MÚLT
A Rovatból

Egy kor, amiben a Duna közepén őrölték a gabonát

Ki hinné, hogy még az 1860-as években is kelepelő hajómalmok lepték el a Dunát Óbudától egészen a Margit-sziget déli csücskéig? Pedig ez volt a helyzet.
A FSzEK Budapest Gyűjteményének engedélyével - szmo.hu
2017. május 06.



Hétről hétre Budapest

2014-ben volt száz éve, hogy létrehozták a Budapest Gyűjteményt, a főváros könyvtárának várostörténeti különgyűjteményét, ahol a főváros helyismereti, helytörténeti anyagait találjátok meg. Folyamatosan gyarapodó gyűjteményükben mintegy százezer kötetnyi könyvet, kéziratot, hírlapot és folyóiratot, köztük számos régi, ritka dokumentumot tanulmányozhat bárki.

A fotótárban pedig mintegy százhetvenezer fényképet őriznek, amelyek bemutatják a városkép, az infrastruktúra változásait, a hétköznapok és történelmi fordulatok jeleneteit, a hírességek és mára elfeledett városlakók arcvonásait. Facebook oldalukon ezeket mutatják be olyan történetekkel, amikről csak nagyon ritkán hallani.

Ezek a különös létesítmények szinte középkorias jelleget kölcsönöztek ennek a folyószakasznak. E folyóra telepített ősi malomfajta hazánkban mindenütt meghonosodott, ahol a víz elég erős volt a lapátkerék meghajtására. Első említésük az 1300-as évekből való, de tömegesen csak a 18-19. században terjedtek el. 1863-ban az országban 4301 hajómalmot írtak össze.

A hajómalom részei a házhajó (ezen áll a malom), a völgyhajó, és a kettő között forgó lapátkerék. A dunai hajómalmok tekintélyes méretű építmények voltak. A házhajó átlagosan 16 m hosszú, 5 m széles, a völgyhajó 12 m hosszú, 2 m széles. A főváros térségében a hajómalmokat lánccal a folyóba vert karóhoz – az ún. malomszeghez – kötötték. Éjjel-nappal folyt rajtuk a munka, így napi 1200-1600 kg gabonát tudtak megőrölni. A molnár munkadíja - a vám - a gabona 10-15%-a volt. Egy hajómalom értéke három falusi ház árával volt egyenlő. A vízimolnár mesterség biztos megélhetést jelentett generációkon át.

vizimalom7

Vízimolnárok céhlevele, 1753-ból. Joó Ernő "A budafoki dunai hajómalmok és vízi molnárok története" című kiadványának (2002) hátsó borítójáról.

vizimalom5

Hajómalmok Ferencváros partjainál. Franz Krauss olajfestménye, 1820-as évek, BTM Kiscelli Múzeum. Megjelent a Festői Ferencváros c. kötetben (írta Gönczi Ambrus, Várnai Vera és Winkelmayer Zoltán. Bp. 2006)

vizimalom4

Carl Vasquez: Buda és Pest szabad királyi városainak tájleírása, 1837, litográfia. Térkép részlete. Hajómalmok füzérei Óbudán, az Óbudai-sziget és a Margit-sziget mellett. A Margit-sziget déli csúcsánál a később hozzákapcsolt Festő-sziget, felső végétől északra pedig az elkotort Fürdő-sziget látható.

vizimalom6

Óbuda és a hajómalmok. L. Rohbock [rajza], J. Umbach acélmetszete, 1859. Megjelent: Ungarn und Siebenbürgen in malerischen Original-Ansichten... / Text von Johann Hunfalvy. - Darmstadt : Lange, 1856-1864. - 1. köt. p. 140-141. között.

A képen megfigyelhetjük a hajóvontatást. A lovak a bárkát az árbochoz rögzített hosszú kötéllel húzták a folyásiránnyal szemben, a parton kialakított hajóvontató úton (amely a fővárosban a budai oldalon volt kialakítva).

A fennmaradt ábrázolások alapján a főváros térségében a hajómalmokat északon az Óbudai-sziget mindkét oldalán, Újlak térségében, a Margit-sziget és a Festő-sziget közelében, és délen Budafoknál, a pesti oldalon Ferencváros mentén végül a Soroksári –Dunában állították fel nagyobb csoportokban. Télen, a jég elől a hajómalmokat védett helyekre vontatták: a budai oldalon az óbudai kikötőbe, Pesten pedig a mai Fővám tér helyén egykor elterülő Molnár tóba.

A hazai malomipar fénykorában, az 1860-as években állt a legtöbb hajómalom a Dunán - miközben a partokon gombamód nőttek ki a gőzmalmok hatalmas épületei. A kétféle tevékenység szerencsésen kiegészítette egymást. A gőzmalmok a nagybirtokon termesztett búza őrlésére és a finomliszt exportjára rendezkedtek be, a hajómalmok pedig a környékükön élő kistermelőket szolgálták ki: őröltek a házi kenyérhez búzát és rozst; és alkalmazkodva a helyi igényekhez kukoricát, a sörgyártáshoz árpát, de még fűszerpaprikát is. A fővárosban az 1920-as évekből ismerjük az utolsó óbudai hajómalmot, a Duna más szakaszain azonban még sokáig működtek. Ráckevén 1950-ig, Bajánál egészen 1967-ig (!) dolgozott vízimolnár. A különös faalkotmányok elpusztultak ugyan, de Ráckevén akár működés közben is megtekinthető egy helyreállított példány.

vizimalom1

Dunai látkép. Ism. felv., 1870 körül (részlet). A képen még külön látjuk a Festő-szigetet (amelyet később feltöltéssel a Margit-szigethez kapcsoltak). Körülötte hajómalmok csoportja.

vizimalom8

Hajómalom Visegrádnál. Ismeretlen fényképész felvétele, 1900 körül. A Duna közepén lehorgonyzott malmok állandó vita tárgyai voltak a hajósok körében.

vizimalom10

Nepomuki Szent Jánosnak, a folyók, hidak, hajósok, halászok és vízimolnárok védőszentjének szobra az óbudai Szent Péter és Pál plébániatemplom előtt. Ismeretlen fényképező felvétele, 1900-as évek.

vizimalom3

Molnárlegények portréja, 1901-ből. Joó Ernő "A budafoki dunai hajómalmok és vízi molnárok története" című kiadványából (2002).

vizimalom12

Vízimalmok Soroksáron, 1910 körül, Képeslap

vizimalom9

Az utolsó(?) fővárosi hajómalom az Északi-összekötő vasúti hídnál, 1920-as évek. Megjelent az "Óbuda évszázadai" c. kiadványban (2000)

vizimalom2

Hajómalom Leányfalunál, 1930. június, Ismeretlen fényképező felvétele.

vizimalom11

Férfi a Lajos utca 150. számú ház előtt. A kapu felett vízimalmot ábrázoló dombormű 1930-as évek (?) Ismeretlen fényképező felvétele. A régi vízimolnárok emlékét utcanevek is őrzik, ilyen például Óbudán a Vízimolnár utca és a Vízimalom sétány, a belvárosi és a soroksári Molnár utca - utóbbi városrészben a Molnár-sziget és Völgyhajó utca elnevezések is.

A címben feltett kérdésre visszatérve, a szakirodalomban több helyen előforduló négyszázas szám valószínűleg inkább a kiadott malomengedélyeket, és nem a malmok számát jelezheti, hiszen sok hajómalomnak kettő, három, vagy akár több tulajdonosa is lehetett. Ha összesítjük az Óbuda és Újlak térségében állt talán száz-, a több tucat ferencvárosi-, a tizenöt budafoki- és a közel ötven soroksári hajómalmot – számuk inkább a kétszázhoz közelít.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


MÚLT
A Rovatból
A nő, aki elsőként fedezte fel, miből áll az univerzum és a csillagok, de hazájában még diplomát sem kaphatott
Cecilia Payne volt az első hölgy a világon, akinek sikerült megszereznie a csillagászati PhD- fokozatot, sőt, a Harvard professzori címét is. Mindezt abban az időben, amikor Nagy-Britanniában a nők még diplomát sem kaphattak.


Eléggé igazságtalan, hogy a legtöbb találmányhoz automatikusan hozzákapcsoljuk a feltalálóját is, akikkel tele vannak a tankönyvek is, míg mások neve a feledés homályába vész. Pedig igazán nem lehet azt mondani, hogy mellékes információ, amire a brit származású amerikai csillagász, Cecilia Payne (1900-1979) rájött: hogy az univerzum legelterjedtebb eleme a hidrogén.

Eleinte még a saját édesanyja sem támogatta az egyetemi tanulmányait, mert nevetségesnek gondolta, hogy nőként tudományos pályát válasszon. Pedig Cecilia a középiskola után elnyert egy ösztöndíjat a Cambridge-i Egyetemre, ami nem volt kis dolog – akkoriban sem. Ott fizikát és kémiát tanult, majd miután elmélyült beszélgetést folytatott egyik professzorával, Arthur Eddington asztrofizikussal az egyetem obszervatóriumának nyílt napján, a csillagászat került érdeklődése középpontjába. Eddington, látva a lány tehetségét, rábízta az obszervatórium könyvtárának gondozását.

Nem meglepő módon Ceciliát még az egyetem alatt a Királyi Csillagászati Társaság tagjává választották, de Cambridge-ben 1948-ig érvényben volt az a rendelkezés, hogy nők ugyan járhatnak az egyetemre, de diplomát nem kaphatnak. Tehát a női hallgatók arról nem is álmodhattak, hogy kutatók lesznek, legfeljebb pedagógusnak állhattak.

Eddington professzor azonban bemutatta őt az Angliába látogató Harlow Shapley amerikai csillagásznak, aki – diploma hiánya ide vagy oda – felajánlott neki egy ösztöndíjat a Harvard Egyetemre, a Radcliffe College-ba a PhD dolgozatának elkészítésére. Cecilia nem csupán élt a lehetőséggel és Amerikába költözött, hanem mindössze két év alatt meg is szerezte a doktori fokozatot. Ezzel ő lett a világtörténelem első nője, aki a Harvardon valaha ledoktorált, méghozzá 25 évesen.

Ebben a dolgozatában mutatta be fő tudományos eredményét: spektroszkópiai módszerrel kimutatta, hogy a Nap tömegének döntő többsége hidrogén. De még jópár alapvető módszertani, illetve tudományos problémát oldott meg benne, sőt a változó csillagok kutatását máig az ő elméletére alapozzák. Óriási megdöbbenést keltett azzal, hogy leírta: a csillagok anyaga nem a Földéhez hasonló, hanem zömmel hidrogénből és héliumból állnak.

A Princetoni Egyetem professzora, akivel a dolgozatot lektoráltatták, az eredményt „nyilvánvaló képtelenségnek” minősítette – de később nyilvánosan belátta a tévedését, miután saját maga is elvégezte más módszerrel az erre irányuló kutatásait, teljesen hasonló eredménnyel. Otto Struve csillagász azonban kapásból így jellemezte a PhD disszertációját:

„A legbriliánsabb tézis, amit valaha írtak a csillagászat területén.”

A sikeres védés után állást kínáltak neki a Harvard Egyetemen, de itt is beleütközött a nemi diszkrimináció könyörtelen üvegplafonjába: nőként csak „technikai asszisztens” besorolást kaphatott, férfi kollégáinál jóval alacsonyabb fizetéssel, miközben az elvárások ugyanazok voltak felé is. Ettől függetlenül kiharcolta magának szakmai munkájával a professzori kinevezést, amelyre 56 éves koráig kellett várnia. Azonban azt a rekordot senki nem vehette el tőle, hogy ezzel ő lett az első professzornő a Harvard történetében. Továbbá később kinevezték a csillagászati tanszék élére is, ezzel pedig ő lett a Harvard Egyetem első női tanszékvezetője is.

Cecilia érthető módon szakmán belül választott magának férjet: 34 évesen hozzáment az orosz származású amerikai csillagászhoz, Sergei Illarionovich Gaposhkinhoz. Közösen is sokat kutattak, főleg a Tejútrendszert és a Magellán-felhők változó csillagait, méghozzá komoly eredményekkel.

A természettudományi szakma immár vitathatatlanul ítélte meg az érdemeit: 43 évesen elnyerte az akadémiai tagságot, 76 évesen pedig kiérdemelte a Henry Norris Russell-díjat, azaz az Amerikai Csillagászati Társaság nagydíját. Köszönőbeszédében ezt mondta:

„A fiatal tudós jutalma az az érzelmi izgalom, hogy ő lehet az első a világtörténelemben, aki látott vagy megértett valamit.”

1979-ben rákban hunyt el, de nem sokkal előbb még megírta az önéletrajzát. A hír hallatán azonban nem robbant fel a gyászjelentés-rovat az újságokban, sőt a tudományos munkássága előtti tisztelgés később kimerült egy egyetemi emléktáblában és egy róla elnevezett díjban. Úgyhogy most legalább a saját elménkbe véssük fel mélyen Cecilia Payne nevét, aki felfedezte, miből vannak a csillagok és miből épül fel a Nap.

(Források: 1, 2, 3)


Link másolása
KÖVESS MINKET:

MÚLT
A Rovatból
Jeanne Calment hihetetlen története: 100 évesen még biciklizett, 114 évesen filmezett, 122 évesen halt meg
A francia Jeanne Louise Calment döntötte meg a leghosszabb igazolt emberi élettartam rekordját. 85 évesen kezdett el vívni, 117 évesen szokott le a dohányzásról, és amikor a 120. születésnapján megkérdezték tőle, milyen jövőre számít, azt felelte: „egy nagyon rövidre”.


Ha bármikor kiejtenéd a szádon, hogy „az én koromban ezt már nem kéne”, gondolj az Arles-ban 1875-ben született Jeanne Louise Calmentre, aki fittyet hányt az efféle sztereotípiákra, és úgy alapvetően az élet törvényeire is, hiszen 122 évet és 164 napot élni nem éppen szokványos. 100 évesen még simán biciklizett, 114 évesen szerepelt az életéről szóló filmben, és 115 évesen rászánta magát egy csípőműtétre is, sőt, a cigiről is majdnem egy évszázad után szokott le – igaz, nem a tüdejével volt gond, hanem csak azért döntött így, mert a megromlott látásával utált tüzet kérni másoktól.

Madame Calment izgalmas korban született Franciaországban, hiszen az Eiffel-tornyot 14 éves korában építették fel, és ezidőtájt találkozott – a nagybátyja boltjában festéket vásárló – Vincent van Gogh-gal, aki a megítélése szerint „koszos, rosszul öltözött és ellenszenves volt”.

A munkahelyi stressz nem rövidített az életén, hiszen 21 éves korában hozzáment másod-unokatestvéréhez (dédnagybátyja unokájához), a dúsgazdag üzlettulajdonos Fernand Calment-hoz, és sosem dolgozott egyetlen percet sem. Helyette leginkább teniszezett, kerékpározott, úszott, görkorcsolyázott, zongorázott és operába járt. Életfilozófiája az volt, hogy amin nem tudsz változtatni, azon ne stresszelj, és soha nem használt szempillaspirált, mert gyakran nevetett sírásig. Híres volt hatalmas életkedvéről, valamint nagy étvágyáról, különösen az édességek iránt.

Jeanne végig megőrizte éles szellemi képességeit, de közben tragikus dolgokat kellett megélnie: hosszú élete során a saját lánya, sőt, unokája is elhunyt. Pedig közeli hozzátartozói is rendkívül hosszú ideig éltek: idősebbik bátyja, François 97, édesapja 93, édesanyja pedig 86 évig.

Amikor Jeanne 90 éves lett, örökös híján leszerződött az akkor 47 éves, André-François Raffray nevű ügyvéddel, aki szerződésben vállalta, hogy havi 2500 frankot fizet az idős hölgynek azzal a feltétellel, hogy a halála után ő örökli a lakást. Raffray azonban a legrosszabb rémálmában sem gondolta, hogy végül nem csak 30 évig fizeti Jeanne-nak az ígért havidíjat, hanem a hölgy még túl is éli őt.
Miután az ügyvéd 77 éves korában meghalt, annak özvegye köteles volt tovább fizetni Calmentnek élete végéig a törvény értelmében.

Jeanne olyan legendás idézeteket hagyott az utókorra, mint például hogy „fiatalnak lenni lelkiállapot, nem a testtől függ. Valójában még mindig fiatal vagyok, csak az elmúlt 70 évben nem néztem ki olyan jól.” Vagy hogy „a mi jó Istenünk elfelejtett engem”. Az egyik interjúja végén az újságíró azt mondta: „Asszonyom, remélem, valamikor jövőre újra találkozunk”. Erre Jeanne azt válaszolta: „Miért ne? Annyira azért nem vagy öreg, még mindig itt leszel!”

Források: 1,2,3


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

MÚLT
A Rovatból
Új részletek derültek ki a Titanic kapitányáról – annak is híre ment, hogy túlélte a katasztrófát
Egy friss könyv szembemegy a régóta terjedő pletykákkal Smith kapitánnyal kapcsolatban. Feltárult a Titanic első emberének igazi sorsa.


Egy új könyv teljesen más képet fest a Titanic tragédiájának egyik legismertebb szereplőjéről, Edward John Smith kapitányról, mint amit a róla terjesztett szóbeszédek, cikkek, dokumentumfilmek vagy a sok esetben pontos mozifilm alapján sejtettünk.

Dan E. Parkes író A Titanic öröksége: A kapitány, a lánya és a kém című – magyar nyelven egyelőre kiadatlan – könyvében azt állítja, hogy Smith nem lőtte főbe magát, ahogy azt sok pletyka sugallta, és nem is a hajóhídon ölte meg a vezetőfülkébe betörő jeges ár, ahogyan azt James Cameron 1997-es sikerfilmjében láthattuk.

A könyv több korabeli pletykát is cáfol, például azt, hogy a kapitány ittasan vezette a hajót, figyelmen kívül hagyta a jéghegyekre vonatkozó figyelmeztetéseket, vagy felelőtlenül siettette az utazást.

Parkes megemlíti a kötetben, hogy a Titanic elsüllyedése után három hónappal egy Baltimore-i férfi azt híresztelte, hogy Smith életben van és Maryland államban bujkál. Később a Life magazin írta meg, hogy egy ohiói hajléktalan férfi Smith kapitánynak vallotta magát. E történetek egyike sem nyert bizonyítást, és lássuk be, nem is valószínű, hogy bármelyik igaz lenne.

Forrás: Wikipedia

A könyv az Unilad szerint felidézi a tragédia utáni újságcikkeket is, amelyek a kapitány öngyilkosságáról számoltak be. A Los Angeles Express 1912. április 18-án például azt írta: „E.J. Smith kapitány főbe lőtte magát”, míg a Daily Mirror egy nappal később hasonló címmel adott ki szenzációnak szánt írást; azt írták, „Smith kapitány főbe lőtte magát a hídon.” Parkes viszont hangsúlyozza, hogy a szemtanúk ugyan hallottak lövéseket, de ezeket azóta sem sikerült a tiszthez kötni.

A könyv inkább a túlélők beszámolóira alapoz: egyikük, a tragédia idején 27 éves Robert Williams Daniel például azt vallotta, látta a kapitányt a hídon, amikor a hajó süllyedni kezdett, és szerinte „hősként halt meg.”

Frederick Hoyt, egy gazdag utas arról számolt be, hogy visszatért a fedélzetre, ahol találkozott Smith-szel, és megosztottak egy italt, mielőtt ő maga a vízbe ugrott.

Isaac Maynard, egy 31 éves szakács azt mondta, látta, „ahogy a kapitányt a hídon elragadja a víz”. Valószínűleg ezt a vallomást vette alapul Cameron is a film forgatókönyvénél, ám nem teljes egészében, mert a férfi később még úszni látta Smith-t, és biztos volt benne, hogy őt, mert felismerte az egyenruháját és a sapkáját. Ezt a verziót más túlélő is megerősítette, valószínűleg az a személy, aki utoljára látta élve.

Egy tutajhoz kapaszkodó férfi próbálta kimenteni a kapitányt: kezet nyújtott neki, de az nem hagyta, csak azt kiáltotta: „Vigyázzatok magatokra, fiúk”. A szemtanú hozzátette: nem tudja, ezután mi lett vele, mert többé nem került a szeme elé, és úgy gondolta, a vízbe fulladt.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


MÚLT
A Rovatból
„A hülyeség és a hülye intézetek, különös tekintettel Magyarország hülyéire” – ez volt az első könyve a gyógypedagógia hazai úttörőjének, aki szellemi fogyatékkal élőkkel foglalkozott
Frim Jakab egész életét a gyógypedagógiára tette fel, amely fogalom is hozzá köthető. Bár nem volt szakképzett, hatalmasat lendített az elmebetegek helyzetén, és ő hozta létre az Első Magyar Hülyenevelő- és Ápoló Intézetet is.


1898-ban még egészen más színezete volt a hülye szónak, mint mostanság: ekkor írta A hülyék és gyengeelméjűek budapesti prospektusa című kiadványt is Frim Jakab (1852-1919).

Már egészen fiatalon, 14 éves korában megszületett a körmendi születésű fiúban az elhatározás, hogy segítsen a fogyatékkal élő embereknek, miután látott egyet, majd a fővárosi Tanítóképzőben szerzett tanítói oklevelet. Jakab már akkor érzékenyített, amikor ez még nem volt divat: az volt az életcélja, hogy a szellemi fogyatékossággal élőket integrálja az életbe, megfelelő munkát találjon nekik – a számukra lehetséges szakmákat külön tanulmányozta is –, a társadalmat pedig arra ösztönözze, hogy átérezzék a helyzetüket és fogjanak össze az érdekükben.

Így nyilatkozott ezzel kapcsolatban:

„Az értelmi fogyatékos gyerekeket nem elég megóvni, menhelyet létesíteni számukra, hanem gyógyítani, nevelni és képezni kell, hogy legalább félig hasznavehető egyéniségekké válhassanak.”

Ugyan nem készített tantervet vagy órarendet, de akkoriban szokatlan szemléletével úgy vélte, hogy fontos a hozzá kerülő gyermek korábbi adatainak, életeseményeinek ismerete is, megteremtve ezzel az anamnézis, azaz kórtörténeti lap fogalmát. A vallásos nevelést és a zenét tartotta a legfontosabb képzőeszközöknek, valamint az emlékezet fejlesztését történetek újramesélésével.

Olyannyira komolyan foglalkozott a témával, hogy 1876-ban a philadelphiai egyetem a pszichológiai tudományok doktora címmel tüntette ki, három évvel később Párizsban pedig aranyérmet kapott a világkiállításon.

Ahogy az lenni szokott, hazánkban csak jóval később ismerték el a munkásságát, de Magyarországon is több intézményt neveztek el róla.

A tanítónál kéz a kézben járt a tudományos és a gyakorlati nevelőmunka: a betegek oktatása és gondozása mellett folyamatosan képezte magát a pszichiátria területén, bújva a legújabb szakirodalmat. 1884-ben Frim Jakab vezette be a gyógypedagógia fogalmát a magyar szakirodalomba. De hogy jutott idáig a karrierjében?

Diplomája után maga Trefort Ágoston miniszter küldte Frimet európai tanulmányútra, amelynek során – a látott külföldi intézetek példáin felbuzdulva – itthon is hasonló intézmény megalapítására törekedett. Így nyílt meg a tapasztalataira alapozva 1875-ben a Munka elnevezésű gyógyintézet Rákospalotán. (Ez az érdeklődési kör a családban igen erős lehetett, hiszen testvére, Antal szintén gyógypedagógus volt, siketek számára magánintézetet működtetett.) Frim Jakab tehát elsőként tárta fel Magyarországon az értelmi fogyatékosok nehéz sorsát és hozott létre számukra nevelőintézetet, humánus kötelességnek nevezve a hivatását.

Bár az intézete folytonos anyagi problémákkal küszködött, az elért eredmények mégis közismertté tették, és két éven belül – némi létszámbővülés és Pestre költöztetés után – ebből lett az Első Magyar Hülyenevelő- és Ápoló Intézet, amelyet Frim saját költségén intézett.

Ez a későbbi ápolóintézeteknek is jó alapot adott. A gyermeki tompaelméjűséget a gyógypedagógus három kategóriára osztotta: a tompaelméjűekre, akiket szoktatni lehet; a betegelméjűekre, akik fejlődésre képesek; valamint a gyengeelméjűekre, akik képesíthetőek. A hülyeséget elmebetegségnek nevezte, bár szerinte az őrültség, amely ugyancsak elmebetegség, nem azonos a hülyeséggel.

Híres türelmét otthon is kamatoztathatta, hiszen feleségétől nem kevesebb, mint kilenc gyermeke született.

Pedagógiai felfogását Frim így foglalta össze egyik szakkönyvében:

„az elnyomorult, gyenge, elkorcsosult testet a rendes irányban kell kifejteni, erősíteni, gyógyítani, a szunnyadozó lelket felébreszteni, a sötét, tévelygő szellemet összegyűjteni és azt legalább 'a legáltalánosabb és legszükségesebb ismeretekre' tanítani; főképpen azonban a felébresztett szellem alapján 'erkölcsöt' kell beléjük oltani.”

Források:1,2,3,4


Link másolása
KÖVESS MINKET: