérve a kastély életútjára, amikor jött az államosítás, iskolát létesítettek az emeletén, a földszintből pedig könyvtár és óvoda lett. 2001-ben ezeket az intézményeket is kiköltöztették onnan, és az anyagi nehézségekkel küzdő önkormányzat ismét magántulajdonba adta, de azóta sem nyúltak hozzá vagy újították fel.

Nagyjából egy évtizeddel ezelőtt 55 millió forintért árulták egy ideig, és pár éve azt is rebesgették, hogy szakemberek nézegették az ódon falakat, hogy idősek otthonát hozzanak létre a kastélyban, de jelenleg nem úgy tűnik, hogy született volna bármiféle egyezség. Valahol érthető, ha nem kapkodnak egy olyan épület után, ahol nem csupán kútbörtön állt egykor, hanem még egy aljas gyilkosság is történt.

Források: itt, itt, és itt érhetők el.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


MÚLT
Az első legendás magyar szakácsnő fél Hollywoodot megetette
Pervich Mária az operettkirálynak főzött fél évszázadon át, teljesen egyedül napi hatszor. Közben olyanok laktak jól a csirkepaprikásától, mint Marlene Dietrich, Greta Garbo és Salvador Dalí.

Link másolása

Hiába tartja magát a toposz ősidők óta, hogy a nők vezetik a háztartást és állnak a fakanállal a kezükben a konyhában, ahogyan a menzás nénik is mindig asszonyok, a 19. századig a szakácsnő kifejezés nem csupán a magyar nyelvből hiányzott, de másutt is ismeretlen volt. Legfeljebb szolgálóként, cselédként vagy a személyzet női tagjaként hivatkoztak rájuk a ranglétra alján, függetlenül a gasztronómiai tudományuktól.

Az egyik első nő, akit érdemben kiemeltek a szakácsok közül, a – 19. századi Osztrák-Magyar Monarchiában – Ferenc Józsefnek dolgozó Therese Teufl volt, akire mint „császári család főzésre alkalmazott személyként” hivatkoztak. Még az étkezésére kényes Erzsébet császárné és magyar királyné, azaz Sissi is elégedett volt a főztjével, amit jól példáz, hogy a szakácsnő három évtizedig szolgálta az uralkodót és családját. Mária Valéria, Erzsébet kedvenc lánya is sokat írt naplójában Therese kiváló főztjéről.

Az első olyan magyar szakácsnő pedig, aki világszintű elismerést tudhatott magáénak, Pervich Mária volt. Őt az operett koronázatlan királya, Kálmán Imre (ld. lenti kép) alkalmazta, akinek olyan klasszikusokat köszönhetünk, mint a Csárdáskirálynő, a Luxemburg grófja és a Marica grófnő. Mária felvidéki magyar asszony volt, aki bár kis termetű volt, de rendkívül büszke és erős, továbbá mindig egyszerűen, de igényesen öltözködött.

Segítséget soha nem fogadott el, ahogyan sokat emlegetett mondása is tanúsítja: „Egy Pervich maga főz!”.

Naponta hat alkalommal tálalt egyedül a családnak, az operettkirály kedvenc fogásait (káposztás cvekedli, kacsasült, libamáj, paprikás csirke, túrós rétes és Napóleon-szelet) gyakran elkészítve.

Mindent egymaga csinált, és fejből főzött: tésztát dagasztott, káposztát savanyított hordóban, lekvárt főzött, galuskát szaggatott és gyümölcsöt kandírozott. Egy óriási asztalon nyújtotta a leheletvékony rétest, valamint a tizennégy lapos dobostortája is egyedülálló volt.

Az Anschlusst követően, 1938-ban az idegen nyelveket nem beszélő szakácsnő is hűségesen Kálmánékkal tartott az emigrációba: Bécsből Zürichbe, aztán Párizsba (ahol rokonnak kellett hazudniuk, mert emigránsnak nem lehetett alkalmazottja), végül New Yorkba költöztek. Az Egyesült Államokban megállapodott család háza pedig valóságos társasági gócpont lett, ugyanis Kálmán Imre felesége, a fiatal Vera az államminiszterektől az eliten át a hírességekig itt is mindenkit meghívott a házukba, ahogyan már Bécsben is tette.

Hamar elterjedt a hír a felsőbb körökben, hogy Pervich Mária milyen csodálatosan főz: nem kisebb nevek adták egymásnak jóllakott örömmel a kilincset, mint Marlene Dietrich, Greta Garbo, Habsburg Ottó, Salvador Dalí, Bartók Béla és a filmcézár Louis B. Mayer. Az elhivatott Máriának mindegy volt, hogy szűkkörű vagy százfős rendezvényen kellett helytállnia séfként. Végül már egész Hollywoodban őt tartották a korszak egyik legjobb szakácsának.

És hogy hogyan találtak rá Kálmánék annak idején erre a közkincsre? Ennek is izgalmas története van: amikor váratlanul felmondott a zeneszerző szakácsa, a nővére kapott egy fülest, miszerint pont kilépett az állásából a Mágnás kaszinó (azaz Nemzeti Casino) híres szakácsnéja, de

már Horthy Miklós ajánlott neki állást, sőt, Gömbös Gyula honvédelmi miniszter is szerződtetni akarta. Kálmán viszont vérszemet kapott, és ráígért ezekre az ajánlatokra: így történt, hogy megérkezett egy idősödő, németül nem beszélő hölgy Pestről Bécsbe a próbafőzésre, aki ráadásul ötször annyit kért, mint az elődje, de az ételei annyira meggyőzőek voltak, hogy egyértelmű befutó lett.

Végül a fáradhatatlan Pervich Mária fél évszázadig főzött a családra, és még Kálmán Imre halála után is gondoskodott annak gyermekeiről, akiket sajátjaként szeretett. Végül hazaköltözött szülőföldjére, és nem kevesebb, mint 102 évig élt – igazolva a mondást, miszerint az vagy, amit megeszel.

Források: 1,2,3,4


Link másolása
KÖVESS MINKET: