Feltalálta a homoszexualitás szót, de műfordítónak csapnivaló volt
Kevesen tudják, hogy egy magyar, Kertbeny Károly Mária alkotta meg, illetve használta először írásban a homoszexuális és heteroszexuális kifejezéseket, méghozzá egy 1869-es, anonim értekezésében (ezt a tényt a Széchényi Könyvtár kézirattárában talált dokumentumok alapján bizonyították). Az írás témája a porosz büntetőtörvény volt: Kertbeny a férfiak közötti szexuális viszony szigorú szankciói ellen emelt szót. Meglepően modern felfogással küzdött az azonos nemű párok jogi megkülönböztetése ellen: azzal érvelt, hogy a beleegyezésen alapuló szexuális aktusok büntetőjogi üldözése sérti az emberi jogokat, teret enged a zsarolásnak, és sokakat öngyilkosságba kerget.
De ki volt ez a férfi, aki ilyen bátran kezelte ezt a kérdéskört? Karl Maria Benkert Bécsben látta meg a napvilágot 1824-ben, saját leírása szerint „mint magyar szülőknek fia”, majd a hosszú hajú, sápadt és rámenős fiú Magyarországon kezdett tanulmányokba. Az ilyenekre szokás mondani, hogy csak akasztott ember nem volt, ugyanis élete során volt könyvkereskedő, katona, egyetemi orvostanhallgató, színész, botanikus, nyelvtanuló, illetve leginkább világutazó kalandor (Svájc, Franciaország, Anglia, Németország, Belgium is a listáján volt), valamint író-műfordító.
Ami állandó volt, az a megélhetési gondjai, úgyhogy mindeközben hol tartozás, hol kémkedés vagy éppen hiányzó útlevél miatt gyűlt meg a baja a hatóságokkal.
A magyar irodalomtörténet jóindulattal is középszerű műfordítóként tartja számon, akinek tehetségénél sokkal nagyobb volt a lelkesedése. Amikor 1840-ben visszatért Pestre, Heckenast Gusztáv könyvárus-nyomdászhoz szegődött, és megismerkedett az akkori irodalom elitjével. Szabadidejében a Pilvax kávéházban smúzolt többek közt Petőfi, Jókai, Vörösmarty és Tompa társaságában, ahol ráébredt igazi missziójára. Károly folyamatosan járta a világot, és közben (főleg németre) fordította, népszerűsítette a magyar irodalmat – leginkább Petőfi, Arany, Vörösmarty és Jókai műveit. Eme szent cél érdekében magyarította a nevét is. De állítólag hiába forgolódott a legelegánsabb körökben, sehol nem kedvelték és ismerték el igazán, és összesúgtak a háta mögött.
Simulékonysága olyan elképesztő találkozásokat és lehetőségeket eredményezett, hogy ennek viszont csodájára jártak a kortársai.
Kertbeny nem csupán Petőfit fordított egyébként németre, hanem népdalokat, illetve a János vitézt és a Toldit egyaránt, valamint a Hon című magyar lapba írt Berlinből. De Magyarországon is szerencsét próbált: a 19. század közepén nem kisebb legendának, mint Liszt Ferencnek gyűjtött anyagot a cigányzenéről.
Nem irodalmi jellegű publicisztikáit pedig a változtatás szándékával írta, általában olyan témakörökről, amelyek személyesen is érintették. Az pedig teljes mértékben vakszerencse, hogy pont a porosz témáról írt, nevesincs értekezésből terjedt el a világban a homoszexuális kifejezés. Történt ugyanis, hogy Kertbeny 1880-ban írt egy homoszexualitásról szóló fejezetet Gustav Jäger: A lélek felfedezése című könyvébe. A kiadó ugyan nem engedte végül nyomtatásba, de Jäger végig Kertbeny terminológiáját használta a műben. Innen vette át Richard von Krafft-Ebing, akinek Psychopathia Sexualis című munkája viszont világszintű áttörés lett az orvosok és a laikusok körében egyaránt. Így esett, hogy egy magyar férfinek köszönhető, hogy a homoszexualitás szó a XX. századra általánosan elterjedt a nyelvhasználatban és a tudományban.
Kertbeny szerelmi életéről nem sokat tudni, pontosabban éppen eleget. Egyszer el akart venni egy gazdag özvegyet, egy bizonyos Matusiczky bárónőt, de az adósok börtönébe került házasság helyett. Saját bevallása szerint a homoszexualitás csak azért foglalkoztatta ennyire, mert egy „abnormális ízlésű” fiatal barátja öngyilkosságot követett el, miután gyermekkora óta küzdött „elnyomhatatlan szenvedélyével”, és egy zsaroló áldozatává vált, mivel a hatóságok nagyon szigorúan büntették volna, ha erre fény derül. A halott barát állítólag búcsúlevelében kérte Károlyt, hogy a zsarolóval kapcsolatban figyelmeztesse néhány érintett ismerősét, így került kapcsolatba hasonló sorsú férfiakkal, akik bizalmukba fogadták őt.
Az író privát naplója azonban más, jóval egyértelműbb okról is árulkodik: 1865 elején többször említ ismét egy Hubert nevű férfit („Hubert már három napja nincs itt”; „Hubert megint nem jött!”), majd név nélkül utal másokra („Szép fiú, de be nem...”; „azzal a fiúval igaz a dolog”; „megnéztem azt a szép fiút”). Később ilyen vészjósló sorokat vetett papírra egy bizonyos Jancsi kapcsán:„… aztán szörnyűség! Megint egy kankót!”; „Igen veszedelmes az állapot, mert egy szobából a másikba mindent lehet hallani”; „Szörnyű napok! Lehetetlen, hogy ki ne sülne!”.
Ez a mondat is eléggé egyértelmű Károly Mária – nomen est omen, beszédes név az a második – telis-tele satírozott és áthúzott naplójában: „Lajos. Egészben megmutatta. Gyönyörű.”
Mindössze 46 évesen komoly szélütés érte a műfordító-írót, amelynek következtében a bal oldala teljesen megbénult, még írni sem tudott, holott addigi élete során több ezer cikk kötődött a nevéhez. Azon utolsó öröm érte még, hogy a Petőfi-társaság tagjai közé választotta. Miután nagybetegen visszaköltözött Budapestre, a fővárostól kapott egy lakást a Rudas Fürdőben, így lett belőle – ahogy ő nevezte magát – „a Rudas-fürdői vén remete”, „a főváros koldusa”. További bő egy évtizedig vegetált, amikor 1882-ben elhunyt. Senkije sem volt, az írói segélyegylet temettette el, koporsójára pedig Jókai Mór helyezte az első koszorút.
