Ezért nem látod a Lánchíd oroszlánjainak a nyelvét
Az (először) 1849-re elkészült Lánchíd fővárosunk egyik legfőbb jelképe. Története és a körülötte keringő legendák újra és újra elhangzanak nemcsak a budapesti idegenvezetők, de az általános iskolai tanárok szájából is. A legérdekesebb részlet persze az oroszlánok nyelve, és az emiatt öngyilkosságot elkövető Marschalkó János, aki a "hiányos" oroszlánszobrokat készítette. De mi az igazság?
Alaptények, amiket nem árt tudni
Budapest legrégebbi hídjának építését gróf Széchenyi István kezdeményezte, finanszírozását báró Sina György szervezte, hídvám-szedési jogért cserébe, amelyet végül "csak" 20 évig élvezhetett az eredetileg odaítélt 87 helyett. Ez az 1867-es kiegyezés miatt alakult így, amikor is a híd kikerült a Sina család birtokából.
Az építés 1839-től 10 éven át tartott;
a kész építményt Haynau avatta fel, akiről az 1848-49-es szabadságharc félelmetes osztrák hadvezéreként tanultunk az iskolában. A felavatás egyfajta megalázó gesztus volt a hidegvérű osztráktól, aki hat héttel azelőtt végeztette ki az aradi vértanúkat.
Hídépítés ágyúdörgés közben
A Lánchíd tervezője az angol William Tierney Clark, a kivitelezés irányítója pedig a skót származású Adam Clark volt. Ezért lett a híd és az Alagút közötti tér neve Clark Ádám tér. Az Alagút születése egyébként a híd megépítésének következménye volt: a Budát és Pestet összekötő építményt tulajdonképpen nem túl szerencsés helyre tervezték az akkori állapotok fényében, hiszen a Lánchíd gyakorlatilag a Várhegybe szaladt volna bele. Ezért volt szükség a hegy átfúrására.
A híd pillérei és a hídfalak 1847 júliusára készültek el.
1848. július 18-án az utolsó beemelendő elemet tartó csigasor vonólánca leszakadt, magával ragadva a munkahidat és a rajta álló embereket, köztük Széchenyi Istvánt.
Ő és a munkások is sikeresen kiúsztak a partra, egy ember kivételével, aki életét vesztette. Az ezután következő négy hét arról szólt, hogy kiemeljék, majd helyére tegyék a vízbe zuhant hídláncszakaszt.
A szabadságharc idején az építkezés lelassult: hol az egyik, hol a másik hadviselő fél akarta a majdnem kész hidat átjárhatatlanná tenni, ezzel meghiúsítva az ellenség átvonulását.
1849-ben az osztrák hadseregnek sikerült elfoglalnia a budai várat, ezt követően pedig természetesen a híd felrobbantását kezdték tervezni, hogy a közelgő honvéd hadsereg ne tudjon átkelni rajta. Miután egy, a Várból lövő ágyú is eltalálta az építményt, a hídra helyezett négy mázsa lőpor is tönkretett nyolc kereszttartó szerkezetet. Ezen akció során a híd felrobbantásával megbízott Alnoch ezredes is meghalt.
Kísérlet a Lánchíd felrobbantására 1849. május 21-én. Erni von Hüttenbrenner képe a Budapesti Történeti Múzeumban található meg.
A Lánchidat azonban a magyarok is meg akarták semmisíteni: a visszavonuló honvéd csapatok parancsnoka, Dembinszky tábornok a pályaszerkezet felégetését tervezte, hogy ezzel kvázi beszorítsa az osztrák megszállókat a Várba. Erről az elképzeléséről azonban Clark Ádámnak sikerült őt lebeszélnie.
Éljen a Lánchíd! Ja, nem.
A budapesti jelkép, amelyet ma oly nagy büszkeséggel mutogatunk az idelátogatóknak, amit gyönyörködve bámulunk a villamosról esti fényeiben, az 1849-es felavatásakor nem éppen fürdött ünnepi méltóságban. Képzelhetjük, milyen volt a hangulat az osztrák megszállás alatt, Haynau kegyetlen ceremóniamesterkedése közben. Nem is jöttek sokan az avatásra, a felsorakoztatott katonaságon kívül néhány utcai bámészkodó figyelte, ahogy megnyitják az akkor még teljesen oroszlánszobormentes építményt.
A művet megálmodó Széchenyi már az avatáskor sem volt jelen: a döblingi elmegyógyintézetben tartózkodott, ahol 1860-ban főbe lőtte magát. Soha nem kelt át a kész hídon.
Azt, hogy Széchenyi István öngyilkos lett, többen megkérdőjelezik. A legtöbb történész elfogadja a tényt, hogy önkezével vetett véget életének, ám vannak, akik ezt a mai napig tévesnek vélik.
A grófot az elmegyógyintézet szobájában, székben ülve találták meg, a leírások szerint bal combján feküdt a fegyver, amellyel fejének bal oldalát lőtte el. A kételkedők nemcsak azt tartják gyanúsnak, hogy a pisztoly a combján maradt és nem esett le a földre, hanem azt is, hogy Széchenyi jobbkezes volt. Emellett, Koller Sándor nyugdíjas helytörténészt idézve: "a falon nem volt vér, csak agyvelő, ami azt bizonyítja, hogy már kivérzett, amikor fejbe lőtték."
A történész, aki könyvet is írt a gróf haláláról, így folytatta nyilatkozatát:
"Szerintem megnedvesített tollpárnát szorítottak a fejére, majd miután meghalt, rálőttek. A pisztoly madársöréttel volt megtöltve, de az nem végez akkora roncsolást, mint amilyen fejsérülése neki volt. Utólag, golyóval lőtték meg. Aztán nagyon gyanúsak a temetése körülményei. Hiába kérték a fiai Széchenyi szívét, nem adták ki nekik. Továbbá: nem a gyászjelentésben megjelölt időpontban, hanem előtte kellett eltemetni, mert így akarta a hatalom. Vajon miért? Naplójában az utolsó bejegyzés az, hogy nem tudom megmenteni magam. Kitől, mitől?"
Koller nézetét több ismert személyiség osztotta. Köztük van Eperjes Károly színművész is, aki ezért nem játszotta el a Széchenyi István életét feldolgozó filmben, a Hídemberben a gróf öngyilkosságát.
Részlet A hídember című filmből. Bal szélen Széchenyi István szerepében Eperjes Károly
1849 novemberétől tehát megindulhatott a közlekedés a Lánchídon, s ezt követően viszonylag békés körülmények közt álldogállt a II. Világháborúig - igaz, 1913-15 között újjáépítették. A II. Világháborúban aztán ismét robbantás áldozatává vált (Budapest többi hídjával együtt). A függesztőrudak egymás után elszakadtak, először a híd pesti, majd a középső nyílása zuhant a Dunába.
1947 tavaszán, igazi összefogással megszületett a Lánchíd Bizottság a híd újjáépítéséért. A cél szentségét jól bizonyította, hogy még külföldről is érkeztek adományok a roncsok kiemelésére és a nagyon apró módosításokkal újratervezett híd újbóli megépítésére.
Az újjáépített hidat a forgalomnak 1949. november 20-án, az eredeti híd avatásának századik évfordulóján adták át. Ezután még számtalan részleges megújítás és csinosítás következett, hogy a Lánchíd azt a formáját nyerje el, amelyet ma élvezhetünk.
De mi van az oroszlánokkal?
Köznyelv és oroszlánnyelv
A hídfőkre 1852-ben került fel a négy kőoroszlán, Marschalkó János díszítőelemei. A legenda szerint egy vargainas, Frick Jakab szúrta ki, hogy az állatok nyelve hiányzik, s a szobrász ezzel szembesülve a Dunába vetette magát a hídról.
Tóth Béla anekdotagyűjtő a Pesti Hírlap 1897. november 28-ai számára hivatkozva írta e sorokat:
Fölfedezése: hogy az oroszlánoknak nincsen nyelve, gyorsan terjedt el. Egész Pest erről beszélt, s Marschalkó János szobrász sok gúny és csúfolódás tárgya lett. Egy darabig csak tűrte, míg aztán egy este, mikor megint bosszantották, nagy haragosan azt mondja: ’No, hát fogadjunk ötszáz forintba, hogy mikor az oroszlán úgy tartja a száját, mint az én kőoroszlánjaim, nem is látszhatik a nyelve, mert mélyen lenn fekszik’. A fogadás megtörtént, és Marschalkó elvitte a barátait egy menazsériába, mely az István téren ütött tanyát, s ott aztán bebizonyította, hogy neki van igaza. Az ötszáz forintot a művész jótékony célra adta.
Tóth szerint tehát öngyilkosságról szó sincs: a szobrász, akinek egyébként a Tudományos Akadémia, a pesti Vigadó vagy a Rudasfürdő épületének szobordíszeit is köszönhetjük, 58 évesen, békés körülmények közt hunyt el.
Az oroszlánok nyelve pedig nagyon is megvan, amit maga Marschalkó is kijelentett. Éppen csak nem tartotta szükségesnek úgy formálni a szobrokat, hogy azok látványosan mutogassák e testrészüket. De ha közel mész hozzájuk, bekukucskálsz a szájukba és alaposan megnézed, látni fogod őket.
- mondta nevetve a lőcsei szobrász.
És azt tudtad, hogy a nyelvtelen kőoroszlánok esete egy lopott sztori?
A huszadikszazad.hu-n olvasható Supka Géza írása:
"Kiderült, hogy - mint minden valamire való anekdota, - ez is vándortermészetű, s a régi Ausztriából jutott el hozzánk. Ott ugyanis Kulmban, a cseh érchegység lábánál fekvő egyik kis faluban, hatalmas emléket állítottak egy ütközet emlékére, amely 1813. augusztus 30-án itt zajlott le Napóleon hadserege és az egyesült osztrák, porosz és orosz haderők között, az utóbbiak diadalával. Az emlékoszlopot, amelyet a kulmi síkság közepén állítottak fel, egy Peter von Noblie nevű osztrák szobrász készítette (...).
A kulmi emlékművet 1837-ben leplezték le, s az egykorú kritikusok nyomban kifogásolták a talapzatán lévő négy oroszlán járását. Kiderült ugyanis, hogy ezek az állatok egészen természetellenesen járnak: egyszerre rakják előre a két jobb lábukat - az elülsőt és a hátsót, - aminek a valóságban az lenne a következménye, hogy ezek a kitűnő bestiák egyszerűen féloldalra dőlnének. A leleplezési ünnepen azonban egy gyerek az oroszlánoknak egyik-másik hibájára is rájött: ezeknek az állatoknak aztán csakugyan nincs nyelvük…
Az emlékmű őrzésével megbízott hadirokkantak 1837-től fogva mindmáig hűséggel és kitartással mesélik tehát, hogy Péter von Nobile úgy elkeseredett ezen a balfogásán, hogy bánatában elemésztette magát.
A tény persze itt is az, hogy Nobilének esze ágában sem volt öngyilkossá lenni, mert hiszen az emlékmű leleplezése után még tizenhét esztendeig élt és alkotott. Így azonban most legalább rábukkantunk a pesti legenda közvetlen forrására."
Ha tetszett a cikk, oszd meg!
Forrás: Urbanlegends, Múlt-kor, Wikipédia, Vaol, behir.hu, oszk.hu, Huszadik Század
Képek: wikipedia, wikimapia, urbanlegends
