hirdetés

MÚLT
A Rovatból
hirdetés

Elképesztő élet zajlott a Britannia Szállóban a Teréz körúton - mindenki oda járt, aki számított

Itt indult Móricz Zsigmond kezdeményezésére a Nyugat című lap irodalmi-kulturális szalonja olyan nevekkel, mint Babits, Kosztolányi vagy Karinthy.

Link másolása

hirdetés
Mr. Foster igazi úrként járja Budapest utcáit és mindent megmutat, amit érdemesnek talál arra, hogy az olvasóknak felkeltse az érdeklődését: szerelmeket, titkos helyeket, finomságokat és a művészetet.

Ja, és mivel Mr. Foster úriember, természetesen magázódva szól Önökhöz.

A Britannia Szálló (a mai Radisson Blu Béke Hotel) egyik legszebb korszaka az volt, amikor a különtermében működött a Nyugat Baráti Köre, Budapest páratlan irodalmi-közéleti rendezvénysorozata.

Az 1930-as években a budapestiek figyelmét ugyanis a Teréz körúti épületben rendszeressé váló páratlan irodalmi-közéleti rendezvénysorozat keltette fel.

Az 1930-as években Németh Aladár vezette a szállót; kitűnően értett hozzá, hogyan lehet európai városhoz illő hotelt működtetni - Fotó: Egykor

Ebben az időben Magyarország az 1929-ben kirobbant nagy gazdasági világválság következményeitől szenvedett. A hivatalos fizetőeszköz, a pengő kezdett elértéktelenedni, 1931 nyarán francia kölcsön mentette meg az országot az összeomlástól.

hirdetés

A magas és a tömegkultúra számtalan megjelenési formában virágzott. Már a szálloda nyitásakor, 1913-ban 100 mozi működött a fővárosban, 1931 tavaszán az első magyar hangosfilmek felvételei zajlottak, októberben vetítették a budapesti mozik A kék bálványt, novemberben pedig a Hyppolit, a lakájt. Már működött Macskássy Gyula saját rajzfilm-műterme. Rejtő Jenő addigra hazaért külföldi útjáról és újságíróként, illetve kabaréjelenetek szerzőjeként) kereste meg a kenyerét.

Az Operaház társulata a gazdasági nehézségek ellenére is színvonalas előadásokat tartott. A harmincas években tűnt fel Ferencsik János és Sergio Failoni karmester, a közönséget pedig többek között Basilides Mária kápráztatta el énektudásával. A Nemzeti Színház és a Vígszínház estéről estére megtelt, kis színházak és társulatok születtek és szűntek meg aztán anyagi okok miatt.

Otthonom - a szálló - környéke, a Berlini (ma Nyugati) tér ilyen volt 1931-ben. Fortepan/Pesti Brúnó

A Britannia Szálló a harmincas években. Fortepan

Az 1930-as években csaknem 1000 különböző sajtótermék jelent meg Magyarországon.

Ott volt például a Literatura (1926-39) és az irodalmi-kulturális szempontból legmagasabb színvonalú Nyugat, amelyet Osvát Ernő halála után Babits Mihály és Móricz Zsigmond szerkesztett. A lap szerzői közt volt ebben az időben Illyés Gyula, Kosztolányi Dezső, Szabó Lőrinc, Zelk Zoltán.

Ekkor indult útjára és robbant be a köztudatba a Nyugat Barátok Köre

"A Nyugat 1930. november 16-i számában Apám kiadta a Nyugat Baráti Körének vastag betűs, csalogató, egész oldalas hirdetését. Helyiséget a Britannia Szállóban találtak. Ennek van hátul egy különterme, amit különböző célra bérbe adtak. Elég tágas, hosszú, száz kisasztal elfér benne. Végében a zenekar dobogója megfelel pódiumnak. Megállapodott a tulajdonossal, hogy bért ugyan nem tud fizetni, de minden vendégét kötelezi 1,20 pengő ára uzsonna fogyasztására. A klub hétköznap 3-7-ig van nyitva. Megnyitó előadás után vita következik írók és olvasók között" - írja visszaemlékezésében Móricz Virág.

1930 szilveszter estéjére Móricz Zsigmond rengeteg embert hívott meg vacsorára a Britanniába. A 120 fős társaság a Nyugat munkatársaiból és családtagjaikból állt. Reggel ötig tartott a mulatság. Aki ott volt, azok aztán lelkesen vettek részt a Nyugat Baráti Körének délutánjain, Móricz Virág is úgy emlékezett vissza, hogy csak a nyugatosok és családtagjaik félig megtöltötték a termet.

Otthon Kör a Dohány utca 76. alatt. Móricz Zsigmond és Surányi Miklós tiszteletére a Magyar írók Egyesülete vacsorát rendezett. A képen: ismeretlen nő, József Attila költő, Schöpflin Aladár kritikus, Magyar Elek újságíró, Kárpáti Aurél kritikus, Magyar Elekné, Móricz Zsigmond író, Vidor Marcell író, Móricz Gyöngyi, Móriczné Simonyi Mária, Kállay Miklós író, ismeretlen férfi, Móricz Virág, ismeretlen nő, Surányi Miklós író, ismeretlen nő, Somogyi Gyula író, Somogyi Gyuláné. Fortepan/Magyar Bálint

Tele voltak a lapok a Nyugat hirdetésével, az előfizetők pedig levelet kaptak az eseményről. 1931. január 3-án szombaton Móricz Zsigmond mondta el a nyitóbeszédet. Szavai még mai kontextusban is érvényesek:

"Kik a Nyugat barátai? Bizonyára nemcsak az írók, akik inkább áldozatai, hanem az olvasók, akik most már 24 éve tartják fenn ezt a folyóiratot a szabad, bátor és európai irodalom számára."

A Nyugat így hirdette a címlapján a szalont; az egyik téma a reklám és a művészet kapcsolata volt

Babits Mihály: Győzelmi ének

Nézd, úgy hinti fényét a nap szét a világra áldón, békén,

mint a szentelt vizet a pap a nép közé mise végén.

Bucsuzik s a Dunába mártja hosszú rózsaszín evezőjét;

rózsaszin csöppeket feccsent, s visszaint ablak és mezőség.

Nézd, hogy hull a lombok árnya meszelt, rózsaszin falainkra

kékes-szürkén, gazdagon, virágosan, ingva-ringva!

Most szép a falunk, örülj neki!

Egy égi festő festette ki.

Nem is érdemes, édes, nem is érdemes énekelni:

az egész világ énekel most, és éneke győzedelmi!

A nyugatos költők és írók egy előadáson a Zeneakadémián balról jobbra: Bíró hangversenyrendező, Lengyel Menyhért, Ascher Oszkár, Szép Ernő, Erdélyi József, Gellért Oszkár, Móricz Zsigmond, Laczkó Géza, Babits Mihály, Tóth Aladár, Török Sophie, Schöpflin Aladár, Füst Milán, Kosztolányi Dezső és Karinthy Frigyes

"A hétfő színházban és minden nyilvános helyen legrosszabb közönségszerző nap. Ezért a pszichológusoknak adta, mert azok hívei külön szekta, mely bármikor, bárhova elmegy az igét hallgatni. Különösen, ha ilyen csábító témákat ígér: A zseni és a vérbaj, A lelki élet problémái, Pszichoanalízis, Az ember és a szó, Szégyen és bűntudat, Irodalom és világnézet"

élcelődött Móricz Virág. Hétfőnként egyébként olyan személyiségek fordultak meg előadóként a Britannia Szálló különtermében, mint Kodolányi János, Kassák Lajos, vagy Pátzay Pálné – az általam nagyra becsült szobrász felesége. Szerdán a prózaírók tartották összejöveteleiket.

A kedd volt a költőké a Britannia Szálló Nyugat-estjein

"Rendes előadónapokon verseikből vagy novelláikból a következő írók olvastak fel (többen 2-3 izben is): Babits Mihály, Erdélyi József, Fekete Lajos, Fenyő László, Füst Milán, Gelléri Andor Endre, Gellért Oszkár, Illyés Gyula, Karinthy Frigyes, Kassák Lajos, Komlós Aladár, Kosztolányi Dezső, Móricz Zsigmond (10 alkalommal), Nagy Endre (23 alkalommal), Nagy Lajos, Pap Károly, Sági Márta, Sárközi György, Szabó Lőrinc, Szenes Erzsi és Szép Ernő"

olvashatjuk a Nyugatban.

- Én, az arany szegény testvére, fáradt

lelkemből a múlt halvány fénye árad.

Olyan vagyok, mint ég késői ősszel,

mint könny a csipkén, a holdfény s az ősz fej.

Emlékezem csupán, de már nem élek.

Ezért zenélek.

Kosztolányi Dezső

Csütörtökön

az örökös házigazda, Nagy Endre egyedül szórakoztatta a közönséget. Pénteken a képzőművészek köré szerveződtek a délutánok: megfordult itt Pátzay Pál, Berény Róbert, (akinek egy elveszett festménye évtizedekkel később a Stuart Little, kisegér díszletei között bukkant fel), Glatz Oszkár, Márffy Ödön (Csinszka második férje), Kernstock Károly.

„A szombat jutott a nőknek.

Kernách Ilona, Kodolányi János, Karinthy Frigyes, Harsányi Gréte, Medgyaszay Vilma – a nők panaszkodtak, a férfiak csúfolódtak, míg apám elunta, és a szombatot is a nemek szerint szét nem választott irodalomnak adta.”

Egy nyugatos est Miskolcon. Felismerik az összes szereplőt a fotón?

Csak a vonzás törvényének

engedelmeskedem

Megértem és lehullok az ágról

mélységiszony nélkül.

Kassák Lajos

A Nyugat 1931 nyarán számolt be egyik számában az országszerte egyedülálló rendezvénysorozatról. A folyóirat kiemeli Nagy Endre rendkívüli munkáját: e néhány hónap alatt 108 előadáson és összejövetelen vezette le a vitákat. Móricz Virág úgy emlékezett később, hogy Nagy Endre nem hatalmas honoráriumért dolgozott, csupán százalékot kapott a vendégek által fogyasztott uzsonnák után.

"Az Irodalmi Szalon, amelyet január 3-án nyitottunk meg és amely április közepéig a Britannia-szálló különtermében, május közepétől pedig a Bellevue-szálló terraszán tartotta összejöveteleit,

108 előadás-napon olyan kultúrmunkát végzett, ami minden Nyugat-barátnak, írónak, művésznek, tudósnak s olvasónak egyaránt szép emléke marad"

- írta a lap.

Szeretettel őrzöm magam is ezeknek az estéknek a múlhatatlan emlékét.

Ha kíváncsi vagy merre kalandozik Mr. Foster, kövesd őt Facebookon vagy a blogon!


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk

Címlapról ajánljuk


hirdetés
MÚLT
A Rovatból
hirdetés

Székletmaradványokból derült ki, hogy már 2700 évvel ezelőtt is fogyasztottak az emberek sört és kéksajtot

Még a kutatók is meglepődtek azon, hogy az ember már akkoriban olyan fejlett volt, hogy ismerte a sajtérlelést és a fermentációt.

Link másolása

hirdetés

Már 2700 évvel ezelőtt is fogyasztottak az emberek olyan élvezeti cikkeket, mint a sör vagy a kéksajt - derült ki egy friss kutatásból, amelyről a Guardian számolt be.

A kutatók az ausztriai Alpokban található hallstatti sóbányában talált székletmaradványokat vizsgálták meg. Ezt a helyet több mint 3000 évvel ezelőtt használták sóbányászatra, akkoriban Hallstatt egész közössége ebből élt. A bányászok az egész napjukat itt töltötték, így nem meglepő módon a vizelet- és a székletürítésüket is ott végezték. Az állandó kb. 8 fokos hőmérsékletnek és a bánya magas sókoncentrátumának köszönhetően pedig a mai napig egész jó állapotban fennmaradtak az ürülékek, amiket most a kutatók kielemezhettek.

Négy mintát vettek, az egyik a bronzkorból, kettő a vaskorból, egy pedig a 18. századból származik. Az egyik, nagyjából 2700 éves mintában két olyan gomba maradványait találták meg, amelyeket ma is használnak az élelmiszergyártásban. Ebből arra következtettek a szakemberek, hogy az akkoriban élő embertársaink már használtak bizonyos élelmiszer-erjesztési technológiákat, amiket mi is alkalmazunk manapság, például a fermentációt.

A mintákból egyértelművé vált, hogy a bányászok sört és kéksajtot is fogyasztottak. Bár az alkoholfogyasztást régebbi írások és régészeti bizonyítékok is dokumentálják, de ez az első molekuláris bizonyék a kontinens akkori sörfogyasztásáról. A mostani felfedezés pedig az első bizonyíték az európai sajtérlelésre.

Még Frank Maixner mikrobiológust, a kutatás vezetőjét is meglepte az, hogy az emberek már 2700 évvel ezelőtt olyan fejlettek voltak, hogy ismerték a fermentációt.

A kutatók azt is megállapították az ürülékmintákból, hogy milyen étrendet követhettek a bányászok. A székletük alapján főleg gabonaféléket, gyümölcsöt, babot és húst ettek.

Maixner szerint ebben nincs semmi meglepő, hiszen a bányászoknak minden fontos tápanyagra szükségük volt a munkájukhoz, így a kiegyensúlyozott étrend volt a megfelelő számukra. Azt azonban megfigyelték, hogy míg a bronz- és vaskori bányászok teljes kiőrlésű gabonát használtak, ami arra utal, hogy valamilyen kását ehettek, addig a 18. századi bányászoknál már őrölve jelentek meg a szemek, vagyis feltehetően kenyeret, kekszet vagy süteményt fogyasztottak.

hirdetés

A kutatás során a bányászok mikrobióta összetételét is megvizsgálták, vagyis azt, hogy milyen baktériumhalmazok voltak jelen a testükben. A négy mintában a mikrobióta nagyon hasonló volt a modern, nem nyugati populációkéhoz, amelyek általában hagyományosabb életmódot folytatnak.

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

hirdetés
MÚLT

Az Ikertornyokkal egy világrend is összedőlt 2001. szeptember 11-én

20 éve érte szörnyű terrortámadás az Egyesült Államokat. Kollégánk személyes emlékein keresztül idézi fel a napot, amely átírta az emberiség történelmét.

Link másolása

hirdetés

Ha valaki készítene egy világot átfogó felmérést arról, ki mit csinált 2001. szeptember 11-én egyetemes idő szerint (UTC) 13 óra körül, millióféle választ kaphatnánk, de egyvalamit biztosan szinte mindenütt beleírnának: „… és akkor bekapcsoltam a tévét”.

Így történt ez aznap Budapesten is, helyi idő szerint 14:50 perckor a Magyar Távirati Iroda külpolitikai főszerkesztőségében, amelynek akkor hírszerkesztő munkatársa voltam. (Az amerikai keleti parton akkor 8:50 volt). Éppen ügyeletes szerkesztői váltás volt nálunk, és a délelőttös így búcsúzott: „Valami hülye megint nekiment a New York-i World Trade Centernek”. Emlékeztünk mi is ilyen esetekre, Cessnák és hasonló kis gépek voltak. A délutános, Rácz Péter, korábbi washingtoni tudósító azonban semmit nem bízott a véletlenre, azonnal bekapcsoltatta a CNN-n. Láttuk a füstölgő felhőkarcolót, majd néhány perccel később már a szemünk előtt csapódott be a második repülőgép. Nem Cessna, hanem egy utasszállító, miként az első is az volt. „Gyerekek, ez háború” – mondta Péter, és pillanatok alatt megszervezte a teljes mozgósítást: egyikünk a tv-t figyelte, volt, aki az amerikai reakciókat, más a külföldieket, én lettem a gyorshír-felelős, egy tapasztalt kollégának jutottak a nagyobb hírösszefoglalók.

Amikor a közelmúltban visszanéztem az MTI-archívumában az aznapi kiadást, megdöbbenten láttam, hogy 56 hír és 15 visszhang ment ki délutántól késő estig. Egy olyan napon, amelyet még délután 13 órakor is „dögunalomnak” nevezett egyik munkatársunk. Olyan volt, mintha valami módosult tudatállapotban dolgoznánk. Negyvenhat éves újságírói pályafutásomnak egyik legszörnyűbb pillanata volt, amikor egyenesben láttam az Ikertornyok leomlását, máig kiver a hideg, ha rágondolok…

9/11, ahogy immár a világon mindenütt emlegetik azt a napot, számos értelemben fordulópont volt napjaink történelmében. Megdőlt az Egyesült Államok sebezhetetlenségének mítosza: az amerikai szárazföldet a függetlenség kivívása óta nem érte külső támadás. Ugyancsak megdőlt az az elmélet, hogy a hidegháború végével, a Szovjetunió megszűnésével biztonságosabb lett a világ.

Voltak ugyan az előző évtizedben is bőven terrorista merényletek: elég csak az egyiptomi Királyok Völgyében német turisták ellen az 1997 novemberében végrehajtott mészárlásra, vagy az egy évvel későbbi, a nairobi és Dar-es-Salaam-i amerikai nagykövetséget ért támadásokra gondolni, nem is szólva az 1995-ös, Oklahoma City-ben elkövetett 166 halálos áldozatot követelő robbantásról, amelyet viszont amerikai szélsőségesek követtek el. De ilyen összehangolt akciót, amelynek egyik célpontja az amerikai nagyság és gazdagság szimbóluma, a WTC, a másik a Pentagon volt, és ki tudja, hogy a Pennsylvaniában lezuhant gép eredeti útiránya nem a Fehér Ház lett-e volna… Nem volt még olyan terrortámadás, amelynek ennyi, közel 3000 halottja lett volna és akik közül 1100-at a mai napig nem tudtak azonosítani.

Sokan látták és látják benne azóta is a nyugati civilizáció végóráinak kezdetét, és akik már a korábbi években a keresztény és az iszlám világ összecsapásának elkerülhetetlenségét jövendölték, most igazolni vélték elméletüket. Akadtak olyanok is, akik egyfajta „istenítéletet” láttak benne, a WTC ugyanúgy az emberi nagyravágyás jelképének látták, mint egykor a Bábel-tornyot, tehát pusztulnia kellett. És persze azonnal előkerült az ezredforduló kedvenc reneszánszkori jövendőmondója, Nostradamus, akinek 6/97. számú négysorosa így hangzik.

hirdetés

„Negyvenöt fokon izzik az ég

az új város felé tűz közeleg

hirtelen nagy láng szökik szerteszét

mikor a normannok tanúságot tesznek”

Ez az eredeti francia szöveg szó szerinti fordítása, amely Erika Cheetham 1973-ban megjelent könyvében olvasható. Az angol írónő mind a 100 próféciát értelmezte, a 6/97-et ő is New York bombázásaként. 9/11-et azonban nem érte meg, 1998-ban hunyt el. Ma már lehetetlen kideríteni, hogy ki kezdte el terjeszteni azt a négysorost, amelyben szinte látjuk New York-ot a terrortámadás pillanatában, de amely közönséges hamisítvány – ilyen négysoros ugyanis sehol nem szerepel Nostradamus próféciái között – ennek ellenére azóta is rendszeresen ezt idézik:

“A nagy víz másik oldalán alászáll két nagy madár

a királynő, kinek keze tüzet tart,

trónja vízből emelkedik,

s látja, amint a két ördögi torony leomlik.”

Ne feledkezzünk meg azokról sem, én magam is jónéhány ilyen emberrel találkoztam, akik, a tv bekapcsolásakor azt hitték: a legújabb amerikai katasztrófa-szuperfilm előzetesét látják.

Túl voltunk már olyan látványos katasztrófafilmeken, mint A függetlenség napja (1996) vagy az Armageddon (1998), és mivel ez a műfaj a virágkorát élte, és ezek helyszínei rendszerint az Egyesült Államok nagyvárosai voltak, hihető lett volna, hogy egy újabb, még merészebb alkotással rukkol ki Hollywood. Csakhogy ezúttal hiába vártunk Will Smith-re vagy Bruce Willisre…

Bár minden ártatlan emberéletért kár – és soha nem fogjuk pontosan megtudni, hogy hányan haltak meg a tornyok leomlásakor keletkezett törmeléktől és portól, amely még hetekig a levegőben volt, valamint váltak a poszt-traumatikus stressz áldozatává – 9/11 hosszabb távú hatása még ennél, sőt a 20 évig tartó, értelmetlen afganisztáni háborúnál is súlyosabb: az emberek lelkébe világszerte befészkelődő félelem, az intolerancia, az idegengyűlölet, a korábban már számos országban beválni látszó multikulturalizmus elvetése. Olyan kiváló elmék futottak bele ebbe a csapdába, mint a korábban mindig a progresszív gondolkodás, a zsarnokság elleni küzdelem élharcosa, a legendás olasz újságírónő Oriana Fallaci, szinte gyűlöletkeltő írásával, A düh és a büszkeséggel. Vagy Samuel P. Huntington amerikai politológus, aki az események után másfél hónappal a Sunday Times-ban így írt: „A civilizációk közti törésvonalak lesznek a jövő frontvonalai” és a konfrontáció úgy élesedik, ahogy a világ egyre kisebb lesz.

A nagy amerikai hírcsatornák szinte azonnal Oszama bin Ladent és az általa irányított terrorista szervezetet, az al-Kaidát nevezték meg tettesként. Az első bejelentés helyi idő szerint 9:05-kor, azaz néhány perccel a Déli Toronyba való becsapódás után hangzott el a Fox News-on.

Azt az Oszama bin Ladent kiáltották ki „első számú közellenségnek”, akit még a 80-as évek második felében éppen az Egyesült Államok fegyverzett fel, hogy iszlám harcosai, a mudzsahedek eredményesebben harcolhassanak az Afganisztánt megszálló szovjet hadsereg ellen. A szaúdi milliárdos család fia azonban az első, 1991-es öbölháború után szembefordult addigi támogatóival, sőt, 1997-ben nyíltan háborút hirdetett ellenük. Ennek lett következménye a már említett két afrikai nagykövetség elleni támadás, valamint 2000 októberében az adeni kikötőben a USS Cole hadihajó elleni öngyilkos merénylet. Tehát azt is lehet mondani, hogy a korábbi események logikus folytatása volt. Nem véletlen, hogy az események után hónapokig folyt az egymásra mutogatás az FBI és a CIA, valamint a katonai hírszerzés között, mert utóbb kiderült: a 19 terrorista, akik elrabolták akcióikhoz a négy utasszállítót, már legalább egy évvel korábban bejutottak az Államokba, és dossziék is készültek róluk.

Maga Oszama szeptember 16-án egy videó-üzenetben még tagadta, hogy köze lett volna a terrortámadáshoz, néhány nappal később azonban egy másik felvételen, amelyet az al-Dzsazira pánarab tv tett közzé, három al-Kaida alvezér társaságában jelent meg : „A mindenható Allah egyik létfontosságú szervén találta el Amerikát. Amerika borzadállyal telt meg északtól délig, kelettől nyugatig, és Allahnak legyen hála, most meg kell élnie a választ mindarra, amit eddig elviseltünk” – mondta, de azt nem mondta ki, hogy 9/11-et az ő szervezete követte el. Ezt nyíltan csak 2004. október 29-én, 4 nappal az amerikai elnökválasztások előtt ismerte be, amikor az Egyesült Államok polgáraihoz intézett videó-üzenetében új támadásokkal fenyegetőzött, ha Amerika továbbra is fenyegeti a muszlim országokat. Akkor harmadik éve tartott az afganisztáni, és másfél éve az iraki háború. Az első éppen a „terrorizmus elleni globális háború” nyitánya volt, amelyet George W. Bush elnök 2001. szeptember 16-án hirdetett meg, és a Bin Laden-üzenet kapóra jött neki, hogy megerősítse a választók előtt elszántságát.

A terroristavezér fejére 25 millió dolláros vérdíjat tűztek ki, ennek ellenére 10 év kellett ahhoz, hogy rajtaüssenek pakisztáni rejtekhelyén és megöljék. Hitelt érdemlően utoljára 2001 novemberében látták az afganisztáni Kandahárban, utána nyoma veszett, csak videó-üzenetekben bukkant fel.

Időről időre napvilágot láttak olyan hírek, hogy az amerikaiak már-már elkapták, de az utolsó pillanatban kicsúszott a kezükből, valószínűbb azonban, hogy fogalmuk sem volt róla, hol rejtőzik.

Azt, hogy pontosan mi történt 2001. szeptember 11-én New York-ban és Washingtonban, talán soha nem fogjuk pontosan megtudni. Joe Biden elnök ugyan a 20. évforduló előtt megerősítette: nyilvánosságra hoznak minden ezzel kapcsolatos dokumentumot, de még ha ez meg is történne, akkor sem biztos, hogy el tudnak oszlatni minden kételyt. 9/11 stabilan tartja magát a legnépszerűbb amerikai összeesküvés-elméletek Top 10-ében a Kennedy-gyilkosság, a holdraszállás és Roswell között. Az interneten keringő fotókkal, videókkal próbálják ezek hívei bizonyítani, hogy az, amit a híradók mutattak, nem lehet igaz.

A számos „konteó” közül a legelterjedtebb, hogy az egészet tulajdonképpen George W. Bush és körei szervezték meg, hogy ürügyük legyen az afganisztáni, és főleg az iraki háborúra, elvégre a Bush-család az egyik legnagyobb texasi olajüzletben érdekelt, ráadásul még kapcsolatban is álltak Bin Laden családjával. (Más kérdés, hogy a szaúdi mágnások kitagadták „rossz útra tért” fiúkat).

Ezt sugallja az amerikai dokumentumfilm fenegyereke, Michael Moore nagy port felvert, Cannes-ban Arany Pálmát nyert filmje, a Fahrenheit 9/11 is, amelynek hitelét nem kis mértékben rontja, hogy Moore-ról köztudott: zsigerből gyűlöli az ifjabb Busht.

9/11 médiatörténelmet is írt. Nemcsak azzal, hogy az egész világon valós időben volt látható a terrortámadás, amelynek megrázó felvételeit heteken át sulykolták a nézőkbe, hanem szintet lépett vele a digitális kommunikáció. Bár a közösségi média még nagyon gyerekcipőben járt (három évvel vagyunk a Facebook elindulása előtt), az e-mail-rendszerek már alkalmasak voltak arra, hogy a szeretteikért aggódók gyorsan kapcsolatba léphessenek akár a világ legtávolabbi pontjáról Amerikával. Ekkor történt meg először, hogy a világ nagy lapjai, amelyek már rendelkeztek internetes kiadással, „forrásként” használták fel azokat a fotókat és beszámolókat, amelyeket a helyszínen tartózkodók küldtek, ez a tragikus esemény adott nagy lökést a blogműfajnak, amelyekben mindenki megoszthatta az internetes közösséggel saját élményeit. Persze a háló teret adott a terrorakcióval kapcsolatos „fake news”-oknak is. Beteljesedett Marshall McLuhan öt évtizeddel korábbi víziója, vérben és mocsokban megszületett a „világfalu”.

E sokkhatás erejére jellemző, hogy bár azóta is számos brutális terrorcselekményt követtek el a világban, 2003-ban Madridban, 2005-ben Londonban, vagy 2015-ben Párizsban, de egyiknek sem volt olyan univerzális visszhangja és utóhatása, mint a New York-inak.

Eljött a borzalmak banalizálódásának ideje…

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
MÚLT
A Rovatból
hirdetés

Oroszlánt tartott hotelszobájában a botrányos magyar festőművésznő

Lwoff-Parlaghy Vilma, a legfelsőbb elit portréfestője állandóan lázadt. Ugyanakkor egyedül ő festhette meg Teslát, valamint Kossuth Lajos, Ferenc József, Bismarck, Edison és Roosevelt is modellt ültek neki.

Link másolása

hirdetés

Sok tehetséges festő élt a 19-20. század fordulóján, de ilyen pimasz művésznő csak egy akadt. Brachfeld Vilma egy osztrák bárónő és egy hivatalnok gyermekeként született Hajdúdorogon, 1863-ban, később magyarosította a nevét Parlaghyra. A kislány rajztehetsége már korán kitűnt, úgyhogy egy pesti rajziskola után elköltözött a család Németországba, hogy neves müncheni mesterektől tanulhassa el a szakma fortélyait.

Karrierje egy merész húzással indult: apja rávette, hogy keresse fel Torinóban az idős Kossuth Lajost, hogy lefesse. A turini remete egy ideig ellenállt, majd beadta a derekát, amiről levelet is írt: „Egy fiatal magyar festőművésznő vetődött ide atyjával, Parlaghy Vilma, ki nem több, mint húszéves s máris európai hírre tett szert bámulatos művészi zsenialitásával. Fejébe vette, hogy nem tágít Turinból, míg engem le nem fest - váltig szabadkoztam. Egész konspiráció támadt körülöttem. Fiaim (Feri itt is volt) nekem estek, hogy ne tagadjam meg tőlük azt, hogy egy jó arcképemre tehessenek szert. Csaknem pörpatvar lett belőle, végre is engednem kellett, s a művész kislány nekiállt a festésnek. Még nincs befejezve, fekete karikás dagadt szemem miatt a képmásolás felakadt, de fiaim (pedig Lajos szigorú kritikus) azt mondják, már amint van is, igazi mestermű.”

Kossuth Lajos portréja, Wikipédia

A jól sikerült portrét azonban hiába állíttatta volna ki a festőnő egy budapesti kiállításon, a közéleti elit nem hagyta falra akasztani Kossuth képét.

Vilmát ez nem tántorította el: sorra söpörte be a díjakat, majd egy újabb politikai botrányától volt hangos a sajtó. Történt ugyanis, hogy jópár évvel később a porosz-német haderő egykori híres vezére, Helmuth von Moltke rendelt Vilmától egy portrét. A történelem azonban ismételte önmagát: a festmény elutasításra került a Berlini Művészeti Akadémia tárlatán.

Ez annyira felháborította II. Vilmost, hogy ő maga vásárolta meg a képet, hogy a császári kollekció részeként elvihesse a kiállításra.

Ennél jobb reklám nem is kellett Parlaghynak, onnantól minden európai uralkodó és arisztokrata őt akarta. Nagynevű pártfogoltján kívül ecsetvégre kapta ezután Bismarckot, Ferenc Józsefet, Zichy grófnőt, Rotschild bárónőt és VII. Edvárd angol királyt egyaránt.

hirdetés

A 19. század végére már hivatalosan is elismerte a szakma, ugyanis a chicagói világkiállításon elnyerte a zsűri aranyérmét, majd a Párizsi Művészeti Akadémia tagjának is megválasztották. A festőnő rájött, hogy már elég híres és gazdag ahhoz, hogy elváljon ügyvéd férjétől, majd pár évvel később hozzáment Jevgenyij Lwoff orosz herceghez, de ez a frigy is csupán négy évig tartott. Ugyanakkor továbbra is viselhette nevét és a hercegi címet, nem beszélve a járadékról, amit a válás után kapott, sőt, az ajándékba kapott nizzai villáját is megtarthatta. Vilma nem unta meg a házasodást, nemsokára egy dán miniszter, Peter Nors felesége lett, akinek egy kislányt is szült 1905-ben.

A festőnő imádta egyedi gyűjteményeit, amelyben nem csupán értékes műtárgyak voltak, hanem különleges állatok is, amelyek egy részét ajándékba kapta. Az utazásért rajongó művész annyira megszerette Amerikát, hogy odaköltözött, méghozzá egy vidéki birtokra, a személyzetével és egy állatsereglettel együtt.

Többek között egy kis pomerániai törpespicc, egy angóra macska, egy tengerimalac, egy bagoly, két kis aligátor és egy medve is a kiskedvencei listáján volt.

Alig telepedett le, máris New York-i szállodákat kezdett zaklatni azzal a furcsa kérésével, hogy adjanak neki egy állandó lakosztályt, méghozzá a házikedvenceivel együtt. Az újonnan nyílt Plaza Hotel igent mondott, bár valószínűleg nem sejtette, mekkora ribilliót vállalt be a hírességgel együtt – igaz, a botrányhősnő mellett nem volt szükség marketingre.

Lwoff-Parlaghy Vilma első New York-i látogatásán, Wikipédia

A sztárallűr szótári megfelelője azzal verte ki a biztosítékot a szállodában, hogy kikönyörgött magának egy cirkuszi előadáson látott kisoroszlánt (ennek megkaparintásában a híres polgárháborús tábornok, Daniel E. Sickles segített neki, akinek a portréján akkoriban dolgozott). A hálából Sickles névre keresztelt, de Goldflecknek becézett jószág azonban nem volt hotel-kompatibilis, hiába kapott idomárt is a vadállat egy külön szobában.

Sem a szállodavendégek, sem a közeli Central Park látogatói nem tudtak nyugodtan sétálgatni, hiszen Vilma rendszeresen ide-oda sétáltatta az oroszlánját, aki hamar el is pusztult a nem neki való életkörülmények miatt.

A vigasztalhatatlan hercegné komoly szertartást és virrasztást tartott New York híres állattemetőjében, a Hartsdale-ben, ahol szokatlan volt, hogy nem kutyát vagy macskát, hanem egy oroszlánt kell végső búcsúra kísérni.

Azért nézte el mindenki Vilma furcsaságait, mert közben olyan nagyságokról festett nagyszerű portrékat, mint Theodore Roosevelt, Thomas Alva Edison vagy Nikola Tesla. Utóbbiról ráadásul nem is készült több festmény, ezt a kék portrénak becézett alkotást pedig a festőnő ingyen, presztízsből készítette el 1916-ban. Valahogyan rávette az addig festmény-ellenes fizikust, hogy üljön modellt neki, méghozzá az általa feltalált takarékos izzó kék fénye mellett. A végeredmény utána a Time Magazin címlapjára is került, Tesla 75. születésnapja alkalmából.

Nicola Tesla portéja, Nordsee Museum, Wikipédia

Vilma több mint 120 híres közéleti személyiség arcképét vetette vászonra pályafutása során. A fizetségen túl pedig busásan meg is ajándékozták elégedett – és nem mellesleg vagyonos – ügyfelei. Lwoff-Parlaghy nem csupán tehetséges festőként és botrányhősként, hanem lelkes állatvédőként is gyakran hallatta a hangját.

A világháború azonban véget vetett korábbi életszínvonalának, és a hotel-lakosztályt is kisebb lakásra kellett cserélnie élete utolsó évtizedében. Végül az izgalmas karriert befutott művésznő 60 évesen hunyt el New Yorkban, a saját műtermében.


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
MÚLT
A Rovatból
hirdetés

Életével fizetett az egyiptomi elnök a Camp David-i alkuért – 40 éve ölték meg Anvar Szadatot

Utóda, Hoszni Mubarak a kairói vérfürdővel három legyet ütött egy csapásra.

Link másolása

hirdetés

Az Egyiptomi Köztársaság közel 70 éves történetét három tényező jellemzi: a közel-keleti térség egyik, legalábbis kívülről, legstabilabb állama, kizárólag katonatisztek álltak az élén, de egyikük sem tudta kitölteni hivatali idejét. A harmadik, Anvar Szadat, járt a legrosszabbul: egy vérfürdővé vált katonai parádé során végeztek vele 1981. október 6-án, éppen 40 éve.

Abban az évben már kétszer is megdöbbentő élményben volt része a világnak, hiszen a tv-kamerák előtt próbálták megölni márciusban Ronald Reagan amerikai elnököt, majd májusban II. János Pál pápát. Így volt ez a Jom Kippur-i háború 8. évfordulóján rendezett kairói díszszemlén, amelynek szörnyű felvételei, a robbanások, a lövöldözések, a véres holttestek, a leszakított kezű, sokkos állapotban lévő belga nagykövet képe beleégett a korabeli nézők emlékezetébe.

Szadat elnökkel, akit hívei és ellenségei egyaránt „fáraóként” emlegettek, géppisztoly-sortűzzel végeztek a parádé menetoszlopából kiugró iszlám fundamentalisták, 37 lövedék fúródott a testébe.

Bár azonnal kórházba szállították, két óra múlva belehalt sérüléseibe és belső vérzéseibe.

1952-ben a Gamal Abdel Nasszer alezredes vezette Szabad Tisztek Mozgalma döntötte meg Faruk király hatalmát és a velük rokonszervező Mohamed Nagib tábornokot nevezték ki államfőnek. Nasszerék azonban két évvel később őt is félreállították.  Az 1918-ban katonacsaládban született Szadatot inkább ambíciója és kapcsolatai, mint tehetsége vitte a ranglétrán, és bár tevőlegesen nem vett részt az 1952-es puccsban, mégis ő volt az, aki az állami rádióban bejelentette a monarchia megdöntését. Nasszer nem sokra becsülte, egyfajta „fejbólintó Jánosnak” tartotta, kitartása révén azonban 1959-ben az egyiptomi parlament elnöke és az elnök bizalmasa lett. Olyannyira, hogy 1969-ben Nasszer alelnöknek nevezte ki, de nem jósoltak neki nagy jövőt, mert belekeveredett egy korrupciós ügybe, ráadásul megtorpedózta William Rogers amerikai külügyminiszter béketervét, amely az 1967-es „hatnapos háború” óta tartó arab-izraeli ellenségeskedést lett volna hivatott lezárni.

Akkor aligha gondolta, hogy egy másik amerikai indíttatású béketerv lesz a végzete. A sors (?) azonban kezére játszott: 1970. szeptember 28-án Nasszer váratlanul szívrohamban meghalt.

Bár a hivatalos orvosi jelentés szerint az elnök súlyos érelmeszedésben szenvedett, máig tartják magukat azok a híresztelések, hogy megölték. Egyesek amerikai összeesküvést láttak halála mögött, mert Washingtonnak nem tetszett Egyiptom és a Szovjetunió szoros kapcsolata: egy évvel Nasszer halála után avatták fel a szovjet segítséggel épült asszuáni gátat, egyéb moszkvai gazdasági segítség mellett különösen fontos volt, hogy a térségben egyedül Egyiptom vásárolt immár 15 éve szovjet fegyvereket és haditechnikát, és az országban több ezer szovjet katonai tanácsadó dolgozott. De vannak, akik egyenesen a nagyravágyó alelnököt gyanúsítják, még olyan hírek is napvilágot láttak, hogy Szadat személyesen adott egy mérgezett kávét Nasszernek.

hirdetés

Szadat alig két évvel hatalomra jutása után, 1972 júliusában hivatalosan „kiutasította” a szovjet tanácsadókat, arra hivatkozva, hogy a Kreml nem volt hajlandó támadó fegyvereket eladni Kairónak. E bejelentés valójában csak elterelő manőver volt, hogy Egyiptom Izrael elleni háborús készülődését leplezze, amelyhez a Szovjetunió szállította a vadászrepülőgépeket, harckocsikat és légvédelmi rendszereket, sőt, még harci pilótákat is vezényeltek Egyiptomba. Az 1973. október 6-án Szíriával szövetségben elindított offenzívát, amelynek célja az 1967-ben elvesztett területek, a Sinai-félsziget és a Golán-fennsík visszaszerzése volt,  a legnagyobb őszi zsidó ünnepre, a Jom Kippurra időzítették, hogy ezzel is akadályozzák az izraeli mozgósítást. A kezdeti sikerek után azonban az izraeli hadsereg ellentámadásba lendült, és Egyiptomot a teljes vereségtől csak az amerikaiak által kovácsolt fegyverszünet mentette meg.

Egyiptom a béketárgyalásokon elért eredmények, mindenekelőtt a Sinai visszaszerzése miatt máig győzelemnek tekinti a háborút, és október 6. nemzeti ünnep lett.

Szadat, mivel Egyiptom leromlott gazdasága miatt nem engedhette meg magának a további háborúzást, végleg az Egyesült Államokhoz fordult, és Henry Kissinger amerikai külügyminiszter hathatós segítségével békülni próbált Izraellel. 1997-ben el is látogatott Jeruzsálembe és a kneszetben adott hangot békevágyának. A tárgyalások ennek ellenére nehezen haladtak, mert az egyiptomi elnök egy teljes arab-izraeli rendezést szeretett volna, partnere, Menáhem Begin izraeli miniszterelnök viszont csak egy kétoldalú megállapodást.

Végül Jimmy Carter amerikai elnök is beszállt és a Maryland állambeli Camp David elnöki rezidenciára hívta a feleket. Itt született meg az egyezmény 1978. szeptember 17-én, amelynek értelmében Izrael teljesen kivonult a Sinai-félszigetről, Egyiptom pedig lemondott a megszállt ciszjordániai területekről és – az arab országok közül elsőként – elismerte Izrael államot.

Szadat és Begin e történelmi megállapodásért még abban az évben elnyerték a Nobel-békedíjat.

Szadat 1979. március 26-án aláírta az egyiptomi-izraeli békeszerződést, és ezzel saját halálos ítéletét. Egyiptom teljesen elszigetelődött az arab/iszlám világban, ráadásul az iszlám vallási vezetők, szunniták és siíták egyaránt, a hit elárulójának tekintették őt. Khomeini iráni ajatollah, aki a két hónappal korábbi teheráni iszlám forradalom győzelme után lett országa tényleges vezetője, még fatvát (vallási rendeletet) is kiadott az egyiptomi elnök megölésére. Az új iráni rendszer haragját tovább növelte, hogy Egyiptom menedéket adott az elüldözött Reza Pahlavi iráni sahnak, aki 1980-ban Kairóban halt meg.

Az iszlám hagyomány őrzőit vélhetően az is irritálta, hogy Szadat megpróbálta modernizálni országát: ő maga is példát mutatott külsőségekben, a világon mindenütt megcsodált nyugati típusú eleganciájával, de felesége, az idén elhunyt Dzsehan is sokat tett az egyiptomi nők jogfosztottságának megszüntetéséért.

Közben nőtt a belső elégedetlenség is az országban: 1977-ben éhséglázadások robbantak ki, amelyeket véresen levertek és ugyanilyen keményen léptek fel az iszlamista csoportokkal szemben is. Az utóbbiak egyike, az Iszlám Dzsihád állt az elnökkel szembeni összeesküvés élére.

Halid Iszlambuli hadnagy, aki a puccskísérlet sikere esetén az ország új államfője lett volna és négy társa az október 6-i kairói katonai parádét választották akciójuk végrehajtására. Délután 13 óra volt, Szadat és alelnöke, Hoszni Mubárak már a dísztribünön ültek. Ekkor kezdődött a Mirage vadászgépek látványos bemutatója, és miközben mindenki az eget nézte, a katonai konvoj egyik teherautójáról leugrott négy katona és a dísztribün felé rohant.

A korabeli felvételeket nézve elképesztő, hogy mennyire akadálytalanul jutottak el az elnök közvetlen közelébe. Vélhetően maga Szadat sem érezte, hogy baj van, a terrorakció túlélői szerint azt hitte, hogy a katonák e szokatlan üdvözlését a díszszemle szervezői meglepetésnek szánták.

Iszlambuli azonban rögtön eldobta kézigránátjait, társai pedig golyózáport zúdítottak a dísztribünre. A támadás alig 3 percig tartott, ezalatt 11 embert öltek meg, a sebesültek között volt Mubárak is. Szadatot a rohammentő és a műtétet végző 11 orvos sem tudta megmenteni. Az akciót követő összecsapásokban további 68 rendőr és katona vesztette életét.

Iszlambulit és társait elfogták, halálra ítélték és 1982 áprilisában kivégezték. Hoszni Mubárak követte meggyilkolt elődjét az államfői székben, és a merénylettel három legyet ütött egycsapásra: 30 évre megszerezte a teljhatalmat az országban, fokozatosan visszaállította Egyiptom tekintélyét az arab világban és azon kívül is, és az egész kormányzása idején érvényben lévő „rendkívüli állapot” örve alatt szétzúzta az iszlám fundamentalista erőket. Bár Mubárak uralma idejére esett két rendkívül súlyos terrorakció (1997-ben Luxorban, a Királyok Völgyében 60 német turistát mészároltak le, 2005-ben pedig a Vörös-tengeri üdülőparadicsomban 88 emberrel végeztek gépkocsiba rejtett pokolgépek) és magát az elnököt is hatszor próbálták megölni, az országban fennmaradt a látszólagos nyugalom, mindenekelőtt a mértéktelenül felduzzasztott hadsereg, rendőrség, titkosszolgálat és egy velejéig korrupt hivatalnoki rendszer révén.

Mubárak elnökségét végül nem az iszlamisták döntötték meg, hanem az „arab tavasz” népfelkelés-dominója, amely 2011. február 11-én ért el Egyiptomig. A nagy túlélő 2020-ban, 92 éves korában egy kairói kórházban hunyt el.

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET: